A címlapon látható fénykép telitalálat. Aki közelebbről ismerte Ujfalussy Józsefet, örök időkre megőrizhette emlékezetében ezt a szelíd, szinte huncut mosolyt, amellyel a Tanár Úr (s most Tallián Tibor írását idézem): „évtizedeken át jutalmazta ismerősök, barátok, tanítványok, munkatársak tág körét, bőkezűen, mégis a kivételezettség érzetét keltve a kitüntetettben". Igen, ez volt az, a fotós, Felvégi Andrea kiváló érzékkel kapta el a megfelelő pillanatot. Talán épp egy anekdota hangzott el pár pillanattal előbb a 15-ös teremben, azon derült az osztály, s ezt nyugtázta elégedetten az anekdotamesélés felülmúlhatatlan mestere. Vagy egy Arany Jánostól való idézet talált célba - elképzelni is „tereh", Ujfalussy miféle szituációkra talált azonnal megfelelő citátumot. Nem állhatom meg, hogy legalább egyet ne osszak meg az olvasóval. A hetvenes években történt, egy zeneakadémiai évnyitón (még nem Ujfalussy volt a rektor). Régi szokás szerint átadták az ötven, hatvan, hetven stb. éve végzetteknek a megfelelő diplomát. Egy különösen idős úr átvette, majd szólni kívánt. Kissé reszketeg hangján elmondta, hol mindenhol tanított életében. Kassán, Kolozsvárott - hangzottak egymás után az elszakított területek városai. Mindenkiben megfagyott a vér. Mi lesz itt? Az öreg hazafias buzgalmában irredenta szólamokra vetemedik? De nem történt efféle baj. Befejezésül elvezényelte az Internacionálét. A vezetőség láthatólag megkönnyebbült. Jöttek ki az ajtón a tanár urak, s mindenki a maga módján kommentálta az eseményeket, nevetgélve. Kisvártatva megérkezett Ujfalussy is. „Tipikus esete annak - fordult hozzánk, nebulókhoz -, amit Arany János a Toldiban így fejez ki: »ki tudja, hol áll meg«." Ezzel elmosolyodott, biccentett...

Fél évtizede nincs köztünk a „görög szellemű magyar gentleman", ahogy Batta András jellemezte igen találóan a temetésen elhangzott (s a kötetben olvasható) nekrológban. Hogy szellemi hatása mennyire eleven és széles körű, magvetése milyen termékeny talajba hullt, azt jól bizonyítja a nemrég megjelent, Berlász Melinda és Grabócz Márta által szerkesztett Tanulmánykötet. Rövid előszó, bevezető és egy Kurtág-fakszimile után a könyvben négy nagyobb fejezet sorjázik. Az elsőben méltatásokat, emlékezéseket, nekrológokat olvashatunk. Az az érzésem, a szerkesztők itt túl nagyvonalúnak mutatkoztak, ha magam is köztük lettem volna, nem adtam volna minden írásnak zöld utat (bár tudom, milyen nehéz ilyen esetben a döntés, mennyi - mondjuk így - „diplomáciai" megfontolás szükségeltetik hozzá). A legérdekesebbnek a kilenc (!) közül Ritoók Zsigmondét nevezném - ez a remekbe szabott kis értekezés azonban nem biztos, hogy a könyvnek ebbe a részébe illik, hiszen rövid személyes bevezető után valójában egy tanulmány az ógörög művészetfelfogás változásáról Platón, Arisztotelész idejében. Igazi mestermű, abban a végtelenül egyszerű, tiszta, sallangmentes stílusban, amely oly kevesek sajátja - s amely Ujfalussy írásait is mindig jellemezte.

A második rész egy hosszabb interjú, amelyet immár több mint egy évtizede készített Berlász Melinda Ujfalussy Tanár Úrral - s amely nyomtatásban eddig még nem látott napvilágot. Aligha túlzok, ha azt állítom, felbecsülhetetlen forrása lesz mindazoknak, akik a jövőben a huszadik század második felének zenei életét kutatják.

Ezután következnek a zenetudományi írások, két fejezetbe osztva (zenetörténet, zeneelmélet - illetve zeneesztétika, zenepszichológia, zeneszociológia). Összesen 22 (13+9). Mikusi Balázs kezdi a sort egy briliáns értekezéssel, amely a magyar zenei szaknyelv kezdeteiről szól 1802-től, Gáti klavír-iskolájától Bartay András Magyar Apollójáig (1834). Megható és szórakoztató olvasmány. Hiszen mindennek a magyar megfelelőjét ki kellett találni. Akit érdekel (s ugyan kit ne érdekelne?), mi a „kitsapás", a „rekeszték", a „bérekesztő jegy", az „ötödhatos öszvehangzat", sürgősen lapozza fel a 139-157. oldalakat. Nota bene: mosolygunk némely esetlennek ható kifejezésen. De ma is „kidolgozásnak" hívjuk a „Durchführung"-ot, teljesen hamis képzeteket keltve (mintha a szonátaszerző a darab közepén kezdené „kidolgozni", amit addig csak felvetett).

Domokos Zsuzsa, a Liszt Múzeum vezetője egy régebbi Liszt-előadásának írásos szövegét tette most közzé. Látszólag elhagyja a „magyar" zenetörténet territóriumát Péteri Lóránt, aki intertextuális kapcsolatot vesz nagyító alá Mahler 4. szimfóniájának fináléjában: azt bizonyítja, hogy a zenekari dalt (mert a szimfónia utolsó tétele voltaképp az) Offenbach-operetthez fűzik titkos szálak. Az aranykalászos haza határainak elhagyása azonban imagináriusnak minősíthető, amennyiben büszkén vallhatjuk: Mahler valahol a miénk (is), mivelhogy a budapesti Opera talán legdicsőségesebb igazgatója volt 1888 és 1891 közt, első szimfóniáját itt mutatta be. Két tanulmány ad számot ezután az örvendetesen felfelé ívelő Dohnányi-kutatásról. Kusz Veronika az egytételes versenyművekben mutat ki rejtett személyes titkokat (számomra meggyőzően), Kovács Ilona pedig elképesztő alapossággal nyomozza ki egy kamaramű keletkezéstörténetét (C-dúr szextett, op. 37). Azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki végre belefogjon egy korszerű Dohnányi-monográfiába, amely felválthatja Vázsonyi Bálint nagy szeretettel, ügybuzgalommal megírt, ám mára menthetetlenül elavult (mert nyilvánvalóan elfogult-apologetikus) könyvét. (Vázsonyinak annak idején még Dohnányit ért méltatlan vádak és rágalmak ellen kellett hadakoznia, ma nincs többé szükség efféle szenvedély fűtötte védőügyvédre).

Dohnányi után Kodály következik. Először Kodály Emma, akinek népdalfeldolgozásait vizsgálja Ittzés Mihály. A témát különösen érdekessé teszi, az a régóta tudott tény, hogy Bartók a Gyermekeknek sorozatába két darabot is felvett Kodály (akkoriban még Gruber vagy Sándor) Emmától. Érdemes rajta eltöprengeni, a felvilágosult hölgy miért érezte szükségét annak, hogy férfiak mögé bújva adja közre műveit - miközben Angliában, az Egyesült Államokban vagy Franciaországban már bőven akadtak büszke hölgykomponisták (igaz, Germaine Tailleferre, a Hatok tagja eredetileg Marcelle Taillefesse-ként anyakönyveztetett, s akkor váltott nevet, mikor apja kitagadta zeneszerzői ambíciói miatt). Hölgyekről szól Dalos Anna cikke is, bevallom, egyik kedvencem a kötetben: Kodály múzsáit veszi sorra, s azt, hogy Arankának, Évának és Emmának mi köze van Nauszikaá-hoz, Kirkéhez, illetve Pénelopéhoz. Illetve mit rejt valójában az 1907-es Énekszó első dalának népdalszövege: „Három út van előttem...". Nem előzmény nélküli ez az írás, a szerző hivatkozik is ötletadó forrásaira (elsősorban Tallián egy publikációjára), a kifejtés és következtetés azonban eredeti, roppant érdekes.

A Bartók-kutatást négy tanulmány képviseli. Kárpáti János a Lendvai-féle aranymetszés-elmélet összhangzattani következtetéseivel száll (ismét) vitába, s véleményem szerint igaza van. Itt egyébként óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy 1955-ben éppen Ujfalussy volt az, aki higgadtan és tisztelettel fejtette ki a Lendvai-elmélettel szembeni fenntartásait. Vikárius László a „horror quotidiani"-ról ír, vagyis a köznapiságtól való félelemről - érdekes volna az itt Bartókról mondottakat kiegészíteni Schönberggel, másokkal (s mondjuk, szembeállítani a Hatok-csoport némely alkotójának zenéjével). Pintér Csilla a Kékszakállú prozódiáját veszi, immár nem is annyira nagyító, mint inkább mikroszkóp alá, Borgó András pedig a Mandarin színpadra állításának nyolc évtizedét tekinti át. A történet eléggé lehangoló: ha ma valaki felújítaná egyik-másik régebbi rendezést, valószínűleg nem bírnám ki kacarászás nélkül.

Két további tanulmány egészíti ki a magyar zenetörténeti tájképet: Solymosi Tari Emőke ragadta meg az alkalmat, hogy ezen a fórumon is közzétegye Lajtha-kutatásainak egy részeredményét, illetve Laki Péter számol be Veress Sándor egyik különleges, sajnos megvalósulatlanul maradt tervéről, nevezetesen arról, hogy az élete utolsó évtizedeit hazájától távol töltő mester kórusművet tervezett a meggyilkolt J. F. Kennedy elnök emlékére.

A tanulmányok második nagy csoportját Kárpáti András írása indítja. „Aischylos és a zenedramaturgia" címmel az ókori görög dráma muzsikájáról szól. Arról, amiről alig tudunk valamit, de a jelek szerint mégsem annyira keveset. Alig tudunk, mert írásos zenei emlék az egész görög ókorról kevés maradt, s ezen belül a drámai zenéről még kevesebb. Egy viszonylag modern kiadvány 61 pontban sorolja fel az emlékeket, többnyire igen töredékesen megőrzött papiruszfecniket (néhány esetben nem világos, a papiruszon egy vagy több dallam töredéke található-e). Akad egy viszonylag épebbnek mondható Oresztész-töredék (ezt tartják a legősibb görög emléknek) s néhány egyéb, amit drámával összefüggésbe lehet hozni. Ennyi. No de a verssorok ritmusa Kárpáti szerint világosan árulkodik arról, mit mondtak a drámai előadáson egyszerű prózában, s hol váltottak énekbeszédre vagy énekre. Ha ezeket a váltásokat követjük, egészen meghökkentő, tudatos zenedramaturgia rajzolódik ki, már Aischylosnál is. Ignácz Ádám Hans Pfitzner nemrég - jókora késéssel - nálunk is bemutatott Palestrinájának első felvonását elemzi. Az opera (vagyis Pfitzner kifejezésével: zenei legenda) fiktív történetet mesél el, azt, hogy Palestrina hogyan válhatott a polifon egyházi zene megmentőjévé a tridenti zsinat időszakában, hogyan szállta meg az ihlet, amikor a Missa papae Marcellit alkotta. Mert hogy nyilvánvalóan megszállta az ihlet, ami nélkül Pfitzner szerint nem lehet komponálni. Az öregedő Pfitzner borzasztóan dühös volt azokra a zeneszerzőkre, akik valamilyen kitalált rendszer szerint rakosgatták a hangokat, és nem az inspirációnak, hanem csak a rációnak engedelmeskedtek (lásd például: dodekafónia). A dologban azonban az az igazán érdekes, hogy 1917-ben, az opera befejezésének idején még híre-hamva sem volt dodekafóniának, a tízes évek elején Schönberg is az inspiráció mindenhatóságában bízva vetette papírra expresszionista látomásait, Pfitzner haragja inkább csak Busoni esztétikai fejtegetései ellen irányulhatott (mely fejtegetéseket a zeneszerző Busoni maga sem követett). Herzog János visszatéríti az olvasót a görögökhöz, amennyiben Carl Orff művészetében fedezteti fel az ókoriak gondolkodásának hatását. Orffról mindenki úgy gondolja, közismert, népszerű szerző, lásd Carmina burana. Ezzel azonban rendszerint ki is merül az azonnal eszünkbe jutó művek listája. Talán a Catulli carmina címe rémlik még fel, vagy az annak idején Budapesten is játszott opera, Az okos lány. Na és persze az Orff-módszer, amiről mindenki hallott. Hát, akadna még felfedezni való...

Grabócz Márta Ujfalussy esztétikai alap­vetésének (A valóság zenei képe) két fontos kategóriáját eleveníti fel (gesztus, illetve műfaj), s kínál rögtön példákat is rá Kurtág György zenéjében. Kétségtelen tény, A valóság zenei képe a marxizmus jegyében fogant, ezért válhatott valamikor „tankönyvvé". Ám ritkaság abból a korból: megállapításainak nagyon nagy része ma is az igazság erejével hat és gondolatébresztő. Balázs István Ujfalussyn keresztül egészen Szabolcsiig nyúl vissza, amikor a zenei köznyelvről és a közhelyről értekezik. Már korábbi írásaiban is meggyőződhettem róla: Balázs virtuózan fogalmaz, tüneményesen tudja szidni a világ mai állapotát (amivel Ujfalussyt juttatja eszembe: tudniillik ő mondogatta, már az ókori görög irodalomban is megjelent az a bölcs-alak, aki felemelte mutatóujját és figyelmeztette társait: bezzeg régebben...). Veres Bálint a zenei idő különös természetéről (s ezzel kapcsolatban barokkról, klasszikáról, romantikáról) értekezik úgy, hogy gondolatai szinte alpesi régiókban szárnyalnak: jó pár mondatának nem árt többször is nekirugaszkodni. Megéri a fáradságot - ámbár már megint Ujfalussyra gondolok: ő a legbonyolultabb dolgokról is tudott egészen egyszerű stílusban beszélni. A három befejező tanulmány közül Szemere Anna a populáris zene kutatásáról ír, ez vitathatatlanul fontos tudományág ma, de kevésbé kapcsolódik Ujfalussy hagyatékához (valamennyire persze igen). Keuler Jenő arra a kérdésre keres választ: „Mikor zene a zene?". A kérdés felvetése, úgy hiszem, bátorságra vall. Ha az olvasó is elég bátor, megpróbálhatja lapról lejátszani Keuler illusztrációként közölt Etűdjét. Az utolsó írás, Laczó Zoltáné a zenepszichológia felé tágítja a kört. Epilógusában egy riportot idéz, amelyet Czigány György készített Ujfalussy Tanár Úrral, 1996-ban. Ebből való egy igen tanulságos mondat, a zeneesztéta bölcsességének summázata is lehetne: „A művészek nem menthetik meg az emberiséget önmagától". Tessék hozzá elképzelni a címoldalon látható finom mosolyt. }