Ales Briscein

Miként Ruszalka az erdei tó mélyéről, úgy bukkant elő a Budapesti Fesztiválzenekar az árokból, hogy pódiumon ülve szólaltassa meg Dvořák operáját. A Művészetek Palotájában mostanság már-már kizárólagossá váltak a félig vagy egészen szcenírozott operaelőadások, szinte fátylat borítva arra a tényre, hogy az épület központi helyisége - miként neve is mutatja - hangversenyterem, mely nem rendelkezik színházi előadások lebonyolítására alkalmas színpaddal: minden egyes itt látott szcenikus produkció speciális megoldások sorozatát igényli. Mondanunk sem kell, hogy ilyen körülmények között is számos kimagasló művészi teljesítmény tanúi lehettünk már e falak között - olykor bizony nem a körülmények ellenére, hanem éppen azokat kihasználva, azokra építve (lásd a Wagner-napok előadási elveit, sajátos játékstílusát). Mégsem árt néha, ha a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet annak használjuk, ami: hangversenyteremnek. Még akkor is, ha egyik vezető szimfonikus együttesünk három bérleti koncertjének programján ezúttal történetesen egy opera szerepelt.

Hogyan? Feladnánk azon kritikusi alapelvünket, miszerint az opera egyszerre zenei és színházi műfaj, s egyik összetevőjét sem lehet a másik elé helyezni? Szó sincs erről. Azt viszont határozottan állítjuk, hogy ha egy értékes, ám a budapesti operaéletből permanensen hiányzó (az Operaházban mindeddig csupán külföldi vendégjátékok során játszott) mű megszólalásának feltétele az, hogy az előadás koncertszerű legyen, úgy érdemes megkötni ezt a kompromisszumot. (Mindamellett a jég megtörni látszik: ha Budapesten nem is, de Debrecenben már színre került a Ruszalka 2009-ben - vajon miért nem láthattuk a fővárosban ezt a hiánypótló produkciót? -, és azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy a mostani Ruszalka-előadásokkal párhuzamosan a Müpa ifjúsági sorozatában is színre került a darab rövidített színpadi adaptációja a Fesztivál Színházban.) Óvatosságra int a Metropolitanből néhány hete közvetített ókonzervatív produkció is, mely a rossz értelemben vett hagyományos operajátszásnak is szinte paródiáját nyújtotta: ha választani kell a kis zöld emberkék látványa vagy a pusztán auditív élmény között, jelen sorok írója gondolkodás nélkül az utóbbira szavaz. S végül azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy tisztán koncertszerű előadás olyan értékekre mutathat rá, melyekre máskor épp az operaműfaj összművészeti jellege miatt talán kevesebb figyelem irányul: a Dvořák-opusz esetében példának okáért a szimfonikus kidolgozás magasrendűségére. Mert hiába hívják fel figyelmünket az operakalauzok minduntalan a Ruszalka alapvetően szimfonikus, bizonyos esetekben egyenesen wagneri ihletettségére (amellyel persze jól megfér a cseh népzene iránti mély elkötelezettség, s az ebből leszűrt hatások integrálása is), ha mindez nem érvényesül kellőképpen a produkciókban (minként legutóbb a Metben sem, ahol a zenekari játék magas színvonala ellenére is alapvetően az énekes sztárok vitték a prímet).

Fischer Ivánról régóta tudható, hogy elkötelezett híve a cseh komponista életművének, s nem csupán legnépszerűbb darabjainak (jelesül a 8. és a 9. szimfóniának), de a koncertéletben kicsit háttérbe szorultaknak is; erről tett tanúbizonyságot múlt szeptemberben a Requiem műsorra tűzése. Némi túlzással azt mondhatnánk, elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb a Ruszalka is megszólaljon hát a dirigens és együttese közös előadásában - logikusan találkozott így a Dvořák-életmű feltérképezésének többéves programja az operaprodukciók sorozatával. Mindenekelőtt a partitúra szépségét emelték ki: a hangzásképet uraló, bársonyos tónusú vonóskar, a kifogástalanul játszó fa- és rézfúvók ezúttal mind önmagukat felülmúlva, már-már a tökéletességhez közelítve szóltatták meg játszanivalójukat, magasan fölébe emelkedve annak a szintnek, hogy pusztán a technikai nehézségek leküzdését kelljen örömmel regisztrálnunk. Többről volt itt szó: az ihletett karmesteri-zenekari produkció magán viselte azon melankólia jegyeit, melyeket Fischer Iván régebbi nyilatkozataiban többször is nem csupán cseh, de egyenesen félreismerhetetlenül közép-európai jellegzetességként aposztrofált. Lehet benne valami: magam legalábbis nagyon szívesen azonosultam vele mindkét általam hallott előadáson.

A szereplőkről is csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. Nem állom meg, hogy ne fejezzem ki csodálatomat az iránt, hogy ezúttal a mellékszerepek is több mint megfelelően lettek kiosztva. Jiří Brückler kellemes lírai baritonja a Vadász és az Erdőőr szerepében például felkeltette az érdeklődésünket, milyen is lehet a művész jelentősebb szólamok tolmácsolójaként. Hasonlóképpen örültünk a három Sellő (Lucie Silenková, Alžběta Poláčková, Michaela Kapustová) kristálytiszta énekének: esetükben különösen fontos volt, hogy nem pusztán egyéni teljesítményük volt kimagasló (Kapustová a Kukta szerepében is remekelt), de összjátékuk is olyan összecsiszoltnak hatott, mintha hosszú idő óta énekelnének együtt a produkcióban. Peter Mikuláš (Tókirály) az első felvonásban következetesen spórolt hangjával, hogy második felvonásbeli áriáját annál mélyebb átéltséggel zengethesse meg: itt aztán nem csupán uralkodói fenségét, de mély fájdalmát is hitelesen tudta közvetíteni vokális eszközökkel. Halljuk, hogyne hallanánk, hogy a hang ma már nem minden fekvésben szól úgy, mint néhány korábbi találkozáskor: a mindig is világos, mondhatni baritonális basszus mélységei mára jóformán elvesztek, a magasságok kicsit erőltetettek - ám a középfekvésben a hang továbbra is csodálatosan kiteljesedik, és a művész kellően tapasztalt ahhoz, hogy elhitesse velünk: az is teljes értékűen szólal meg, ami objektíven szemlélve talán nem.

Aleš Briscein alapvetően lírai, ám a nagy zenekart problémátlanul áténeklő tenorja jó választásnak bizonyult a Herceg szerepére: a kicsit eldöntetlen jellemű figura minden egyes fordulatát megfelelő módon tudta zeneileg ábrázolni. Jolana Fogašová izgalmas kísérletbe vágott, amikor egyazon estén vállalta Jezsibaba boszorkány és az Idegen hercegnő szerepét. Az effajta szereplőösszevonások értelme felől hosszasan lehetne vitatkozni: bármily kézenfekvőnek is tűnik mélyebb jelentést tulajdonítani a kínálkozó lehetőség kihasználásának, az eredmény gyakran inkább közhelyes, mintsem revelatív. Fogašová a szabályt erősítő kivétel: mindkét alakítása olyan szuggesztívnek bizonyult hangi és (igen!) színészi értelemben egyaránt, hogy másnak megismételnie istenkísértés lenne - ezúttal viszont kétségünk sem lehetett afelől, hogy Jezsibaba afféle rontó szellemként bújik az Idegen hercegnő bőrébe, hogy végbevigye gonosz tervét, Ruszalka és a herceg elpusztítását. Pavla Vykopalová Ruszalkájának legfőbb értéke egyszerűségében rejlett: ennek vokális megjelenítéséhez szlávos hangszíne és énektechnikája jelentett biztos alapot. Ha néhány hete Renée Fleming Ruszalkája kapcsán úgy érezhettük: szépelegve énekel, úgy most Vykopalová tanúbizonyságot tett afelől, mennyire mást jelent, ha valaki egyszerűen csak szépen adja elő szólamát, mi több: szerepét. Ennél hívebb jellemzést aligha mondhatnék erről az egész előadást átragyogó, a sellői lét hidegségét is átmelengető, kongeniális szerepformálásról.

Nem tudhatjuk, hogy a Ruszalka háromszori megszólaltatásának hatalmas közönségsikere elegendő lökést jelent-e a budapesti operaélet mindenkori döntéshozóinak, hogy végre elkötelezzék magukat a darab bemutatása mellett. Az viszont biztos, hogy már számoljuk a napokat a Fesztiválzenekar jövő évi operaprodukciójáig: bizony egy jó Varázsfuvolára is nagyon-nagyon ki vagyunk éhezve.