Amikor öt évvel ezelőtt, ugyanígy, mint most, ugyanez a Hamupipőke zárta a Met-közvetítések évadát, azzal tértem napirendre az elmúlás fölött, hogy nincs több baj („Non più mesta"), a végére minden rendbejött, sose legyen rosszabb. Most is ezt mondom. Persze az ugyanaz nem ugyanaz, a mostani évadzárón mások alakítottak csaknem minden szerepet, maga a címszereplő Elīna Garanča helyett Joyce DiDonato volt.

Most sem hazudtolta meg rendkívüli erényeit, játékos, bohó, mókára hajlamos, fanyar egyéniségét, hangmatériájának kiegyenlített, színgazdag valőrjét, technikájának biztonságát, szóejtésének precizitását és dallamformálásának könnyedségét, ami a bel canto éneklés záloga. Hangja nem kimondottan puha és olvadékony, mint, mondjuk, Garančáé, különben is érdesebb karakter nála, bírja a gyűrődést és a strapát, Hamupipőkeként nem az elnyomott szegény kislány jut eszünkbe róla, kevésbé „édes", inkább talpraesett, akinek megvan a magához való esze, például elég határozottan nyomul, hogy elmehessen a bálba. Ha nem is saját kitartásának köszönheti az engedélyt, csupán a mesei preferenciának.

Rossininek ez A sevillai borbély mellett másik mestervígoperája bámulatos invencióval használja ugyanazt a „kaptafát" - a két bemutató között egy év sem telt el -, a dramaturgia és a zenei formák, a szólók és együttesek (ne feledkezzünk meg a viharzenéről!) precízen kimunkált szerkezetét, amíg ezeknek a bevált eszközöknek ugyanaz másképp típusú használata el nem vezet a könnyeztető „szánalomdrámától" a diadalmas fináléig. Amelyet a közönség által elvárt bravúrária koronáz meg. Fabio Luisi alkalmatos élénk tempókkal és hatásos fokozásokkal húzta föl a zenekari ívet, nem állítom, hogy a részletek sziporkáztak - a szaggatott ritmusú szextett explozívái talán valamivel élesebben pattogtak-sisteregtek, mint annak idején Maurizio Benini pálcája alatt -, de azért „nekünk legyen mondva": ez a zenekar semmilyen körülmények között nem tud egy igen magas professzionális szint alatt teljesíteni.

Cesare Lievi rendezése pedig egyszerűen kopásálló, mert nincs benne olyan szoros gondolati istráng vagy lélektől lélekig tartó feszültség, amely kiengedhet. Merőben ügyes játéktechnika az egész, bohózati elemekkel, például egy kitört lába miatt billegő pamlaggal, amely mint gag megszakítás nélkül, elejétől végig kitart. Időnként beszüremkedik bizonyos Magritte-szerű szürrealizmus - az elején keménykalapos úriemberek bújnak elő különféle nyílásokon, falhasadékokon és a plafonon, előadáshosszig jönnek-mennek, bőrönddel és faarccal, később már az ajtón közlekedve -, de ettől eltekintve be kell érnünk kisebbfajta mesei csodákkal és a végén egy fölnagyított habos tortával, amelynek a tetején az ismert vőlegény-menyasszony marcipánfigurák tortadíszeként álldogál az egymásra talált, boldog pár.

Ramiro herceget ezúttal a perui sztártenor, Juan Diego Flórez énekelte, vidoran és karcsún; az utóbbi a hangjára és a fizikai megjelenésére is értendő. Afféle latin amoroso, kedves, könnyed, játékos, és menyasszonykeresésében van valami hazardírozó furfang. Nem veszi teljesen komolyan, inkább élvezetnek, mint feladatnak tekinti, de azért benne van a pakliban, hogy teljesítenie kell, hiszen az öröksége függ tőle. Vokalitása gördülékeny és behízelgő, lírai futamai és koloratúrái változatlanul meggyőzőek, bár inkább biztonságosak, mint fölényesek. A sok magas C-vel tűzdelt második felvonásbeli ária (Si, ritrovarlo io giuro / Pegno adorato e caro) sikeres abszolválása annyira föltüzelte a közönséget, hogy visszajött meghajolni a színfalak mögül, ami merőben szokatlan a mai kulturált operajátszásban. (Egy korábbi előadáson ismételt is, ez már színházi perverzió, és több mint fél évszázad távlatában eszembe juttatja néhány élményemet az egykori Erkel Színházból.)

A korábbi szereposztásból megmaradt a kivételes rutinié, Alessandro Corbelli öreg róka Don Magnificója. A további öregedés szinte használt neki, a karakter megszálkásodott, külleme lepusztultabb, lányait kiházasító kényszere elszántabb, makacssága szánalomra méltóbb lett. Hangja alig kopott azóta, mintaszerűen frazeál és hibátlanul hadar, s mindehhez intelligensen merít a komédiajátszás klasszikus eszköztárából. A két lányt, Clorindát és Tisbét Rachelle Durkin és Patricia Risley bohózati komikaként fogja fel, de mindvégig szakmai játékkontroll alatt tartja, és egészséges, kiművelt hangon szólaltatja meg.

Dandiniként Pietro Spagnoli a buffo baritonnál kissé nehezebb, de technikás hang és megfelelő játékkultúra birtokosa. Luca Pisaronira a filozófus, nevelő tanár, mágus és jó szellem Alidoro szerepében elsősorban nem reprezentatív basszbaritonként volt szükség, hanem fess és tekintélyes felsőbbrendű lényként, aminek tökéletesen megfelelt.

DiDonato utoljára énekelte Cenerentolát, így a kettős búcsút bevonta az elválás és a nosztalgia szomorkás fátyla, visszahozva valamit a „comédie larmoyante"-ból. De búslakodni kár, a kiváló mezzót jövőre új Rossini-szerepben, A tó asszonyában láthatjuk-hallhatjuk. }

Rossini: Hamupipőke

Metropolitan Opera, New York

2014. május 10.

Angelina Joyce DiDonato

Ramiro herceg Juan Diego Flórez

Dandini Pietro Spagnoli

Don Magnifico Alessandro Corbelli

Alidoro Luca Pisaroni

Clorinda Rachelle Durkin

Tisbe Patricia Risley

Karmester Fabio Luisi

Díszlet, jelmez Maurizio Balò

Rendező Cesare Lievi