Fotó: Muzsika archívum

Minden jónak vége szakad egyszer: kilencedik alkalommal és egyben utoljára szólaltak meg Ligeti György művei (az 1956 után komponáltak teljes számban) a Művészetek Palotájában, a Rácz Zoltán szerkesztésében, művészeti irányításával és vezényletével megrendezett májusi hangversenyen. Az első koncertre még Ligeti életében, pontosan a 83. születésnapján került sor - a mostani, befejező hangverseny pedig csupán technikai okokból előzte meg három héttel a születési évfordulót. Azért tudniillik, mert Rácz ezt a záró eseményt a jövőbe mutató, hangsúlyozott gesztussal úgy kívánta létrehozni, hogy több jeles hazai zenekar után ezúttal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szimfonikus Zenekara és Kamaraegyüttese alkossa az előadógárda gerincét - s így a koncert napja nem a vizsgaidőszakra esett. A lezárást, amely így valami másnak a kezdetéül is szolgálhat, ugyanakkor egy zenei formára utaló gesztussal tette markánsabbá: az utolsó hangverseny utolsó számaként ismét a műsorba iktatott egy olyan művet, amely az 1996-os első hangversenyen már felhangzott: a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című, Károlyi Katalinnak és az Amadinda Ütőegyüttesnek ajánlott kései dalcsokrot. A Weöres-ciklust azonban más jelentős művek és előadói teljesítmények előzték meg.

A hangverseny a 2001-ben bemutatott, de 2002-ben még egy tétellel bővített Hamburgi koncerttel, tehát a végleges formáját utolsóként elnyerő Ligeti-művel kezdődött. Ezt a hangverseny tetőpontjaként az 1965-ben bemutatott Requiem, majd a második rész első felében a Zongoraetűdök 3. kötete követte. Ily módon a hatalmas Ligeti-sorozat záródarabja az œuvre egyik korai, monumentális alapművét ágyazta be a három utolsó befejezett Ligeti-kompozíció közé. Ez a tervezői elv igen gyümölcsözőnek és gondolatébresztőnek bizonyult, egyben hatalmas ívet rajzolva ki az életmű nagyobb része fölött. Ha „letisztultnak" nem volna is indokolt nevezni Ligeti 2000 körüli stílusát, zenei nyelvét (hiszen mitől is kellett volna „megtisztulnia"), meghökkentő ötleteivel, aforisztikus jellegével, a személyes hang tetten érhető megnyilvánulásaival tipikus „kései hang" ez, amelynek gyakori halál-közelisége viszont éppenséggel a három és fél évtizeddel korábbi gyászmisével mutat szoros rokonságot.

A szép program még Ligeti mércéjével is rendkívüli feladatott rótt a rendkívül eltérő, egytől csaknem kétszázas létszámig terjedő csoportokban fellépő előadókra. Az első számban, amely egészen sajátos kürtversenynek tekinthető, s így Ligeti utolsó versenyműve, a feladatok szinte emberfeletti része az öt kürtjátékosra hárul. A hét rövid, önmagában is összetett - hogy is nevezzük? - karakterdarab-féléből álló versenymű koncertáló szólamát a néhány évvel ezelőtti emlékezetes Kürttrió óta fenomenális Ligeti-játékosként számon tartott Zempléni Szabolcs adta elő, a 19 fős kísérő ensemble azonban négy további kürtjátékost is magában foglal, akik különböző alaphangú natúrkürtökön játszva ugyancsak kulcsszerepet kapnak: egyrészt a szólistával helyenként egy tömböt alkotva, helyenként meg vele sajátos párbeszédet kialakítva, másrészt pedig azért, mert úgynevezett akusztikus skálát alkotó felhangjaik révén ők hozzák létre azt a temperált tizenkétfokúságból kilépő hangkészletet, amely már a Kürttrióban is szerepelt, és amelyet a kísérletező kedvű idős Ligeti a kompozíció fő újdonságának szánt. A mérhetetlen finomsággal kikevert hangzásokon, egészen fantasztikus ötleteken, hallatlanul energikus gesztusokon és az utolsó két tétel szívbemarkoló reménytelenségén túl nagy súlyt kap a műben az intellektuális vagy éppen tüntetően harsány humor, sőt frivolitás - csakúgy, mint a koncert másik két kései sorozatában. A viszonylag kis előadóegyüttes, a kamarazenei írásmód és a nüanszokra épülő hatások miatt a Bartók Béla Hangversenyterem hatalmas tere nem ideális hely a Hamburgi koncert megszólaltatására, s ez az egyik hátsó sorban, ahol magam is ültem, különösen érzékelhető volt. Mindazonáltal egyértelműen kiderült, hogy a Rácz Zoltán vezette zeneakadémiai együttes rendkívül elmélyült munkát végzett, és nagy érzékenységgel, precizitással szólaltatta meg a művet - éppen hogy csak a ripieno-kürtösök egy-egy hangindítása, kisebb szinkronitás-problémáik árulták el azt, hogy a megkívánt négy rendkívüli képességű kürtös nem feltétlenül jár egyszerre a konzervatóriumba. Zempléni Szabolcs játéka viszont ezúttal is reveláció erejű volt.

Amint az volt a Requiem is a maga teljességében. A felemelő és lesújtó nagy mű előadása mindenekelőtt azt bizonyította, hogy Rácz Zoltán karmesterként is jelentékeny előadóművész. A kezdet infernális pillanataitól a Dies irae apokaliptikus jelenetein át a Lacrimosa kietlen látomásáig teljes mélységével és kíméletlenségével együtt mutatta meg nekünk ezt a rendkívüli súlyú, és a hallgatónak feloldással nem kedveskedő darabot. A Zeneakadémia nagy létszámmal felálló Szimfonikus Zenekara minden tekintetben felnőtt a feladathoz, és nyilvánvalóan hatalmas munkát végzett a felkészülés folyamán. A Magyar Rádió Énekkarából (mb. karigazgató: Oláh Gábor) és a Nemzeti Énekkarból (karigazgató: Antal Mátyás) összeálló hatalmas ötszólamú vegyes karra különösen jelentős, szinte emberfeletti feladat hárult, és igazán nagy örömmel tapasztaltam, hogy a kórus nem egyszerűen helytállt hangi, intonációs és minden egyéb szakmai szempontból, de valóban magas művészi szinten, látomásos erővel szólalt meg, az egész előadás központi és meghatározó szereplőjévé tudott válni. Ugyancsak nagyszerű választásnak bizonyult a két énekszólista, Íride Martínez (szoprán) és Kálnay Zsófia (mezzoszoprán). Velük kapcsolatban is csak ugyanazt emelhetem ki: nem egyszerűen imponáló fölénnyel teljesítették a szerző által támasztott zsarnoki követelményeket a szélsőséges hangterjedelem és hangközugrások, a képtelenül magas kitartott hangok, az intonáció terén, hanem mindezt szuggesztív zenei élménnyé is tudták formálni.

A Zongoraetűdök 1995 és 2001 között komponált 3. kötetét Fejérvári Zoltán játszotta. A kései stílus jellemzői között az imént nem soroltam fel a kontrapunktikus hajlam sok nagy szerzőnél megjelenő megerősödését. Nos, a négy részből álló Ligeti-ciklus három darabja lényegében szigorú kánon - ám gyakran gyors vagy igen gyors tempóban játszandó szűk kánon, amelyet valóságos boszorkányság pontosan megszólaltatni. Fejérvárin cseppet sem éreztük az eme alapvető erőpróba fölött érzett ijedelmet: azt szemmel láthatóan csupán belépőnek tekintette a darabok meghódításához. Az előadás végtelen nyugalmát és bölcsességét a White on White-ban; az álmodozó kezdés gyengéd líraiságát, a kergetőzés felszabadult, gyermeki örömét a Pour Irinában; a hajsza közepette is könyörtelen pontosságot és plaszticitást az À bout de souffle-ban; és a belecsempészett beszédszerűséget és színjátékot a Canonban.

A Weöres-dalsorozat, amelynek említésével beszámolómat kezdtem, afféle jutalomjáték volt mindannyiunk számára. Jutalomjáték a közönségnek, amelynek ez a kétségkívül legtöbb derűt sugárzó, lírai és szöveges kompozíció jelentette a koncert végkicsengését; és jutalomjáték az előadók számára, hiszen újra módjuk nyílt előadni az egyetlen olyan Ligeti-művet, amelyet emigrációja után magyar előadók számára - az ő számukra komponált. Károlyi Katalin elbűvölő egyéni kisugárzással, és magasrendű - játékos és komoly - drámai eszközökkel tolmácsolta a Weöres-szövegeket; ám ezen felül is nem egyszer keltett elismerést hangképzésének, énektechnikájának a karakterek igénye szerinti széles változatosságával, az előadás minden elemének szigorú kontrolljával, az énekhang pianóban is jelenlévő teltségével, kristálytiszta csengésével (Keserédes). Vagy egyszerűen az olyan varázslatos pillanatokkal, mint amelyek - a négy szájharmonika földöntúli kíséretével - az Alma álma című dalban öltöttek testet: Károlyi itt gyengéd lírikusként éri tetten a privát érzelmeit rendszerint gondosan rejtegető Ligetit, és nem is habozik őt leleplezni. Az Amadinda pedig úgy tud a zene minden apró rezdüléséről, ahogyan csak a legjobb vonósnégyesek ismerik a maguk anyagát.

A Kerékfy Márton által írt kitűnő műsorfüzet még a Müpától megszokott magas átlagszínvonalból is jócskán kiemelkedett. Május 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }