Rögtön az elején le kell szögeznünk, hogy a szóban forgó kiadás hatalmas teljesítmény. 1149 responzóriumával egyértelműen monumentális léptékű gyűjtemény - de több is ennél. Nem egyszerűen pár száz ének közzététele tudósok és előadók számára, hogy láthassák és leénekeljék. A kiadványt úgy szerkesztették meg, hogy nyomban jobban is értsük, amit olvasunk, illetve hallunk. Nem csupán a szorgos, lelkiismeretes és megfeszített munka eredményét tartjuk a kezünkben. A szerkesztők különleges tudása a liturgikus ének lényegéhez visz közel; képet alkothatunk általa arról, hogyan fogták fel teendőiket régmúlt korok énekesei, miként szólt akkor a legjobb tudásuk szerint előadott ima és dicséret.

A liturgikus énekeket a 19. században kezdték el régi kéziratos forrásokra alapozva közreadni. Ezek nem tisztán kritikai, „tudományos" kiadások voltak, a történeti források reprodukciói vagy rekonstrukciói - úgy készültek, hogy a római katolikus egyház hitéletében is használhassák őket. A fő cél a szentmise énekeinek ellátása volt, mivel a zsolozsmát nem túl széles körben gyakorolták, az éjszakai officiumból (matutinum vagy más néven vigília) pedig többé-kevésbé kikoptak a teljes középkori antifóna-, illetve responzóriumciklusok.

A tipikus középkori misére szánt énekeskönyv csaknem 800 éneket tartalmaz, közte szekvenciákat és az állandó miserészeket, de ha ezeket leszámítjuk, akkor is marad 600-700. A tipikus, zsolozsmára szánt középkori énekeskönyvben több mint 3000 dallam van. Mikor a 20. század elején kiadták a helyreállított középkori énekeket a Graduale Romanumban (1908), a teljes misére jutott anyag; mindössze a szekvenciák zömét hagyták ki belőle, az akkori egyházi rendelkezéseknek megfelelően. De az 1912-es Antiphonale Romanumban az officiumoknak már csak egy részét állították helyre, az éjszakai matutinum ugyanis végképp elmaradt. Meglehetősen sok responzóriumot adtak ki a solesmes-i szerzetesek Processionale monasticum (1893) és Liber responsorialis (1894) című gyűjteményükben. Az első átfogó kiadás, a Nocturnale Romanum (szerkesztette Holger Peter Sandhofe) 2002-ig váratott magára.

A Szendrei Janka és Dobszay László szerkesztésében most megjelent responzóriumgyűjteményt olyan hosszú távú munkaterv részeként érdemes felfogni, amely - a sztenderd egyházi könyvekben (Solesmes stb.) föl nem lelhető - összes fontosabb éneket hozzáférhetővé akarja tenni. Igen régen, 1956-ban történt, hogy Rajeczky Benjamin és Radó Polikárp kiadott egy magyar forrásokon alapuló himnusz- és szekvenciakötetet, ez volt a Hymnen und Sequenzen, a tervezett Melodiarum Hungariae Medii Aevi sorozat első darabja (átdolgozott kiadás: 1982, új pótkötettel). Ezután meglehetősen hosszú szünet következett, míg Kasselban, 1999-ben a Monumenta Monodica Medii Aevi sorozat részeként három vaskos kötetben megjelent 2579 antifóna nagyszerű közreadása. Ez egyszer s mindenkorra a tudományszak élvonalába helyezte a magyar kutatásokat. Egy csapásra ötven százalékkal több antifóna, mint a Vatikán könyveiben! A most megjelent kétkötetes  responzóriumgyűjtemény a maga 1149 darabjával nagyjából negyven százalékkal nagyobb korpusz a Nocturnale Romanumnál. Végre-valahára a középkori egyházi szolgálat dallamkincsének nagyobbik és legfontosabb részét a zenetudósok és az énekesek is hiteles kiadásban érhetik el. Összességében véve ez a kétkötetes kiadás a gregorián énekkel kapcsolatos legnagyobb tudományos eredmények közé tartozik.

A dallamok többségét Dobszay és Szendrei két változatban teszi közzé. Az egyiket az Esztergomból elterjedt, eredeti magyar hagyomány kézirataiból készítették el. Ennek melodikus jellegzetességei közösek a nagyobb német-osztrák-svájci területével, amiben nincs semmi meglepő, hiszen a kereszténység, a keresztény hitélet és annak énekei ebből az irányból érték el Magyarországot. A másik változat a magyarországi ferencesek kézirataiból származik. Ez nem eredeti hagyomány, hanem Rómából érkezett a 13. század derekán - Rómában a ferencesek a pápai Curiával együttműködésben alapozták meg a liturgikus énekrepertoár új normáit. A római ferences eredetű változatok a francia és itáliai források nagyobb családjához tartoznak, ezek közös melodikus jellegzetességei különböznek a német-osztrák-esztergomi dallamcsaládétól. Ha ebben a csodálatos új kiadásban megnézek egy esztergomi változatot, rögtön tudom, hogy Magyarország, Cseh- és Morvaország, Lengyelország, Ausztria és Németország legnagyobb részében ugyanígy vagy nagyon hasonlóan énekelték. Ha pedig a ferences változatot teszem magam elé, tudom, hogy Olaszország, Franciaország vagy Anglia legnagyobb részén énekelték ugyanígy vagy majdnem így.

A korábbi kiadásokat bátran mondhatjuk „idealizált" verzióknak. Azok is középkori forrásokra támaszkodtak, csak éppen a közreadók nem árulták el, melyikre, vagy hogy mi szerint választottak az összes középkori forrásban megtalálható olvasatok közül. Az új magyar gyűjtemény kritikai kiadás, amelyben a különféle kéziratok összes verzióját gondosan feltüntetik. Az efféle kritikai jegyzetapparátus összeállítása korántsem egyszerű feladat. A mostani kiadás azonban tipográfiai szempontból is remekmű.

Végre hát az antifónák után kezünkbe vehetjük a responzóriumok teljes, reprezentatív gyűjteményét is. Megtaláljuk benne a középkori forrásokban föllelhető gyakorlatilag összes responzórium alaprepertoárját; megtaláljuk benne a két fő európai melodikus hagyomány képviselőit; s végül olyan kritikai kiadást vehetünk birtokba, amely mind a dallamok forrását, mind a változatokat a maguk teljességében sorolja elő. Grandiózus teljesítmény.

Szerintem a zsolozsma responzóriumai többet árulnak el a liturgikus ének korai történetéről, mint bármelyik más dallamtípus. Éppen emiatt az új kiadás olyan korpusz megismeréséhez visz közel, amely döntő fontosságú a zene történetében. Ez a második oka, amiért az egyházi ének tanulmányozásának mérföldköveként kell ünnepelnünk a gyűjteményt. Számos responzórium olyan dallamperiódusokból áll, amelyek különböző latin szövegekhez is illeszthetők, nyújthatók vagy tömöríthetők, hogy különböző szótagszámú sorok igényeinek is megfeleljenek. Ezeket a múltban olyan tudósok elemezték több-kevesebb sikerrel, mint Peter Wagner, Walter Howard Frere, Hans Jørgen Holman vagy Kate Helsen. Csakhogy az eddigi elemzések mindegyike megkövetelte az érdeklődőtől, hogy az egyes énekeket keresse meg a sok liturgikus kiadvány vagy közreadás valamelyikében. Ráadásul az említett tudósok soha sem a teljes korpuszt vagy a sokféle forrást vették alapul. A Dobszay-Szendrei-féle új kiadásban a melodikusan egymáshoz kapcsolódó énekek a dallamcsaládokon belül közvetlenül egymás mellé kerültek. Ez megkönnyíti az egyes darabok közötti viszonyok követését. A közreadók természetesen nem feledkeztek meg a betűrendes és a liturgikus mutatókról, de a bemutatás rendjét a zenei anyag határozza meg.

A hosszú bevezető elmagyarázza a dallamok csoportosításának menetét. Ez a rész az áttekinthetőség mintaképe. Megismerjük a responzórium mint műfaj történetét, az alapelveket, melyek a dallamokban érvényesülnek, vagyis hogy miként osztották periódusokra vagy frázisokra az énekesek a szöveget, s hogy miféle dallamelemeket használtak ezekben a periódusokban. Ezek után az egyes darabok elemzése következik, mivel egyetlen responzórium sem azonos valamelyik másikkal. Mindegyik dallamot a jellegzetes dallamminták függvényében tárgyalják a szerzők: hol követi a mintát, hol tér el tőle, milyen a szövegkezelés, esetleg milyen rendkívüli megoldás volt szükséges egy szöveghez. Az ismert forrásokban való elterjedtsége alapján a közreadók azt is megmondják, mennyi idős lehet egy-egy dallam. Lehet, hogy eredetileg Rómából érkezett? Vagy csak Európa egyes részein volt ismeretes? Egyszerre kapunk leckét zenei elemzésből és történelemből.

Az 1149 dallam elemzése és megfelelő családokba rendezése, vagy éppen az egyedi dallamok külön kategóriába sorolása olyan képességeket követel, melyeket csak nagyon kevés zenetudósnak ad meg a sors. Az a tehetség, hogy a dallamok jellegét valaki ösztönösen megérezze, igen mélyen rejlik a személyiségben - a képesség persze fejleszthető, finomítható, de mégiscsak különleges adottság marad. Hogy valaki képes megtanulni a sok dallamot, szintén ritkaság. Ami a responzóriumokat illeti, nincs olyan kolostor, ahol ezeket manapság énekelnék, a középkori vallási közösségeknek ez a zenei élménye nem támasztható fel. Dobszay László és Szendrei Janka rendkívüli zenei tehetsége a magyar melodikus elemzés egyedi iskolájában fejlődött ki, melynek megteremtői olyan óriások, mint Kodály Zoltán vagy Rajeczky Benjamin. A dallamokat úgy sajátították el, hogy maguk is énekelték őket tanítványaikkal a Schola Hungaricában. Ez tette képessé őket rá, hogy megértsék, miként keletkeznek a responzóriumok, illetve alkotóelemeik, és milyen módokon történt a zenei anyag fejlesztése. Mi pedig ebből értjük meg, hogyan tanulhatták meg őket a középkori énekesek. Ma úgyszólván megbecsülni is lehetetlen, hogy tudtak a középkori előadók több ezer dallamot megtanulni és elénekelni az egyházi év folyamán. Képzelhetjük magunkról azt, hogy a mise jól ismert énekeit meg tudjuk tanulni - száz graduálét vagy száznegyven introitust -, mert gyakran eléggé egyediek. No de 900 responzóriumot? 2000 antifónát? Emiatt mondom, hogy ha meg tudjuk érteni a responzóriumokat - a jelenleg ismert dallamkincs egyik legősibb részét - onnantól gyakorlatilag mindent megérthetünk, ami ezt a zenét illeti. És ehhez visz el bennünket az új kiadvány. Egyedülálló publikáció, melyet senki, de senki más, csakis Dobszay László és Szendrei Janka hozhatott tető alá.

Segítők csapata - névsorukat híven közli az Előszó - működött közre a transzkripció ellenőrzésében, ami jól mutatja, mekkora tudást halmoztak fel a Régi Zenetörténeti Osztály munkatársai. Őszinte gratuláció és köszönet jár Meszéna Beátának és Hajdú Gergelynek; nagyszerűen végezték el a kézirat nyomdai előkészítését. De puszta szavakkal ki sem lehet fejezni, mekkora hálával és csodálattal tartozunk Szendrei Jankának és a néhai, oly fájdalmasan hiányzó Dobszay Lászlónak. }

Barabás András fordítása

A 3021-es számú responzórium kottái az új kiadásból. A szám azt jelzi, hogy ez a dallam a huszonegyedik a harmadik móduszban. Az esztergomi verzió szerepel először (STR, azaz Strigonium, vagyis Esztergom). Ezt követi a ferencesek verziója (OFM, azaz Ordo Fratrum Minorum). A többi rövidítés azt mutatja, melyik napon énekelték a dallamot, és az eredeti kéziratok hányadik oldalán található. A kotta fölötti számok és betűk a kisebből szedett variánsokra utalnak.

Dobszay László-Szendrei Janka

Responsories

I-II. In modes 1-8

Balassi Kiadó, 2013

1656 oldal, 12 000 Ft