A hanyatlás általános természetrajzához tartozik az a figyelemreméltó jelenség, hogy az efféle alkonyi stádiumban gyakorta az olyan tettek is heroikussá válnak, amelyek korábban mindennapinak vagy rutinszerűnek számítottak. Az arisztokrata, aki a guillotine alatt is betartja az etikettet, vagy a polgár, aki a kötelező szakadtság korában is Windsor-csomót köt a kravátlijára, éppúgy hősi cselekedet végrehajtójának tűnhet a rokonszenvező szemlélő számára, mint manapság, a lemezkiadás végóráiban egy-egy Best of-áriaválogatás vagy tenorsztári szólóalbum dacos megjelentetője. Ami ugyanis korábban a lemezkiadói profitéhség érzékletes megnyilvánulásának, de legalábbis kockázatmentes üzletnek látszhatott, az mára a tiszteletet kiváltó következetesség és kitartás jele. A lemezek ettől persze még éppúgy lehetnének rosszak vagy közepesek, mint jók vagy pazarok, ám a szigorúan szubjektív és nem reprezentatív észlelés egyértelműen kedvező e produktumok számára.

Elīna - The Best of Elīna Garanča (DG, 2013)

Az ilyen, az empátia és a szánalom határvidékén tanyát ütő jóindulat persze felesleges, sőt akár félrevezető is lehet, ha művész és lemeze egyszerűen nem szorul rá a műélvezet körén kívül eső megértésünkre. Elīna Garanča például bizonyosan nem kíván senkitől ilyesféle előzetes engedményeket, hiszen nagyjából egy évtizedes nemzetközi pályafutásának, s egész operaénekesi működésének egyik alapjelzője okvetlenül a „magabiztos" lehet. A ma harminchat éves lett mezzoszopránt jószerint készen kapta az operavilág: szőke szépségében, énekesi kultúrájának teljében, világosabb árnyalatában is érzéki hanggal, valamint olyannyira rendezett homlokzattal, amely voltaképp már a bulvárnépszerűség ellen hat.

A Deutsche Grammophonhoz 2005 óta exkluzív szerződéssel kötődő Garanča korábban már megjelent felvételeiből, művészi érdeklődésének valóban szerteágazó irányaiból most erőlködés nélkül, mi több, indokoltan válogattatott össze egy Best of-lemez. Kereken imponálónak neveznénk az összeállítást, ha a magabiztos jelző begépelése után nem hatna akaratlanul is kissé távolságtartónak egymás közelében ez a két körülíró szó. Kezdjük a műfaji és stiláris változatosságon, amely Mozarttól Villa-Lobosig s a belcantótól a zarzueláig kínál elénk énekszámokat! Garančának gyakorlatilag minden jól áll, de van, ami még annál is jobban. Rossini például nagyon, ám az ő áriái valamiért nem kerültek fel a lemezre, az ugyancsak Garanča hangjához-személyiségéhez illő francia szólamrészletek azonban igen, méghozzá szép számmal. Így Lakmé és Mallika érzékien professzionális kettőse, az Anna Netrebkóval közös, nevezetes baden-badeni felvételről, vagy a Csókária csábosan kitelt megszólaltatása a Sámson és Delilából. És sorrendiségében is mindenekelőtt: a Carmen három slágerszáma a szerep Teresa Berganza óta talán legelegánsabb megformálójával. A lemezen franciául hangzik fel Leonóra áriája is Donizetti Kegyencnőjéből, s a Garanča lírai mezzoszopránján máshol olasz változatban is megörökített magándal itt a melankolikus elegancia és a nemes formálás felmagasztosulását érzékelteti velünk. Amíg az énekesnő valódi, ha tetszik, körüljárható hangegyéniséget kelt életre a Donizetti-áriában, addig a Bachianas brasileiras híres részletében a hang magában való, mámorító szépsége árad felénk a kantilénában. S mindez itt is, ott is helyénvaló, hogy egy újabb jelzővel próbáljuk leírni Garanča megejtően (de egyszersmind parányit feszélyezően) hibátlan énekművészetét, amely a művésznő pályafutásának máig kitartó első nagy szakaszában még nem sejtet változást, átszíneződést, további teljesedést vagy apadást. „Csupán" kiegyenlített tökélyt.    

Kaufmann - Wagner (Decca, 2013)

Idén Jonas Kaufmann áriafelvételeiből is megjelent egy Best of-válogatás, s még legalább két további szólólemez: egy Verdi, egy meg Wagner születési bicentenáriumának apropóján. Ez a Kaufmann-dömping, túl a sztárba és az ő elvitathatatlan húzónevébe vetett bizalom mértékén, arról is tanúskodik, hogy a tenor nem csak pályafutásának delelőpontján van, hanem művészi vállalkozó kedvének teljében is. Nagyszerű Wagner-lemeze pedig egyenesen hősileg merésznek mutatja Kaufmannt. No persze, nem mintha Wagner idegen terep lenne az énekes számára, ám az album számainak javát most mégis első ízben énekelte Kaufmann vagy legalább az operaszínpadon még nem öltötte magára az adott szólamhoz rendelt jelmezt. Mi több, még legsajátabb Wagner-szerepében, hattyús lovagként is olyan Grálelbeszélést rögzített ezúttal lemezre, amely mint eredeti, hosszabb verzió, mindannyiunk számára újdonság lehet. S végül a lemez utolsó 5 trackje a Wesendonck-dalok zenekari kíséretes változatát kínálja - Kaufmann tenorján.

A nyáron futólag Budapesten is megcsodált énekes korunk nagy vokális alakítóművészei közé tartozik, s Wagner-lemeze újólag bizonyítja e széltében osztott vélekedést. Siegmund, Siegfried, Rienzi, Tannhäuser, Stolzingi Walter és Lohengrin szép sorban markáns és egymástól jól elkülönülő vonásokkal jelenik meg előttünk Kaufmann produkcióját hallgatva. Ez részben Kaufmann énekesi rugalmasságának és stílusismeretének köszönhető, melynek révén Rienzi imája jószerint egy olasz operaária modorában szólalhat meg, míg Siegfried parlandója valósággal a beszéd természetességét idézi. Ám muzikalitásának és sokirányú iskolázottságának hála, a tenor még Siegfried szólamában is énekesként teljesít, távol tartva magát a stílustól, amelyet G. B. Shaw egykor - mint azt a kísérőfüzet interjújában maga Kaufmann idézte - bayreuthi ugatásnak nevezett el. De túl az amúgy természetesen perdöntő énektechnikai és stiláris tudáson, a 44 esztendős tenor emberábrázolói működésének más összetevői is vannak. S ha ezen a sikamlós terepen cupán a közhelyek kínálnak restellnivaló mankót a recenzens számára, ám legyen: Kaufmann hangjának sorsa van. Helyesebben sorsai. Elragadtatott, költői szárnyalású ifjú emberé a Mesterdalnokok eszményszép részletében, s végzettel terhes, halálosan kiábrándult férfié a Római elbeszélésben, s szép sorban így tovább. S ami szinte csodaszámba megy: az énekesnek a fiúsított Wesendonck-dalok előadásakor is sikerül körvonalaznia egy arcot, Wagner szokatlanul emberi vonásait. Kaufmann sikerének mindvégig biztos és érezhetően inspiráló támasza a túláradóan gazdag zenekari kíséret: a berlini Deutsche Oper zenekara maga is teljes történeteket sűrít a megszólaltatott részletekbe, hála Donald Runnicles szimfonikus fantáziájú vezénylésének.    

 Verdi: Requiem (Decca, 2013)

Elīna Garanča és Jonas Kaufmann énekesi közreműködése indokolhatja, hogy harmadjára már egy DVD-lemezt, a Verdi-Requiem milánói koncertfelvételét említsük, amely az azóta a Scalától immár elköszönőben lévő Daniel Barenboim fősége alatt valósult meg. S persze azért is mozdulhat szövegünk ebbe az irányba, hiszen gyártó és vásárló is rendre ezt teszi, mozgóképet adva és követelve a zenei élmény mellé. Ma már ugyanis többé vagy kevésbé, de mindannyian a szemünkkel (is) hallunk, s erre a közhelyes igazsággá koptatott tényre a kiadóknak is érdemes építeniük. Barenboim második Reqiuem-felvételén így aztán kulcsszerep jutott Andy Sommer adásrendezőnek, s ő, ha nem is egy Brian Large szintjén, de igen gondos és ízléses munkát végzett. A dinamikai árnyalatok és a hatalmas fokozások, melyeket Barenboim oly aprólékosan kidolgozott, jól érvényesülnek a mozgóképen is, méghozzá anélkül, hogy a látvány hatásvadásznak vagy teátrálisnak tűnne.

A nett koncertfelvétel szólistái közül a fojtott szenvedélyű Kaufmann itt is megteremti a maga auráját, Garanča itt is szép és hibátlan, René Pape pedig formátumos, mint mindig. Az egyetlen sérülékeny teljesítményű szólista a szoprán Anja Harteros, aki a Libera me, Domine szakaszában már érezhetően lehetőségeinek (vagy aznapi diszpozíciójának) határain túl kényszerül. A kvartettnek így is pazar együttes percei vannak, például a Lacrimosa és a Domine Jesu Christe összeérő tételeiben. A produkció főszereplője mégis a vezénylő Barenboim - és a kórus. A Scala kórusa világcsoda, legalábbis ebben a műben bizonyosan: a kikezdhetetlen stílusismeret, az otthonos biztonság és a kollektív lelkiség csodája. Az utóbbi megfogalmazás furcsán hangozhat, noha az értelemszerűen individuális jelenlétű szólisták és a még individuálisabb karmester teljesítménye sem eredményezhetne jó és nagy Requiem-produkciót - a közösségérzés megteremtése nélkül. Erre pedig mindenekelőtt a kórus vállalkozhat, s egyszerre különös és megható élmény, hogy a DVD-lejátszó előtt magányosan ücsörögő nézővel valóban megtörténik a varázslat: nem érzi egyedül magát a félelmeivel, a fájdalmaival. A kórussal érezhetjük magunkat, még ha a hitvallásunk távol is áll a katolicizmustól, s ha amúgy vonakodva oldódnánk is fel nagyobb közösségekben. Az emberi sors nagy közössége, létezésünk szinte egyetlen örök és feldolgozhatatlan tudása munkál itt: hogy a halál előzetes tudásával éljük az életünket. S persze ez szól hozzánk az Ingemisco szakaszában is, Kaufmann áriázás helyett életre-halálra összpontosító, lelkünkkel rokon előadásában.