Lukrecia Garcia és Nikolaj Schukoff

Szerencse, hogy legutóbbi írásomban ugyanitt nem használtam fel elhamarkodottan a paródia szót A trubadúr előadására, amelyet a Bécsi Ünnepi Heteken mutattak be. Sőt, határozottan kijelentettem, hogy nem paródia. Ami kétségkívül olyasmit sugall, hogy akár az is lehetne, és van, aki szerint tényleg az. Akkor még nem láttam az Attilát, és ha A trubadúrt paródiának neveztem volna, nem tudom, mit mondhatnék a Peter Konwitschny rendezte markáns hun opuszra. (Eposzra?)

Az előadás helyszíne mindkét esetben a familiáris Theater an der Wien volt, de az Attila saját produkció, nem a Festwochené. Ötször játszották júliusban. Sokan kiakadtak tőle, a bicentenárium védőpajzsát tartva maguk elé. A Verdi-év bősége mindenestre jó alkalom szortírozni a fölszaporodott hommage-ok természetét.

Dmitrij Beloszelszkij, Monika Rittershaus felvételei

Tény, hogy Konwitschnyt nem az ájult tisztelet vezérli, de akik ismerik, aligha számíthattak ilyesmire. Tiszteletlen a hagyománnyal. Hagyján, hogy a történelmivel - ahhoz már a librettó sem volt hű -, de a szellemivel is, amely a Nabucco és a Lombardok után kis késéssel a hazafias szabadságpátosz risorgimento-élményéhez sorolja az Attilát. A rendező kifigurázza a hódítás és honvédelem ellentétesnek látszó, valójában közös felmagasztalásban részesített kettős spirálját. Örökké meddő küzdelemnek, végtelen infantilis és szenilis kényszerképzetnek állítja be bölcsőtől a sírig.

Ez kétségkívül a mű alapeszméjét kontrakarírozó ellenrendezés. Jogossága támadhatatlan - milyen szabálykönyv rendelkezik az ellenkezőjéről? -, legföljebb azt tarthatjuk Fodor Géza nyomán tisztességtelennek, ha a rendező nem vállalja föl, hanem az eredeti mű új „olvasataként" állítja be. (Egyébként meg tudom érteni: üldöztetve ugyanúgy passzió lehet kacifántos magyarázatokat kitalálni, mint amilyen a Kádár-korszakban volt „a sorok közötti" értelmezésre számítva írni.) Konwitschny kétségkívül ezt teszi. (Interjúban, komoly képpel.)

De hát nem ad-e okot legalább némi iróniára maga Solera, a szövegkönyv írója? Az Attilában legyőzött aquileiai amazonok pattognak, remeték flangálnak csoportosan, a dicső római vezér, Ezio mit bánja a címszereplő világuralmát, ha az meghagyja neki Itáliát, amit Attila visszautasít (az opera markáns bariton-basszus kettőse), viszont az álmában megjelent „megállj!" parancsot másnap a valóságban is megismétlő Leó pápa szavára egyből békejobbot nyújt az ellenségnek. Ettől kezdve gyermeki naivitással viselkedik egészen addig, amíg beleszalad az Attilán való bosszúállás elsőbbségi jogának kieszközlése meg a szerelmesének féltékenységi jelenetei között ügyeskedő amazon, Odabella kardjába. Amelyet egyébként ő maga, mármint Attila ajándékozott neki nagylelkűségi rohamában.

Erre varrj gombot, gondolhatta Konwitschny. És varrt.

Nem mintha - kényszer hatása alatt - nem tudnám elképzelni a történelmi bőrkötésben átnyújtott hősies ágálást, amelyet szárnyára kap a dúsan, melodikusan, szenvedélyesen hullámzó, helyenként, például egy tercettben már az érett Verdit (épp A trubadúrt) előlegező bel canto. A zenekarban és a vokális szekcióban ez utóbbi szól. A színpadon azonban ellenjáték zajlik. Permanens háborús paródia születéstől a halálig. Az elején a szereplők Flintstone-t vagy Conan, a barbárt játszó mezítlábas gyerkőcök, tigrisbőrt, bundát, hacukát viselnek, konyhai késekkel, fakanalakkal, habverőkkel és serblikkel hadakoznak, ütik, vágják, piszkálják és farba rugdossák egymást, idétlenül viháncolva, a proszcéniumpáholyokat is megszállva. Kettősük alatt Ezio az olasz trikolort gyapálja, Attila kiereszti a levegőt a kék földgömb-lufiból. Az öltönyös Leó pápa és civil kísérete felnőtté avatja a társaságot, a fiúk lecsavarják a nadrágszárukat decens pantallóvá, a lányok polgári nővé vedlenek. A kibékülési lakoma orgia orosz rulettal, a főszereplők megússzák, néhány konzumlány nem, de a jelenet végén ők is feltámadnak. Közben láthatatlan kezek kerekes székeket gurítanak be, a celebek öregedésnek indulnak, a szerelmes Foresto egyenesen a románca közben („Che non avrebbe il misero") készít magának öregmaszkot, míg végül az utolsó árnyjáték-szcénában már mindenki tolószékes, vén trotli. A vak Attila tapogatózva összetéveszti Eziót és Forestót, az amazon-matróna Odabella a retiküljéből előhalászott konyhakéssel döfködi a levegőt, de a címszereplő magától is összeesik, miután kimondta a végszót: „Te is, Odabella?" (Vajon ez az amúgy hirtelen összekapkodott Verdi-finálé nem tekinthető önmagában Julius Caesar-paródiának?)

A szólisták teljes, csúcsra járatott intenzitással énekelnek, vagyis a hangzó élmény összetűzésbe kerül a karikatúraszerű vizuális élménnyel, ami kiemeli a kontrasztot, de meglepő módon nem kisebbíti az összhatást, csak a fejéről a talpára állítja a darabot. Ami az avítt operai konvenció érvényesülésétől a műfaj paródiájának hatna, az a visszáját mutatja, és paradox módon „komolyra" fordul, azaz a forma elveszti paródiajellegét, és tartalommá válik. Így már teljesen természetes az orosz Dmitrij Beloszelszkij fiatalosan is testes, karcos, harapós basszusának tekintélyes volumene és Attilájának összes „gyerekes" fordulata. George Petean Eziójának baritonja ugyanolyan telten, kiegyenlítetten szól, mint Posaként a Staatsoperben, de a szerep kívánalmainak megfelelően nyersebben, kissé forszírozottabban is. Odabellaként a Müpában is látott-hallott - bocsánat, nem tudok ellenállni - debella, Lucrecia Garcia excellál, és nyíltan támaszkodhat testi adottságaira, nem kell szerelmes nyünyükének lennie, lehet komikus is, továbbá kihasználhatja vokális erejét. Hangja ugyan a magas régióban kissé élessé és sprőddé válik, veszít a fényéből, de ez még illik is az amazon természethez. Nikolai Schukoff a helyén van Forestóként mint a lírainál ércesebb spinto tenor. Az előadás olykor képregény-stílust imitál - egy alkalommal gondolati „felhőcskék" szállnak alá a zsinórpadlásról -, ami megfelel a darab egyszerű ceruzavonal-vezetésű, árnyalatlan figuráinak.

Lehet, hogy Konwitschny nem is ver át, amikor azt mondja, hogy Verdiből indult ki. }

VERDI: ATTILA

Theater an der Wien, Bécs

2013. július 18.

Attila                        Dmitrij Beloszelszkij

Ezio                         George Petean

Odabella                  Lucrecia Garcia

Foresto                    Nikolai Schukoff

Leone                       Stefan Cerny

Uldino                     Andrew Owens

Az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekara

Arnold Schoenberg Kórus (karigazgató: Erwin Ortner)

Karmester                Riccardo Frizza

Díszlet, jelmez           Johannes Leiacker

Világítás                  Manfred Voss