Posztós János felvétele

Euripidész Bakkhánsnők című drámájához Melis László zenét írt. Bár az október 22-én és 24-én játszott előadás műsorlapján az olvashattuk, hogy a darab „opera Euripidész szövegére ógörög nyelven", amit hallottunk, nem operazene volt. A drámai helyzetek nem artikulálódtak expresszív énekbeszédben, a zene nem törekedett pszichológiai realizmusra és nem volt önálló dramaturgiai funkciója sem. És - bár ezt csak gyanítani lehetett - nem rejtett sajátos kódokat sem. Melis az opera négyszáz éves történetének egyetlen pillanatára sem hivatkozott, a Bakkhánsnők opera előtti operának tűnt. S ebben a minőségében tökéletesen idegennek hatott, máshogyan fogalmazva: az idegenség illúzióját maradéktalanul, azaz tökéletesen keltette fel.

Ami a zene és a szöveg (melynek összeállításához Kárpáti András adott sok segítséget), illetve a színpadi szituáció közötti viszonyokat illeti, Melis nem az alá-vagy fölérendeltség keretei között gondolta el a darab zenéjét; a mellérendelés, pontosabban: az egymásmellettiség „kvázi-logikáját" követte. Nem is nagyon tehetett mást, hiszen a darab nyelvét sem a nézők, sem az előadók nem értették. Előbbiek nem érzékelhették a szöveg és a zene kölcsönhatását, utóbbiak pedig nem érzékeltethették azt. A szöveg - zeneszerzés-technikai szempontból - egyfajta sorvezető volt pusztán, kijelölte a metrikai és hangsúlyviszonyokat. Talán ugyanez volt a funkciója Euripidész korában is, tehát a kérdés, hogy volt-e zenéje az antik tragédiáknak (a kardalokban éppúgy, mint a pergőbb dialógusokban) az újkori (1600 utáni) zenefogalom keretei között valójában értelmezhetetlen.

Melis műve zárt jelenetekből áll (ha filmet láttunk volna, hosszúsnittekről is beszélhetnénk), nem végigkomponált, hanem ciklikus szerkezetű. Minden egyes jelenet egy-egy zenei egységet alkot, melyek között hosszabb („átállásnyi") szüneteket tartottak az előadók. A zenei anyagot Melis a görög zeneelméletből ismert (vagy ismerni vélt) hangsorokból alakította ki, a hangzás éppannyira tűnt ismeretlennek, mint nagyon is ismerősnek. A hangszerelés és a gyakran totalitásként kezelt hangkészlet (a recenzensnek nem egyszer volt olyan érzése, hogy a választott hangsorok hangjai egy időben szólalnak meg) egyenletesen telített akusztikus közeget hozott létre, a hangzás - miként a színpadi beállítás - szoborszerű volt. Ezt a hatást erősítette fel a homogén módon pulzáló, kemény ritmika.

Melis muzsikája ambivalens érzéseket keltett. Egyszerre volt félelmetes és vonzó, precíz mechanikával működtetett, mégis mélységesen irracionális; hideg, ugyanakkor izzó. A konok „beszédmód" világosan tükrözte vissza a zeneszerzői gondolkodás kíméletlen következetességét: Melis aligha akart mást, mint hogy az ambivalencia érzését a végtelenbe tágítsa.

Úgy sejtem, hogy a Bakkhánsnők a felejtésről, illetve arról a sajátos viszonyról szól, mely az európai embert az antik görögség „életéhez" fűzi. Ahhoz az élethez, melyről oly sok mindent sejtünk, de gyaníthatóan mára mindent elfelejtettünk belőle. Miközben a mindennapjainkat (például a nyelvünket) még mindig átitatja a görögök öröksége, kevés fogalmunk van e mindennapok gyökeréről.

Kadmosz és unokája, Pentheusz ugyanahhoz a világhoz tartoznak, ám amire Kadmosz büszke, azt már Pentheusz el sem hiszi. Kadmosz lánya, Semele Zeusszal lépett frigyre, szerelmük gyümölcse Dionüszosz. Semele természetesen nem kerülhette el Héra bosszúját, az emberek pedig arról pusmogtak, hogy a megejtett lány pusztán szégyenét leplezendő fogta áldott állapotát Zeuszra. Dionüszosz isteni mivolta igazolja Semele becsületét - Kadmosz számára nem lehet kérdés Dionüszosz istenei származása. Pentheusz, mintha nem lenne tisztában a kérdés súlyával, nem tiszteli Dionüszoszban (aki nem mellesleg az unokatestvére...) az istent, hódolóit, a bakkhánsnőket a bódulat, a varázslat áldozatának tartja. Amikor nővé öltözve meglesi a bakkhánsok rituáléját, az őrjöngő asszonyok áldozatává válik, fejét saját anyja (Agaué, Semele nővére) szakítja le. A történet többé-kevésbé ismert, ám hogy pontosan miről is szól, kérdéses.

Az előadás válaszok nélkül is hat. Melis darabja beszippantja hallgatóját, nézőjét. Valahogy olyan érzésünk van, mintha a bőrünk alá fészkelné magát. Ha a katarzist felszabadító, felemelő érzésként határozzuk meg, akkor a Bakkhánsnők nem katartikus. Ha a katarzist a rádöbbentő erővel azonosítjuk, akkor viszont nagyon is az.

A Héja Domonkos vezényletével játszó tizenhat tagú alkalmi ensemble produkciójáról csak az elismerés hangján szólhatunk. Feszültséghullámzás nélküli, koncentrált és intenzív zenekari játékot hallhattunk. Mindezek után az énekesek teljesítményét már csak az elragadtatás tónusában tudjuk méltatni. Mikecz Kornél (Dionüszosz) a szenvtelenül leckéztető isten hangját adta kölcsön; Philipp György (Pentheusz) a baritonból kontratenorba váltás képességét drámai funkcióval ruházta fel, ám mindez csak egyszeri „trükknek" hatott a különösen erőteljes színpadi jelenlét mellett. Az öreg és törődött király (Kadmosz) Laborfalvi Soós Béla gyönyörűen zengő basszbaritonján szólalt meg. Az Euripidész-tragédia valószerűtlenségéből Kéringer László (Hírnök) önmagában is képes lett volna ízelítőt adni. Szolnoki Apollónia (Agaué) rövid jelenése maga volt a végzetszerűség. A Teiresziászt megformáló Najbauer Lóránt hibátlan teljesítményt nyújtva illeszkedett a remek együttesbe, és nem feledkezhetünk meg a Kun Ágnes Anna vezetésével éneklő karról (Cser Kinga, Denk Viktória, Fodor Ildikó, Nagy Bernadett, Sipos Marianna) sem.

A rendező, Jeles András egyetlen, hatásos képbe sűrítette a tragédiát, s ezzel tökéletesen ki is szolgálta Melis zenéjét. A szereplők szoborrá merevedve, egy tenger mélyéről - kagylók, korallok és mindenféle tengeri növénytől benőve - énekeltek. A színpadot a nézőtértől egy áttetsző tüllfüggöny választotta el, melyre békésen úszkáló tengeri élőlények mozgóképét vetítették. Egy elsüllyedt világ tárult elénk, melyet magyarázni aligha kell. Október 24. - Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája }