- A lap megjelenésével körülbelül egy időben hozzák nyilvánosságra az Eötvös Alapítvány új projektjeit. Az idén két nagyobb programot valósítanak meg. Beszéljünk először arról az egyedülálló vállalkozásról, amelynek keretében zeneszerző-kollektíva hoz létre egy kamaraoperát. Lemezen hallottam egy olyan operát, amelyet Mozart és Schikaneder társulatának tagjai közösen írtak. Nekik sietniük kellett, mindenki megkomponált néhány számot a librettóból, így jött létre egy közös mű. Itt szó sincs sietésről.

Eötvösné Mezei Mária: Nem, ez teljesen másképp kollektív munka. A szerzők Péter ötlete nyomán Mrožek A nyílt tengeren című darabjára írtak kamaraoperát. A darabot Gőz László, a BMC vezetője javasolta Péternek, akinek az a meglepő ötlete támadt, hogy minden zeneszerző a háromszereplős mű egy szerepét komponálja meg. Amikor meghirdettük a kurzust, amelyre az érdeklődőket vártuk, nem lehetett tudni, lesz-e elég jelentkező erre az igen speciális vállalkozásra. Végül nagyon sokan jöttek, mintegy ötvenen jelezték, hogy szívesen részt vennének benne. Nem is tudtunk mindenkit fogadni, de így is rekordszámú résztvevővel dolgoztunk: harminckilenc zeneszerzővel a világ minden tájáról. Öt napig tartott a kurzus, utána ki-ki hazament és egy hónapig komponált. A feladat értelmében mindenkinek egy szereplő szólamából kellett beküldenie néhány megoldást. A beküldött kottapéldák alapján választotta ki Péter és Horváth Balázs azt a hat zeneszerzőt, aki megbízást kapott a kétszer három karakter megformálására.

 

- A librettó azonos a drámaszöveggel?

Eötvös Péter: Nem, Almási-Tóth András készített belőle szövegkönyvet. A három szereplő - a Kövér, a Sovány és a Közepes - a drámában eredetileg férfi, a librettó szerint azonban a középső szereplő nő.

 

- Tehát a háromszereplős kamaraopera minden szereplőjének szólamát más szerző írja. A zenekari szólamokat hogyan képzeljük el? Egyáltalán, mekkora zenekar működik közre?

E. P.: Minden énekhanghoz egy hangszer társul. A Sovány szereplőhöz a brácsa, a női szólamhoz, a Közepeshez a klarinét, a Kövérhez a cselló.

 

- Első hallásra igazán szokatlan, bolond ötletnek tűnik. Vajon szempont volt-e, hogy stilárisan egyöntetű legyen a létrejövő mű, vagy épp az benne a poén, hogy mindegyik szereplő más stílusú zenét kap?

E. P.: Saját tapasztalatból tudom, hogy ha egy szerző ír egy operát, akkor a karakterek bizonyos mértékben egységben vannak, bármennyire törekszik is a szerző arra, hogy a szereplők között kontraszt legyen. Itt viszont mind a három szerző csak a maga szereplőjével foglalkozik. Természetesen ismerik a teljes szöveget, hiszen az ő szereplőjük reagál valamire, azt azonban nem tudják, hogy ahhoz, amire a figura reagál, milyen zene társul. Amikor megkaptuk a beküldött munkákat, láttuk, hogyan párosíthatók egymáshoz az egyes stílusok. A bemutatón egymás után megszólal a két háromszereplős kamaraopera, vagyis az este folyamán minden egyes szerep kétszer hangzik el.

 

- Miként dolgoztak a kurzuson?

E. P.: Az előkészítésbe bevontuk Luca Francesconi zeneszerzőt, akinek a vérében van az operakomponálás, valamint a librettistát, Almási-Tóth Andrást, akivel korábban is többször dolgoztam együtt. Rendezte a darabjaimat, és nagyon jók a közös munkában szerzett tapasztalataim. Ezt az előadást is ő fogja rendezni. A kurzus résztvevőinek arról beszélt, hogyan látja a rendező a létrejövő operaelőadást. Ugyancsak dolgozott velünk a kurzuson Horváth Balázs, aki az előkészítés mindennapos, gyakorlati feladatait vállalta: vele leveleznek a szerzők, tőle kapják az instrukciókat, ő válaszol a kérdéseikre.

 

- A szerzők között sorsolással osztották ki a karaktereket?

E. P.: Nem, mindenki választhatott egyet.

 

- Ha jól értem, mindenki kitöltheti zenével a saját szereplőjéhez tartozó szövegrészeket, és kíséretet írhat a szereplőhöz rendelt hangszerre. Hogy áll ez aztán össze? Összesimul magától?

E. P.: Ki-ki beküldte a maga részét, Balázs és én kinyomtattuk, és négy teljes napot töltöttünk azzal, hogy összekapcsoljuk őket. Olyan gyakorlati, technikai feladatokat oldottunk meg, hogy például a megengedett klarinét-basszusklarinét-váltás között legyen annyi idő, amennyi alatt a klarinétos képes letenni az egyik hangszert, és fölvenni a másikat. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy mindenki csak a maga hangszerét írja meg, és ne törődjön a másikkal. A kurzus második napján azonban úgy találtam, hogy jobb lesz, ha folytathatják a saját hangszerüket ének nélkül is. Aztán vagy van közük egymáshoz, vagy nincs. Mint az életben. Érdekes volt látni, ahogyan éltek ezzel a lehetőséggel. Mindenesetre így átfedések jöttek létre, amelyek közül nekünk kellett kiválasztanunk a jobb megoldást. Balázzsal olló és ragasztószalag segítségével állítottuk össze a két verziót. Ebből készül el majd a nyomtatott változat. Nagy öröm volt ez a munka, a darab olyan kedves nekem, mintha a saját gyermekem lenne. Nem az én művem, de az előkészítésben és az összeállításban benne van a tapasztalatom. Olyan ez a munka, mint egy film vágása, montírozása a vágóasztalon.

 

- Említette, hogy harminckilencen vettek részt a kurzuson, akik közül magát a darabot hatan írják. Hogyan lehetett ennyi emberrel dolgozni, és hogyan választották ki a hat „győztest"?

E. P.: Nehezen. A tervezésnél legfeljebb tíz jelentkezőre számítottunk. Amikor aztán kiderült, hogy ilyen sok fiatal zeneszerzőt érdekel a kurzus, négy csoportra osztottuk őket, az előadók pedig váltották a csoportokat. A hat kiválasztott között van két magyar, egy osztrák, egy Svédországban élő grúz, egy romániai származású francia hölgy és egy Amerikában nevelkedett, Párizsban élő szingapúri hölgy.

 

- Ők tehát már készen vannak a leckéjükkel, beküldték, önök Horváth Balázzsal megszerkesztették, összerakták a két operát. Hol tart most az ügy?

E. P.: Az anyag a kopistától a korrepetitorhoz kerül, aki majd betanítja az énekeseknek, akik közül ketten magyarok, a baritonista német. A hangszeresek szintén magyarok. A karmester egy Lipcsében élő kínai hölgy, akivel három éve, Hollandiában egy nagy Varèse-fesztiválon dolgoztunk együtt, ragyogó betanító.

E. M. M.: A bemutató december 19-én a BMC-ben lesz, a következő előadásokra az Ulysses nevű nemzetközi hálózat szervezésében Milánóban, aztán Párizsban, az IRCAM-ban, egy rigai kortárs zenei fesztiválon és Brüsszelben kerül sor. Ezenkívül készül az előadásról egy trailer, amely reményeink szerint segít majd abban, hogy a világ számtalan modern operát játszó helyszínére és kortárs zenei fesztiváljára is eljusson a produkció.

 

- Milyen nyelvű lesz az előadás?

E. M. M.: Angol, de mindenhol feliratozni fogjuk.

 

- Ki finanszírozta a projekt létrejöttét?

E. M. M.: Pályáztunk a svájci Art Mentor Foundationnél, akik nagyon lelkesek voltak az ötlettől. Tőlük a munkára - tehát nem a produkcióra - kaptunk támogatást. A produkció a BMC szervezésében, az Ulysses Network keretében, európai uniós támogatással valósul meg.

 

- Milyen visszajelzéseket kaptak a közös munkáról? Úgy képzelem, hogy a zeneszerzés alapjában véve magányos foglalatosság. A komponista ül a szobájában és dolgozik. Ez viszont csapatmunka volt. Gondolom, különleges élményt jelentett annak, aki részt vett benne.

E. P.: Mindenki nagy lehetőségnek érezte, hogy összehasonlíthatja az elképzeléseit másokéval és a mieinkkel. A kamaraopera-műfajban mindenki kezdő volt, hiszen ez a korosztály nemigen jutott eddig színpadhoz. A harminckilenc résztvevő között akadtak olyanok, akik kimondottan a műfaj miatt jöttek. A kiírásban szerepelt az a feltétel, hogy a jelentkezőknek legyenek énekhangra írott műveik, amelyeket csatolniuk is kellett az anyagukhoz. A kurzuson nagyon gyorsan haladtunk előre. A negyedik napon már behívtuk a két magyar énekest, a szopránt és a tenort, kértük őket, hogy improvizáljanak. Hogy ez mennyire tanulságos volt, mutatja, hogy az egyik résztvevő - felbuzdulva az előző napon tanultakon -, hazament a szállodájába, megkomponált egy harminc másodperces részt, feljátszotta a számítógépre, másnap megmutatta, és arra kérte a tenort, hogy ebben a stílusban próbáljon rögtönözni. Fantasztikus volt. Lényeges, hogy a szerzők megismerkedtek az énekesekkel és konzultáltak velük. Azt is sikernek érzem, hogy a társaság nagyon „együtt volt", és hogy mindenkit alaposan megdolgoztattunk. Az első nap kiadtam feladatokat másnapra, kinek-kinek meg kellett írnia egy-egy rövid szakasznyi zenét, három-négy mondatot, amit másnap el is kellett énekelnie és el kellett játszania zongorán. Azt akartam megtudni, tudják-e vajon, mit írtak. A többségük nem tudta. Volt közöttük olyan, aki bevallotta, hogy sosem énekelt. Aztán például előfordult, hogy ott helyben kiadtam a feladatot: kaptak tizenkét percet, hogy megzenésítsenek három, általam kiválasztott mondatot. Szegények, rágcsálták a ceruzájuk végét, és izzadtak. Az én gyerekkoromban még természetes volt, hogy az embernek különböző váratlan szakmai feladatokat kell megoldania, hogy gyakorolhassa a mesterség fogásait. Ez ma már nincs, a képzés során a fiatalok nemigen szembesülnek ilyesmivel, úgyhogy a búcsúzáskor nem győztek hálálkodni, amiért egy ilyen régimódi, békebeli iskolát kaptak.

 

- A hat kiválasztott szerző hogyan dolgozik együtt? Tartották-e egymással a kapcsolatot, vagy mindenki végezte a maga munkáját, és csak ön és Horváth Balázs ismeri az eredményt?

E. P.: Ők hatan a munka során Balázs révén tájékozódtak egymásról.

 

- Közvetlenül nem vehették fel a kapcsolatot?

E. P.: Senki sem tiltotta, de nem volt rá szükségük. A kollégát látták egymásban, nem egymás ellen komponáltak, és a lehető legpozitívabban viszonyultak egymáshoz és egymás munkájához.

E. M. M: Ők hatan decemberben a mi költségünkön tíz napig Pesten tartózkodnak majd. Mi gondoskodunk mindenről, nekik csak dolgozniuk kell a produkción. És nyilván nem közömbös nekik, hogy a mű aztán elhangzik más helyszíneken, Milánótól Brüsszelig, a két opera megjelenik a Zeneműkiadónál.

 

- A projekt nyilván nagy élmény mindenkinek, aki alkotóként vagy akár nézőként részese. Adhat-e ez lökést a kamaraopera-műfajnak? Folytatható-e valahogy, amit elkezdtek?

E. P.: Ezt nem tudom. Lehet, hogy van az ötletben még tartalék, de az is lehet, hogy ennyi elég. Mindenesetre ez unikális dolog, tehát nem lehet megismételni.

E. M. M.: A vállalkozás nagy tanulsága az, hogy mindenképpen érdemes valami újjal, nem szokványossal előállni. Nem arról szólt a történet, hogy egy fiatal kapott egy megrendelést, hogy írjon kamaraoperát, amely aztán elkészül, és vagy jó, vagy nem, hanem arról, hogy mi minden lehetséges még, ha az ember vállalja a kockázatot.

E. P.: Kamaraoperát olykor rendelnek is fiataloktól. A Müncheni Biennálé például rendszeresen ad megbízást fiataloknak. Ezzel nincs baj. A mi projektünknek azonban a pedagógiai oldala is lényeges. Talán a korom is teszi, hogy annyira fontosnak érzem a mentor funkcióját. Itt nem hagyományos professzor-növendék viszony alakult ki, mint egy iskolában, hanem egy annál sokkal kötetlenebb, személyesebb és nyitottabb kapcsolat. A mentor egy időközön át követi a mentorált munkáját. Fontos, hogy ennek a viszonynak megszabják az időtartamát. Egy ponton véget kell érnie. Esetleg barátsággá válhat. Emlékszem, nekem az okozott nehézséget, hogy amikor befejeztem a tanulmányaimat, nyakig benne voltam a színházi és a filmes munkákban, de a koncertéletben nem. Amikor pedig befejeztem a karmesteri tanulmányaimat, ott álltam, és fogalmam sem volt róla, hogyan tovább, hol jelentkezzem, mihez kezdjek magammal. Ez volt az Eötvös Intézet megalapításának az alapgondolata is: információt akartam adni annak az induló generációnak, amelyik most küszködik hasonló gondokkal. Én annak idején nemigen kaptam tanácsot - bár tény, hogy ha néha mégis kaptam, az nagyon hasznosnak bizonyult. Stockhausen igen fontos dolgokat mondott, Boulez pedig, miközben együtt is dolgoztunk, a mentorom volt. Ők ketten segítettek engem abban, hogy bekerüljek a szakmába.

 

- A másik idei nagy vállalkozás nemzetközi kooperációba illeszkedik.

E. M. M: Voltaképpen már az első is valamelyest nemzetközi kooperációba illik, de a két projekt jól szemlélteti az Alapítvány tevékenységét. Az egyik egy saját ötleten alapuló, saját rendezésű projekt, a másik pedig eleve nemzetközi együttműködésre épít. Az idén ez utóbbi a bázeli zeneművészeti főiskolával közös tervünk. A főiskola elküldi az együttesét Magyarországra, ahol a BMC-ben Péter és növendékei fognak dolgozni vele. A zenekaron kívül a projektben benne van két fiatal zeneszerző, egyikük, Matthias S. Krüger zeneszerzés-hallgató Bázelben, a másik pedig egy fiatal magyar zeneszerző, Bella Máté. Mindemellett még egy nemzetközi karmesterkurzust is meghirdettünk, amelyre bárki jelentkezhetett, mi pedig a jelentkezők közül hatot választottunk ki. A csapat itt is nemzetközi lesz: két magyar, egy svájci, egy francia, egy német és egy osztrák. A két fiatal zeneszerző egy-egy darabja mellett a résztvevők három másik művel is foglalkoznak: Berg Kamarakoncertje, Webern op. 24-es Koncertje kilenc hangszerre és egy bázeli zeneszerző, Christoph Delz Siegel című műve szerepel a kurzus programján. A kurzus végén két hangversenyen mutatkoznak be a résztvevők. Az első Pesten lesz, a második - egy nyilvános próba után - Bázelben. Mindkettőn három-három karmester vezényel. }