Tihanyi László  - Felvégi Andrea felvétele

Az UMZE Együttes 2013. október 6-án szerzői estet szentelt Tihanyi Lászlónak, mely a komponista karmesteri irányításával zajlott a Budapest Music Centerben. A koncert időzítése azt jelzi, hogy a budapesti zenei élet szereplőitől még mindig távol áll az egymással való egyeztetés képessége és a potenciális közönség optimális megszólítására törekvő igény. Az októberi kortárs zenei dömping (a Korunk Zenéje-hét, a Café Budapest további három koncertje, valamint a Fugában és a Bartók Emlékházban rendezett hasonszőrű aktivitás) ugyanis több mint tucatnyi rivális rendezvényt teremtett csak a hónap első felében. De gondolkodjunk pozitívan: pezseg Pesten a kortárs zenei élet.

A program négy eredeti Tihanyi-művet és két hangszerelést kínált, előbbiek közt két magyarországi bemutatót. Hogy egy 2002-es és egy 2011-es keltezésű darab magyarországi bemutatójáról van szó, ambivalens érzéseket kelt e sorok írójában, mert egyfelől azt jelzi, hogy lassan Tihanyi is azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akik inkább próféták külföldön, mint a maguk hazájában, másfelől arra utal (gondolkodjunk pozitívan!), hogy műveivel jelen van a nemzetközi vérkeringésben. (Felettébb hasznos az ilyesmi, különösen, ha idehaza, ne adj isten, „érszűkület" vagy egyéb keringési zavarok állnának be.)

Tihanyinál gyakran előfordul, hogy korábbi kompozíciói „továbbírásával" gyarapodik az életmű, legyen ez a továbbírás akár egy korábban felmerült zenei gondolat tartalékainak kibontása egy lényegileg új kompozícióban, akár az apparátus bővítése, egy eredetileg karcsúbb anyag nagyobb léptékű hangszerelése. A koncerten mindkettőre láttunk/hallottunk példát. A Back from the Embankment című ensemble-darab például a 20 éjszakai meditáció című zenekari partitúra egyik motívumának továbbgondolása. Gondos, tiszta munka. A fuvolát, két klarinétot és basszusklarinétot, hegedűt, csellót és két ütőst foglalkoztató apparátus kezelése színgazdag, változatos és üde hangzást eredményez. A darab választékos nyelvet beszél, és a maga nyolc és félperces időtartamát maradéktalanul kitölti magvas tartalommal. (Az eleganciából és a hangszínek szépségéből születő jó érzés már régóta sajátja Tihanyi műveinek; a 2005-ös Mahlers Wunderhorn óta bizonyosan.) A harmincketted-triolás kis motívum élete és a ritmika átalakulása olyanfajta zenei formát eredményez, amely soha nem tűnik szigorúnak, nem kelti a túlzott fegyelem érzését, mégis szervesnek és arányosnak hat. Talán mondhatjuk mindezt franciásnak.

Mint ahogyan francia orientációra vall az is, hogy Tihanyi egy-egy Debussy- és Ravel- zongoramű kisegyüttesre hangszerelt változatával élénkítette a szerzői est műsorát. Életképes gondolat, hogy egy kortárs est műsorába népszerű impresszionista darabok kortársi olvasatát vegyítsük, hiszen ismerős tájakon sétálva megpihenhet az az új műveken „elfáradt" hallgatói figyelem, s közben a hangszerelés érdekességeiben is gyönyörködhet. A kihívás ezúttal abban állt, hogy Debussy négykezes Kis szvitje és Ravel Oiseaux tristesje (Szomorú madarak) nem nagyzenekaron, hanem szólóállásokkal teli ensemble-on született újjá. A Kis szvit számos hangszerelési ötletét kiválónak tartottam, melyeket ugyanolyan gazdag hangszínfantázia jellemez, mint Tihanyi saját műveinek partitúráit. Egyedül egynémely magas hegedűállás tűnt túlságosan sebezhetőnek (vagy éppenséggel bántóan hamisnak, mint például a Balletban), de hogy ez a hangszerelés hibája-e, vagy csak arról van szó, hogy a „könnyebb" feladatokra nem jutott elég próbaidő, azt magam sem tudnám eldönteni. A Ravel-zongoradarab ebben a hangszeres köntösben egészen úgy festett, mint egy eredeti impresszionista partitúra. Itt is csak a mű vége felé felbukkanó (Pressez légèrement) gyors vonósfigurák tisztátalansága jelezte, hogy vonós zenekaron mindez problémamentesebb lenne.

Az eredetileg szólóhárfára írt Linosról, és hangszeregyüttesre írt utódjáról, az Arnisról annyi szép és jó megjelent már (e lap hasábjain Malina János tollából), hogy ahhoz keveset tudnék hozzá tenni. Legfeljebb annyit, hogy jómagam - korunk jó öreg Hanslickjaként - jóval kevésbé lelkesedem az afféle dramatikus, cselekményes elemek beiktatásáért, mint például a Linos tanítja Orpheust tétel, melyben a szólista két hárfát váltogatva jeleníti meg mester és tanítványa párharcát, a „közönség" tapsától kísérve. Ám az is igaz, hogy ahol Bábel Klára megjelenik, ott a pódium óhatatlanul színpaddá válik, s a látvány meg az akció hangsúlyt kap.

A Mátrix/Kosmos című kompozíció hagyta bennem a legmélyebb nyomot ezen az estén. A négykezes zongoraverseny ritka műfaj, s habár Tihanyi ismertetője elárulja, hogy a Mátrix című 1998-as négykezes darab hangszeregyüttesre bővített verziójáról van szó, a hangzás szuverén. Eszünkbe sem jut az ősforrás, sőt a formát a teljes zenekari tutti és beleépített zongoraszólamok, illetve a zongoraszólók ellentéte tartja lendületben. A tételkezdő kromatikus le-föl skáláról ugyan még az idétlen vicc jutott eszembe („nem tudom mi ez, de már megy is visszafelé"), de a nemzetközi helyzet - ezúttal pozitív értelemben - fokozódott. Tihanyi mintha csak azt a feladatot tűzte volna ki maga elé, hogy sablonokból, skálákból, eredetileg kevéssé karakterisztikus alapanyagokból, egyszóval „talált tárgyakból" minél izgalmasabb zenei formát építsen, s véleményem szerint ez zömmel sikerült is neki. A hangszerelés mintaszerű, és szinte nagyzenekari teljességet ad, ugyanakkor egyetlen apró részlet sem vész el (még az elektronikus zongora anyagából sem). A változatosan villódzó hangzásfelületek fenntartják a feszültséget. A hangregiszterek szélsőségeinek kihasználása, a hangtér „kivájása" Ligeti György egyes műveire emlékeztetnek. Csak a lassú középrészben, a kompozíció második harmadában bizonyult kicsit kevésnek az „objektív" anyag ide-oda mozgatása a „boldogsághoz", a katarzis megszületéséhez. A mű harsány és frappáns kezdetének variált visszaidézését viszont hálásan fogadták a magamfajta, begyepesedett formaérzékű, föntebb már említett Hanslickok. A két szólista, Borbély László és Kiss Péter nagyszerűen látta el feladatát.

Partitúrával a kézben újrahallgatva a kompozíciót, már nem könnyű rekonstruálni, miért tetszett kevésbé a hangverseny zárószáma, a Két képzeletbeli párbeszéd. A mű 2011-ben készült a Moszkvai Új Zenei Stúdió Kamaraegyüttese számára, az „Európa az oroszok szemével. Oroszország az európaiak szemével" témájú hangversenysorozat számára. Tihanyi a két nagy orosz rendező, Eisenstein és Tarkovszkij előtt tiszteleg a mű két tételében. Ez a darab is gazdag hangszínfantáziáról tanúskodik, s dramaturgiai vonalvezetése is érezhető, az első tételt záró harangozástól a második (Tarkovszkij) tétel szofisztikáltabb formájáig, mely az 1. álom - Párbeszéd - 2 . álom - Monológ - 3. álom láncolatot rajzolja ki. Talán a filmkockák hiányoztak hozzá, vagy csak egyszerűen túl sok jutott ezen az estén ebből a fajta zenéből. „Újravágva", meglehet, más lesz a végeredmény .