Verdinek újabb nehézségekkel kellett szembenéznie egy másik milánói operája miatt. Mint arra Francesco Izzo rámutatott, Itáliában erős volt a Mária-kultusz, csakhogy az osztrákok másmilyen Máriát csodáltak: Krisztus megszomorított édesanyját, aki a kereszt tövében hullatja könnyeit, nem pedig Szűz Máriát (hiszen már a szüzesség szótól mint a szexualitásra tett utalástól is a homlokukat ráncolták), s nem is a kereszténységért (szimbolikusan persze az olasz függetlenségért) harcoló Máriát.[1] A Giovanna d'Arcóban „Mária" nevét több helyütt is a „la Pia" (a Kegyes) helyettesíti, ezzel is hangsúlyozva Krisztus anyjának jámborságát - annyi bizonyos, hogy az opera alapjául szolgáló Schiller-darab, Az orléans-i szűz címszereplője nem ilyennek képzelte Máriát. A nagyjelenetben, miután Johanna - aki hagyta, hogy személyes érzései keresztezzék Franciaország érdekeit -, tehát miután Johanna jelen volt Károly király megkoronázásánál, kénytelen eltűrni, hogy az édesapja a parasztok füle hallatára boszorkánysággal vádolja meg. A cenzúrázott változatban az apja ekképpen kérdezi háromszor a lányát: „in nome del Dio vindice, non sacrilega sei tu?"; „per l'alma dei parenti, non sacrilega sei tu?"; és „per l'alma del tuo madre, non sacrilega sei tu?" (A bosszúálló istenre / A rokonok lelkére / Anyád lelkére esküdj: nem vagy te szentségtörő?). Verdi autográf kéziratában ott az eredeti szöveg, melyet idegen kéz húzott át: „in nome della Francia, pura e vergine sei tu?" majd „in nome della fede, pura e vergine sei tu?" s végül „in nome di Maria, pura e vergine sei tu?" (Franciaországra / A hitre / Mária nevére mondd: tiszta és szűz vagy-e?)[2] Az alapkérdés itt a „tiszta és szűz vagy-e?", amely fontossági sorrendben tétetik fel Franciaország, a hit, s ami a legrosszabb, Mária nevében. Csakhogy Johanna tudja magáról: amióta beleszeretett a királyba, már nem „tiszta". Ennélfogva börtönbe vetik és elítélik. A cenzúra meglehetős érzéketlenséggel nyúlt bele az eredetibe.

A Verdi-operák cenzori szétdúlásának példáit hosszan sorolhatnánk, ehelyett inkább nézzük meg, hogyan reagált a zeneszerző az 1848-as forradalmakra. Míg Wagner aktív résztvevője volt a forradalmi megmozdulásoknak, s végül Drezdából Svájcba kellett menekülnie, Verdi Párizsban tartózkodott, amikor kitört a „Cinque Giornate", de nem maradt a francia fővárosban. Már április 5-én Milánóba érkezett, s ettől fogva a szövegkönyvíróinak, Salvatore Cammaranónak és Francesco Maria Piavénak írt levelei egyértelműen arról tanúskodnak, hogy lelkesen fogadta a megváltozott politikai helyzetet. Leghíresebb levelét Piavénak címezte, 1848. április 21-én:

Sejtheti, volt-e kedvem Párizsban maradni, amikor megtudtam, hogy Milánóban kitört a forradalom. Amint hírét vettem, nyomban indultam is, de már csak ezeket a nagyszerű barikádokat láthattam. Dicsőség a hősöknek! Dicsőség egész Itáliának, amely e pillanatban valóban nagy.

Biztos lehet benne, hogy ütött a felszabadulás órája. A nép ezt akarja, és ha a nép akar valamit, annak semmiféle abszolút hatalom nem képes ellenállni.

Megpróbálhatják, csinálhatnak, amit csak akarnak, még erőszakot is alkalmazhatnak, de nem fogják tudni elcsalni a nép jogait. Bizony, bizony, pár éven belül, vagy talán már néhány hónap múlva Itália egyetlen szabad köztársaság lesz. Mi más is lehetne?

Maga meg zenéről ír nekem! Mi ütött magába?... Csak nem képzeli, hogy ilyen időkben kottafejekkel meg hangokkal akarok bíbelődni?... 1848-ban csakis egyféle zene lehet méltó rá, hogy az olaszok hallgassák: az ágyúdörgés!... A világ minden kincséért se írnék le egyetlen hangjegyet sem - nagyon furdalna a lelkiismeret, ha elhasználnám a kottapapírt, amiből kartácsot is lehet csinálni.[3]

A Cammaranóval folytatott levelezéséből az is kiderül, hogy Verdi hamarosan az új politikai helyzetet is szerette volna megünnepelni. Április 20-i levelében Cammarano bocsánatot kér korábbi hallgatásáért, mert „most, a politikai mozgalmak, megpróbáltatások és remények időszakában az állampolgári gondolatok a művésziek elé tolakodnak a fejemben".[4] Most, hogy témát keres egy Verdivel közösen tervezett operához, a megváltozott politikai helyzet szerencsére „tág teret nyit a lehetőségeknek". S milyen témát szeretne kidolgozni? „Önt is égeti a vágy, miként engem is, hogy az olasz történelem legdicsőbb korszakát vigyük színre, térjünk hát vissza a Lombard Liga idejéhez." Ezután Cammarano összefoglalja A legnanói csata tartalmát, és így fejezi be: „Isten a megmondhatója, ennek a témának mindenkire hatnia kell, akiben olasz szív dobog!"

Június 15-én Cammarano elküldte vázlatát Párizsba a zeneszerzőhöz. Az első felvonás szövegében - melyet a június 26-i postával továbbított - a bevezetőt ezzel a strófával fejezi be a kórus:

Viva Italia forte ed una
colla spada e col pensier!
Questo suol che a noi fu cuna,
tomba sia dello stranier![5]

[Éljen a karddal és gondolattal egyesített, erős Itália! E föld, mely bölcsőnk volt, legyen sírja az idegennek.]

Verdi így reagált a darab október 24-én postázott harmadik felvonására: „Gyönyörű, rendkívül jó a harmadik felvonás, biztos lehet benne, hogy minden szeretetemet beleadom a zenéjébe."[6] A komponista mindössze egyetlen változtatást kért - egy rövid jelenetet Lida és Rolando között, hogy a primadonna hosszabban lehessen a színen. Cammarano teljesítette a kérést, mégpedig úgy, hogy a jelenetben Rolando elmondja a feleségének, miként kell a fiuk tudomására hoznia, ha az édesapja elesne a csatában:

Digli ch'è sangue italico
digli ch'è sangue mio,
che dei mortali è giudice
la terra, no, ma Dio!
E dopo Dio la Patria
gli apprenda a rispettar.

[Mondd el neki, hogy itáliai vérből való, mondd meg neki, hogy az én véremből való, s hogy nem a föld ítél az emberek felől, hanem az Isten! És tanulja meg, hogy Isten után a hazáját kell tisztelnie.]

1849 januárjában Rómában, ahová a pápai hatalom még nem tért vissza, az efféle szövegek átcsúsztak a cenzúrán, ezzel szemben Milánóban, ahol Ausztria szilárdan kézben tartotta az irányítást, már elfogadhatatlannak minősültek. S bár Ricordi eredeti formájában adta ki A legnanói csatát, 1857-es katalógusában mégis ez áll: „Milánón kívül előkészített, bezúzott kiadás".[7] Helyette Verdi és Cammarano operájából Haarlem ostroma lett, további változtatásokkal a szövegben, hogy megfeleljen az osztrák udvar elvárásainak. Mindketten tisztában voltak vele, hogy az efféle változtatások elkerülhetetlenek, ez már 1848 szeptemberében kiderül a levelezésükből.[8] Ugyanakkor az a tény, hogy Verdi és Cammarano hajlandó volt alávetni magát a politikai kényszernek az opera színpadra állítása érdekében, nem cáfolja a szerzők lelkesedését és meggyőződését, amellyel kigondolták és megírták A legnanói csatát.

Verdi a másik 1848-as zenei vállalását Giuseppe Mazzini felkérésére tette, akivel az előző nyáron találkozott Londonban, mikor A haramiák bemutatóját felügyelte. A zeneszerző 1848 májusi, milánói tartózkodása alatt Mazzini - aki szintén a „Cinque Giornate" hírére sietett a városba - rábeszélte, hogy írjon hazafias himnuszt. Június 6-án Mazzini olyan szöveget kért Goffredo Mamelitől, „amelyből akár itáliai Marseillaise válhat; és amiről, hogy Verdi kifejezését használjam, a nép elfelejti, ki is írta vagy komponálta".[9] Mameli 1848. augusztus 26-án datált versét azonnal továbbították a zeneszerzőnek. Verdi október 18-án küldte el Mazzininak a megzenésített művet:

Itt küldöm a himnuszt, kis késéssel, de remélem, még időben. Igyekeztem annyira népszerűen és egyszerűen írni, amennyire csak tőlem telik. Használja belátása szerint, akár el is égetheti, ha nem találja méltónak...

Bárcsak hamarosan hallhatnánk ezt a himnuszt meg az ágyúk muzsikáját a lombard síkon.[10]

Nem így történt. Verdi megpróbálhatott olyan „népszerűen és egyszerűen írni, amennyire csak tőle telt", az általa kitalált dallam, melyet Észak-Olaszországban csak 1865-ben adtak ki, mégsem versenyezhetett a máig népszerű nemzeti himnusszal, a Fratelli d'Italiával, melynek szövegét ugyancsak Mameli írta, de a zenéjét Michele Novaro szerezte.

Mindegy is, mennyire volt sikeres a dal - Verdi saját reakciója a „Cinque Giornatéra" és utórezgéseire erősen hasonlított a kortárs kritikusokéra, akik hazafias himnuszokat meg az új politikai helyzetet közvetlenül tükröző operákat kértek a művészektől. Elmúlt már a metaforikus utalások korszaka: már nem az elnyomott hazájukat sirató babiloni zsidó rabszolgákról vagy a skót menekültekről, s nem is a Róma közelében tábort ütő hunokról és Attiláról vártak műveket, akkor sem, ha a közönség könnyen felfogta e darabok üzenetét (amint az sok kritikából egyértelmű). Eljött a leplezetlen állásfoglalás ideje.

Ám az 1848 utáni időszak és általában az 1850-es évek az olasz opera világában mégsem kedvezett a leplezetlen állásfoglalásnak, sőt még a leplezett utalásoknak sem - bár az osztrák cenzúra által korábban már jóváhagyott Verdi-operák bemutatását Milánóban nem tartották felforgató tevékenységnek. 1848 után azonban a cenzorok még könyörtelenebbül végezték munkájukat. Ezt Verdi a saját bőrén is érezhette, amikor 1850-ben a Stiffeliót, 1851-ben a Rigolettót állította színpadra különféle észak-itáliai városokban, és reménykedett a III. Gusztáv 1858-as, nápolyi bemutatójában (utóbbi darabot egy évvel később Álarcosbálként tekinthette meg Róma közönsége). S bár 1855-ben vette magának a bátorságot, hogy Párizs számára megzenésítse A szicíliai vecsernye témáját feldolgozó librettót, amikor ez az opera egy évre rá hazatért Itáliába, Verdi öncenzúrát gyakorolva maga írta át a szöveget, s lett a műből Giovanna di Guzman.

Közben gyorsan követték egymást a politikai események, de a zeneszerző álláspontja, illetve érzései egyértelműek. Legyen elég annyi, hogy összeraktam egy iratgyűjteményt, amely az összes Verdi-dokumentumot tartalmazza az olasz függetlenség kivívásának sorsfordító éveiből - ezekből veszem az idézeteimet. Háromszáz, sűrűn teleírt lapról van szó, melyekből itt természetesen csak ízelítőt adhatok, de egyetlen dokumentum sincs köztük, amely ellentmondana az itt idézettek szellemének. Senki ne gondolja, hogy az általam megrajzolt portré tendenciózus válogatás eredménye. Így írt Verdi 1860. november 11-én francia kiadójának, Léon Escudier-nek:

Ez a Garibaldi nagyon tudja, hogyan kell szép zenét, nagy finálékat csinálni!... Mi csak azt akarjuk, hogy Önök, a barátaink, engedjék, hogy magunk irányítsuk a hazánkat... s egyszer majd talán sikerül meggyőznünk önöket arról (persze tudjuk, hogy ez nem megy egyik napról a másikra), hogy az olaszok is megtanulták, miként kell harcolni.[11]

1860 decemberében Verdi egyik nápolyi barátja arra kérte a zeneszerzőt, ünnepelje meg himnusszal a nápolyi királynak azt a tettét, hogy koronáját Garibaldi lábai elé helyezte. A válasz így szólt:

Azt akarja, hogy olyankor írjak himnuszt, amikor a vörösinges Hősnek már csak egyetlen lépést kell megtennie? Azt már nem! A nemzeti himnusznak egyszerre kell felhangzania a velencei lagúnán, Nápolyban és az Alpokban. Eddig sem voltam és ezután sem leszek hajlandó himnuszt írni, csak ha majd eljön ez a pillanat, és Isten segedelmével letépjük láncainkat. Ha megérem e napot, hát ez lesz az első és utolsó himnusz, amit Giuseppe Verdi ír.[12]

A zeneszerző persze túlzásba viszi a tiltakozást: mint láttuk, írt már ő himnuszt 1848-ban, Goffredo Mameli versére, Giuseppe Mazzini felkérésére, csak a mű nem terjedt el széles körben.

December 6-án egy másik nápolyi barátjától, Cesare De Sanctistól levélben kér friss politikai híreket:

És maguknál milyen a politikai helyzet? Lásson hát el hírekkel, és azt is írja meg, mit gondol, miben reménykedik, és mitől tart. Én bizakodó vagyok, bár egy kicsivel nagyobb rendben és nyugalomban reménykedtem (arra a rendre és nyugalomra gondolok, amelyet tavaly Közép-Itáliában lehetett tapasztalni, és igencsak előrevitte az ügyünket), és szeretném, ha mindenki alaposabban megértené az egyesített Olaszország nagyszerű eszméjét.[13]

Bármilyen hevesen vágyott is Verdi az egyesített Olaszországra, egyértelmű, hogy rendben lezajló változásokat akart, lehetőleg egy erős kezű vezető irányításával, nem pedig radikális lépéseket. Ez az üzenete a tanácstermi jelenetnek az 1881-ben átdolgozott Simon Boccanegrában. Clarina Maffeinek írta Verdi 1861. január 9-én:

Mélységesen szégyellem, hogy megelőzött az újévi jókívánságokkal, melyeket teljes szívemből viszonzok, valamint megtoldom azzal a forró óhajtással, hogy 61-re valahára célt érjen a teljes megváltásunkért végzett munkánk.[14]

Ebben a szövegkörnyezetben kell elhelyeznünk Cavour gróf, vagyis Camillo Benso levelét. Cavour korábban a Szárd-Piemonti Királyság miniszterelnöke volt, és az új olasz kormányba politikusok mellett művészeket is szeretett volna bevonni. A következő napon, 10-én Verdit is meghívta, legyen az első olasz nemzeti parlament tagja:

[Az ön jelenléte] Olaszországban és külföldön egyaránt növelni fogja parlamentünk tekintélyét. Jó fényt vet a nagy nemzeti pártra, amely a szabadság és a rend szilárd talaján óhajtja megvetni a nemzet alapját. És segíteni fogja nagy képzelőerejű dél-olasz kollégáinkat, akik fogékonyabbak a művészi zsenialitásra, mint a Po hideg völgyének lakói.[15]

Verdi jelöltségének bonyodalmas története közismert (Borgo San Donnino, a mai Fidenza küldötte lett volna, és sajnálatos problémái támadtak egy másik jelölttel, Giovanni Minghelli Vainival). A zeneszerző nem vágyott mindebben részt venni. Meg is írta Angelo Mariani karmesternek 1861. január 26-án:

Lehet, hogy küldött lesz belőlem (ne adja az ég, mert nagy csapás lenne számomra), de biztos, hogy nem sokáig, mert pár hónapon belül úgyis beadom a lemondásom.[16]

Amikor megválasztották, február 6-án elfogadta a megbízást, és ezt írta Borgo San Donninóból a választási bizottság vezetőjének:

[...] ha a Parlamentben nem is tudom meghonosítani a választékos nyelvhasználat pompáját, azért meg tudom mutatni, milyen a függetlenség és a szilárd jellem, a kényes lelkiismeret, és az eltökéltség, hogy munkámmal az én hosszú időn át sanyargatott, idegen erők és belviszályok szaggatta hazám javát, dicsőségét és egységét szolgáljam.

No mármost, hogy beteljesüljön régi és mindmáig hiábavaló vágyakozásunk, hogy hazánkat egységben láthassuk, a jó sors olyan királyt küldött nekünk, aki szereti saját népét! Forrjunk egységbe királyunk támogatására, hiszen hamarosan Olaszország első uralkodóját köszönthetjük személyében.[17]

Verdi megválasztásának jelentőségét barátai is felismerték, így Piave is, aki ezt írta a zeneszerzőnek 1861. február 11-én:

Talán már nem emlékszik rá, de egy néhány hónappal ezelőtti levelemben megjósoltam, hogy képviselő lesz önből, s most, hogy beválasztották az első olasz parlamentbe, engedje meg, hogy önnel együtt örvendjek e megtiszteltetésnek (és persze annak is örülök, hogy nem bizonyultam hamis prófétának).

Az én Verdim egyike lesz azon szerencséseknek, akik Olaszország koronáját a legnagyobb uralkodó fejére helyezhetik! Az igaz Emánuel fejére, akit Isten küldött, hogy megváltsa napfénnyel, zenével és szeretettel megáldott hazánkat!!! Már a gondolata is lázba hoz, és még inkább megerősíti (ha ez még egyáltalán lehetséges) az ön miatt érzett büszkeségemet. s az ön iránti rajongásomat!!![18]

A következő néhány hónapban Verdi gyakran kérte meg feleségét, hogy vegye át a levelezését, mivel Giuseppina szerint „nagyon lefoglalta a parlament".[19] Az első ülésszak idején, 1861 februárjától májusig valóban híven szolgált. Mielőtt a parlament éppen visszavonult volna, hogy majd a második ülésszakra térjen vissza, Verdi értesült Cavour haláláról (június 6.), s másnap így írt barátjának, Opprandino Arrivabenének:

Abban a pillanatban, hogy indultam volna, szereztem tudomást a rettenetes hírről - majdnem belehaltam! Nincs bátorságom Torinóba utazni, sem pedig megjeleni a nagy Ember temetésén! Micsoda szerencsétlenség! [20]

  Giuseppe Manzzini

A temetés után (arra végül mégis elment) ezt írta Arrivabenének: „[...] Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, bőgtem, mint egy gyerek..."[21] Bizonyos, hogy Cavour halála súlyosan hatott Verdi parlamenti munkájára, de egyébként is új darabot tervezett írni a szentpétervári operának, és júliusban már javában dolgozott Piavéval Sant'Agatán.

Ezek után a zeneszerző részvétele a parlamenti munkában a minimálisra szorítkozott, amint azt meg is írta Piavénak 1865. február 3-i levelében:

Két hosszú esztendőn át nem jelentem meg a parlamentben! Utána csak néha-néha. Gyakran le akartam mondani, de minden alkalommal közbejött valami, így aztán akaratom és ízlésem ellenére, hajlamaimmal, beállítódásommal, tehetségemmel  szembemenve képviselő maradtam. Ennyi az egész. Ha valaki életrajzot akar írni rólam, a parlamenti képviselőről, fél oldalt üresen kell hagynia, és nagy betűkkel odabiggyeszteni: „A 450 fő valójában csak 449, mert Verdi mint képviselő nem létezik."[22]

Cavournak mindennek ellenére igaza volt. Azért kérte fel Verdit az első olasz parlamentbe, mert felfogta e gesztus szimbolikus értékét. Bármekkorára nagyították is fel a 19. század további részében Verdi, az ember és a zeneszerző képét, bármennyire igaz is Verdi saját megállapítása, hogy az életrajzában egyértelművé kell tenni: „képviselőként" ő nem is létezett, mégis le kell szögezni, hogy honfitársai teljes joggal tartották a Risorgimento egyik vezető alakjának.

Barabás András fordítása

JEGYZETEK

---

[1] Francesco Izzo, „Verdi, the Virgin, and the Censor: The Politics of the Cult of Mary in I Lombardi alla prima crociata and Giovanna d'Arco", Journal of the American Musicological Society, 60 (2007), 557-597.

[2] További részletek a kritikai kiadás Előszavában és Kritikai kommentárjában: Giovanna d'Arco in The Works of Giuseppe Verdi , Series i, 7. kötet, szerk. Alberto Rizzuti, Chicago: The University of Chicago Press - Milánó: Ricordi, 2008; a partitúrában a hivatkozott rész: 369-374.

[3] A levelet először Arnaldo Bonaventura közölte: Una lettera di Giuseppe Verdi finora non pubblicata (Milano, 21 Aprile 1848), Firenze: Gonelli, 1948.

[4] A Verdi-Cammarano-levelezéshez lásd Carteggio Verdi-Cammarano (1843-1852), szerk. Carlo Matteo Mossa, Párma: Istituto Nazionale di Studi Verdiani, 2001. Cammarano hivatkozott levele: 19-24.

[5] Uo., 30.

[6] Uo., 63-64.

[7] Lásd Philip Gossett, „»Edizioni distrutte« and the significance of operatic choruses during the Risorgimento", in Opera and Society in Italy and France from Monteverdi to Bourdieu, szerk. Victoria Johnson, Jane F. Fulcher és Thomas Ertman, Cambridge-New York: Cambridge University Press, 2007, 219-220.

[8] Lásd Carteggio Verdi-Cammarano, 51-52.

[9] Lásd Gossett, „»Edizioni distrutte«", 189-194. Goffredo Mameli Poesie című kötetében (Torino, G. B. Paravia, 1927) Francesco Luigi Mannucci úgy véli, hogy a verset először a Pensiero italiano közölte (Genova, 1848. augusztus 18.), Canto di guerra (Harci dal) címmel. Mazzini levelét közli Franco Abbiati, Giuseppe Verdi, Milánó: Ricordi, 1958, 4 kötet, I:758.

[10] Verdi levele számos helyen olvasható, a legkényelmesebb lelőhely: I copialettere di Giuseppe Verdi, szerk. Gaetano Cesari és Alessandro Luzio, Milánó: Commissione Esecutiva per le Onoranze a Giuseppe Verdi nel primo centenario della nascita, 1913, 469-470.

[11] Ezt a levelet árverésen értékesítette Karl Ernst Henrici (1927. május 27-28., katalógusszám: CXX); később pedig a Sotheby's cég (London, 1980. április 30., 437-es tétel). Szövegét csak az árverési katalógusokból ismerjük.

[12] Levélrészlet Bussetóból (Verdi) Nápolyba (Antonio Capacelatro). Verdi említi december 6-i, Cesare De Sanctishoz írott levelében. Lásd Carteggi verdiani, szerk. Alessandro Luzio, I. kötet (Róma: Accademia Nazionale dei Lincei, 1947), 74.

[13] Genovából (Verdi) Nápolyba (Cesare De Sanctis), lásd Carteggi verdiani, I. kötet, 73.

[14]. A levél fakszimiléjét a pármai Istituto Nazionale di Studi Verdianiban tanulmányoztam. Ezúton is hálásan köszönöm Marisa Di Gregorio Casati önzetlen segítségét.

[15] Cavour meghívólevelét lásd I copialettere, 588-589.

[16] A levelet fakszimiléből idézem, az eredeti Pármában található, az Istituto Nazionale di Studi Verdianiban, az átirat Antonio Rostagno munkája, aki előzékenyen hozzájárult, hogy betekintsek a munkájába.

[17] Ezt a levelet is számtalanszor közzétették már. Legegyszerűbb az I copialettere kötetében keresni (597). Itt tévesem. 1861. január 6-ra datálták.

[18] A levél részleges átírását lásd Abbiati, Giuseppe Verdi, II, 618. Egy pármai fakszimile révén lehetett teljessé tenni, utóbbi lelőhelye az Istituto Nazionale di Studi Verdiani.

[19] Lásd például Giuseppina levelét Antonio Barezzihez, kb. február 25-én (gyakran datálják 19-re, ami lehetetlen, hiszen a szöveg Barezzi 23-i levelére hivatkozik). Lásd Carteggi verdiani, II, 17.

[20] A levelet közli: Verdi intimo: carteggio di Giuseppe Verdi con il conte Opprandino Arrivabene [1861-1886], szerk. Annibale Alberti, Verona: A. Mondadori, 1931, 7. A 8. oldalon az eredeti fakszimiléjét találjuk.

[21] Verdi intimo, 9.

[22] A levelet piszkozatból adja közre az I copialettere, 601-602. Az eredeti levél végleges formáját fakszimilében őrzi a pármai Istituto Nazionale di Studi Verdiani.