Anger Ferenc- Felvégi Andrea felvétele

- Kevesen mondhatják el magukról itthon, hogy kifejezetten operarendező a végzettségük; te közéjük tartozol. Honnan támadt indíttatásod erre a pályára?

- Egy rendező, de általában bármiféle színházi ember elsőként előadásokon keresztül kap impulzusokat, s ha aztán megvan benne a kellő akarat, akkor határozott lépéseket tesz, hogy maga is részesévé váljon ennek a folyamatnak. Én is ezt az utat jártam: énekelni tanultam, sokat voltam színpadon kóristaként, s eközben gyűjtöttem a tapasztalatokat. Mindenekelőtt azt vettem észre, hogy egy előadás során mindenki magával foglalkozik: hogyan formálja meg az áriáját, hogyan igazodjon a partneréhez, hogyan élje át a szerepét... Persze odafigyelünk a rendezői instrukciókra is, de mindig csak arra, ami minket érint, s ez nagyjából elég is ahhoz, hogy az előadás biztonságban lemenjen. A kórusban az előadás mintegy hátterében állva valamelyest kívülről lehetett megfigyelni a folyamatokat, s érdekes rálátás nyílt arra, hogy milyen rendezői technikák vannak (vagy nincsenek) e sok szerteágazó folyamat és akarat koordinálására. Aztán egy előadás során, amikor a takarásban vártuk, hogy bemenjünk a színpadra, s lepörgettem magamban, hogy mi is következik most, egyszer csak villámcsapásként ért a gondolat: voltaképpen ki tilthatná meg nekem, hogy a rendezői irányba mozduljak, hogy átálljak a „sötét oldalra"? El is mentem tehát a Színművészeti Főiskolára, hogy beadjam a felvételi kérelmemet rendezői szakra. 2000 februárjának végén járunk, pár nappal a jelentkezési határidő előtt, és kiderült, hogy abban az évben nem indul ilyen szak; később, átjelentkezéssel lehet majd esetleg rendezőnek tanulni. Osztovits Levente indított abban az évben színháztudományi szakot, így azt választottam. Ez volt az utolsó lehetőségem, hogy bekerüljek a Főiskolára, mivel akkor még korhatáros volt a jelentkezés; gondoltam, akármi lesz is az eredmény, azt égi jelnek fogom tekinteni. A második rosta után már éreztem, hogy innen nincs visszaút, sikerülnie kell, s végül valóban sikerült. Nagy büszkeség volt ez nekem, részben a hatalmas túljelentkezés miatt, részben mert a bátyám, Anger Zsolt is ott végzett színészként. 2005-ben végeztem el a Főiskolát; az államvizsgát már úgy tettem le, hogy azon a reggelen szálltam le a velencei éjszakai buszról, ami az ottani felvételimről hozott haza.

- A magyar színház általában német irányultságú. Te mégis Olaszországot választottad továbbképzésed színhelyéül.

- Hozzám nézőként közelebb is áll az a fajta elemző-boncoló látásmód, amivel az északiak állnak a partitúrákhoz. Mégis: én korábban olaszul tanultam, és nagyon érdekelt az egész operakultúra tiszta iskolája: nem az, hogy miképp lehet valamit újraértelmezni, hanem hogy történetileg hogyan alakult ki az, amit ma operajátszásnak hívunk. Azt szerettem volna tudni, mi volt az az igény, ami abba az irányba tolta el a színjátszást, hogy már az ősidőktől kezdve zenéssé váljon, majd a reneszánsz végén mindez egy új műfajjá kristályosodjon ki. S nem is kellett csalódnom, rengeteget kaptam az ottani tanároktól ebből az attitűdből.

- A diplomaelőadásod is velencei tárgyú darab lett: az Otello.

- Így van: szülővárosomban, a Szegedi Nemzeti Színházban állíthattam színre 2008-ban. A produkció története régre nyúlik vissza, mert már 2005-ben, a sikeres felvételim után felkerestem a színház akkori igazgatóját, Székhelyi Józsefet, hogy megkérdezzem: lehetséges lenne-e, hogy a távoli jövőben itt csináljam majd a diplomaelőadásomat. Ő azonnal lecsapott az ötletre. Innentől hosszas tárgyalássorozatba kezdtünk: én először nagyon boldog lettem volna a kisszínpadon egy gyerekoperával, de aztán az Adriana Lecouvreurön keresztül Az álarcosbálig sok minden szóba került. Végül egy tarló közepén állva kaptam a telefont, amiben felkértek az Otellóra José Curával a címszerepben. Természetesen vállaltam; elvégre mit lehet egy ilyen felkérésre válaszolni?

- A laikus azt hinné, nincs is annál nagyobb szerencse, mint egy világsztárral közös munkával indítani a pályafutásodat.

- Úgy is mondhatnám: ki nem érdemelt ajándék, amihez előzetesen nekem nem sok közöm volt, de ami nagyon tanulságos periódusa lett az életemnek. Egy ilyen kezdet nyilván magasra teszi a lécet a későbbi elvárások tekintetében, de hozzá kell tennem azt is: maga az a tény, hogy egy világsztár szerepel az előadásban, nem tesz hozzá semmit az előadáshoz. Nem rendezem másképp az Otellót attól, hogy José Cura szerepel benne, mint akkor, hogyha valaki más.

- Hagyja magát rendezni egy José Cura kaliberű énekes?

- Hagyja. Soha sem tapasztaltam ellenkezést sem nála, sem más sztárénekeseknél. Vannak persze viták, előfordul egyet nem értés, olykor kompromisszumokat kell kötni. De dacból való ellenállással, vagy pozícióval való visszaéléssel soha sem találkoztam. S ez nem valamiféle különös szerencse, hanem azt gondolom, így természetes. Sok oka van annak, hogy miért lesz valakiből világsztár (nem utolsósorban a tehetség is szerepel köztük), de az énekesi munka ettől függetlenül ugyanazokkal a kötelezettségekkel jár egy sztárnak, mint egy kevésbé híres szólistának. Ez csapatjáték, amiben mindenkinek részt kell vennie, abból ugyanis nem lesz színház, ha kizárólag egyetlen emberre koncentrálunk, és a többiek csak őt szolgálják ki. A rendező feladata pedig ennek a csapatjátéknak a koordinálása. Nem arról van szó, hogy ő lenne a fővezér; mindössze időt spórolunk azzal, ha egy társaságból kiválik az, akinek van némi rálátása a folyamatokra, és megpróbálja kézben tartani, netán mozgatni is őket.

- Mondhatjuk, hogy az Otello után már sínen volt a pályád? Egyáltalán: mondhatja ma magáról egy magyar operarendező, hogy sínen van a pályája?

- Ki mondhatja ma magáról bármilyen szakmában, hogy sínen van a pályája? Igaz, egy színházi ember számára termékeny feszültséget jelent a bizonytalanság, hogy sosem tudja, kap-e új felkérést, és ha igen, honnan. Nekem nincs okom panaszra, hiszen az Otello után még három előadást rendezhettem Szegeden, melyek közül kettőt Budapesten is láthatott a közönség, és ezt követően elkezdtem máshol is dolgozni.

- Szegedi rendezéseid egyike Liszt Ferenc fiatalkori operája, a Don Sanche, egy olyan mű, amelyet általánosan lesajnál a zenetudós-társadalom. Mit láttál meg benne?

- Sosem értettem a darabbal kapcsolatos fanyalgást. Én sem hallgatom minden nap, de nagyon értékes műnek tartom. Kifejezetten örültem, amikor megkaptam rá a felkérést, és alaposabban elmélyülhettem benne. Egyrészt azért, mert mégiscsak egy magyar operáról beszélünk - tudom, hogy a szerző nem magyar szövegre komponálta, és Párizsban mutatták be, de Liszt mégiscsak magyarnak tartotta magát, s innentől kezdve számomra ez egy magyar opera. Megtiszteltetésnek éreztem azt is, hogy új fordítást készíthettem az előadáshoz: Budapesten és az első szegedi szériában még franciául játszottuk, de később már magyarul került színre a darab. Örültem azért is, mert gyönyörű zenék vannak a darabban, kifejezetten értékes pillanatokkal, mély gondolatokkal. Megközelíthetjük persze az egészet bugyuta szerelmi történetként, elvégre nem nevetséges dolog varázslóról meg a szerelem kastélyáról beszélni? De nézhetjük mindezt egy emelettel magasabbról is: miből ered a hercegnő magánya? Valós érzelmeken alapul-e, hogy a végén viszonozza Don Sanche iránta táplált szerelmét? Mi váltja ki a szerelmet - pontosabban mi az a placebo, amiről azt hisszük, hogy kiváltja? Miért van az, hogy a legszebb nők és férfiak mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük őket, egy csúnya emberbe pedig végletesen bele tudunk szeretni? Ezek mind olyan problémák, amelyekbe nehezen látunk bele, s amelyeket a Don Sanche kőkeményen felvet.

- Abból, hogy te magad fordítottad a Don Sanche szövegét, és más operák librettóját is, arra következtetek: nincs ellenedre a magyar nyelvű operajátszás.

- Egyáltalán nincs! Mindez persze megszokás kérdése is: én régi Hungaroton-lemezeken nőttem föl, amelyeken nagyjaink még magyar nyelven énekeltek teljes operákat és keresztmetszeteket. Talán ezért nem értettem soha, miért mondják, hogy megöli a zenét, ha a szöveg nem eredeti nyelven szólal meg. Shakespeare-t és Csehovot is lefordítjuk, nem feliratozva nézzük, pedig az ő darabjaiknak is elvész az eredeti zeneisége. Egy rossz fordítás persze valóban megöli a zenét, de akadnak nagyszerű ellenpéldák, és ezek mindig segítettek nekem abban, hogy magát a muzsikát is jobban megszeressem. Azok a kifogások sem igazak, hogy úgysem érteni a szöveget: igenis érteni, ha megfelelően artikulálják - kivéve persze az együttesekben, de ott az eredeti változatban is ez a helyzet. A lelkiismeretes fordító épp ezekkel a részletekkel küzd meg a legjobban: minden rímképletnek, minden szótagszámnak stimmelnie kell nem csak önmagában, de egymáshoz viszonyítva is - és annak ellenére nem vehetjük félvállról az együtteseket, hogy a végén nagy valószínűséggel tényleg nem lehet majd érteni. De hát ezek a nagy felajánlások a művészet, az opera oltárán! Engem eddig többnyire vígoperaszövegek fordításával bíztak meg: ezek esetében különösen fontos, hogy ne feliratozót böngésszünk, hanem a színpadról közvetlenül hozzánk szóljon a dráma - és úgy gondolom, erre Magyarországon a magyar nyelvnél aligha van alkalmasabb. Voltaképpen a Don Sanche is vígopera: nagyon érdekes dolgok vannak elrejtve a szövegében, amiket igyekeztem felszínre hozni; mondhatni, magyarul vígabb opera lett, mint franciául. A fordítást egyébként még a Főiskolán kezdtem: ott készítettem A rászedett kádi, majd egy Pergolesi-intermezzo magyar szövegét, illetve a Traviata keresztmetszetének egy 21. századi nyelvezetű változatát. A Liszt-operát követte az Ory grófja, legutóbbi munkám pedig a Nabucco, amelyet Miskolcon játszottak Kesselyák Gergely rendezésében.

- Utolsó két pesti előadásodat meglehetősen eltérően fogadta a kritika: az Ariadnét túlzsúfoltnak, a Pillangókisasszonyt viszont kifejezetten puritánnak találták. Mennyire volt tudatos a stílusok ilyen mértékű különbözősége?

- Teljesen tudatos volt, részben magukból a művekből táplálkozott, részben abból, hogy mit váltanak ki belőlem ezek az operák. Voltak persze művészeten kívüli körülmények, de nem hiszem, hogy ezek magyarázó jelleggel számot tarthatnának a közönség érdeklődésére: a nézők jó előadást akarnak látni függetlenül attól, mennyi idő volt az előkészítésére, milyenek a helyszín adottságai vagy mennyi a költségvetés. Stíluskülönbségről én azonban nem beszélnék: sosem tudtam egyetérteni azokkal, akik modern és klasszikus rendezésekről beszélnek, hiszen a színház, függetlenül attól, hogy milyen kosztümöket adunk a szereplőkre, a mában történik, és csak a hitelessége határozza meg, hogy jó-e vagy sem. Kicsit olyan ez, mint a demokrácia: ott sem szabad mindent, hiszen az már anarchia lenne - ám a végtelen számú rendelkezésünkre álló eszköz közül szabadon választhatjuk ki azokat, amelyek segítségével eljutunk a jó megoldáshoz. }