- Amikor legutóbb, ez év kora tavaszán a Muzsikának nyilatkozott, átmeneti évadnak nevezte az azóta lezárult 2012/13-as szezont. Az új évadot vajon már nem jellemzi az átmenetiség?

- Ez sem lesz az a kiforrott évad, ahol minden tökéletesen összeáll, ahol az intézmény a benne rejlő lehetőségek maximumán teljesít majd. De az előző szezon magzatállapotát már több ponton is meghaladjuk idén: több lesz a premier, csaknem az évad teljes hosszában két színházzal működünk, más szisztémában szerződtünk az énekesekkel stb. Aztán az is ennek a nyárnak-ősznek a fejleménye, hogy immár három évre előre tervezünk, amelyről eddig álmodni sem lehetett, s amely egyszerre hatalmas feladat és hatalmas könnyebbség. Azután tavasszal valóban szeretnénk a Gördülő Operát elindítani, megkezdődnek az OperaAkadémia „szemináriumai", munkába állnak az Opera Nagykövetei, játsszunk majd a felújított Zeneakadémia kistermében, szóval lesz számos új kezdeményezés. És belekezdünk a miniszterelnök és a szakminiszter támogatásával egy újabb, átfogó felújítási programba is: az Opera infrastruktúráját sok évtized koptatása után újra kell építeni, beleértve az Andrássy úti palota korszerűsítését is. Hogy most mindezt egy érettebb állapotnak, vagy épp e sok új kezdeményezés miatt még átmenetibbnek tekintjük-e, annak eldöntését az Olvasóra bízom.

- Azért nyáron és az évadnyitás táján ugyancsak akadt pár olyan hír, amely az állapotok ideiglenességét vagy épp bizonytalanságát sejtette. Ilyen volt Héja Domonkos főzeneigazgatói búcsúja, vagy mondjuk az a hír, hogy az Operaház vezetőinek sorába - pályáztatás révén - hamarosan bekerül majd egy művészeti igazgató is.

- Én karmester-fronton kifejezett erősödést érzékelek. A főzeneigazgatói pályázat értékelése után ugyan nem született végül Héja karnagy úrral megállapodás, viszont ötéves szerződést  kötünk vele mint vezető vendégkarmesterrel. Minden évadban premiert dirigál majd, megnyitja az Erkel Színházat a Bartók-Vajda produkcióval, felvette a Háry-lemez, és minden évben minimum 20 előadást vezényel. De hasonlóan előnyös helyzet vár első karmesterünkre, Kovács Jánosra is, akire jövő évtől, amikor közalkalmazásának a törvényi feltételek miatt meg kell szűnnie, úgyszintén 2018-ig érvényes ajánlat vár: garantált előadásszámmal, a Hovanscsina általa rég szorgalmazott verziójának premierével. Az egyik legtapasztaltabb, külföldön magát nagyon sokfelé megmért dirigensre, Kocsár Balázsra mint jövendő első karmesterre számítok. A zenekar koncertformációjának, a BFTZ-nek elnök-karnagyi székét Pinchas Steinberg foglalja el, aki operát is dirigál majd. Újra a pulpitusunkra lépett Hamar Zsolt, s a Verdi200 születésnap „őrült" kronológiájában 23 magyar karmester mutathatta meg magát. És ne felejtsük el, hogy megbízott főzeneigazgatóként Halász Péter személyében olyan komoly művészt kötöttünk a Házhoz, akitől az Opera hatalmas zenei együtteseinek nyugatias rendjét, kiszámítható működését, gyümölcsözőbb próbastruktúráját és - a megnövekedett feladat illetve létszám ellenére - a minőség stabil növekedését várom. Ahogy belépett és a Falstaffal letette névjegyét, az mindenképp imponáló.

- És a művészeti igazgató tisztségének beillesztése az új Szervezeti és Működési Szabályzatba?

- Egy intézmény SzMSz-ének átírása értelemszerűen nem a nyilvánosság bevonásával zajlik, de azért ez a fejlemény logikusan következett abból a korábbi felismerésünkből, hogy a vezetői apparátus fizikailag képtelen megbirkózni az előadásszám 60 %-os növekedésével. Ha művészi-dolgozói létszám 290-nel növekszik, azt követni kell szervezeti struktúrában is. Hatalmas operaüzem lett mostanra a mienk, néha megértem, hogy kívülről, akár a döntéshozók számára is miért olyan nehéz átlátni és átérezni a helyzetünket. Akár még a szakmában jártasak számára is: prózai színházban nincs árok, zenekar, kórus és balett, nem forog 51 produkció egy évadban: a legkisebb szereplőgárdát követelő Ariadne sem adja 60 szereplőnél alább, az Aidáról nem is beszélve, amelyben csaknem 200 művész lép fel így vagy úgy. Az Operettben nem kell külföldi művészek szerződtetését egyeztetni, s míg máshol az egyes szólisták teljesítménye nem függ attól, milyen szerepben léptek fel tegnap vagy akár a megelőző héten, mert Csehov elviseli Tennessee Williamst, minálunk viszont bizonyos Verdi-szerep gond lehet Strauss-szólam után. Olyan kötöttségek és turbulenciák között élünk, amiket valóban nem érthet meg az, aki csak kívülről tekint az Operára. A növekvő feladatok komplexitása tette szükségessé, hogy a rendszerbe beillesszük a művészeti igazgató szerepkörét is. A zenei oldal ugyanis nem volt tovább terhelhető: van egy majdnem négyszáz fős főzeneigazgatóság, amely létszámát tekintve önmagában annyi, mint két és fél vidéki kőszínház társulata. Egyszerűen kell egy olyan művészeti igazgató, akihez a színpadi támogató tárak (súgók, ügyelők, statiszták, asszisztensek, játékmesterek és nem utolsósorban a rendezők, alkotók) ügyei tartoznak. Azután működtetnie kell majd a nemzetközi kapcsolatok kooperatív részét, mintegy 150 énekes szerződtetését, a próbakiírás és az évadtervezés rendszerét, az előadások monitorozását intéznie, egyformán szeretve és kezelve az opera s a balett szakágakat. A koordinációs szerepű művészeti igazgató beállásával összesen hét igazgató dolgozik majd egy olyan intézményben, ahol immár több mint ezer a közalkalmazottak létszáma, s ahol plusz háromszáz a rendszeresen itt dolgozó énekeseké, karmestereké, szakembereké. Így a már kiírt főzeneigazgatói, műszaki igazgatói és főtitkári pályázat nyomában a művészeti igazgató állását is megpályáztatjuk, ahogy a jogszabályok megkövetelik.

- Milyen típusú művészeti igazgatóra gondolnak? Mondjuk egy kvázi-főrendezőre?

- Mindenképpen színházi emberre, de nem főrendezőre. Egyrészt van különbség a kettő között, másfelől pedig ez habitus és intelligencia kérdése is. Halász Péter személyében máris igazi színházi művész került a főzeneigazgatói posztra, a harmadik balettigazgatói évadát kezdő Solymosi Tamás kvalitásait nem lehet elvitatni, s én sem tartom magamat művészettől, színháztól, s pláne operától távol álló adminisztrátornak. Ha tetszik, ez máris három erőcentrumot jelent a Ház művészi működésének irányításában, egyiket sincs értelme duplikálni. Erős színpadi affinitással rendelkező, az operaszínház világát ismerő szakembert keresünk: nagyformátumú korrepetitor, volt énekes, de akár egy rendszerbe illeszkedő rendező is lehet a majdani művészeti igazgató. Amíg a pályázat lezajlik, Anger Ferencet bíztam meg a feladattal.

- Az évad első bemutatója, a Falstaff premierje kétféle közelítésben tárgyalható. Egyrészt az előadás bent és az Andrássy útra kivetítve is sikert aratott, a kritikai fogadtatása is többnyire pozitív, másrészt a megelőző sztrájkfenyegetés valamelyest leárnyékolta az esemény ünnepinek szánt jellegét.

- Az a sztrájk teljes félreértés volt: olyan juttatásokért harcoltak volna, amelyek legfontosabb céljaink között voltak, s a javadalmazás folytatását épp azon a héten, az évadnyitón jelentettem be. Fontos elmondani, hogy 2012 őszén senki sem kiharcolta, hanem a vezetés döntése nyomán kapta a jövedelem-kiegészítést: 2001 őszén már itt dolgoztam, amikor az utolsó fizetésrendezés zajlott. Tudok számolni tehát, 11 év lemaradását szerettem volna pótolni, s ennek folytatása vált most esedékessé. Habár így az operaháziak immár nem keresnek rosszul, az országban legtöbbet és legintenzívebben dolgozó zenekar-énekkar jövedelme még mindig nincs a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar szintjén - márpedig igazán ott volna a helye. Mindenki számíthat arra, hogy tovább küzdök az intézményért, csakúgy, mint a munkabeszüntetést kezdeményezők, de a sztrájkot baráti tűzként élem meg: baleset, amely nem segít, inkább sebez. Ezzel együtt az évadkezdés szerintem igen jól sikerült: a Szfinx teraszon egy nagyon helyes street-art Menotti-előadást szerveztünk, egy héttel korábban Wagner200 maratont rendeztünk Operaházon kívül és belül, ráadásul sporttal és divattal, videoperformansszal egybekapcsolva, s maga a nyitóelőadás is megkapta a maga látványos körítését, külön Liszt-balettet komponáltattunk rá. Két Verdi-gálánkat két világhírű olasz művész tisztelte meg, Barbara Frittoli és Vittorio Grigolo, s bár még hivatalosan meg sem nyílt az Erkel, máris 25.000 diák jutott el a Háryra... És persze a Falstaff is klassz, vitális előadás lett: a francia rendező, Arnaud Bernard pont azt a játékos lendületet hozta, amit reméltünk tőle.

- Az említett kitelepülések is jelzik, hogy az Operaház nagyon látványosan fordul az operakedvelők körénél jóval szélesebb nyilvánosság felé. A külső szemlélő számára mintha két dolgot kívánna demonstrálni ez a sok akció: az intézmény trendi jellegét és a rendszerkonform vagy a kormányhoz lojális voltát.  Gondolok itt a Falstaff-főpróbát megelőző állampolgári eskütételre, a minden újszülötthöz eljuttatott CD-lemezre, az operaházi gyermekszüléseket köszöntő zászlóra.

- Nem a kormányhoz vagyok hű, hanem a magyarságomhoz. Egyedülálló nemzeti intézmény bízatott rám, amelynek építői számára fontos volt, honnan, mit, mivel, kik és kiknek építenek. Ybl Miklós és Podmaniczky Frigyes magyar alapanyagból, magyar technológiával, magyar mesteremberek által álmodta valóságra ezt a Házat, és a szomszédos Bánffy-szoborra nézve is a küldetés szó jut az eszembe. És szégyellem, hogy ma ezt a szót illene idézőjelbe tenni, különben megmosolyogják... Mi a magunk területén egyedül állunk: tényleg rajtunk múlik a magyar opera- és balettélet minősége. Ezek az utcai megjelenések nem csupán azért fontosak, hogy az az adózó állampolgár is kapjon belőlünk valamicskét, aki bár kiflicsücskének áfájából önhibáján kívül támogatja, soha nem látná az Operaház enteriőrjét vagy az Erkel Színház Kékszakállúját! Hanem mert tényleg abban reménykedem, hogy sikerül új nézőket csábítani az opera- és balett-produkciókra: nem mindenkit és talán nem az első dózissal, de talán némelyeket a sokadikkal. Én mélyről jövök, nekem élő valóság volt az a meggyőződés, hogy az opera nem nekem való: nem volt szmokingom, nagy lemezgyűjteményem, távol is laktam - minden adott volt tehát, hogy egy életre idegennek érezzem magamtól ezt a világot. Ez ma is sokak alapállása, a félelem a művészet rideg szentélyétől, ahol a beavatottak rítusokat gyakorolnak, miközben minden templom annyit ér, ahányan látogatják. Változtatnunk kell, hisz bár látogatottsági adataink rég voltak ilyen szépek, csöndben satnyul a korfánk, és a társadalom egésze veszít azzal, ha nem engedi közel magához az összművészetet - amelynek kódjait pedig képes lehetne feltörni! A társulati ülésen idéztem Szarvas József barátom minapi megfogalmazását, mely szerint a magyar nyelvet nem azért kell védeni, mert veszélyben van, hanem azért, hogy ne kerülhessen veszélybe. Nálunk ez a fajta proaktivitás már-már tűzoltásba csap át: ha most nem gondoskodunk utánpótlásról színpadon, árokban és nézőtéren egyaránt, nagyjából végünk van. Az, hogy minden újszülött kap egy ajándék operaházi CD-t klasszikus „slágerdarabokkal", lehetőséget teremt arra, hogy minden családhoz eljussunk. Olyanokhoz is, akik maguk nem vásárolhatnak lemezeket, de talán szívesen meghallgatják egyszer-kétszer ezt a válogatást. Arányaiban ez nem kiadás ahhoz képest, kiket érünk el a gyermekszületés szenzibilis időszakában. Meg aztán: az állam nemcsak adószámot ajándékozhat az új magyar állampolgárnak, hanem kultúrát is! Végül, ha itt egy ezerfős kollektíva dolgozik, ugyan miért ne köszönthetné zászló az ő újszülöttjeiket? Kinek fáj az, ha nem csak gyászolunk? Jele szeretne ez lenni annak, hogy élni akarunk, s hogy reménykedhetünk benne: lesz majd száz év múlva is élet ebben a Házban, s a demográfiai lejtő dacára „élhet nemzet e hazán". Az első előadás pedig már tavaly is a határon túli magyaroké volt, s így volt ez most, a Falstaff-főpróba esetében is: miért ne lehetett volna ennek apropóján a legnagyobb nemzeti intézmény színpadán állampolgári eskütételt rendezni? Akik ott voltak, azok tudták leginkább értékelni az állampolgárságot, megható, s mégis pátoszmentes esemény volt. Bevezettük azt is, hogy az év hét nemzeti gyász- és ünnepnapján az előadásokat egészen rövid, minden politikától és figuralitástól mentes, élő zenével kísért animációs kisfilm (M. Tóth Géza sorozata) előzze meg, mintegy jelezve a közönségnek, hogy ha tán húzós nap végén is huppant be hozzánk, jusson eszébe, nézze, ma történelmünknek mely lapjára emlékezünk.

- Nem csupán a közönséget, de bizonyos szempontból a művészeket is be-, illetve vissza kell csalogatni az Operaházba, hiszen sokan elmentek innen, mások pedig - akár jelentős karmesterek vagy rendezők - még sosem fordultak meg az operában. Ezen a téren várható valamilyen előrelépés?

- A válasz sokféle, hiszen különböző művészekről van szó. Fischer Ádám tavasszal ült le velem Bécsben, Fischer Ivánnal hasonlóképpen volt egy izgalmas beszélgetésem Pesten. Kovalik Balázsnak már számos alkalommal üzentem, mai napig a válaszára várok, hátha egyszer visszajön valami a palackban. Talán küldök újat is. Éppígy szeretném, hogy a világban sokfelé rendező fiatal Márton Dávid eljöjjön hozzánk, s Madaras Gergő karmestert is idecsábítanám. Vidnyánszky Attila Háryját most mutattuk be, s már az is biztos, hogy az évad végén Alföldi Róbert rendez majd Gluckot nálunk, folytatva a Káel Csaba Rameau-varázsával elindított sort. És túl mindezeken, azon leszek, hogy Kocsis Zoltán János-passiót vezényeljen az Operaházban, és minden évben szeretnék egy külföldi rendezőt is amellett, hogy mióta itt vagyok, már tíz magyar alkotó juthatott első operaházi rendezéséhez: keresem az új magyar operarendezőket. És tudomásul veszem, hogy sokak számára érthetetlenül, mások számára pedig megbélyegezhetetlenül nyitott Opera az álmon.