Halmos Béla  - Kollányi Péter felvétele

A Bercsényi kollégium diákszobájában igazítottuk össze először a gitárjainkat. Építészhallgatók voltunk, Túlterheltek, mégis vidámak, elnyűhetetlenek. Ha nem a lányoknak énekeltünk, akkor a Műegyetemi Szimfónikus Zenekarban muzsikáltunk klasszikus hangszereinken. Ő brácsázott, én csellóztam. Együttműködésünket kezdetben Cser Gusztáv, majd Oberfrank Géza karmesteri pálcája hangolta össze.

A Halmos család komoly népzenei háttérrel ruházta fel Bélát, az ő köreikben mindennapos volt a népdaléneklés. Én sohasem hallottam a szüleimet énekelni. Végtére is a klasszikus zene, majd diáktársaink szórakoztatására játszott slágerzenék kötöttek össze minket. Amikor már eluntam a bugyuta slágerszövegeket, József Attila dalokat kezdtem komponálni, s Béla lelkesen mellém szegődött, kreatív és inspiráló zenésztársként. Évfolyamtársaink biztatása egyre jobban meghozta az önbizalmunkat. Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Berek Kati előadóestjén belül egy új műfaj, a népdalszerű énekelt vers meghonosításán fáradozunk: országos sikerrel.

Egy Aquincumban rendezett nemzetközi ásatótábor résztvevőiként szembesültünk az esti tábortüzek mellett, hogy a szerb, bolgár, német és lengyel diáktársaink hogy fújják saját népdalaikat, csak mi vagyunk bajban, ha ránk kerül a sor. Gitárjainkkal nem tudtunk magyar népdalokat elővezetni. Nagyon elszégyelltük magunkat, s nekifogtunk harmóniákat keresgélni a „Tiszán innen, Dunán túl" népdalaihoz. Amikor meghirdették a „Röpülj páva" vetélkedőt, ott már „gitáros fiúkként" zavartuk fel kissé a népdalfeldolgozás szakmájának megszokott vizeit.

Hát így kezdődött.

Egyébként rajzoltunk, rajzoltunk és rajzoltunk megállás nélkül. Egyedüli szórakozásunk a kollégiumi rádión sugárzott remek Illés-együttes slágerek hallgatása volt. Életünk nagy fordulópontját jelentette, amikor a Rádióban, Sárosi Bálint egyik előadásában először hallottunk széki zenét; ekkor nyúltunk a hegedűhöz és a brácsához, hogy ezt most úgy, ahogy van, megtanuljuk.

A többi már ismert történet. Megtört a tabu, hogy a népzenét nem lehet eredeti formájában megtanulni, s megkezdődött a tanítva tanulás hosszú korszaka, melynek egyik mestertanára Halmos Béla lett, aki falusi zenészek tudományát ellesve, táborról táborra járva, városi fiataloknak hirdette, muzsikálta az evidenciát, hogy ez bizony tényleg megtanulható.

Így nyert polgárjogot egy teljesen új,-- nem mások által levetett göncökben díszelgő, hanem  hazai gyökerű -- városi művészeti ág, egyfajta házimuzsikálás, amely a ráépülő táncházmozgalom révén ma már fiatalok százezreinek okoz önfeledt örömet.

Valamennyi zenésztársam állítja, hogy az az első négy év, amikor összekapaszkodtunk és nekiláttunk a nagy feladatnak, mindannyiuk számára felejthetetlen, hatékony és örökké ragyogó időszak marad. Az a kölcsönös és feltétlen bizalom, amely köztünk Bélával kezdetektől fogva kialakult, átszármazott a tanítványokra és sok évre szóló muníciót és erőt adott a későbbi fejlemények kibontakozásához.

Nagy szerencséje ennek a mozgalomnak, hogy az elkerülhetetlen pártoskodás, az egyéni szereplési vágy csak jóval későbbi szakaszban bontotta meg sorainkat, amikor a fő vonalak már nagyjából kialakultak, s önjáróvá, tömegmozgalommá vált ez az európai rangú magyar népzenei reneszánsz.

A fejemben hordozott világban hatalmas űr támadt hirtelen távoztával. Azok a szálak, amelyek bennünket összekötöttek semmivel sem helyettesíthetők. Az élete utolsó pillanatáig tanító, muzsikáló, közösségszervező Halmos Béla halála pótolhatatlan veszteség mindannyiunk számára. Vigaszt csak az a tény nyújthat nekünk, hátramaradottaknak, hogy a kidőlt szálfa helyén száz és száz általa nevelt fiatal palánta tölti be az űrt, immár visszavonhatatlanul.

Sebő Ferenc