CSENGERY KRISTÓF

 Bell, Isserlis, Várjon

Régi idők nagy hangversenyeinek hangulatát idézte Várjon Dénes, Joshua Bell és Steven Isserlis közös fellépése. Szándékosan nem nevezem az eseményt trióestnek, bár elhangzott a műsoron két trió, nem is akármilyenek: bevezetőül Schumann Phantasiestücke-sorozata (op. 88 - 1842), illetve záró számként Mendelssohn nagyszabású d-moll triója (op. 49 - 1839). Ez a két mű azonban inkább keret volt, ha mégoly tartalmas és jelentős is, a keret belsejébe pedig két szonáta illeszkedett, Chopin g-moll kompozíciója csellóra és zongorára (op. 65 - 1846), a szünet után pedig Schumann a-moll hegedű­-zongora-műve (op. 105 - 1851). Műfaji szempontból változatos kamarakoncertet hallottunk tehát, amelyben Várjon Dénes játéka funkcionált vörös fonálként: az ő folyamatos közreműködése kötötte össze a produkciókat. A három muzsikus különböző kombinációkban már játszott együtt a nagyvilágban, Magyarországon azonban ez volt első közös szereplésük - s ez adta egyszersmind az est várakozást keltő izgalmát.

Várakozásainkban nem kellett csalódnunk: a hangverseny a minden rezdülésre kiterjedő figyelmű, élénk kommunikáció, a szuggesztivitás és a szenvedély, a személyes, kifejező muzsikálás piros betűs ünnepe volt. Várjon Dénes Schiff András legihletettebb kamarazenei megnyilvánulásait megközelítő színvonalon játszott, elegánsan, reprezentatív virtuozitással és feltárulkozó érzelemgazdagsággal. Máskor is megfigyeltem már előadói személyiségének egy fontos és kissé rejtélyes vonását, amely most fokozottan érvényesült: Várjon, akinek zenélésében van valami angyalian szelíd és békés, ugyanakkor ösztönző és stimuláló mozzanat, nagyszerű katalizátor, aki „összerántja" maga körül az embereket, és mindenkiből kihozza a legjobbat. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy mindebben nyoma sincs az uralkodás vagy a vezetés tendenciájának. Várjon csupán figyel, önmagát adja, együtt lélegzik veled, és ha a partnere vagy, magától értődő természetességgel elhiteti veled, hogy te vagy a legjobb a világon.

 Steven Isserlis - Mohai Balázs felvétele /Zeneakadémia

Bellt és Isserlist legtöbb eddigi magyarországi fellépésük alkalmával hallottam, és persze mindkettejük tudását, jelentőségét, rátermettségét elismerem és tisztelem, de mindkettejükről írtam már tartózkodóbb hangvételű kritikát (Bellről kételyekkel telit is) - most azonban mindketten a teljes est során lényük legértékesebb részét nyújtva lobogtak és szárnyaltak. (Ez a hevület és emelkedettség még a mozdulatokban is megnyilvánult: Bellt figyelve egy idő után már mosolyogni kellett, oly sokszor fordult elő, hogy játék közben akaratlanul is felemelkedett a székéről, Isserlis pedig egy-egy határozottabb forténál gyakran húzta ki magát s vetette hátra fürtös művészfejét heroikusan.) Mindezt a többletet nem tudom másnak tulajdonítani, mint Várjon Dénes ihlető jelenlétének és - ahogy az imént fogalmaztam - katalizátor-funkciójának.

Két csúcsteljesítmény tette emlékezetessé az estét: a Chopin-szonáta, amelynek nyitótételében Isserlis nemes tartással, méltósággal, pátosszal és melankóliával zenélt, a scherzóban játékát rendkívüli lendület és lobbanékonyság jellemezte, majd gyönyörű éneklő lassút hallottunk tőle, és rendkívüli temperamentumú finálét. A két muzsikus mindvégig zárt áramkört alkotva felelgetett egymásnak, a legmagasabb rendű kamarazene szellemében. Ugyanez a fűtöttség köszönt vissza a Mendelssohn-trió sodró-áradó, eruptív Molto allegro agitatójában, amelyet az Andantéhoz érve a három muzsikus hangszerén egy igazi Lied ohne Worte követett. A scherzo könnyedén sziporkázott előadásukban, a feltartóztathatatlan lendületű, virtuózan tolmácsolt finálé pedig igazi közös repülés volt, átszellemült és mámoros. Sok szép mozzanatot hozott a finoman kidolgozott Phantasiestücke is a koncert elején, és Bell is magasrendűen és részletgazdagon muzsikált a szünet után Schumann a-moll szonátájában, én mégis a két említett interpretáció, a Chopin- és a Mendelssohn-darab emlékét hoztam magammal a kivételes este legszebb emlékeiként. Április 7. - Zeneakadémia Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia

Baráti, Várdai, Várjon

Gyerekkorom egyik hanglemez-favoritja volt Beethoventől a Hármasverseny a Richter-Ojsztrah-Rosztropovics trió előadásában, a Karajan vezényelte Bécsi Filharmonikusok kíséretével. Szerettem ezt a felvételt, és a művet is - később ez a szeretet tanított meg arra, hogy elutasítsam a fontoskodás ama fajtáját, mely nagy zeneszerzők kevésbé jelentősnek kikiáltott műveit használja nyelvköszörűnek. Ennek közismerten a Hármasverseny az egyik céltáblája a klasszikus repertoárból. Számomra a darab remekmű a javából, egészében és az egyes tételek külön is. Sajnos ritkán játsszák - szökőévben egyszer jön össze olyan hármas, amely elég jelentős, hogy képes legyen felnőni e „jelentéktelen" mű tolmácsolásának feladatához. Most akadt egy méltó trió: Várjon Dénes, mindössze négy nappal a zeneakadémiai Várjon-Bell-Isserlis-est után saját hazai együttesével, Baráti Kristóf és Várdai István társaságában adta elő a művet a Pannon Filharmonikusok koncertjén, Vass András vezényletével.

Ezen a pénteki estén a Müpában valami nagyon hasonló történt, mint hétfőn a Zeneakadémián. Ismét zárt áramkörök, tökéletes egymásra hangoltság, a legteljesebb hangszeres perfekció - és feltétlen azonosulás a művel. No meg a közös játék felszabadult, ellenállhatatlan öröme. Baráti szinte második karmesterként vezényelt hegedűvel kezében, testmozgásával és mimikájával is átsugározva saját lelkesedését a Pannon Filharmonikusok muzsikusaira. Kristálytiszta hangok, világos dallamvonalak, a legnemesebb egyszerűség - és büszkeség, délceg erő. Várdai most is úgy csellózott, hogy minden hangjával mondott valamit, a hosszúkkal különösen - azok nála mindig valóságos történeteket mesélnek. Várjon zongorázása pedig maga volt a plaszticitás, transzparencia, tagoltság és szabatosság. A nyitó Allegróban leginkább a feszülő energiát, a tétel savát-borsát adó, remekül beosztott crescendókat, az előrefúródó lendületet, az éneklő legato-dallamok széles ívét élveztem. A Largo bevezető csellódallama Várdai tolmácsolásában bensőséges volt és tökéletesen letisztult, s az egész tétel a legszebb beethoveni vallomások légkörét felidézve szólalt meg. Szilárd és rugalmas ritmikai tartószerkezetet szolgáltattak a finálé, a Rondo alla polacca számára a délceg daktilusok, és az egész tételt átjárta a beethoveni jubiláció fénye. A Beethoven-mű megszólaltatását követően a három szólista közül csak kettő csomagolhatta el hangszerét, Várdainak a második rész elején még hálás feladatot adott Dvořák Az erdő csendje (Klid) című tételének tolmácsolása. Mindenre alkalmasan képlékeny, lágy hang, lefegyverezőn személyes zenélés, éneklő dallamformálás, áradó érzelemgazdagság - ez volt teljesítményének mérlege.

A Pannon Filharmonikusok nem kísérték igazán rugalmasan és pontosan a Hármasverseny szólistáit, ez azonban nem hagyott jelentősebb nyomot az előadás összhatásán, és az sem vált kétségessé, hogy az együttes karmestere, Vass András (1979), hitelesen éli meg a mű tempóit, karaktereit, érzékletesen képes közvetíteni színeit és ritmikáját. Kulturált és színgazdag volt a Klid kísérete is. A marosvásárhelyi születésű muzsikus igazi kvalitásait azonban a két önálló zenekari szám mutatta meg. Muszorgszkij (és az átdolgozó Rimszkij-Korszakov) szimfonikus látomása, az Éj a kopár hegyen kellőképpen nyers és robusztus olvasatban elevenedett meg, a boszorkányszombat zenei ábrázolásának megvolt a kellő élénksége-tarkasága. Az Éj a kopár hegyen a koncert bevezetőjeként funkcionált: jól illett hozzá a műsor végén a színes és egzotikus orosz meseromantika egy másik nagy alkotása, Stravinsky Tűzmadár-szvitje (mert A tűzmadár még sok vonatkozásban romantikus darab). Imponáló volt mindjárt a pontos és tónusos kezdés, a továbbiakban pedig az előadás a partitúra pasztellesen elmosódott részleteit éppoly adekvát módon tárta fel, mint a mozgékony, áttört hangszerelésű scherzando-szakaszokat vagy a félelmet keltő, markáns-vaskos megszólalásmód pillanatait. Vass András biztos manualitással, pontos és plasztikus mozdulatokkal vezényelt, a Pannon Filharmonikusok muzsikusai pedig olyan felkészültséggel és ambícióval játszottak, amely már rég nem egy „vidéki" zenekaré. Április 11. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok }

Krilov, Kitajenko, BFZ

Dmitrij Kitajenko (1940) évtizedek óta visszajáró vendége a magyar hangversenyéletnek, s a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjein sem most láthattuk-hallhattuk először. Az áprilisi koncerteken Rimszkij-Korszakov Orosz húsvét-nyitánya (op. 36 - 1887/88) után előbb Sosztakovics 9. szimfóniája szólalt meg (op. 70 - 1945), majd a szünet után Prokofjev 1. hegedűversenye (D-dúr, op. 19 - 1917) következett a magyar koncerttermeket szintén rendszeresen látogató Szergej Krilov hangszerén. Befejező számként azonban nem egy újabb orosz darab hangzott fel, hanem Richard Strauss Rózsalovag-szvitje (Artur Rodziński zanzája az opera részleteiből, utólagos szerzői jóváhagyással). Először indokolatlannak véltem a műsor végén vett „kanyart", úgy gondolván, három orosz mű után szerencsésebb lett volna a negyedik darabot is ebből a repertoárból választani, magát a Strauss-előadást meghallgatva azonban minden berzenkedésem szertefoszlott.

Dmitrij Kitajenko - Felvégi Andrea felvétele

Aligha véletlen, hogy 1969-ben az ifjú Kitajenko éppen a legelső Karajan-versenyen szerzett első díjat: karmesteri művészetének máig meghatározó eleme a lényegre törőn pontos kommunikáció, az egyértelmű karakterizálás, mely határozott kontúrokkal és plasztikusan mutatja fel a műveket. Így történt ez ezen a koncerten is. A pravoszláv liturgikus énekeket is feldolgozó Orosz húsvét-nyitány zenéjéből vezénylése magától értődőn hozta felszínre a pszalmodizálást, s az is természetes volt, ahogy a tolmácsolás a zene természetábrázoló jellegét (például a madárhangok utánzását) érvényesítette - világossá téve, hogy Rimszkij egyszerre kívánta megjeleníteni a feltámadás ünnepének szakralitását és a pogány tavaszköszöntés hagyományát. A nyitányban a karmester remek társa volt a zenekar, kollektívaként a vonósok tartalmas tónusával, és egyéni művészi megmozdulásokban. Utóbbiak közül mindjárt a mű elején hárommal is találkoztunk: egy-egy szép hegedű-, fuvola- és csellószólóval Major Tamás, Sebők Erika, majd Szabó Péter hangszerén. Legszebb emlékem az előadásból a befejezés ujjongó hangzásmámora.

Sosztakovics 9. szimfóniája könnyed, vidám alkotás, mellyel a zeneszerző a háború győzelmes befejezését kívánta megünnepelni. Kitajenko és a Fesztiválzenekar ennek megfelelő hangulatú előadásban tárta a művet a közönség elé. Figyelemreméltó volt a nyitótétel játékossága, prokofjeves humora (piccolo-szóló!), s az olvasat érzékenysége, mely jelezte, hogy ez a tétel nem igazi nyitó Allegro, inkább eltévedt scherzo. A Moderato lassú tétel borús zeneként hatott, de nem volt letargikus, az igazi scherzóban (Presto) Ács Ákos önfeledten bugyborékoló klarinétszólóját éppúgy élveztem, mint a tétel tüzét, sodrát, majd később a remek trombitaszólót (Czeglédi Zsolt), a rézkórust, no meg a hegedűk energikus játékát. Egy újabb lassú szakasz (Largo) után a fináléban Kitajenko és a zenekar Sosztakovicsnak a cirkuszi zene iránti vonzalmára hívta fel a figyelmet.

Szergej Krilov korunk legjobb hegedűseinek egyike, játékát mindig öröm hallgatni, mert mélyről fakadó zeneiség egyesül benne bravúros hangszertudással. Prokofjev szokatlan tételbeosztású (lassú-gyors-lassú) 1. hegedűversenyében a nyitó Andantino lírai, éneklő dallamait sallangtalan egyszerűséggel és álomszerű lágysággal tolmácsolta, a motorikusabb szakaszokat is természetesen szőve a tétel folyamatába. Ördögi bravúrral szólalt meg a Vivacissimo scherzo, rendkívül mozgékonyan és könnyedén - ezúttal rusztikusabb hangon. A Moderato fináléban aztán visszatértünk a nyitótétel széles ívű hegedűkantilénáihoz, ezüstös-fémes hangzással, sok éteri pianissimóval. Krilov, aki a fényes elődökhöz méltó előadásban mutatta fel a Prokofjev-versenymű konvenciókkal szembeszegülő eredetiségét, egy Ysaÿe szellemében komponált, virtuózan múltidéző szólódarabbal, Bruce Fox-LeFriche Sonata for Violin Solo (A Tribute to Bach) című művével köszönte meg a tapsot. És a kakukktojás? A Rózsalovag-szvit az önfeledt muzsikálás élményét tartogatta számunkra a koncert végén: kollektív és egyéni virtuozitással, hedonista hangzásmámorral, a kifejezésmód természetességével, humorral és kedéllyel. Kitajenko ebben a műsorszámban volt a legszuggesztívebb és legfelszabadultabb, a zene minden tempóbeli és dinamikai árnyalatára érzékenyen reagált, a zenekar pedig csúcsformában abszolválta a jutalomjátékot. Április 13. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

Vásáry, Hámori, ÓDZ

Nem téved nagyot, aki úgy véli, az Óbudai Danubia Zenekar április végi estjét sokak számára az tette eseménnyé, ami a koncert műsorfüzetének borítóján címként is megjelent. Vendégünk Vásáry Tamás - állt a leporello első oldalán. A művész ezúttal zongorajátékosként lépett fel, az estet Hámori Máté vezényelte, aki nemcsak az együttes művészeti vezetője (2013 szeptembere óta), de Vásárynak is asszisztense a Kodály Zoltán Világzenekarnál, szereplése tehát ezen az estén kétféle értelemben is adekvát volt. Az első rész csupán egyetlen versenyművet tartalmazott, nyitány nélkül. Kevés lesz ez egy fél koncertre, mondhatták a gyanútlanok, figyelembe véve, hogy Beethoven c-moll zongoraversenyének (op. 37 - 1800) átlagos játékideje 35-38 perc. Ők persze nem gondolták végig, hogy Vásáry Tamás jelenléte garantálja a művész saját közönségének jelenlétét is, utóbbi pedig nem engedi, hogy a szólista ráadások nélkül távozzék - annál is kevésbé, mivel Vásáry rendszerint maga is siet újabb és újabb ráadásokat adni. Így történt ez most is, s a három ráadással a c-moll zongoraverseny már egy elé illesztett nyitány nélkül is bőségesen elegendőnek bizonyult a teljes első rész kitöltéséhez.

A zenekari expozíciót és magát a kíséretet a teljes versenymű során konszolidáltnak éreztem, de nem keltett figyelmet benne sem eredetiség, sem a kidolgozás szikrázó tökéletessége. Korrekt tempókat hallottunk, közepesen gondozott hangzással, mértéktartó dinamikával és hangsúlyokkal. Vásáry Tamás zongorázásában mindenekelőtt a szép, csengő hang ragadott meg. Ez lehetőséget teremtett a dallamok artisztikus megformálására, és a művész élt is ezzel a lehetőséggel. Az első két tételben nem volt túl sok hiba, s amennyi akadt, az érthető ebben az életkorban - Vásáry Tamás augusztusban lesz 81 esztendős. Teljesítményében leginkább azt éreztem vonzónak, hogy a karakterizálás a jelentős pátosz ellenére is mentes volt attól a kontrollvesztéstől, mely a Rádiózenekar élén vezényelt Vásáry-produkcióknak a felületes kidolgozás mellett a karmester utolsó ott töltött éveiben oly sokat ártott. A finálét sok elnagyolt részlet és melléütés terhelte, de némi empátiával ezt is el lehetett fogadni, hiszen eddigre mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a művésznek az a legfontosabb, hogy játszhasson közönségének - ez a döntő, a hogyan mellékes, a fontos maga a zenélés és a kapcsolat. Ez magyarázza a sietséget is, mellyel Vásáry újra és újra zongorához ült, hogy ráadást játszhasson, alig engedve tapsolni rajongóit. Három ráadást hallottunk, mindvégig Beethoventől. Először a versenymű fináléját ismételte meg szólista és zenekar, majd az op. 31/3-as Esz-dúr szonáta Scherzója következett, végül az op. 13-as c-moll (Patetikus) szonáta lassú tétele zárta Vásáry Tamás fellépését.

Többszörösen is öröm volt a második részben Sibelius 1. szimfóniáját (e-moll, op. 39 - 1898) hallani: öröm, hogy a zeneszerző mifelénk kissé elhanyagolt szimfonikus művészetével találkozhatunk, s kiváltképp az, hogy nem a népszerűbb 2. vagy 5. szimfónia, hanem a ritkábban megszólaló, de a 6.-nál és a 7.-nél jóval könnyebben emészthető 1. került terítékre. Ismeretes, Sibelius mennyire neheztelt, mikor e művével kapcsolatban Csajkovszkij hatását emlegették - de hát nem volt igaza. Az 1. szimfóniában a gazdag tematikus matéria és a magasrendű kidolgozás mellett épp az az egyik élvezetes mozzanat, hogy a hallgató megfigyelheti, hogyan keverednek a hatások - Beethoven, Schumann, Csajkovszkij, Bruckner itt-ott hangütésekben, fordulatokban, színekben megfigyelhető befolyása - azzal a máris jelentkező egyéni és erős északias hanggal, robusztus indulatvilággal, motívumismételgető hajlammal és nyerseséggel, amely félreismerhetetlenül Sibeliusé. A zenekar csiszoltabban játszott, Hámori Máté is szuggesztívebben vezényelt. Tetszett a nyitótétel sok szép fokozása, élveztem a dinamikai kinyílásokat, a nemes indulatot és nemes szimfonizmust. Örömöt szerzett a lassú tétel puha színvilága és sok Csajkovszkijos hangulata, amelyek észrevétlenül alakultak át Sibelius megszólalásmódjává. A hangszercsoportok közül különösen a mélyvonósok tónusát és a markáns rézfúvós játékot értékeltem a tételben. Ismét a Csajkovszkijra utaló intonációt húzta alá az előadás a scherzo pizzicatóiban - és Bruckner távoli hatását a nyers, vad kvartmelodika megszólaltatásakor. Végül a finálé hatásos kezdete újfent és félreérthetetlenül utalt Pjotr Iljicsre - ezúttal a Rómeó és Júlia nyitányfantázia egy részletére. Ismét élvezhettük a dús vonóshangzást, és a tétel végén a himnikusan szétterülő, széles ívű vonósdallamot. Április 23. - Zeneakadémia. Rendező: Óbudai Danubia Zenekar }

Kocsis, NFZ

Nagy zeneszerzők kerek évfordulóit úgy lehet leghasznosabban megünnepelni, ahogy Kocsis Zoltán tette a Nemzeti Filharmonikusok élén Richard Strauss születésének másfél százados jubileumán. Kiszemelt két fontos és értékes kompozíciót az életmű Magyarországon elhanyagolt opusai közül, azokat tűzve műsorra egy hézagpótló koncerten. Így kell zenekultúrát építeni: egy effajta emlékezetes esemény alkalmat adhat a sokat emlegetett „kánon" korrekciójára. Nem biztos, hogy csak az érdekes, magas színvonalú, élvezetes egy életműből, amit figyelemre méltatunk - lehet, hogy akadnak kincsek az oeuvre „árnyékos oldalán" is.

Strauss esetében az Aus Italien (op. 16) és a Der Bürger als Edelmann (op. 60) kétségkívül ilyen alkotás. Ráadásul a két mű érdekesen és hatásosan egészíti ki egymást: két nagyon különböző darab, mely az életmű más és más vidékére kalauzol, Strauss két eltérő pályaszakaszát és két különböző arcát mutatva be. Az első műfaját tekintve szimfonikus fantázia, melyet a pályakezdő zeneszerző 1886-ban írt, meiningeni szakmai tapasztalatokkal és olasz úti élményekkel tarsolyában (a meiningeni tartózkodás és az itáliai út mögött egyaránt felsejlik Brahms alakja, az utóbbira, vagyis az olasz vakációra is az itáliai tájak és városok hamburgi születésű szerelmese ösztönözte Strausst). A másodikat pedig már érett fejjel, ötven előtt-után, 1911 és 1917 között komponálja Strauss, a Hofmannsthal-együttműködés fontos fejezeteként, a Molière-vígjátékkal való, számos eredménnyel járó hosszas foglalatoskodás egyik fejezete gyanánt.

Beszédes tévedés, hogy az Az Aus Italient több életrajz, cikk, műlista nevezi pongyolán szimfonikus költeménynek. Nem az, hiszen négy tételre tagolódik s a szimfónia hagyományából nő ki, de a többtételesség ellenére érezhető benne a későbbi straussi szimfonikus költemény műfaja felé tett elhatározó lépés: az ábrázoló hajlam, a hangfestés törekvése. Nagy zenekar, szivárványos, telivér hangzás - de sokszor még brahmsi harmóniákkal, dallamokkal. Ezzel szemben a Az úrhatnám polgár kifinomult és virtuóz ensemble-zene, harminchat tagú kamarazenekarra, Lully stílusának igézetében (s két tételben ténylegesen is a francia szerző zenéjét felhasználva), neobarokk-neoklasszikus kecsességgel. Strauss mindkét műben ínyenc connaisseur, és mindkét darabban ott a múlt, csak az egyik esetben a táj, a műemlékkincs és a néphagyomány szolgál delicatesse-ként - vagyis az Aus Italien a „zenei idegenforgalmi szemlélet" megtestesítője, népdalnak vélt s így vesztes pert generáló aktuális slágerrel (Funiculi, funiculà) megfejelve -, a másikban pedig az irodalom, a zene és a stílusjáték. A koncert kínálatának különlegessége volt, hogy az egyik darabban a teljes NFZ lépett dobogóra, a másikban azonban csupán egy válogatott - a megszólalás, a hangzás, a játékmód tehát gyökeresen más volt a szünet előtt és után.

Mindkét előadást ihletettség és kivitelezésbeli perfekció jellemezte: az ünnepi színvonal az újrafelfedezés legjobb feltétele. Az Aus Italien nyitótételében (A Campagnán) remek volt a kezdet orgonaszerű hangszerelését nyomatékosító hangzás, a széles ívű melódiák kibontása. Szép kinyílások és remek rézfúvós megmozdulások tették emlékezetessé a második tételt (Róma romjai), Kocsis lágy színeket kevert ki a harmadikhoz (A Sorrento partján), melyben méltó kivitelezésben szólaltak meg a karcsú fafúvós szólók a madárcsicsergést utánzó trillákkal. És végül a kellő lendület és temperamentum jellemezte a finálét (Jelenetek a nápolyi népéletből): itt a tolmácsolás egyszerre érvényesítette a tétel nagyszabású gesztusvilágát és humorát. Utóbbi egyik forrása az igényes, nem egyszer ellenpontos feldolgozás, melyben Strauss a tétel alapjául szolgáló népszerű dallamokat részesíti. Az úrhatnám polgár szvit előadása olyan volt, mint amikor felnyitunk egy fényűző kivitelezésű ékszerdobozt, egyenként szemlélve a benne rejtőző kincseket: részletező aprómunka, igényes díszítés, kifinomultság, karcsú és könnyed faktúra, irónia. A kilenc tétel bővelkedett tánckarakterekben, a teljesítmények közül pedig az előadás egészét megkoronázva emelkedtek ki Kelemen Barnabás koncertmesteri hegedűszólói. Ezek a parádés magánszámok egymást követik a tételsorban, s Kelemen valamennyit vérbő temperamentummal és gazdag hangon, a múltidéző zene minden báját és vonzerejét kihasználva, erőteljes karikírozással és virtuóz tökéllyel formálta meg. Szintén vendégként illeszkedett az NFZ ensemble-válogatottjába az együttessel rendszeresen együttműködő zongoraművész, az ezúttal is kitűnően teljesítő Bizják Dóra. Érdeklődés kísérte a koncertet, de nem volt telt ház, holott ezt a szerző s a művek egyaránt megérdemelték volna - az előadásokról nem is beszélve. (Május 3. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

{ MALINA JÁNOS

Scholl, Karamazov (BTF)

Craig Leon amerikai zenei producer, átiratkészítő és all-round sikerszakember megszámlálhatatlan projektjeinek egyikeként meghangszerelt másfél tucat régi és újabb angol (ál)népdalt a kiváló német kontratenor-énekes,Andreas Scholl számára, belekalkulálva a kiszenekarba Scholl állandó partnerét, egykori bázeli diáktársát a Schola Cantorumból, a gitározásról lantozásra (többé-kevésbé) átállt Edin Karamazovot. Továbbá egy hárfást is; végül is hárfafutamokból egyszerűen nem lehet eleget adagolni ahhoz, hogy a hallgató a zenét elragadóan érzelemgazdagnak találja. A feldolgozások 2007-ben a Deccánál jelentek meg, az Orpheus Kamarazenekar közreműködésével. Ez a lemez szolgáltatta Scholl, Karamazov és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok fesztiválhangversenyének gerincét. Hogy az énekes egy kis levegőhöz juthasson, Karamazov időnként improvizációkkal mulattatta a közönséget, s hogy ő is pihenhessen időnként, a zenekar Purcell, Vaughan-Williams és Britten hangszeres zenedarabjait szólaltatta meg. A Scholl által ezúttal elénekelt dalok közül csupán egy Craig-feldolgozás, illetve a lantkísérettel előadott angol népdal, a Waly, Waly nem szerepel a lemezen; utóbbi egyébként az előadás tisztaságával és egyszerűségével oázisként hatott a Craig-féle, fárasztóan szirupos átiratok tengerében.

No persze Andreas Scholl produkciójával nem is volt semmiféle probléma. Ő ezúttal is hozta szokásos nagyszerű formáját: élményszerűen tiszta, szép hangon, magától értetődő lírai tehetséggel énekelt, hibátlanul felépített dallamívei lenyűgözően hatottak, és angol szövegmondása, illetve az előadás szövegközpontúsága is példaszerű volt. Csak hát bármilyen ragyogó gyöngyszemek akadnak is az angol és kelta dalirodalomban, ha egy tucatnyi hangzik fel belőlük, mégpedig kommerciális egyenköntösben, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy zeneileg és érzelmileg meglehetősen szűk világ ez, s hogy ami egy lemezen, amelyről számokat válogathatunk, elmegy, az nem feltétlenül állja meg a helyét egy élő hangversenyen. Igaz, a dalok száma a koncerten harmadával csökkent, s hangszeres betétszámokat is hallhattunk, ám a változatosság ezúttal mégsem bizonyult annyira gyönyörködtetőnek, mint várni lehetett volna.

 Andreas Scholl - Felvégi Andrea felvétele

Karamazov esetében, aki kétféle, a fogólap mellett futó húrokkal felszerelt hangszeren, valószínűleg ún. teorbált lantokon is játszott, ez az előadó hiányosságaira volt visszavezethető. Miután a lant akárhogyan is, de régi hangszer, és a dalanyag jelentős része is a régi zene és a népzene határvidékéről származik, én hiányoltam Karamazov játékából a részleteknek, mondjuk egy disszonancia oldásának azt az érzékeny megformálását, a finom dinamikai árnyalást, az előadás áttetsző polifóniáját, amely indokolja, hogy a művész egyáltalán lantot vett a kezébe. Ehelyett az előadásnak valamifajta - viszonylag magas fokon gyakorolt - elnagyoltságát érzékelhettük, olyasfajta játékot, ami inkább erőteljességével, semmint differenciáltságával próbál hatást gyakorolni a közönségre. A másik zavaró körülmény az volt, hogy Karamazov három improvizációja közül kettőben elment a spanyol gitár világának irányába, nem csupán a zenei idióma, a ritmusok tekintetében, hanem technikailag is, hiszen a könnyed flageolet-akkordok, a bővérű vibratók miatt az volt a benyomásunk, hogy művészünk a lanton gitározik; akkor pedig mégis csak jobban örültünk volna annak, ha nem másik lantra, hanem gitárra vált.

A Weiner-Szász Kamaraszimfo­nikusok a koncert nyitószámaként Vaughan-Williams Fantasia on Greensleeves című, vonósokra, fuvolára és hárfára írott kompozícióját játszotta, a legnagyobb hírnévre szert tevő régi angol dallammal teremtve meg a kellő hangulatot. Az első részben eljátszották még Purcell vonószenekarra komponált g-moll Chaconyját (Chaconne), majd a második félidő kezdetén Britten Simple Symphonyját, amely tudvalevőleg régi tánctétel-típusokat öltöztet modern köntösbe. Papírforma szerint tehát ezek az értékes betétszámok szervesen illeszkedtek a koncert alapszövetébe; a gyakorlatban azonban mégis különálló testet képeztek a műsorban. Ez talán éppen azzal magyarázható, hogy kevésbé nemes zenei anyaggal kellett volna vegyülniük.

Mintha maga a zenekar is kissé kényelmetlenül érezte volna magát, Pilátusként a krédóban. Ezzel együtt és ennek ellenére színvonalas teljesítményt nyújtottak, fegyelmezetten és sokszor lendületesen, örömtelien játszottak, különösen a lefegyverzően kedves Britten-szvit lírai és életvidám pillanataiban. Április 5. - BMC. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Vashegyi, Purcell, Orfeo (BTF)

Egy Rameau-opera koncertszerű előadása manapság nem számít rendkívüli eseménynek Budapesten, hála az elsősorban Vashegyi György által éltetett Rameau-kultusznak. A Budapesti Tavaszi Fesztivál utolsó napján azonban olyan mű csendült fel a Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar és jeles szólisták előadásában, Vashegyi György vezényletével, amely több szempontból is különlegesnek bizonyult. A Les fêtes de Polymnie (Polümnia ünnepei) című, 1745-ben bemutatott darab ugyanis nem sorolható a tulajdonképpeni opera (seria) francia megfelelője, a tragédie en musique műfajához, hanem az opéra-ballet-k típusának későbbi, hősi alfajához, a ballet-héroïque-ok közé tartozik. Ezen belül is azoknak a műveknek az egyike, amelyek valamilyen fontos társadalmi eseménnyel kapcsolatos ünnepségre készültek. Ilyen módon tehát nem a szorosan vett operák, hanem a hasonló funkciójú serenaták, festa teatralék családjába tartozik. Az opéra-ballet, csakúgy, mint a festa teatrale, nem drámai folyamatra épül: inkább tűnik mozaikszerű színpadi összeállításnak, amely egy prológusból és három-négy egymástól független jelenetből áll - ezek a 18. század közepén mitológiai tárgyúak, vagy legalábbis ókori témájúak; mindehhez persze bőségesen járulnak színpadi táncok.

A fentiekből azután különböző veszélyek következnek. A legáltalánosabb, amihez már hozzászokhattunk, az operák pódium-előadásainak általános problémája, hogy tudniillik a vizuális megjelenítést képzeletünknek kell pótolnia. A második veszély - amely a francia operák pódiumelőadásaira jellemző - az, hogy a tánctételek sora tánc nélkül funkciótlanná, tisztán zenei szempontból aránytalanná válik. A legspecifikusabb probléma pedig az, hogy az operához mint drámai (vagy komikus) műfajhoz szokott mai közönség számára a független epizódok, különösen az ünnepi kontextustól megfosztva, érdektelennek vagy fárasztónak bizonyulnak. Ez a három hendikep, amely így együtt ritkán találkozik össze, azt eredményezi, hogy az eredeti művet mintegy torzító üvegen át, egydimenziósan és fekete-fehérben érzékeljük.

Nos, ez ebben az esetben feltétlenül így volt, de szerencsére nem azzal az eredménnyel, hogy az előadásban nem lelhettük volna örömünket - ellenkezőleg. Az osztrák örökösödési háborút lezáró fontenoy-i csata emlékére, illetve a győztes hadvezér, Szász Móric tiszteletére írt Polümnia ünnepeit elsősorban az élő, sokszínű, a zenei árnyalatok iránt érzékeny és felfedező kedvű interpretáció tette érdekessé.

A darab mindjárt zenei csemegével kezdődik, hiszen a nyitány úgyszólván avantgárd harmóniakezelése, formai újszerűsége szembeszökő; s ez a szám mindjárt alkalmat szolgáltatott a zenekarnak arra, hogy élénk és telített színeit, precizitását, érzékeny és mégis erőteljes játékát megmutathassa. A négy különálló jelenetben 15 szereplőt jelenített meg az öt énekszólista (eltekintve most a kórusból csupán egy-egy megszólalásra előlépő két énekestől): Véronique Gens, Aurélia Legay, Baráth Emőke, Mathias Vidal és Thomas Dolié. Ha Véronique Gens mezzós színezetű, sokszor megcsodált szopránja most kissé elmosódottnak hatott, és nem is mindig szólalt meg kifogástalan intonációval, a zeneileg igen kulturált Aurélia Legay tartalmas és testes hangja tökéletes mozgékonyságról is tanúbizonyságot tett. A többi három szólista pedig egyenesen telitalálatnak bizonyult. Thomas Dolié nemes fényű baritonja rendkívüli zenei intelligenciával és gazdag színskálával párosul, s minden erőlködés nélkül képes akár monumentális hatást is előidézni. Baráth Emőke a maga rendkívüli karcsúságával és kristályos tisztaságával kiemelkedett a női énekesek közül, az haute-contre szerepeket éneklő Mathias Vidal pedig számomra nagy felfedezés volt: hangja érzéki szépségű, technikája a lehető legtermészetesebb és legegészségesebb, egyénisége egyaránt lírai és robbanékony, expresszivitása, személyiségének kisugárzása kivételes. A második entrée-ban az Antiochusként a kórussal előadott jelenet emlékezetes monumentalitással szólalt meg, elsősorban az ő jóvoltából. A kompozíciónak - a nyitányon kívül - minden bizonnyal az utolsó entrée (La féerie) a zenei tetőpontja - ebből egyébként a drámaiság sem hiányzik, hiszen arról szól, hogy Argélie (Legay) hősies módon megszabadítja szerelmesét, Zimèst (Dolié) egy gonosz tündér varázslatától. Ebben a szakaszban Rameau az Hippolyte et Aricie-hoz méltó vadászjelenetet komponál (a nagyszerű kürtösök örömére), szépséges és gyengéd álomjelenetet varázsol elénk, amelyben a fuvolák különös bájjal sóhajtoznak, s bámulatos színkombinációkat próbál ki az izgalmas és eredeti varázs-jelenetben. Vashegyi és a zenekar semmit nem hagyott rejtve a partitúra szépségeiből, Dolié megható megrendültséggel fogadta párja hősies-szerelmes gesztusát, s a nimfa különösen ihletett zenei portréját különös fogékonysággal tolmácsolta Baráth Emese. Csak az a balett ne hiányzott volna a teljességhez. Április 6. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Paik, Kocsis, NFZ

Némileg meglepő műsort játszott el Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kun Woo Paik (zongora) és Fodor Beatrix, Megyesi Schwartz Lúcia, Brickner Szabolcs, illetve Palerdi András (ének), valamint a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) közreműködésével. A program Csajkovszkij méltán elfeledett, „haza-puffogatós" op. 31-es Szláv - más címváltozatban Szerb-orosz - indulójával kezdődött, Szkrjabin fisz-moll zongoraversenyével folytatódott, majd a szünet után, váratlan fordulattal, Mozart ún. Koronázási miséjével (C-dúr, K 317) fejeződött be.

Szkrjabin egyetlen, fiatalkori zongoraversenye különös alkotás: dúsan burjánzó zongoraszólama, túlcsorduló líraisága ellenére sem bőbeszédű kompozíció, amelyet a részletek igényes kidolgozottsága és a nagyon is szigorú ízlés tesz még jelentékenyebbé. Kun Woo Paik a darab ideális előadójaként mutatkozott be: olyan művész ő, aki először is könnyedén győzi le a szólam technikai nehézségeit, s akinek emellett a koncentrációja és fegyelme a legellágyultabb pillanatban sem lankad, miközben mellesleg született lírikus. A karmester és zenekara, illetve a szólista ugyanakkor példásan és érzékenyen figyelt egymásra, s még egymás színeit is hatékonyan tudták kiemelni például a lassú tétel karakterekben gazdag és ihletett variáció-sorozatában. A zárótételben a kissé harsányra komponált tetőpont is úgy volt hatásos, hogy az előadás mindeközben elkerülte a közönségesség veszélyét; varázslatosan szólaltak meg a tétel idilli pillanatai, s az eksztatikus zárórészben különösen világosan érzékelhettük a szólista és a zenekar összecsiszolt virtuozitását. A ráadásban pedig Kun Woo Paik szólóban is megmutatta, hogy kivételesen érzékeny, kifinomult hangú, lírai alkatú zongorista.

 Kun Woo Paik

A Mozart-misében egy erősen redukált létszámú zenekarhoz csatlakozott a négy szólista és a mintegy ötvenfős, kulturált és meggyőző teljesítményt nyújtó kórus. Mozart legnagyobb szabású, legérettebb befejezett misekompozíciója az egész miserepertoár legderűsebb darabjai közé tartozik. Kocsis Zoltánék előadásukban világosan törekedtek arra, hogy nyilvánvalóvá tegyék a műnek mint koherens ciklusnak a létjogosultságát, a modulációk, festői színhatások s egyéb zenekari effektusok kvázi szimfonikus jellegét. Kocsis élettel teli, de sohasem túlhajszolt tempói sokkal járultak hozzá az előadás plaszticitásához. S miután mindezt össze tudták egyeztetni a szöveg iránti figyelemmel és a drámai pillanatok élményszerű megjelenítésével, az előadás különösen izgalmasnak és (zenei) eseményekben gazdagnak bizonyult.

A szólókvartett tagjai közül Fodor Beatrix minden tekintetben igényes, jelentékeny és szuggesztív közreműködését feltétlenül első helyen kell említenem. Ám az egész szólóegyüttes elementáris hatást keltett, különösen négyesben; kifogástalan intonációjuk pedig örömmel fogadott bónuszt jelentett a közönség számára. Megyesi Schwartz Lúciának érzéki szépségű mélységeit, Brickner Szabolcsnak az olaszos szépségű dallamvonalait élveztük elsősorban; Palerdi András hangerőben itt-ott halványabban, de ugyanolyan zenei igényességgel és biztos megformálással járult hozzá a megérdemelt sikerhez. Április 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

Németh Pál, Savaria

A Magyar Händel Társaság rendezésében évek óta szólalnak meg nagyszabású Händel-oratóriumok különböző budapesti helyszíneken. Ez alkalommal a korai La resurrezione című oratórium csendült fel a Savaria Barokk Zenekar előadásában, Németh Pál vezényletével, a Hold utcai református templomban.

Händel első és egyetlen olasz nyelvű egyházi oratóriuma eredetileg is húsvét vasárnapján szólalt meg először Rómában; cselekménye a középkori húsvéti liturgikus dráma alapjelenetét bővíti ki a Jézus keresztrefeszítésétől feltámadásáig eltelő három napra. Carlo Sigismondo Capece librettójában azonban csak az asszonyoknak és az Angyalnak a Szent Sírnál lefolyt párbeszéde tükröz „reális" történést, az oratórium többi része öt szereplőnek: az Angyalnak, Lucifernek, Mária Magdolnának, Kleofásnénak és János evangélistának a költő képzeletében élő reflexióit és interakcióit önti zenei formába a kor olasz operájának nyelvén. Az öt szerepet - a fenti sorrendben - Kolonits Klára, Tomáš Šelc, Jónás Krisztina, Bakos Kornélia és Szigetvári Dávid alakította ezen az estén.

Németh Pál együttesében az utóbbi egy-két évben jó néhány új, többnyire fiatal arc tűnt fel; köztük többen is régi hangszeres előadóink élvonalába tartoznak. Ez a vérfrissítés határozottan pezsdítően hatott a zenekar képességeire, teljesítményére; ez a mostani, kisebb - tulajdonképpen így igazán korhű - együttes egységesebb, összeszokottabb is a korábbinál, de legfőképpen felszabadultabban és mégis még perfektebb módon játszanak. S ez mintha magára Németh Pálra is felszabadító hatással volna: a mindig precíz és az anyagot tökéletesen birtokló karmester a legutóbbi produkciókban olyan újfajta robbanékonyságról, a zenei expresszivitás eszközeinek olyan sokrétű használatáról tesz tanúbizonyságot, ami eddig teljesen ismeretlen volt számunkra.

A La resurrezione minapi előadása annál is inkább alkalmas volt a fenti állítások igazolására, mert az énekszólisták is a legerősebb együttest alkották az általam ismert Savaria-produkciók közül - s voltaképp nem is méltányos így fogalmaznom, mert nem csupán a korábbi produkciókhoz képest, hanem abszolút értelemben nyújtottak ragyogó teljesítményt. Az első rész például az Angyal és Lucifer terjedelmes, két-két áriát tartalmazó jelenetével, összecsapásával kezdődik, s a második részben is van egy rövidebb, duettben végződő jelenetük. Az első jelenet rögtön érzékeltette a hallgatóval, hogy igényes és élményszerű előadásra számíthat. Mindkét kitűnő énekes az olasz recitativo-éneklés nálunk ritkaságszámba menő, magas színvonalát valósítja meg: szövegmondásuk érthető, plasztikus és főleg beszédszerű, a zenei ritmust hajlékonyan rendelik alá a nyelv követelményeinek, s mindez rendkívül spontán hatást kelt. Ehhez járul Kolonits esetében a hang ezüstös szépsége, tökéletes pozíciója, és a koloratúra könnyed virtuozitása; Šelcnél pedig a bariton hang tömör és mégis fényes karaktere, az életteli deklamáció, s mindkettejük esetében a kitűnő színészi adottságok. Hogy intonációjuk fölényesen tiszta, az mind az ötük esetében magától értetődő.

Nagy örömmel hallgattam a sokoldalú, és jóból még jobbá megállíthatatlanul fejlődő Jónás Krisztinát is Mária Magdolna szerepében. Ő ebből a kitűnő együttesből is kiemelkedik azáltal, hogy jól érzékelhető: a legapróbb díszítő hangot sem formálja meg esetlegesen, mindig pontosan tudja helyét, súlyát az adott motívumban vagy mondatban, és nemcsak jó elképzelései vannak, hanem pontosan meg is valósítja őket. Ám nem csupán tudatos és érzékeny, hanem kifejező vagy éppen szárnyaló is az éneklése, s mindennek a tetejében úgy tetszik: technikája is letisztult, s így hangja egészen egyszerűen kristályosabb és szebb lett. Szigetvári Dávid könnyű és hajlékony hangja e pillanatban talán nélkülözi az érzéki szépséget, de minden egyéb tekintetben, így elsősorban a dallamívek megformálásában, a tartott hangok élővé tételében példamutató teljesítményt nyújtott. Különös személyes erénye a belőle áradó nyugalom; egy kiváló Mozart-tenor lehetőségét látom Szigetváriban, aki mindezeken túl még szépen és ízléssel díszített is a da capo-áriák visszatérésében. Ha a Savaria-koncertek régóta visszatérő szereplőjéről, Bakos Kornéliáról azt mondom, hogy élményszerűen tömör és sötét színű mély regisztere, remek koloratúrája és megbízhatósága mellett a recitativója iskolásabb, merevebb, a hang pozíciója pedig szorítottabb, „gombócosabb" az ideálisnál, akkor hangsúlyoznom kell, hogy ezek a bizonyára leküzdhető problémák csupán ebben a ragyogó környezetben tűnnek fel egyáltalán.

Végezetül pedig a produkció karmesteréhez, illetve hangszeres előadóihoz visszatérve, még egyszer nyugtázni szeretném egyfelől Németh Pál vezénylésének nem csupán az emocionális gazdagságát, hanem a mű folyamatának, arányainak biztos kézben tartását is; másfelől pedig ki szeretném emelni a fafúvós együttes briliáns játékát, illetve a continuo-részleg kitűnő teljesítményét, élén a csellista Karasszon Dénessel. Április 20. - Hold utcai református templom. Rendező: Magyar Händel Társaság }

Szokolov

Tizenegy Chopin-kompozíció tizennégy tételben: ez szerepelt Grigorij Szokolov legutóbbi zongoraestjének hivatalos programján. Azaz: hangversenyének első felében a h-moll szonátát játszotta el, a másodikban pedig egy tíz darabból álló mazurka-válogatást. Mindezt azonban még öt ráadás követte; és valószínűleg ezek révén vált egy emlékezetesen szép hangverseny megismételhetetlen csodává. Több-kevesebb objektivitással beszámolni persze leginkább csak arról lehet, ami emlékezetesen szép volt - a csoda megtörténtét csak nyugtázni tudjuk.

A h-moll szonáta nyitótétele az első pillanattól elárulta egy igen jelentékeny előadó jelenlétét - azonnal világos volt a megnyilatkozás fölényes biztonsága, a dallamvonalak kiegyensúlyozottsága, s a minden tekintetben vett perfekcionizmus, beleértve az ízlés akár legkisebb megingásának, az érzelgősség megjelenésének teljes elképzelhetetlenségét. Sőt, e pillanatban inkább azt érezhettük, hogy Szokolov inkább valamelyest korlátozott érzelmi skálán nyilvánul meg, mintsem hogy veszélyeztesse előadásának makulátlan tisztaságát. S igaz, ami igaz: világos és lényegretörő volt a tétel minden pillanata, a részletek: az artikuláció és az agogika nüanszai a véglegesség erejével hatottak, s csak egy tekintetben érezhettük úgy, hogy a művész bizonyos fokig még „bejátssza" a termet és felméri a közönséget: a zongorahang ebben a pillanatban még nem tetszett annyira véglegesnek és tökéletesnek, mint az előadás összes többi aspektusa.

Grigorij Szokolov - Pethő Zsuzsa felvétele/MÜPA

A Scherzo egészen új hangot ütött meg rendkívül plasztikus, szinte száraz nonlegato artikulációjával, a tételnek pedig valóságos felkiáltójelként, már-már durván, kategorikusan vetett véget a záróakkord. Valószínűleg a maximális kontraszt elérését célozva: a lassú tétel ugyanis puha basszusaival, látszólag tétova megállásaival-tovalendüléseivel, szelíd, de megállíthatatlan fokozásaival, no meg álomszerű visszatérésével egészen új magaslataira jutott az előadásnak, a hangverseny első részeinek legszebb pillanatait hozva el számunkra. Bizonyos fokig még a zárótétel energiával telített, kontrollált és differenciált előadását hallgatva is a Largo hatása alatt maradtunk.

A mazurkák sorozatából amolyan chopini mikrokozmoszt varázsolt elénk Szokolov: mégpedig nem csupán a darabok végtelenül változatos karaktereinek révén, hanem azáltal is, hogy ez a zenei anyag alkalmat szolgáltatott számára arra, hogy előadói arzenáljának teljes gazdagságáról számot adjon. Ezek közül is kiemelkedik az artikulációk végtelen sokfélesége, a hangok „macska a forró bádogtetőn" típusú megütésétől, amit a nyitó a-moll mazurkában hallhattunk, a Desz-dúr darab férfiasan gyengéd hangképzésén és az azzal kontrasztot képező, már-már groteszk módon száraz staccatókon át az Asz-dúr kompozíció hangjainak átszellemült szépségéig és gömbölyűségéig. Szokolov előadásában kézzelfoghatóvá vált Chopin megannyi hallatlanul eredeti, sőt elidegenedett megoldása, pédául az F-dúr mazurka különös epizódjában; találkoztunk végtelenül expresszív, primér lírai megnyilvánulásokkal, például a c-moll műben, boldog és megrendült pillanatokkal nem is egy darabban. Azután csodálatosan előkészített tetőpontokkal, vagy, épp az utolsó, f-moll mazurkában, az életteliség és a beteljesületlen sóvárgás valami egyszeri és kimondhatatlanul szép elegyében. Valóban egy teljes világot idézett fel ez a félidő.

Az első ráadással azonban a hangversenynek egy egészen új fázisa vette kezdetét. Szokolov ugyanis Schubert op. 90 no. 2-es Esz-dúr impromptujét játszotta el egy különösen termékenynek bizonyuló tempóban, amelyben a triolacsoportok nem zuhatagként hullottak alá, hanem önálló individualitásra tettek szert, izgalmas hangsúlyok, apró belső agogikák különböztették meg a különböző funkciójú hangokat, s a darab így a megszokottnál sokszorta színesebbé és változatosabbá vált. Ezt a no. 3-as Gesz-dúr impromptu követte, a koncert minden addig hallott szépségét felülmúlva, már a dallamot indító, háromszor megütött b hang minőségével valami mélységesen megrendítő hatást keltve, s a hangzatfelbontásoknak a dallam és a basszus közti hullámverését valami senki mástól nem hallott, nem evilági, felkavaró látomásként megjelenítve, a basszus felmorduló skála-töredékeiben is mélységes titkokat sejtetve. Ezután a 4., Asz-dúr impromptu nagyszabású előadása következett, majd a másik nagy tetőpont és ajándék, az 1828-as Három zongoradarab közül az Esz-dúr; megint csak elvezetve a hallgatót a mű kifürkészhetetlen mélységeibe. Az utolsó, ötödik ráadás megint Chopin volt, az op. 67-es g-moll mazurka, fenomenálisan megformált visszatéréssel; ezzel a gesztussal zárta le visszavonhatatlanul ezt a kivételes estét Szokolov. Április 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Ránki, Keller,
Concerto Budapest

Keller András rendszerint remek érzékkel formál programokat 20. századi, kortárs és - a hagyományos repertoár viszonyítási pontjait biztosító - klasszikus alkotásokból. A Concerto Budapest április 26-i, zeneakadémiai hangversenyére is olyan műsort állított össze, amelynek koncepciója okos egyensúlyt teremtett az egyes alkotások esztétikai zártsága és szellemes asszociációs lehetőségei, frappáns és szenvedélyes, plasztikus és absztrakt jellemzői között - igaz, az általános várakozásokkal bizonyos fokig ellentétes módon domborítva ki ezeket a vonásokat.

 Ránki Dezső - Benkő Sándor felvétele/Concerto Budapest

A szinte grafikus módon elegáns, tiszta vonalak világát ugyanis nem a 19. századi szimfonikus irodalom nagyszerű előadások hosszú során át impozánssá csiszolt, reprezentatív művei, Mendelssohn és Schumann egy-egy alkotása, hanem a modern kompozíciók képviselték ezen az estén. Charles Ives zenekari darabja, A megválaszolatlan kérdés (The Unanswered Question) egyszerű, világos szerkezeti ötletéhez, lebegő hangzásához és mértéktartó kidolgozásához illő, természetesen arányos interpretációban szólalt meg, szépen zengő mélyvonósokkal biztosítva a koncert finoman gondolatébresztő szellemi alapját. Ami a program második felét nyitó Vidovszky-műveket illeti, ezek kevésbé ökonomikusan ugyan, de hasonló funkciót töltöttek be, jóllehet az általuk keltett képzettársítások nemcsak jóval változatosabbak, hanem valamelyest széttartóak is voltak. A zenekar megrendelésére készült, rövid darabok formai-tartalmi koherenciáját ugyanis kétségkívül erősítette az egyszerre játékos, nosztalgikus és fanyarul mechanikus asszociációkat ébresztő Orchestrion cím, a markáns, nem egyszer kifejezetten vizuális inspirációkat zenei képekké transzformáló kompozíciók egymásutánját azonban mégsem változtatta sorozattá. Igaz, a szerzői szándék ezt nem is célozta meg határozottan, csakhogy a konkrét ciklust sokkal inkább egyfajta rugalmasan változtatható keretként, mint szilárd formaként definiáló szerkezeti elv annyira szabadnak bizonyult, hogy az már gyengítette az egymásra következő darabok statikai erejét is, amennyiben nem biztosította a művek hiánytalan elhangzásának strukturális szükségszerűségét. Ennek ellenére a konkrét alkotások mindegyike eleven benyomásokat keltett a társasági eseményt a koncerttől fokozatosan elválasztó, hangolást imitáló Bevezetéstől a Minuet torzított hangközei miatt csak ritmikailag felismerhető Bach-parafrázisán és a Frottage szimfonikus adathalmazából hullámzóan kidomborodó-eltűnő Mahler-idézeten át a Trailer csattanósan szellemes, életvidáman karikaturisztikus zenei kivonatáig.

A két klasszikus kompozíció előadása mindezekhez képest tagadhatatlanul ziláltnak bizonyult, bár korántsem egyforma mértékben. A Mendelssohn-szimfónia (A-dúr, „Olasz", op. 90) a maga túlságosan is harsány, csaknem tárgyilagosan menetelő lassú tételével és az egész művet átható, kíméletlenül perpetuum mobile-szerű lendületével kimondottan hajszoltnak és kidolgozatlannak hatott, a Schumann-zongoraverseny előadása ugyanakkor, jóllehet voltaképpen hasonló interpretációs problémákkal küzdött, mégis sokkal drámaibbra, hatásosabbra sikerült. A mű nyers, de nagyon is valódi felhangjait alapjában véve formai és szellemi centrumának, a zongorának, pontosabban a szólistának köszönhette. Ránki Dezső erőteljes, sodróan intelligens játéka nyomán ugyanis egészen szokatlan versenymű bontakozott ki: eltűnt a máskor olyan gondosan felépített, tiszteletre méltóan dús zenekari bázis, amelybe általában puhán és védetten ágyazódik a zongora hangja. Helyette karcsú, a koherens szimfonikus szerkesztés méltóságával keveset törődő, de párbeszédre mindig kész zenekari szólamok vették körül a szólóhangszert, egészen a Chopin-zongoraversenyek impulzív formakezelésére, frissen csillogó, hódítóan fésületlen hangszerelésére emlékeztető módon. Ezen az estén az a-moll zongoraverseny (op. 54) nem a klasszikus repertoár megbízható, méltán népszerű képviselőjeként szólalt meg, hanem mélységesen szenvedélyes, ízig-vérig romantikus kompozícióként, és mint ilyen, rendkívül magával ragadó élményt jelentett. Április 26. - Zeneakadémia . Rendező: Concerto Budapest }

{ MÁCSAI JÁNOS

Koopman, Amsterdam Baroque

Nem sikerült jól Ton Koopman Máté-passió-koncertje a Müpában április 16-án. Sajnos ez ilyen műfaj, nem nyerhet mindig a kedvenc csapatunk, hiába váltottuk meg a belépőjegyet. Igazán nagy baj akkor lett volna, ha felkészületlen, vagy lelkiismeretlen előadást hallunk. De szerencsére nem ez történt, egyszerűen indiszponált napja volt a híres karmesternek, és majdnem minden más közreműködőnek is. Dominóeffektus, fogjuk mondjuk a fronthatásokra. Különben is, Koopman és a résztvevők mindegyike elégszer bizonyított már. Azért akadtak jobb percek, és legalább Klaus Mertens (bár basszusa kissé fáradt), valamint Marteen Engeltjes (bár mindig kicsit hamiskás a kontraaltja) legalább zeneileg a helyükön voltak. A Bubnó Tamás vezette Budapesti Énekes Iskola tagjaival kiegészített amszterdami kórus állta ugyan a sarat, de hangerőben, intenzitásban gyenge volt a Müpa teréhez (a Purcell Kórus hasonló létszámban nem az). Az Amsterdam Baroque Orchestra nagyhírű muzsikusai közül viszont ezen az estén kisebbségben maradtak a kielégítőt nyújtó tagok.

A hibák sorolása helyett sokkal érdekesebb, ha a Máté-passió-jelenséggel foglalkozunk, és ezen belül Ton Koopman szerepével. A Máté-passió már rég nem az, ami. Zenetörténeti vizsgák elmaradhatatlan kérdése az 1829. március 11-i dátum. Igen, akkor mutatta be Berlinben Mendelssohn a művet. Úgy mondják, ekkor kezdte elveszteni a zene mindenkori kortárs mivoltát, hiszen érdekessé lettek a múlt zenéi is. Szegény Mendelssohn álmában sem gondolta volna, hogy alig száz év múlva a muzeális darabok ki is szorítják a koncertpódiumokról a kortársakat.

De a Máté-passió nemcsak muzeális remekmű, hanem szakrális alkotás is, sőt, mindenekelőtt az. Szerzője templomi használatára szánta, talán nem is értené, hogyan kerül egy hangversenyterembe. Még azt sem értené könnyen, mi is az egyáltalán.

Annak ellenére, hogy ma már inkább koncertdarabként adják elő, a szakrális lét lehetősége, ahogy más egyházi műveknél is, természetesen megmaradt a Bach-passiók esetében. Például épp a Müpa-beli hangverseny után pár nappal hangzott el a Deák téri templomban a János-passió Kamp Salamon irányításával. (Ez hasonlíthatatlan hangulatú, nagyon is „élő" előadás volt, természetesen szakrális közegben.) A Máté-passió és - persze indokolatlanul - kisebb mértékben a János-passió szakralitása azonban újraértelmeződött az elmúlt közel két évszázadban. Erről már a koncertnaptár árulkodik, figyeljük meg, hogy a passiók nemcsak a templomokban, hanem a koncerttermekben is elsősorban húsvét előtt kerülnek előadásra. Akkor legalábbis bizonyosan előveszik valamelyiket. De mi köze a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremnek a nagyhéthez? Semmi. Itt november 7-én éppúgy lehet passiózni. Mégis mindenütt a húsvét előtti időszak vált preferált időponttá. Még a profán környezetben is megmaradt valami a szakrális emlékből? A Máté-passió imént említett új értelmű szakralitása azonban nem az egyházi funkció miatt jött létre. Mendelssohn óta lassanként közmegegyezés lett arról, hogy ez a „Művek Műve", a zeneirodalom meghaladhatatlan csúcsa. (Talán csak a Kilencedik szimfónia érződik még ilyennek, de annak szeplős utóélete miatt finomabb körökben nem emelkedett a no. 1 rangjára.)

Kimondatlanul úgy gondoljuk, mintha már nem is emberkéz alkotása lenne. A szent mű. Innen az új szakralitás. Persze hogy nehéz ezzel a teherrel előadni, borzalmas felelősségnek lehet érezni. És az égi kötelezettségen túl, illetve az alatt, hány olyan rétege és lehetősége van ennek az alkotásnak, amelyek közül választania kell az előadásnak? Hová álljon a dirigens? A szakmaibb, hangszerelési és egyéb kérdéseket most nem is említve, már az alapvető probléma, hogy monumentális drámaként, vagy nagyepikaként mutassa-e be? Koopman - úgy érzem - az utóbbi mellé állt. De akkor elégedetlen marad a másik oldal.

Talán maga Koopman sem tudja hányszor vezényelte már a Máté-passiót, természetesen lemezre is vette. Az 1980-as évek végén lépten-nyomon lehetett találkozni azzal a plakáttal Hollandiában, amely Koopman az évi Máté-passióját hirdette. Egy amszterdami templomot ábrázolt a légifelvétel, amint körbekígyózza az embersor az épületet, jegyre várva. Nagy esemény volt tehát, de nem historikus előadási módja miatt, hiszen az már bő másfél évtizeddel korábban, Harnoncourt legendás első ilyen felvétele óta nem volt újdonság. Hollandiában gyakorlatilag már nem is lehetett akkoriban másképp hallani régi zenét, csak historikus előadásban. Koopman fellépései saját minőségük okán voltak olyan népszerűek. És hozzáteszem, nemcsak a passiók, hanem az a rengeteg egyéb Bach-mű is, amelyhez igazi specialistaként hozzányúlt, akár mint elsőrangú billentyűs, akár mint karmester. Koopman tekintélye már akkor igen nagy volt, jogosan.

Lehet, hogy ez a kiváló muzsikus ez alkalommal az égi kötelezettségbe fáradt bele. A szakrális megjelenítés lényege az állandó, azonos módon való ismétlődés. A világi koncertdarabnál épp ellenkezőleg áll a feladat, minden előadáson meg kell újulnia. Vajon feloldható-e ez a paradoxon a Máté-passió esetében? 2014. április 16. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }