Puccini

Tosca

Metropolitan Opera, New York

2013. november 9.

Tosca              Patricia Racette

Cavaradossi     Roberto Alagna

Scarpia            George Gagnidze

Angelotti         Richard Bernstein

Sekrestyés       John Del Carlo

Spoletta          Eduardo Valdes

Sciarrone         James Courtney

Karmester       Riccardo Frizza

Díszlet            Richard Peduzzi

Jelmez             Milena Canonero

Világítás          Max Keller

Rendező         Luc Bondy

Az idült repertoárt játszó nagy operai üzemek, átjáró házak, vagy, ahogy Jean-Pierre Ponnelle nevezte őket, nemzetközi pályaudvarok vajmi kevéssé vannak berendezkedve a futó darabok finomhangolására. Bőröndös énekesek jönnek-mennek a főszerepekben, neszesszerükben a fogkeféjükön kívül legtöbbször a kliséiket is magukkal hozzák, és az eredeti koncepció, már ha volt egyáltalán, legtöbbször áldozatul esik az esetlegességeknek. Két-három évtizedes távlatban - a Met egyike az idős előadások otthonának - a régiségek kifejezetten parodisztikusak. Az újabbak elvileg felfrissíthetők, ha nem voltak már a születésükkor is megaszalódva, és ha a véletlen olyan érzékeny művészeket sodor össze, akik egymásra hangolhatók.

Ilyesmi történt a Toscával, amely jobb lett, mint a négy évvel ezelőtti bemutatón, zenedrámai értelemben mindenképpen s leginkább a fontos nüanszokat tekintve. Luc Bondy rendezése a fontolva haladás példája. Eltekint a darab topográfiai kötelezvényeitől, a Sant'Andrea della Valle, a Palazzo Farnese és a Castel Sant'Angelo historikus szentháromságától, amely előírta a helyszínrajzok pontosságát, de nem rúgja föl mindenestül a konvenciót. (Ami a konvenciókat illeti, a kiváló karmester, Giuseppe Patanè még azt is előadta nekem egy interjúban, hogy Cavaradossi kivégzésekor világosnak kell lennie, mivel az „ora quarta" nem hajnali négy órát jelent. A francia forradalmi decimális időszámítás szerint, amit csak Napóleon változtatott meg, és eszerint Itáliában is érvényes volt [?], a négy óra ténylegesen nyolc óra, de a jelenet valójában hétkor kezdődik, mert a kivégzés előtt egy órával harangoztak. Olyankor az évszaknak megfelelően Rómában minimum pirkad - a darab 1800. július 15-én játszódik -, a nap is felkel, ahogy Tosca észrevételezi. A sötét színpad tévedés, ahogy az a rendező is téved, fejtegette tovább Patanè, aki a Te Deum jelenetben svájci gárdistákat léptet föl, ugyanis ebben az időben VII. Pius pápa Velencében tartózkodott, tehát a svájci gárdisták nem lehettek Rómában. Ennyire kell vigyáznia egy operarendezőnek, ha hiteles akar lenni.)

Bondy egyszerűsíti és semlegesíti a helyszíneket. Templom, rendőrprefektúra, várbörtönudvar. A templomban rusztikus téglafalak (de hogy került a szökevény Angelotti a toronyba, ahonnan kötélhágcsón ereszkedik az apszisba, hacsak nem a külső falon mászott föl feltűnés nélkül?), a rendőrfőnöki irodából nyíló kínzókamra párnázott ajtaja belülről vérmocskos, a börtönudvar kilátástalan. A múlt idő egyetlen konkrét korhoz sem rögzíti a képzeletünket, a politikai és az emberi viszonyok egyszerre telítődnek általánosabb és személyre szabottabb jelentéssel. Az eredeti Mattila-Álvarez-Gagnidze felállásnál árnyaltabb, izgalmasabb és komplexebb a Racette-Alagna-Gagnidze trió.

Patricia Racette szenvedélyesebb, intuitívabb, sérülékenyebb Tosca, mint Karita Mattila. Kevésbé színésznő, inkább nő. Végre egyszer nem a túlöltözött, vonulós, allűrös, gyümölcsöstál-kalapos, megjátszós díva, hanem a színpadiasságot a színpadra korlátozó művész. „Vissi d'arte, vissi d'amore" - ez most tényleg hitelesen és kétségbeesetten hangzik. Még akkor is, ha egy művész nem oly barbár, hogy féltékenységből összekaszaboljon egy műalkotást. Ez a Tosca megteszi, fölvagdossa szerelme festményét, mert egy ismerős nőt ábrázol. Aki kést márt egy rendőrfőnökbe, hogyne mártana kést egy női portréba?! Cavaradossi Mária Magdolna-portréja Attavanti kisasszonyról rendkívül erotikus, szegény Giacosa és Illica, ha tudták volna, hogy ez lesz, nem a szeme színét írták volna a librettójukba. Miért pont az önnön modell voltáról mit sem sejtő, templomlátogató szépség kék szeme zavarja Toscát, annyira, hogy ecsettel a kezében indulna is átfesteni - miközben a képen a fél melle fedetlen?! Jó, a női lélek kiismerhetetlen.

Roberto Alagna a művész és a férfi áhítatával csodálja a modellje és a szerelme kétféle szépségét - miért lenne ez baj? Emberek, nem elvont eszmények attitűdje jelenik itt meg, a festő ártatlan lelkesedéssel tudakolja féltékeny párjától, tetszik-e neki a megfestett nő, s a falba veri a fejét, amikor az húzza az időt, és ismételt sürgetésre sem akar elmenni. (Az üdítően őszinte közönség mindkétszer felcsapó hullámban nevet. Megpróbáljuk elképzelni a jelenetet a Magyar Állami Operaházban?) Alagnában amúgy is van valami életkorát meghazudtoló gyermeteg vonás, Cavaradossijának kisfiús mosolya is árulkodik róla, hogy nem nőtt föl igazán, s ez illik a szerephez, amely közéleti síkon spontán hevületből és dacos felfortyanásokból áll. Két naiv ember szenvedélyes élete kerül szembe az akarat diadalát képviselő Scarpiával, ami George Gagnidze belépésekor azonnal nyilvánvalóvá válik.

Gagnidze az előnytelen, gnómszerű alkatot emeli ki a rendőrfőnökben, Scarpiája nem a parfümös hipnotizőrök elegáns, hideg kegyetlenségét sugározza, hanem a „bigott szatír" tahó változatát jeleníti meg, a mohó, nyers, gátlástalan és gusztustalan pribéket, aki úgy esik neki a templomban a Mária-szobornak, összenyálazva a ruhája szegélyét, hogy felhördülésre készteti a misézőket. Irodájában kurvák és smasszerek veszik körül, az utóbbiak pofátlan cinizmussal, közvetlen közelről röhögnek áldozataik arcába. Ez a Scarpia a legkevésbé sem meghódítani akarja Toscát, csak leteperni. Nem a férfivágya, hanem az erőszakvágya űzi. Az áldozatává akarja tenni, csupán mert megteheti. A hatalmában áll. A durva politikai terror számol le a művészet erkölcsi és esztétikai normákat képviselő életidegenségével. Milyen esélye lehet a naiv tisztességnek a körmönfontsággal szemben? „Hallgass!", inti Cavaradossi a kihallgatáson Toscát, megpecsételve a sorsukat, hiszen hallgatni csak arról lehet, amit tudunk. Bezzeg Scarpiának kódjele van, amikor úgy adja ki a kivégzési parancsot („Mint Palmierit!"), mintha az jelentené a színleg végrehajtandó aktust, a nő pedig elhiszi. Az esélyek egyenlőtlenek. Tosca felindulásból öl - Mattila már az ima alatt szemezett a késsel, Racette inkább helyzetgyakorlatot rögtönöz -, és utána kis híján kiveti magát az ablakon, ami új elem a produkcióban. A szokásos színpadiasságok - útlevélkeresés, a halott öklének feszegetése, keresztdobás a mellkasára, gyertyatartók a fejéhez - elmaradnak, felülkerekedik az illúzió, a bosszúálló ledől a pamlagra, talán arra gondol, hogy épp azzal keltene gyanút az éjszakai légyottokhoz hozzászokott személyzet előtt, ha túl korán távozna a színhelyről.       

Alagna művészlelkű festője viszont annyira már nem naiv, hogy elhiggye a kvázi kivégzést - ezt még sosem láttam ilyen szépen eljátszani. Bondy kihúzza a négy éve is bugyutának tetszett sortűzfőpróbát, helyette rögtön behozza Cavaradossit, ami Scarpia börtönszabályzata szerint valószínűleg túl liberális, de alkalmat ad a kivégzendő karakterének pregnáns érzékeltetésére. Alagna megbékélt mosollyal szemléli a teszetosza katonai csendéletet (nota bene: tök sötét van), az őrparancsnok által ráparancsolt sakkparti fölött elmélázva tűnődik a közelgő semmin - amíg le nem söpri a bábukat -, és érzéki élményként képes fölidézni a Levélária spiritualitását. A kettősben is gyöngéd, elnéző, lemondó szeretettel vesz búcsút Toscától. Aki szintén a szokottnál korábban realizálja a kivégzésnél történteket, még mielőtt meggyőződne a halál beálltáról. Ez a pillanat jobban megmagyarázza, gesztusértékűvé teszi, hogy utolsó fohásza Scarpiának szól, akinek egyedül ott nem lesz hatalma fölötte, ahol mindannyian találkozni fognak.

Ritka az ilyen telítettség egy „hagyományos" Toscában. Kellett hozzá, hogy mindez a vokális kifejezés expresszivitásában nyerjen teret, Racette drámai érzékenységgel átfűtött, Alagna árnyalt líraiságot a spinto szárnyalása fölé helyező és Gagnidze drabális hangvolumenét is lekerekítő éneklésében.

Patricia Racette és George Gagnidze Fotó: Marty Sohl/Metropolitan Opera