Ma reggel Madridban gyakoroltam Beethoven op. 111-es c-moll, majd Schubert B-dúr szonátáját. Nem tehetek róla, de állandóan Fischer Annie-ra kellett gondolnom. Ezeket a darabokat tőle hallhattam először, kisgyerekként a Zeneakadémia Nagytermében. Beethoven és Schubert kései alkotásai nem kisdedeknek íródtak, mélységükről akkoriban halvány fogalmam sem lehetett. Mégis azonnal megéreztem, hogy rendkívüli zenei élménynek vagyok fül- és szemtanúja. Pernye András idézte Erich Kleibertől: „Az előadóművész legyen valamilyen." Fischer Annie művészetét szavakban lehetetlen jellemezni, ehhez nem elegendő a szókincsem és a nyelvtudásom. Őt hallani és látni kellett, és mindazok, akiknek fülük, szemük és - nem utolsósorban - szívük is van, pontosan tudhatják, miről beszélek. A többieket pedig csak sajnálni lehet.

Szinte nincs olyan nap, hogy ne gondolnék reá. Hogyan játszotta ezt a frázist Annie, vagy hogyan játszotta volna? Mikor ő muzsikált - nota bene muzsikált, nem csupán zongorázott - az maga volt a zene. Mozart, Beethoven, Schubert rajta keresztül beszélt hozzánk. Elragadó egyéniségét soha nem helyezte előtérbe, a lényeget nála mindig a zeneszerző és a kompozíció ideális megszólaltatása jelentette. Az előadóművészetben rendkívül fontos az ösztönös és a tudatos elemek adagolása, vegyülése. Ez volt az ő egyik nagy titka, hihetetlen biztonsággal igazodott el a művek sokszor megtévesztő labirintusában. Zseniálisan ösztönös művész volt, aki mégis pontosan érezte és tudta, mit kell tennie, mennyit, mikor és miért. Carl Philipp Emanuel Bach azt mondja, hogy a jó ízlés („buon gusto") mindennél fontosabb. Fischer Annie játékát és egész lényét ez jellemezte, ami még a látszólagos külsőségekben is megnyilvánult. Mikor a Zeneakadémia nézőterén ültünk, tele várakozással lestük, míg kinyílt az ajtó, és a színpadra lépett egy mesebeli királynő. Egyszerűen és keresetlenül, sallangmentesen, mégis rendkívül elegánsan és esztétikusan. Ezt a légkört egy hangfelvétel bizony nem képes visszaadni. Annie soha nem szerette a felvételeket, mindig idegenkedett tőlük, a stúdiók klinikai légkörével nem tudott igazán megbarátkozni. Még így is hallani és érezni játékának egyedülálló varázsát, de mindez nem hasonlítható össze a személyes élmény erejével. Nem tudom, hogy a mai fiatal magyar zongoristák ismerik-e Fischer Annie-t, tudják-e, milyen csodálatos művésznő volt, aki itt tanult a Zeneakadémián, itt élt a Szent István parkban, itt adta felejthetetlen koncertjei százait.

Nagyon remélem, hogy tévedek, hiszen a hangfelvételek kaphatók, a sokat szidott Youtube-on mindenki ingyen és bérmentve megtekintheti Mozart, Beethoven, Chopin zongoraversenyeit Annie csodálatos előadásában. Azóta a világ, és benne a zenei világ alaposan megváltozott, sajnos nem előnyére. Nem hiszem, hogy jól érezné magát benne. Számomra mindmáig Fischer Annie jelenti a zenét, a természetességet, a muzikalitást, a tehetséget. A zongorahang utánozhatatlan szépségét, a schumanni költészet kongeniális megtestesítését, a hitet abban, hogy ez nem egy cséplőgépszerű ütőhangszer, hanem valódi emberi instrumentum, amely énekelni is tud..

A divat, a szokások, a korszellem változók, az igazi értékek maradandóak.