1993-ban a főszerkesztő a Muzsika hasábjain a kortárs zene jelenlétét izmosabbá kívánta tenni. Feuer Mária olyan sorozat indítására kért föl, amely tájékoztatni tudja az érdeklődőket a zeneszerzők alakuló terméséről: nem kritika vagy recenzió formájában,utólag nyugtázza a művek létrejöttét, hanem az alkotás folyamatában szólaltatja meg a szerzőket. Így adtam a sorozatnak a Művek bontakozóban címet. Nem minden szerző szeret in statu nascendi vallani darabjáról. Akad, aki attól tart, „kibeszéli magából" azt, ami a kottapapír mellett foglalkoztatja, a gondolatok „elfecsegése" lelohasztja a szellem parazsát. Akad, aki nem szeretné, hogy a komponálás menetében elmondott szavait szembesíteni lehessen az elkészült művel, hátha valamit egészen másként „ígért", mint ahogy később teljesített. És van, aki egyszerű kabalából tart titkot - nehogy a nagy függöny-fellebbentésben elillanjon, vagy bármilyen okból mégse jusson a kettősvonalig a darab.

Volt tehát, akit kapacitálni kellett a megszólalásra, aki évekig húzódozott, de az első vállalt beszélgetés után már kedve volt másodikra. Segítettünk a bizonytalanoknak: amit egy werkfilm nem tehetne meg, mi megengedhettük magunknak és alanyainknak, szó eshetett elkészült, de még be nem mutatott művekről is, hiszen azokat is előjelzésként tárhatta elénk alkotójuk.

Végül 21 év alatt 79 zeneszerzővel 212 interjú készült. A 79-ből 11alkotót már nem szólaltathatnánk meg újra. A komponisták száma jól mutatja, hogy nem egy szűk körű „klub" kiváltsága volt a megkérdeztetés. Korra, nemre, stiláris hovatartozásra tekintve egyaránt színes volt a gárda. Egy-egy rendszeresen alkotó szerző általában négyévente „került sorra". A gyakoriságot nemcsak az alkotás üteme, hanem a megnyilatkozásra való hajlandóság is befolyásolta. Nem a beszélgetések készítőjének dolga a két évtizedes sorozat jelentőségének méltatása, de a kérdező szerepének teljes negligálásával is megállapítható: ebből a panorámából sok minden kiderül az ezredfordulót megelőző és követő évtized magyar zeneszerzéséről. Volt szerző, aki néhány év távolából visszatérhetett az előző alkalommal már érintett művéhez, mert az eltelt évek alatt tovább komponálta, esetleg szükségét látta újrakomponálni. Ilyen volt például Zombola Péter Requiemje, s Jeney Zoltán műkolosszusa, a Halotti szertartás. Voltak megkérdezettek, akik készülő műveik kapcsán betekintést engedtek egész kompozíciós világukba. Hangrendszerek tárultak föl, ok és alkalom kínálkozott előző kompozíciós korszakok megidézésére, egyes darabokra való visszatekintésre. Nem a portré igényével, mégis annak pillanatnyi lehetőségét megteremtve. Az elmondottakból akaratlanul is portré bontakozott, s nem csupán a megközelítések megismertetése, az alkotói problémák felvetése révén, hanem már pusztán a beszédmodor nyomán is. Persze, az írásbeliség gördülékenyebbé teszi a hezitálóbb fogalmazást is, de híven mutatja, ki milyen mélyre ás darabja írásakor. A „jó hallású" olvasó előtt megmutatkozik az is, ki mennyire beszél magáról a műről, s ki inkább zenei vagy zenén kívüli elméletekről, kinek van konkrét mondanivalója a darabjairól, s ugyanakkor azt, hogy kinek van csak a darabról megfogalmazható mondandója. Minthogy többnyire nem egyetlen kompozíció volt a beszélgetés tárgya, érdekes volt, mi minden készül egy zeneszerzői műhelyben szimultán, vagy legalábbis egymás közelében.

Az évek során úgy tapasztaltam, nem maradtak nyomtalanok a Művek bontakozóban beszélgetései. A Magyar zeneszerzők kismonográfia-sorozat köteteiben és másutt is a bibliográfia részét képezik e beszélgetések. Jó, hogy ma már mindenkinek kéznél van az archívum: nincs a nyomtatott példányok birtoklásához kötve, a Muzsika honlapjáról bármikor utána nézhet, mit mondtak komponista kortársaink a szakmának és/vagy a közönségnek szánt születő opuszaikról.

Egyszer azonban minden sorozat megérik a megújításra. Születni fognak művek az elkövetkező években is, de ezekről a Muzsika már nem az eddigi rendszerben, tehát nem is az eddigi spektrumban fog tudósítani. Útjára indít azonban egy új szériát. Fiatalok eddig is szerepeltek a bontakozó művekről számot adó évjáratokban, s első megszólalásukkor rövid bemutatkozásuknak is helyet adtunk, mégis abba a szerkesztési koncepcióba kellett illeszkedniük, amely az éppen munkában lévő darabjaikra fókuszált. Pályakezdő vagy legalábbis a pályán még kezdeti lépéseit tevő szerző volt az elmúlt huszonegy évben Fekete Gyulától Tóth Péteren, Gyöngyösi Leventén át Horváth Balázsig, Horváth Márton Leventéig, Megyeri Krisztinától, Dragony Tímeától Meskó Ilonán, Sáry Bánkon át Vajda Gergelyig, Sándor Lászlóig, Zomboláig számos zeneszerző, sőt, a cikkfolyam utolsó évében olyan a pályán éppen indulókig, mint Karosi Bálint vagy Tornyai Péter. A lap most elhatározta: fiatalok portréját indítja el - megnövelt terjedelemben - a lap azon oldalain, amelyeken eddig a bontakozó művek sorjáztak. Lesznek olyanok, akik már szerepeltek a korábbiakban, de túlnyomórészt olyanokat mutatunk be, akik csak következtek volna, ha marad a régi ciklus.

A fiatalok megismerése és megismertetése igen fontos. Ha most utalhatok a saját nemzedékem tagjaival a kilencvenes évek első felében folytatott - később könyv alakban is megjelent - rádióbeszélgetésekre, amelyek címe Az életmű fele volt, szakmánk ifjai még csak az életmű kapujában állnak. A „kánon" egyiküket már most csillagos váll-lappal látja el, másikukat tán inkább ígéretként tartja számon. Ez a rend hol maradandó értékelést mutat, hol meglepő átrendeződések következnek be, ahogyan az életmű kapujától a feléhez közelednek, sőt tovább haladnak. Az első métereken azonban különös jelentőségű a figyelem. Hiszen mit adtunk volna mi is mintegy három és fél évtizede zajlott indulásunkkor olyan reflektorfényért, olyan lehetőségekért, amilyeneket ma az Új Magyar Zenei Fórum jelentős összdíjazású versenye és a reputációban valamint promócióban megnyilvánuló általánosabb hátszél jelent? A mi időnkben a Fiatal Zeneszerzők Csoportja volt a vívmány, az, hogy kéz a kézben próbálhattunk araszolni, s azokat is húzták a legerősebbek, akik vagy szakmailag voltak kevésbé erősek, vagy élhetetlenek voltak, s maguktól az első lépcsőig sem tudtak volna fölkapaszkodni. Velünk nem foglalkozott oly támogatóan a zenekritika, mint a mai ifjakkal, legalábbis jelentős részükkel. Minket nem mutattak be portrébeszélgetésekben. A mai Muzsika azonban felismeri a szükségszerűséget. Új rovatában indulásuk pillanatában vagy legalábbis korai pályaszakaszukban ad szót a még széles körben alig ismert ifjaknak, akik azonban az elkövetkező évtizedek meghatározó magyar komponistái lesznek. Kövessék hát sorsukat, néhol tán még hamvas gondolataikat, amelyek mögül magvas életmű ígérete tetszik ki. És járjanak a hangversenyeikre, mert szerencsére azok is vannak a Fészektől a FUGÁ-ig, s nemegyszer a „legnagyobb koncertterem", a Bartók Rádió Ars nova műsorában.

Hölgyeim és Uraim!
Szerzők bontakozóban! }