{ CSENGERY KRISTÓF

Fenyő, MÁV Szimfonikusok, Csaba

Megszoktuk, hogy ha egy zenemű a magyarok történetéből vagy eredetmondáinak vidékéről nyeri inspirációját, akkor a szerző - Liszt Ferenctől Dubrovay Lászlóig - olyan alkotó, aki egyrészt magyar, de legalábbis magyarnak vallja magát, másrészt olyan gondolkodásmódot és érzésvilágot képvisel, amelyben meghatározó szerepet játszik a nemzeti azonosságtudat. Meglepő és kivételes, ha ez a tematika úgy jelenik meg egy kompozícióban, hogy közben az alkotó nem honfitársunk, s még csak nem is a magyarság elkötelezettje. A MÁV Szimfonikus Zenekar koncertjein, június elején, a két egymást követő napon elhangzott műsor első számában olyan művet ismerhetett meg a közönség, amely az imént vázolt különleges helyzetet példázza. A zeneszerző, Enjott (Norbert Jürgen) Schneider (1950), mint a műsorfüzetből megtudhattuk, a Müncheni Zeneművészeti Főiskolán tanít zeneelméletet, alkalmazott zenét és filmzenét - nem véletlenül, hiszen működésének egyik legfontosabb területe az utóbbi műfaj: a nyolcvanas évek óta ő Németország egyik legtöbbet foglalkoztatott filmzene-szerzője.

Az a műve, melyet a külföldön élő magyar csellista, Fenyő László számára komponált, s melyet most a dedikálás címzettjének előadásában ismerhettünk meg, nem filmzene ugyan, hanem hangversenyre szánt opusz, ám a képszerűség, a láttatás és illusztrativitás, valamint a narratív jelleg e kompozíció - a Dugud alcímet viselő 1. gordonkaverseny - zenei beszédmódjára is erőteljesen rányomja a bélyegét. Afféle 21. századi programzenéről van szó. Hogy a versenymű előadójának nemzetisége befolyásolta-e az alkotót a témaválasztásban, arról nem tudósított a műsorfüzet, mindenesetre tény, hogy a Dugud, ahogyan maga Enjott Schneider beszéli el nekünk, „egy ősi, keleti madár-isten neve, amelynek ábrázolásában sas és sólyom keveredik. A sumér mitológiában ezt az istenséget Anzu-Dugud vagy Im-Dugud néven említik, és oroszlánfejjel ábrázolják. Törökül a neve togrul, magyarul turul. Az Élet fáján ül, a meg nem született gyermekek szelleme fölött, amelynek szintén madárformája van. Az őstörténetet leíró magyar legendák szerint ez a madár álmában teherbe ejtette Emesét, a megszülető fiú volt Álmos, a magyar királyok ősapja. Csellóversenyem e motívumok közül ábrázol néhányat: a sötét, erotikus küzdelmet a megtermékenyítésért, a meg nem született gyermekek anyagtalan énekét, és a víziót az életről, amely olyan szabad, mint egy sólyom."

Fenyő László

Bár a meg nem született gyermekek szelleméről egy pillanatra sokaknak Strauss és Az árnyék nélküli asszony ötlik emlékezetükbe, a turul esetében kétségkívül helyben vagyunk: ez már Juhász Gyula híres versét, az Emese álmát, és persze a mondavilágot idézi. (Kérdés, eltekinthetünk-e attól, hogy a történelem 1919 és 1945 között mennyi szennyet hordott a madár tollazatára - elég az antiszemita Turul Szövetségre utalni -, erről a mitológiai állat éppoly kevéssé tehet, mint a Mesterdalnokok Hitler rokonszenvéről, de azért persze érthető, ha a Kárpát-medence tájain a humanista gondolkodású közösségek már sok évtizede nem használják „fennkölt jelképként" a turult. Ezt egy németnek talán nem kell feltétlenül tudnia... Vagy épp ellenkezőleg?) Schneider Gordonkaversenyének első tétele (Emese álma) a tonalitás és atonalitás határán egyensúlyozó, sötét és zaklatott hangú, szenvedélyes zene, melynek jellemzői közt az atematikus fogalmazáshoz közel álló komponálásmódot és a vadságot is feljegyezte a kritikus. A lassú tétel (A meg nem született gyermekek szellemei) várakozásteli atmoszférát teremtő, recitativikus csellószólóval indul, és sok foltszerű zenekari hanghatást alkalmaz, magas vonós hangsávokkal, mély fafúvós morajlásokkal (utóbbiak Bartók Concertójának Elégia tételét idézik emlékezetünkbe), és a panaszos deklamáció alapmagatartásával a cselló szólamában. A Víziók címet viselő fináléban azután magyaros (de legalábbis „keletiesen" egzotikus) elemekkel is találkozunk: délceg, rapszodikus hangvétel és sok erőteljes ütős effektus jellemzi a tételt. A mű egészének alapélményeként nem egy önmagáért helytálló kompozíció kvalitásaival való szembesülést éli meg a hallgató, hanem azt a szekunder jelleget, mely abból fakad, hogy a szerző, az alkalmazott zene gyakorlott művelője itt, az önálló alkotás műfaji keretei között sem tud szabadulni attól a kiszolgáló attitűdtől, mely filmzeneszerzőként jellemzi: minduntalan azt kell éreznünk, hogy a hallvány látványért kiált, látvány azonban nincs: hiányoznak a filmkockák. Mindazonáltal volt a hangverseny első részének egy átütő élménykomponense is: Fenyő László nagyszerű játéka. Ő igazi nemzetközi klasszis, felkészültségét a szólam abszolút birtoklása és a hangszer fölött gyakorolt teljes kontroll jellemezte, művészi alapmagatartását pedig a kompozíció világával való feltétlen és szenvedélyteli azonosulás, mely minden megnyilvánulását átlelkesítette. Fenyő mint zenei jelenség: magasrendű és példamutató.

Az utóbbi hónapokban sokszor dicsértem már a Takács-Nagy Gábor évadai után Csaba Péter irányításával továbbra is igen jó korszakát élő, dinamikusan fejlődő MÁV Szimfonikusokat. Most is szépen teljesítettek: a koncert első részében karaktergazdagon és sok színnel kísérték a csellóversenyt, a szünet után pedig, ha nem is csúcsformában, de mindenképpen tisztes színvonalon tolmácsolták Mahler 4. szimfóniáját. A nyitótételben (Recht gemächlich) élvezetesen hatott a vonósok rugalmas játéka, sikerültek a bécsies ritardandók és életteli hangsúlyok - lélegzett a zene. Élénk, ritmikus és jól hangsúlyozott fuvolaszólót hallottunk, igaz, korábban az oboa kissé fahangon intonálta dallamát. A Ländler-scherzo (In gemächlicher Bewegung, ohne Hast) hangulatában ismét az apró lassítások-gyorsítások játszottak meghatározó szerepet - és Csaba Péter a fűszeres akcentusokat is bátran adagolta, karakteressé téve ezzel a tétel előadását. A mű legnagyobb súlyú, legterjedelmesebb tételében, a Ruhevoll feliratú lassúban (számomra, valahányszor hallom a 4. szimfóniát, mindig úgy tűnik, ez a mű legfőbb, súlyponti szerepű része, sőt bizonyos értelemben igazi fináléja is, mely után a szopránszólós zárótétel inkább afféle hangsúlytalan epilógus) örömöt szerzett a tiszta vonóshangzás és az atmoszférateremtő előadásmód ihletettsége. Tetszett, ahogyan a tolmácsolás a nyugalomtól eljutott a drámaiságig és a tragikumig. Azután a tétel harmadik harmada táján mintha elfáradt volna a vonós intonáció - de később, a nagy csúcspont előtti pianók ismét kontrolláltan szóltak. És a hatalmas kulminációt a timpanik és a kürtök nyomatékával sikerült valóban katartikusra formálnia Csaba Péternek. A fináléban a Magyarországon élő görög énekesnő, Cleo Mitilienou szopránját kissé fedte a zenekari hangzás - a voce szépen, de kissé tompán szólalt meg, és a szövegejtést sem éreztem eléggé plasztikusnak. (Június 7. - Olasz Intézet. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar }

 -----------

Wagner-dalok

Fontos és izgalmas kiegészítő eseményként csatlakozott az idei Wagner Napok operaelőadásaihoz az a jóval csekélyebb terjedelmű, szerényebb közönséget befogadó helyszínen - a Fesztivál Színházban - megrendezett koncert, melyen a zeneszerzőt egy, a nagyközönség számára ismeretlen oldaláról mutatták be a közreműködők. Wagner, a dalköltő volt a hangverseny címe, műsora pedig azt a húsznál kevesebb kompozíciót sorakoztatta fel többé-kevésbé szigorú időrendben, melyet a zeneszerző különböző pályaszakaszaiban, e műfaj területén alkotott. Wagner, aki költőként és zeneszerzőként élte művész-életét (nála aztán nem volt kétséges, hogy prima le parole e poi la musica: előfordult, hogy azt írta egy művéről, „készen van", mert be van fejezve a szövege, „már csak [!] a zenéjét kell megírni"), alapvetően a drámai költészet és a drámai zene területén volt otthonos, itt pedig, a dal műfajának világában, a líra az úr, zenében és szövegben egyaránt. Ez az egyik érdekesség: milyen Wagner, amikor tág lépték helyett kisformák, éles konfliktusok helyett szubjektív hangulatok-lelkiállapotok tolmácsaként kell helytállnia? A másik izgalmas mozzanat, hogy a dalok, ha a maguk szórványos felbukkanásának szakaszosságával is, elbeszélnek egy fejlődéstörténetet, pontosabban annak három fázisára világítanak rá.

A tizennyolc évesen komponált Faust-megzenésítések (Sieben Kompositionen zu Goethes Faust - ebből a ciklusból öt tételt hallhattunk, mivel a hét darabból egy kórus, egy pedig melodráma) azt a Wagnert állítják elénk, aki még nem kész zeneszerző, egyelőre tanulja a szakmát, igyekezvén - de nem mindig teljes sikerrel - birtokba venni annak mesterfogásait. E fázis dalai (melyek azért is érdekesek, mert a Margit a rokkánál, a Brander dala vagy a Bolhadal esetében más nagyok által is megzenésített szövegeket hallunk wagneri köntösben) arra tanítanak minket, hogy megértsük: Wagner nem a mozarti vagy schuberti géniusz típusát testesítette meg, azaz kamasz komponistaként még nem viselte a zsenialitás teljes vértezetét. Itt-ott megvillannak az oroszlánkörmök, de Wagner a beethoveni alkat képviselője: ő áldozatok árán jut a csúcsra, neki meg kell küzdenie az anyaggal. Ezt a küzdelmet mind az életrajz, mind a métier szempontjából plasztikusan ábrázolja a második, 1840 körüli dalkomponáló fázis termése: e korszak - főként Párizsban keletkezett - dalaiban Wagner nemcsak a mesterség mind tökéletesebb elsajátításáért harcol, de a sikerért is. Utóbbiért egyelőre hiába (még az adósok börtönét is megjárja), viszont annál sikeresebb a kor divatos zsánereinek és - olaszos, franciás - megszólalásmódjainak imitálásában. Francia dalai (Hugo: Attente; Ronsard: Mignonne; Reboul: Tout n'est qu'images fugitives) egy született lutéciai hanghordozásával szólnak hozzánk, a Béranger szövegére komponált Les Adieux de Maria Stuart viszont vérbeli Donizetti-bravúrária (még a nagy olasz elődöt többször megihlető angolszász történelmi téma is stimmel). Végül a wagneri daltermés egyetlen olyan fázisa, mely igazi remekművet tár elénk, a Siegfriedet megszakítva, a Trisztán előszobájában megírt Wesendonck-dalok azt a jellegzetes paradoxont mutatja, hogy élete legjobb dalaiban (egyetlen valóban sikerült dalvállalkozásában) Wagner már nem alkalmazkodik: ezek a darabok újra és újra zenedrámai atmoszférával, hanghordozással, gesztusvilággal szembesítenek. Vagyis a legjobb Wagner-dalok (sarkítva persze a minősítést) nem dalok: Wagner 1857-ben már oly egyértelműen és végérvényesen zenedráma-szerző, hogy más műfajokban sem tagadhatja meg élete meghatározó műfaját. (A Wesendonck-dalokban ezt már csak azért sem tehetné, mert az öt dal közül kettő - Im Treibhaus; Träume - zenei anyaga végül átkerült a korszakos zenedrámába, s a ciklusban a Studie zur Tristan und Isolde alcímet viseli)

Hangversenyen műsorvezető szerepeltetése általában problematikus, és sokszor bizonyul ballasztnak. Most azonban szükséges és hasznos volt a felvilágosító szakmai kommentár. Összekötő szövegeiben Kovács Sándor lényegében ugyanazt az elvet valósította meg, melyet a Zeneakadémián tanárként közel négy évtizede alkalmaz: közvetlenség. Mindazt, ami lexikális, tudományos ismeretanyag, esztétikai elmélet, meg lehet fogalmazni úgy is, hogy a hallgató ne érezze annak, csupán az a kellemes benyomás uralkodjék el rajta, hogy valaki beszélget vele - az egyenrangúval. Ezt tette (és teszi máskor is műsorvezetőként) Kovács, s a közönség, mint mindig, hálás volt a természetes hangért.

A koncert szerkesztői nemes gesztussal fiataloknak juttatták a szólamok-szerepek felét: a mezzoszopránt, illetve szopránt foglalkoztató dalok tapasztalt énekesnőt kaptak, a tenorra, illetve basszusra fogalmazott kompozíciók pályájuk első fejezetét író művészek hangján szólaltak meg. Lőkös Dániel orgánuma szép, ám a fiatal tenor még nem elég biztosan kezeli, a magas hangok olykor nem sikerülnek tökéletesen. Előadásában érvényesült bizonyos hamvasság - ez olykor lehet vonzó is, most azonban egyelőre inkább hiányzik a később bizonyára megszerezhető rutin, s ez elfogódottságot visz a produkcióba, a dalok átélése - vagy legalább „előadása" - helyett vizsgaszerű összhatást eredményezve. Igaz, tegyük hozzá, talán Lőkösnek jutottak a koncert műsoráról a legkevésbé vonzó darabok (a Tout n'est qu'images fugitives és a Mignonne még hagyján, de a Soldatenlied és a Liedertafel ízű, nacionalizmust szervilis hajbókolással vegyítő Gruss seiner Treuen, melyekkel Lőkösnek a koncertet nyitnia kellett, alig több, mint kompozíciós tandarab). Tegyük hozzá: ahol Lőkös hálásabb lehetőséget kapott - mint például a Két gránátosban -, ott többet is nyújtott. Nála jobban járt Sebestyén Miklós, igaz, a külföldön is sikerrel működő basszus délcegebben is szerepelt, bátrabban karakterizálva, szuverénebb módon lélegezve a pódiumszituációban - s ettől aztán élni kezdtek hangján az olyan ziccerdarabok, mint Brander dala, Mephistopheles Bolhadala és Szerenádja. A kritikusok (beleértve e sorok íróját is), többnyire a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoznak Szabóki Tünde teljesítményéről, legyen e teljesítmény operai vagy dalénekesi. Most jószerével mindkét területen hallhattuk a kiváló szopránt, hiszen a Les adieux de Maria Stuart csupán dalnak álcázott koloratúrária, míg viszont a Dors mon enfant annak rendje-módja szerinti berceuse a kor elfogadott modorában. Sajnos Szabóki egyik műben sem találta a műfajt és a hangot - főként a Donizetti-imitáció vokális bizonytalankodásai tanúskodtak arról, hogy nem tud megbirkózni a szólam technikai kihívásaival.

A legtöbb lehetőséget ezen az estén Wiedemann Bernadett kapta, akit az első részben elénekelt két ballada (Meine Ruh' ist hin; Der Tannenbaum) és a második rész élén tolmácsolt Hugo-megzenésítés, az Attente után a kiteljesedést dokumentáló Wesendonck-dalokban is hallhattunk - de a legzavartalanabbul kommunikáló, legihletettebb művészként is ő hatott ezen az estén. Mezzoszopránja sok színt villantott fel, szólamát szövegmondás terén és dinamikailag is igényesen dolgozta ki, s ami a legfontosabb: fogékonyan fordult a dalciklus fájdalmas-fojtott, elvágyódó hangulatvilága felé. Az utóbbi évtizedek magyar dalkultúrájának legtöbbet foglalkoztatott és legkedveltebb zongorajátékosa, Virág Emese, úgy éreztem, ezúttal rossz napot vagy kedvezőtlen diszpozíciót fogott ki: előadásmódja korrekt volt és kulturált, sőt alkalmazkodóképesség terén sem hagyott kívánnivalót maga után, az igazi atmoszférateremtés és színgazdagság ösztönzésével azonban minden rokonszenves értéke ellenére adósunk maradt. Június 21. - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája }

-----------

Trifonov, BFZ, Takács-Nagy

A zárt termi koncertévadot a fővárosban idén a Budapesti Fesztiválzenekar rekesztette be, a Művészetek Palotája falai közt, június végi programjával, mely a szokáshoz híven háromszor került közönség elé. Magam e három közül is az utolsót hallhattam, így aztán a szó szoros értelmében tanúja lehettem az idei szezonvégnek - de mennyire nem szezonvégi színvonallal találkozva! Sok hónapra elnyújtott lucullusi lakoma volt az idei évad, John Eliot Gardiner Missa Solemnisével, Simon Rattle Mozart-szimfóniáival és Claudio Abbado fellépésével a Tavaszi Fesztiválon (hogy hamarjában mást ne is említsek - pedig említhetnék, csak nehéz volna véget vetni a felsorolásnak). Ám még e hallatlanul erős mezőny emlékének tudatában mérlegelve is vállalhatom: az a művészi tökéletesség, melyet a BFZ első vendégkarmestere, Takács-Nagy Gábor, a nemzetközi élvonalat magabiztosan képviselő zenekar és a minden várakozást felülmúló, fiatal orosz vendégszólista, Danyiil Trifonov nyújtott, a teljes évad legnagyszerűbb élményei közé emelte az általam hallott szombat délutáni koncertet. A katarzis élményével álltam fel az első rész versenyműve és három ráadása után, hogy mély lélegzetet vegyek a második rész szimfóniája előtt, majd a szimfóniát követően újabb, még erősebb katarzis élményével hagyhattam el a házat - máris várva az őszi visszatérést.

Mellékesen jegyzem meg: a BFZ-nél megszokott módon elegáns volt a műsortervezés (mely persze ezúttal nyilván Takács-Nagy Gábor invencióját is dicséri). Egy nagy versenymű-sláger - megmutatjuk a közönségnek, hogy az évad végén mi is lazítunk egy kicsit. És egy sokat követelő, a közönség egy részének tudatában ma is az Ismeretlen nyugtalanító bizonytalanságát árasztó szimfónia-mestermű - megmutatjuk a közönségnek, hogy mi az évad végén sem lazítunk, egy pillanatra sem. Csajkovszkij b-moll zongoraversenye (op. 23) és Bruckner 4. (Romantikus) szimfóniája. Mit tesz a véletlen, mindkettő 1874-ben keletkezett (a versenymű 1874/75-ben), és mindkettőt 1888-ig javítgatta szerzője - csak éppen míg Nagyezsda von Meck pártfogoltja a bemutató utáni években „mindössze" kétszer revideálta a concertót, addig a Bécsbe elszármazott linzi orgonista hatszor a szimfóniát. Szegény Bruckner, nem bírta abbahagyni a tökéletesítést: amit a Negyedikkel művelt, eklatáns példája a soha meg nem elégedő maximalizmus és az önemésztő belső bizonytalanság neurotikus elegyének. A két opusz együtt: két hallatlanul érdekes, egymásra sokban rácáfoló, de persze rokon pillanatokat is felmutató mintavétel a romantika második (vagy inkább harmadik?) virágzásának korából.

A mindössze huszonkét esztendős, Nyizsnyij Novgorod-i születésű Danyiil Trifonov a jelek szerint valóságos csoda. (Mi lehet Nyizsnyij Novgorodban? Tehetség-erőmű? 1986-ban ott született Gyenyisz Kozsuhin, 1987-ben Igor Levit, 1991-ben Danyiil Trifonov - mindhárman csodálatos muzsikusok és lenyűgöző zongoristák egy személyben. Várandós nők, menjetek szülni Nyizsnyij Novgorodba!) Csoda azért, mert, mint azt a zárójelben pedzeni igyekeztem, személyében a kivételes hangszeres minőség társul a kivételes zenei és - végső soron - emberi minőséggel (minden ellenkező híresztelés ellenére senki ne higgye, hogy az emberi és a művészi minőség szétválasztható). Először is a b-moll zongoraversenyt, ezt az egyrészt agyonjátszott, másrészt gyakran giccsbe hajlón interpretált mesterművet természetes gesztussal értelmezte újra és szabadította meg minden hozzátapadt előadói sallangtól, manírtól. Mindjárt a nyitótétel elején feltűnt, amit később is megfigyeltem: az, hogy milyen bátran él a rubatók lehetőségével, s ettől nem modorossá vagy teátrálissá, hanem beszédessé és szabaddá válik a játéka. Aztán itt az erő és lágyság kérdése: dinamikai skálája a legrobusztusabb szimfonizmustól a legkifinomultabb kamarazenei pianissimókig terjed - s ez nem szélsőségessé, hanem gazdaggá teszi muzsikálását. Diadalmasan uralja a hangszert, de nem magamutogat, és nem önmegvalósít, mint némely más oroszok Macujevtől Toradzéig, virtuozitása teljesen magától értődő. Szenvedélyes, elmegy a végletekig - de soha, egyetlenegyszer sem lépte át a versenymű háromnegyed órája során a jó ízlés határát. És örömteli. Igen: az öröm! A zenével való eggyé válás öröme. A zene átadásának öröme. A játék öröme. Zongorázás közben folyvást mosolygott - és a játéka is mosolygott. Titkok és bonyolult erények egy - a jelek szerint - egyszerű és ártatlan lélekben. Martha Argerich mondja róla: „mindent tud - és annál is többet. Amit a kezeivel művel, technikailag hihetetlen. És a billentése: megvan benne a gyengédség és a démoni elem. Soha nem hallottam hozzá hasonlót." De azért, a bekezdés végén, a nyomaték kedvéért leszögezném: Trifonov nem azért boldogító élmény, mert száz másik után ő a százegyedik lehengerlő orosz zongorista, egy újabb tétel a végtelen listán, hanem mert lelkesítő emberi tartalmakat közvetítő, nagy művész.

Lelkesítő emberi tartalmakat közvetítő, nagy művészként állt előttünk Takács-Nagy Gábor is, Bruckner 4. szimfóniájának követeként. Sokszor találkoztam már hitet sugárzó karmesteri munkájával, és mindig örömmel nyugtáztam, hogy a nemzetközi rangú vonósnégyes-primárius, a választott muzsikus elhivatottsága magától értődő természetességgel mentődött át a dirigensi pulpituson végzett tevékenységébe is. Most azonban olyan átütő erejű, katartikus tolmácsolást hallottam tőle, amilyent eddig soha. A közelmúltban hallván Schumann-vezénylését, egy kritikában megjegyeztem: ha valakinek való Schumann, hát Takács-Nagynak mindenképpen, mert benne megvan az a lobogás és (jó értelemben vett) egzaltáció, amely Schumannhoz nélkülözhetetlen. Most, Bruckner kapcsán hozzátehetem: ha valakinek való Bruckner, hát Takács-Nagynak mindenképpen, mert benne ott él és munkál az az idealizmus, átszellemültség és emelkedettség, amely nélkül senki ki se nyissa Bruckner partitúráit. Ez a ráhangoltság mindvégig jelen volt Takács-Nagy Gábor tolmácsolásában. Ez tette transzcendens élménnyé keze alatt a széles hangzáshorizontot, ez adott különleges erőt a drámai akcentusoknak, s ez kölcsönzött mágikus hatást a bruckneri formaalkotás egyik legfontosabb elemének: a szinte ráolvasásszerűen primitív motívumismétlésnek.

Pálca nélkül vezényelt - ismét elámultam, mire képes kifinomult hegedűs kezeivel. Az információknak olyan hihetetlen gazdagságát közvetíti taktírozó jobbjával és a karaktereket, színeket sugalló ballal, hogy az párját ritkítja. Mert erről se feledkezzünk meg: nem holmi anyagtalan lobogás és a zenével való kétes unio mystica Takács-Nagy Gábor vezénylése. Nem: itt, úgy mellékesen, a legkonkrétabb szakmaiság esete forog fenn. Mindent tud a műről, intellektuálisan is eggyé válik vele, teremtő képzelete a legapróbb részletekkel is együtt mozdul. Akaratlan Intim Pistaként jegyzem meg: a földszint 8. soráig virított ütemről ütemre preparált partitúrájának száz meg száz piros, zöld és egyéb színű kiemelője, mellyel a fontos mozzanatokat mintegy bekebelezve-megemésztve jelezte magának. Ezt mások is láthatták, nemcsak én - és mások is hallhatták, hogy mindez hangzó életre kelt a nyitótétel erejében és gazdag zengésében, fokozásainak hatalmas ívében, az Andante gyönyörűen megmunkált vonós dallamában, háttérként a leheletfinoman kidolgozott pizzicato kísérettel, a scherzo feszes ritmusában és robusztus energiájában, a finálé sodrásában, lenyűgöző erejében, pátoszában és tisztaságában. Nem hangsúlyozhatom eléggé, milyen tökéletesen együtt gondolkodó, lelkes társa volt a karmesternek a BFZ, mely legjobb formáját hozta ezen az évad végi délutánon. Ritka élmény volt ez a Bruckner-Negyedik: ezután is mindig arra törekszem majd, hogy jelen lehessek, ha Takács-Nagy Gábor vezényel, mert ahol ő jelen van, ott megtörténik a mű. Június 29. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

 -----------

 

{ MALINA JÁNOS{

 

Isabelle Druet, Anne le Bozec

A feltűnő tehetségű, fiatal francia énekesnőnek, Isabelle Druet-nek nincs velünk különösebb szerencséje: miután néhány hónappal ezelőtt betegség miatt elmaradt a Müpa versenygyőztes művészeket bemutató, „Rising Stars" elnevezésű sorozatában meghirdetett dalhangversenye, a mostani, halasztott időpontban a koncert azzal a bejelentéssel kezdődött, hogy a művésznő hűléssel küszködve énekli végig a hangversenyt.

Anne Le Bozec és Isabelle Druet - Pető Zsuzsa felvétele

A budapesti közönségnek annál nagyobb szerencséje van viszont Isabelle Druet-vel, mert a hangverseny ezúttal nem maradt el, s mert újabb betegsége alig-alig befolyásolta azt a rendkívül kedvező benyomást, amelyet a művésznő dalénekesként a hallgatóságra gyakorolt. S miután az énekesnőn kívül a kísérő is kitűnőnek, a koncert programja pedig kifejezetten izgalmasnak és választékosnak bizonyult, ennek a bizonyos szerencsének fokozottan örülhettünk.

A programmal kezdve: a műsort - egy Schubert-kakukktojástól eltekintve - Shakespeare-dalokból állította ki az énekesnő, igen szerencsés kézzel. A szerzők sora Schuberttől és Schumanntól Erzsébet-kori megzenésítések modern átdolgozásain át Castelnuovo-Tedescóig és Francis Poulencig ívelt, s kizárólag rendkívül igényes kompozíciókra szorítkozott; a program a legkülönbözőbb Shakespeare-megközelítésekből és zenei stílusokból adott élvezetes ízelítőt.

Az első dalcsokorban Berlioz, Brahms, Saint-Saëns és Castelnuovo-Tedesco dalai hangzottak fel francia, német és angol nyelven. Ez a blokk Ophelia alakja köré rendeződött. Berlioz Ophelia halála című nyitó dalának, illetve Brahms ezt követő Ophelia-dalainak hallatán még az volt a benyomásom, hogy Isabelle Druet éneklése sápadt kissé, illetve hogy bár a zongorista kamarazenészi érzékenységéhez nem férhet kétség, a kíséret halkabb részének finomságai elvesznek a hallgató számára. Kisvártatva azonban nyilván az előadók is kitapasztalták a terem adottságait, s a hallgatók is hozzászoktatták fülüket az adott hangzásképhez és dinamikai keretekhez; s ekkor bebizonyosodott, hogy ritkán előforduló, apró problémáktól eltekintve - amilyet néhány hajszálnyival föléintonált hang, vagy tökéletlen piano hangindítás jelentett, és amit az indiszpozíció tökéletesen megmagyarázott - a legapróbb részletekig gondosan kontrollált előadással, a szöveget pontosan értő és a hallgatónak teljes plaszticitással átadni tudó énekessel van dolgunk, akinek a hangja is minden regiszterben kiegyenlítettnek hat. Már a Berlioz-dalban, majd Brahmsnál még inkább megmutatkozott, hogy előadása a szövegértés mellett a hajlékony zenei tagolás, az agogika tekintetében is kidolgozott és meggyőző. A koncert első szakaszának meglepetése a négy Castelnuovo-Tedesco-dal volt, melyek a maguk érzékeny-ideges hangjával, hamisítatlanul angolos jellegükkel, festői és költői kvalitásaikkal felfedezésszámba mentek, s mindjárt alkalmat szolgáltattak Isabelle Druet számára ahhoz, hogy finoman ízléses, de roppant kifejező mozdulataival és testbeszédével bizonyítsa jó színészi adottságait.

A második dalcsokor két Schubert-darabjában Anne le Bozec végképp meggyőzött arról, hogy rendkívül igényes zenész és ideális „kísérő"; rugalmas basszusai különösen szuggesztíven hatottak. Druet itt igen sok derűs színt villantott fel, csakúgy, mint a kifejezetten remek humorral előadott Schumann-darabban (A bolond búcsúdala), amelyben a zongorának sziporkáznivalója is akadt.

A harmadik részben Sibelius és Chausson dalai szólaltak meg. Az előbbi szerző két Vízkereszt-dalát az eredeti svéd nyelven hallottuk megszólalni; ez nem csupán arra emlékezetett bennünket, hogy Sibelius - bár idővel erőteljesen kötődött finn identitásához - születése és anyanyelve szerint a svéd kisebbséghez tartozott, hanem arra is, mennyire vigyáznunk kell mindenfajta beskatulyázással, hiszen a hegedűs-szimfonikusként ismert zeneszerző mind a súlyos és tragikus első dalban, mind pedig a rövid, vidám népballadát idéző másodikban az énekhangot nagyszerűen kezelő, tehetséges és karakteres dalkomponistának bizonyult. Ugyancsak mesteri kézre vallott Chausson három dala is, az elsőben a gyász szívhez szóló személyes hangjával, a másodikban a vágyódás messzire feszülő íveivel, illetve a harmadik dal erőteljes beszédszerűségével. Mindez az előadókat is újabb oldalukról mutatta meg.

A záró sorozatban két Korngold-dal fogott közre egy Ivor Gurneytől származó, Erzsébet-kori dal-adaptációt. Ez utóbbi - kompozícióként - halványabb volt a koncert többi részénél, Erich Wolfgang Korngold viszont teljes mértékben igazolta az újrafelfedezését célzó kísérleteket: A bohóc dala megkapó, szomorú, leheletfinom miniatűr; a kiadott műsort záró dal - It was a lover and his lass - viszont üdeségével és hamvasságával bűvölte el a hallgatót.

A lelkes tapsokat Isabelle Druet Poulenc, illetve Fauré egy-egy miniatűrjével köszönte meg. Június 16. - Müpa, Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája }