Vilde Frang és Katia Skanavi 

A kaposvári 4. Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál koncertfolyamába a második nap estéjén kapcsolódtam be, s az alábbiakban hat - vagy ha tetszik, öt és fél - hangversenyről beszámolva, szemelvényesen igyekszem képet adni az olvasónak az idei eseménysorozat fontos eseményeiről, egyéniségeiről és hangulatáról.

A fesztivál számomra augusztus 14-én este, Dvořák op. 77-es G-dúr vonósötösével kezdődött, egy lehetséges „fesztivál-válogatott": Ning Feng és Aleksandra Kuls (hegedű), Bársony Péter (mélyhegedű), Nicolas Altstaedt (gordonka) és Knut Erik Sundquist (nagybőgő) előadásában. Úgy éreztem: mind a kompozíció, mind az előadás menet közben melegedett be igazán. A két hegedűs mindenképpen bizonyos hangi és érzelmi visszafogottsággal játszott; különösen Ning Feng esetében volt az a benyomásom, mintha valami fél-szordínó sohasem került volna le a hangszerről, s egyébként szembeötlő perfekciója és korrektsége a személytelenségre való hajlammal párosul. A brácsáról és a még mélyebb vonósokról azonban már senkinek sem juthatott eszébe ilyesmi.  Ugyanakkor már az első tételben megragadó volt az alkalmi válogatott nagyszerű időbeli összehangoltsága és a teljes együttes rendkívüli precizitása.

A népies scherzóban elidegenítően hatott a kiemelkedő akcentusok száraz-zörejszerű hatása; annál nagyobb örömmel nyugtázhattuk a bőgős különleges puhaságú megmozdulásait. A Poco andante azután jelentős áttörést hozott: egyfelől a zene nemes lírája, helyenként Schubertre emlékeztető textúra-gazdagsága, másfelől a hirtelen teltté váló hangzás, egy-egy hátborzongató bőgőpizzicato vagy éppen a tételvég éteri tisztaságú megszólaltatása miatt. Az örökmozgó, polifon hatást keltő zárótétel mindvégig izgalmas előadásban, bár helyenként már-már túlságos harsánysággal hangzott fel.

Különleges finomságként hallgathatta ezután a közönség Schumann mélyhegedűre és zongorára komponált, kései Meseképeit (Märchenbilder, op. 113) Makszim Riszanov és José Gallardo előadásában. Az ellenpontos zongoraszólamot hallatlan plaszticitással és beszédes billentéssel játszó Gallardo mellett Riszanov egy rövid ideig talán nem találta meg annak a kulcsát, hogy jelenlétében teljesen egyenrangúan hasson partnerével. A kulcs azonban hamarosan előkerült, és teljes egészében érvényesült az ukrajnai születésű brácsaművész markáns, tartalmas hangja, színbeli és intonációs tisztasága, zenélésének világossága és ereje. A harcos hangulatú, többes fogásokkal nehezített második mesekép élményszerű mozgalmassággal - és precizitással - hangzott fel, a harmadik a maga pezsgésével és lankadatlan feszültségével még fokozta az előző hatását, a gyönyörű, sóhajos zárótételben pedig tökéletesen szétválaszthatatlannak bizonyult a kompozíció és az előadók poézise.

Ezután a nagy angol lantművész és -komponista, John Dowland szóló-lantműveit és lantkíséretes dalait adta elő Anna Reinhold és Thomas Dunford. Mindketten rendkívül fiatalok; Dunfordról azonban máris elmondhatjuk, hogy korunk legátütőbb előadó-egyéniségei közé tartozik hangszerén. Amely hangszer a lant egyik hozzáadott basszushúrokkal kiegészített, kísérőhangszerként különlegesen alkalmas változata, a teorba volt (hacsak nem ún. teorbált lant, amit kívülállóként nem tudok biztosan). Dunford valóságos mágus, aki a halk hangú instrumentumból ezer színt tud elővarázsolni, és elhiteti velünk, hogy az éneklő játékmódra a lant minden más hangszernél alkalmasabb, miközben alapvető élményünk valamilyen szonórus és érzéki puhaság. Szólói mindezek jegyében igazi gyönyörűséget jelentettek a hallgató számára. Dowland jól ismert és a legjobb értelemben szívhezszóló lantdalait Anna Reinhold mindvégig kristálytisztán énekelte, ámde néha kissé gyermeki benyomást keltő hangon, itt-ott finomkodóan hatva. Később, a lassabb, tragikus árnyalatú dalokban azután egyszerre csak felizzott valami benne, és a hallatlanul érzékenyen és szabadon játszó Dunforddal zeneileg együtt lélegezve, magával tudta ragadni hallgatóságát.

 

 Anna Reinhold és Thomas Dunford

A Schumann-darabban tapasztalt előadói kongenialitás tért vissza a hangversenyt záró műben, Prokofjev I., f-moll hegedű-zongoraszonátájában, amelyet Kelemen Barnabás és Jakov Kacnyelszon tolmácsolásában hallottunk. Kacnyelszon a fesztivál „beugró" meghívottja volt, a fellépéseit betegsége miatt lemondó Olli Mustonent helyettesítve. Prokofjev egyik legnagyobb súlyú, legtragikusabb művét hihetetlenül összeforrottan adta elő a két fiatal művész - írtam volna, ha Kaposváron az effajta valószínűtlen egymásra találásokhoz nem szoktunk volna már hozzá bizonyos fokig. Mindenesetre rokonította őket már az a mérhetetlen komolyság és nyugalom is, amellyel megjelentek a pódiumon, és ami játékuk karakterét is meghatározta; e tekintetben Kacnyelszon kifejezetten Ránki Dezső-i jelenség. A mű baljós árnyai már az Andante assai nyitótételben torkon ragadták a hallgatót, a hegedű pianissimo, szordínós futamai például egyenesen hátborzongatóan hatottak. Az Allegro brusco karakterekben és végletes kontrasztokban gazdag világa pedig teljes, félelmetes életnagyságában kelt életre. Az addigiak után már-már valószerűtlenül lírai Andante, Prokofjev leggyönyörűbb zenéinek egyike kapcsán előadói tartásból és visszafogottságból mutattak példát. A zárótétel csontzenéjében, az inferno visszatérésében pedig feltartóztathatatlan erővel folytatták az utat a befejezés  tragikumáig.  

Másnap délelőtt már nem csupán az előadókban, hanem a műsorban is adódott változás a meghirdetetthez képest; bár semmiképp sem kellett úgy éreznünk, hogy veszteséget szenvedtünk. Az első két szám nem változott. Először is amolyan családi jelentnek lehettünk szemtanúi: Katia Skanavi és Alekszandra Szticskina adott elő néhányat Brahms, op. 39-es, négykezes keringői közül. A családi elemet az biztosította, hogy az utóbbi művésznő az előbbi leánya, és éveinek száma kereken tíz. Noha természetesen egy ilyen produkciót semmiképp sem lehet - csukott szemmel sem - egy kategóriába sorolni két érett művész együttes játékával, azért egyáltalán nem tekinthető olcsó negédeskedésnek sem. Mert hiába, hogy az apró Alekszandra basszusai semmiképp sem szolgálhattak kellő súlyú alapként Skanavi „felnőtt" felső szólamai számára. Mivel egyrészt a gyermek-játékos is bámulatos fegyelemmel és agogikai tudatossággal játszott, tehát legalábbis az oroszlánkörmök biztosan megvoltak, de ezen fölül rokonszenvessé és „érvényessé" tette a produkciót az a félreismerhetetlen kisugárzása, amely nem a gyermekét produkáló anyát és a produkált gyermeket állította elénk, hanem egy olyan anyát, aki be tudja vonni gyermekét a zenélés teljes alázatot és komolyságot követelő légkörébe.

Ravel utolsó, G-dúr hegedűszonátáját játszotta ezután Kokas Katalin és José Gallardo. Ezúttal némi időre volt szükség ahhoz, hogy a két előadó megtalálja dinamikai és zenei egyensúlyát, de azután Kokas Katalin hegedűhangja előragyogott a zongora hangtömbjeiből, és Gallardo sziporkázóan könnyed groteszk karakterét ragyogó és plasztikus tremolókkal ellenpontozta - helyenként valóban megállt a levegő. A második tételt, kaposvári-rendhagyó módon, felvételről bejátszott zenei részlet - a Summertime - előzte meg, rámutatva a középső tétel blues-ihletésére. Előadói szempontból ez a tétel is nagyon meggyőző volt; a záró Perpetuum mobile tétel nem csupán virtuóz, hanem koncentrált és tartalmas előadása pedig Rimszkij-Korszakov Dongóján messze túlmutatva, a Bartók-szólószonáta Prestójának szordinált, negyedhangos zizegésére is asszociálni engedett.

 

Itt következett azután a műsorváltozás: a szerző távolléte miatt elmaradt Olli Mustonen-bemutató helyett ismét Jakov Kacnyelszon következett, mégpedig, kivételképpen, szólózongora-darabbal: Prokofjev Öt darab a Rómeó és Júliából című, a szerző által zongorára komponált szvitjét játszotta el, rendkívül szuggesztíven. Kacnyelszon korábban említett rendíthetetlen nyugalma ugyan együtt járt minden - zenei és vizuális - külsőségesség mellőzésével, viszont semmiben nem korlátozta játékának képszerűségét, karaktereinek erőteljességét, előadásának differenciáltságát és sziporkázó színességét. Ugyanakkor a legvadabb szenvedélyek is zeneileg megformáltan és összefogottan lángoltak fel; magától értetődően ható, makulátlan virtuozitását pedig sohasem hagyta főszereplőként előtolakodni.

A befejező, szóló-összeállításban eljátszott, vonósokra írott, gyermekkori G-dúr Rossini-szonáta (előadók: Aleksandra Kuls és Ning Feng - hegedű, Alekszandr Buzlov - gordonka, Knut Erik Sundquist - nagybőgő) igen hálás játszanivalónak bizonyult. Korábbi sejtésemet igazolta, hogy Kuls és Feng helycseréjével a hegedűpáros játéka melegebbé és szonórusabbá vált az előző napinál. A már gyermekként is csintalan Rossini játékos ötlete, hogy csellóra bízza a brácsaszólam szokásos teendőit, Buzlov különösen telt és behízelgő csellóhangja révén igen élvezetes eredményre vezetett, miközben csintalan pillanatokról a nagyszerű bőgős is gondoskodott. Általában az egész hangzás egységes és olvadékony volt, s a zene báját, illetve a meglepően érett lassú tétel érzelmi telítettségét, no meg a zárótétel fickándozó hegedűszólamait is kristályos tisztasággal szólaltatta meg az alkalmi együttes.

*

Nem tesz jót a beszámoló hitelének, ha a krónikás újabb és újabb felsőfokokkal írja fölül a korábbiakat, de az augusztus 16-i, péntek esti hangversennyel kapcsolatban akkor is azt kell mondanom, hogy az addigi legnagyobb, és a későbbiekben sem igen fölülmúlt interpretáció-élményét hozta. Ezen az estén három, persze igen különböző kompozíció hangzott fel, amelyek mintegy fokozatosan vezettek föl a csúcsra.

A koncert Beethoven op. 95-ös f-moll vonósnégyesével indult a Chiaroscuro Vonósnégyes előadásában. Ennek a formációnak a fesztivál régi és méltán nagyra becsült vendége, Alina Ibragimova a primáriusa, ám igencsak nemzetközi jellegű: a második hegedűs, Pablo Hernán Benedí spanyol, a mélyhegedűs, Emilie Hörnlund svéd és a gordonkás, Claire Thirion francia. Életrajzaikból úgy sejtem, hogy a kvartett tagjai mindazonáltal elsősorban Londonban működnek, tehát a próbákhoz nincs szükségük repülőjegyre; s ez mindenképpen hallatszik is kulturált és csiszolt hangzásukon, összeszokottságukon. Különlegessége a vonósnégyesnek, hogy a csellista kivételével állva játszanak, ami a szemlélő számára magányosnak, a többiek által kirekesztettnek mutatja az ülő gordonkást; bár ennek az összjátékra gyakorolt hallható hatását nem észleltem. Játékuk - a perfekt összjátékon túlmenően - a zene, a partitúra alapos ismeretéről, a gesztusok funkciójának alapos megértéséről tanúskodik. A második tétel elidegenedett cselló-megszólalásai, a harmadik makacssága és ziláltsága, a zárótétel kezdetének sűrű non-vibrato hangzása, mendelssohnos, zizegő effektusai mind-mind a helyükön voltak - mégis makacsul visszatért bennem az az érzés, hogy az előadásból mégis hiányzik valami, hogy talán valamiképpen túlságosan flott, túlságosan mutatósan virtuóz, túlságosan civilizált.

Semmiféle fenntartás, semmiféle hiányérzet nem keletkezett viszont a fesztivál két zongorista-főszereplőjének, Katia Skanavinak és José Gallardónak az ajándékszámba menő négykezese nyomán. Ráadásul különleges, ünnepnapokra való darabot szólaltattak meg: Mozart mennyeien kiegyensúlyozott K 521-es C-dúr négykezes szonátáját. A háromtételes, és egyéb tekintetben is versenyműszerű jegyeket felmutató darab felülmúlhatatlanul finom és ravasz zenei megoldásait a két művész a lehető legnagyobb elmélyültséggel, tudatossággal és alázattal hozta felszínre, miközben ott, a felszínen, a lehető legprecízebb összjáték, a megszólaltatás, a hangképzés nüanszainak, az artikulációnak (pl. a nonlegato játékmódnak) a legprecízebb összehangolása volt tapasztalható.

A koncert és egyben a fesztivál egyik legnagyszerűbb pillanatát azonban a most következő Sosztakovics-trió jelentette. Az e-moll trió (op. 67) tulajdonképpen gyászzene, amellyel szerzője barátjának, a Leningrádi Filharmonikusok művészeti igazgatójának, „a formalizmus trubadúrjának" (Pravda), az 1944-ben elhunyt Ivan Szollertyinszkijnek állított emléket. Utazásai révén ő jelentette Sosztakovics számára az élő kapcsolatot a kortárs nyugati zenével.

A négytételes e-moll triót talán nem túlzás a trióirodalom egyik csúcspontjának tekinteni, mindenesetre a remekművekre jellemző vonása az, hogy összes tétele külön-külön is katartikus erejű, és egészen sajátos és emlékezetes egyéniséggel bír.  Az első tétel a vigasztalanság, a depresszió, illetve a megszállott és sokszor groteszk küzdeniakarás különös és bámulatos elegye; a második egyetlen szélvihar, a harmadik, a lassú tétel maga a komor mozdulatlanság, az utolsó pedig olyan haláltánc, amely folyamatosan a csúfondárossal érintkezik. A mű szinte minden pillanata hallatlanul erőteljes és emlékezetes a hallgató számára.

Kelemen Barnabás, Nicolas Altstaedt és José Gallardo interpretációja szívbemarkoló volt. Az, hogy a nyitótétel úgyszólván játszhatatlanul magas, pianissimo flageolet-csellódallamát Altstaedt magától értetődő tökéllyel és természetességgel játszotta, hogy Kelemen Barnabás a II. tétel kezdetén egymaga adta meg a teljes tétel száguldását kiváltó impulzust, hogy a csaknem félórás darabban egyetlen pillanat nem volt, amikor a három művész ne játszott volna tökéletes összhangban, csupán a technikai alapot jelentette egy olyan felemelő és megrázó művészi teljesítményhez, amely szavakban jószerével érzékeltethetetlen, hiszen csak azt tudjuk mondani: minden tökéletesen a helyén volt, minden a művet és szellemét szolgálta.

*

A következő esemény, amiről be szeretnék számolni, az augusztus 18-i, vasárnap esti hangverseny. Ezt egy Londonban élő fiatal, termékeny és sikeres bolgár zeneszerző, Dobrinka Tabakova Szvit régi stílusban című, szólóbrácsára, vonósnégyesre, nagybőgőre és csembalóra komponált darabja vezette be Makszim Riszanov (szóló), illetve Aleksandra Kuls és Homoki Gábor (hegedű), Bársony Péter (mélyhegedű), Kokas Dóra (gordonka), Kurt Erik Sundquist (nagybőgő) és Dinyés Soma (csembaló, csörgődob) előadásában. Az idilli, érzelmes, virtuóz és üde, továbbá triviális pillanatok sokaságát felvonultató, a közérthetőségre sikeresen törekvő karakterdarab-sorozat - a szerzőtől tudható: „a darab Rameau-val kíván beszélgetésbe elegyedni" - mindent összevéve biztos kézzel összeállított limonádénak bizonyult, ezen felül jó alkalomnak arra, hogy Bársony Péter átható szépségű brácsahangját, vagy a remek Dinyés Soma csörgődob-tudását bizonyíthassa. 

Tabakova után azonban már Brahms, azaz az op. 114-es a-moll klarinéttrió következett, amelynek előadója Matthew Hunt (klarinét), Nicolas Altstaedt (gordonka) és José Gallardo (zongora) volt. A kitűnő brit klarinétos tehát a fesztivál legjobbjaival társult, és a zenélés intenzitásában tartani is tudta velük az egyensúlyt. Hunt remek formálókészsége és zenei érzékenysége a hangszer fölötti tökéletes kontrollal párosul, bár bizonyos forte hangjait több fellépése során is kissé nyersnek éreztem. Apróság ez persze ahhoz a gáncsolhatatlanul magasrendű együttjátékhoz, a lassú tétel szerelmi lírájának szívmelengető felidézéséhez (no meg a közjáték baljós jeleinek finom érzékeltetéséhez) képest. A zárótétel Brahmsnál ritkaságszámba menő, napsugaras derűje és ujjongó lendülete pedig, amelyet Altstaedt csellózása még külön is bearanyozott, igazán kivételes élményt jelentett.

A második félidő Schumann egy olyan újabb fúvós kompozícióval indult, amely a Brahms-trióhoz hasonlóan, a ritka idillt képviseli szerzője életművében, nevezetesen a kürtre és zongorára írt, op. 70-es Asz-dúr Adagio és Allegróval. Az attacca, egyetlen tételként játszandó kompozíciót kürtön Zempléni Szabolcs, zongorán Katia Skanavi adta elő. Zempléni élményszerűen megrajzolt dallamívei, egyenes és mégis érzéki hangja, makulátlan intonációja jellemezték a lassú rész előadását, s a két előadó remek összhangja a másodikat, bár, és ez talán a mű, illetve a némileg alárendelt szerepet játszó, kísérő jellegű zongoraszólam gyengesége, itt érzékelhettünk némi unalmat is, ami azután a darab végére teljesen eloszlott.

 A hangversenyt Bartók 2. vonósnégyese zárta a Kelemen-kvartett - Kelemen Barnabás és Kokas Katalin (hegedű), Homoki Gábor (mélyhegedű), Kokas Dóra (gordonka) - előadásában, a fesztivál színbeli, műfaji sokféleségét jelentősen gazdagító meghívott, Szakcsi Lakatos Béla zongora-improvizációival „megkoronázva". A Bartók-kvartettet nemrégiben már hallottam Kelemen Barnabásék előadásában a Művészetek Palotájában, s már az is emlékezetesen szép és gazdag előadás volt. Ezúttal sem bizonyult kevesebbnek, s még egy időközben előrehaladott érési folyamat jeleit is felismerhettük. A rendkívül komplex nyitótételben a - beethoveni értelemben - romantikus hang tökéletes megragadása, illetve az előadás „fegyelmezett szabadsága", illetve az együttesre jellemző, rendkívül szoros intimitás, az egy emberként való zenélés határozta meg az interpretációt. A gyors tételben az együttes - amúgy megszokott - robbanékonysága, a gesztusok keménysége, hallatlan ereje, az egész folyamat feltartóztathatatlansága késztetett elismerésre, a záró Lento pedig egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű, ha szabad így mondanom, varázslatos képe volt a végletes, vigasztalhatatlan magánynak. A mű végül valóban a Semmibe foszlott szét - tulajdonképpen jobb is lett volna, ha ez a pillanat sokkal nagyobb teret kap, és Szakcsi Lakatos improvizációjával nem attacca csatlakozott volna a vonósnégyeshez. Maga az improvizáció azonban nagyon is érvényes és izgalmas volt, stílusával pedig nem a sokoldalú és rendkívüli zenei intelligenciájú művész más műfajait idézte, hanem a Bartók-műnek és belső összefüggéseinek mély ismeretét tükrözte.

 

Kokas Katalin és José Gallardo - Lafferton Zsolt felvételei 

 

*

A zárónapon, augusztus 19-én nem tartottak esti hangversenyt a szokásos időpontban, hanem azt egy délutáni és egy késő esti, 11 órás koncert helyettesítette, mintegy folytatásos záróeseményként. A délutáni program a barokktól Richard Straussig ívelt, míg késő este a kamarazene-irodalom két kultikus remeke tett pontot az idei évad végére.

Délután először Vivaldi RV 93-as jegyzékszámú D-dúr lantversenyét hallhatta a közönség Thomas Dunford, illetve a Chiaroscuro vonósnégyes előadásában (ebben Ibragimovát Homoki Gábor helyettesítette). A szólisztikus felállás ez esetben vékonynak hatott, mégis úgy éreztem, hogy a vonósok közé ülő lantos hangszerét elnyomta kissé a vonósegyüttes. Persze Dunford ezúttal is meggyőzően és színesen muzsikált, a lassú tételben ismét megmutatva azt a különlegesen puha és éneklő játékmódot, mely annyira sajátja; ezt jól egészítette ki Claire Thirion olvadékony csellózása. A zárótételben pedig a vonósnégyes remek összhangjával egyenrangú partnerévé vált ennek a nagyszerű pengetős művésznek.

Richard Strauss fiatalkori, op. 18-as Esz-dúr hegedűszonátája következett ezután Vilde Frang és Katia Skanavi tolmácsolásában. Számomra ez a huszonéves norvég hegedűművésznő volt az idei fesztivál nagy felfedezése, jelentős esemény annak ellenére, hogy a fesztivál hagyományosan erős nagyszerű, fiatal női hegedűsök bemutatásában. A csodagyerekként induló Frang pályáját olyan partnerek nevei szegélyezik, mint Martha Argerich, Kremer vagy Vengerov, és ez roppant sokat ígér. Nos, Vilde Frang - aki egy korábbi hangversenyen, José Gallardóval, már egy nem mindennapi Mozart-szonátával is belopta magát a szívünkbe - a legkevésbé sem okozott csalódást. Ott van először is rendkívüli hegedűhangja, ez az egyszerre erőteljes, hajlékony és karcsú hang, amelyet sohasem nyom el a zongora, jóllehet távol áll tőle minden erőlködés. Skanavi rendkívül alkalmazkodó és mégis kezdeményező kíséretével Vilde Frang erős gesztusokkal, szuggesztíven, mégis érzékenyen és mértéktartóan tolmácsolta az I. tétel retorikusan romantikus hangját. A csúcspont azonban alighanem a lassú tétel volt, amely a kompozíciónak is a legszebb része: fülledt-tűlfűtött, érzéki, de magával ragadó zene. Ezt az érzékiséget domesztikálta és emelte a legtisztább művészet szférájába a művésznő mint lírikus; ugyanakkor fáradhatatlan zenei intellektusa a részletekben izgalmas játékokra sarkallta az idővel és az artikuláció lehetőségeivel. Ugyanebben a tételben Skanavi is vegyíteni tudta a zongorázás Liszt Ferenc-i monumentalitását a billentés és az agogika leheletfinom modulációival. A harmadik tételben pedig az addig is tapasztalt érzelmi és színgazdagságon túl a tétel zárásának kirobbanó energiája, a - hogy is nevezzem - nagy hegedülés, a nagy zongorázás egymást kölcsönösen erősítő mámora bilincselt le. Szakcsi Lakatos Béla ezt követő improvizációja a műnek afféle újraálmodása volt, schumannos és lisztes elemekkel, technikailag meglehetősen igényesen, de talán valamelyest szétesőbben, kevésbé szilárdan megformáltan, mint a Bartók-kvartett esetében megtapasztalhattuk.

A szünet után a sokáig az ifjabb Vitalinak tulajdonított ciacona Léopold Charlier-től származó hegedű-zongora átirata következett; a két előadó Alekszej Szticskin és Katia Skanavi volt. Igen, Alekszej Szticskinnek is Katia Skanavi az édesanyja, néhány évvel kisebb húgával szemben ő azonban már egy 2011-es versenygyőzelemmel és nemzetközi koncerttevékenységgel dicsekedhet. Szticskin szépen megformált, pianóban is fényes hegedűhanggal rendelkezik, érett módon tagol és differenciál, ám talán nem volt érdemes kifejezetten virtuóz darabbal bemutatkoznia, mert a legnagyobb, legnehezebb ugrások kivitelezése nem sikerült neki százszázalékosan.

A Strauss-hegedűszonáta mellett e koncert másik tartóoszlopa Beethoven op. 29-es C-dúr vonósötösének előadása volt. A mozarti mintát követve két brácsaszólamot tartalmazó partitúrát a Kelemen-kvartett és Makszim Riszanov szólaltatta meg. Az 1801-ben írt művel Beethoven mintha az őt „Nagymogul"-nak elnevező Haydnt kívánta volna igazolni: zenei és hangszínfantáziája nem ismer gátakat, s a romantikusan színes és érzelemgazdag tartalmat kíméletlen akarattal szabja bele a fegyelmezett formák kereteibe. Az előadásról pedig valami olyasmit mondhatok csak itt is, mint a Sosztakovics-trió vagy a Bartók-vonósnégyes esetében: nem tett többet, mint azt, hogy kiteljesítette mindazt, ami a darabban rejlik. Ehhez nehéz bármit hozzátenni, legfeljebb rész-élményekre utalhat a recenzens: a napsugaras, de rendkívül eseménydús nyitótételben hallott könnyedségre, a két brácsaszólam összesimulására, a tétel végének „megemelésére"; az ismeretlenben való, imbolygó utazásként ható, mellbevágóan eredeti lassú varázslatos megszólaltatására, vagy a vadul kezdődő Finale előadásának rögtönzésszerű szabadságára, vagy a visszatérés pillanatának példátlan érzelmi feszültségére, illetve ebben a visszatérésben Kelemen Barnabás elementáris hatású csúfondárosságára. Magam szívesen végighallgattam volna még egyszer az egész kvintettet.

A késő esti zárókoncert Brahms h-moll klarinétötösével, az előző nap hallott klarinéttrió párdarabjával kezdődött. A szólista ezúttal is Matthew Hunt volt, az őt kísérő „válogatott" Kokas Katalinból és Homoki Gáborból (hegedű), Max Baillie-ből (mélyhegedű) és Alekszandr Buzlovból (gordonka) állt. A szólistáról és az egész előadásról lényegében ugyanazt mondhatom el, mint a klarinéttrióéról: koncentrált, kitűnő előadás volt - azzal a különbséggel, hogy itt nem volt jelen egy José Gallardo, aki az eleven szívverést adja hozzá minden olyan produkcióhoz, amelyben részt vesz.

A befejezés befejezése Mozart örökbecsű Kis éji zenéje volt egy újabb válogatottal, amelyben Kelemen Barnabás, Aleksandra Kuls, Bársony Péter, Kokas Dóra és Knut Erik Sundquist vett részt. Az előadással kapcsolatban professzoromat, a nagyszerű elemzőt idézem, aki egyszer arról beszélt, hogy a legtöbb jó zene izgalmas feladatot jelent az elemző számára, míg egy olyan zeneszerző művei, mint például Hubay Jenő, nemigen alkalmasak elemzés tárgyának. Vannak azonban olyan jó zenék, mint mondjuk a Kis éji zene, amit hiába elemzünk, nem tudjuk megmondani, miért szép - egyszerűen attól szépek, amitől a zene szép. Nos, ugyanez volt érvényes a fesztivál záródarabjának előadására. }