Június 19-én reggel, második miskolci fesztivál-látogatásomról haza felé tartva már Gelej táján megfogalmaztam tervezett beszámolóm első bekezdését. Így nézett volna ki:

Most, hogy az Európai Unió a Magyarország ellen kilenc éven át folyt túlzott deficiteljárással együtt de facto megszüntette a Miskolci Nemzetközi Operafesztivált is, alig tudom megállni, hogy operailag fel ne kiáltsak, ideillőn passato remoto igeidőben: Oh! Gloria! Otello fu! Ha kiáltanék, hangomban a móréval ellentétben a rossz lelkiismeret húrja is megrezdülne. Nem azért, mert leírtam e hasábokon néhányszor: éppenséggel nem minden volt Gloria, ami az évek során fu. Ha okkal írtam, az előadást minősítettem, ha ok nélkül, magamat. De mintha valamelyik kevésbé fesztiválszerű fesztivál után populista operapolitikusként az is kiszaladt volna tollam alól: hagyják a drága fesztiválosdit másra, inkább adják a pénzt a vidéki operaegyütteseknek évadközi repertoárprodukciókra, hogy többen láthassanak operát az anyaszínházakban, esetleg tájelőadásokon, más, operára szomjas városokban. Botcsinálta operapolitikus, elnyertem méltó büntetésemet: amit a fesztiváltól elvettek, azt nem adták az évadközi produkcióknak. Nem hallom, hogy a Budapesten kívüli magyar opera dübörögne.

Megfogalmaztam a fenti bekezdést, hazaérve le is írtam, aztán töröltem, mielőtt a gépiratot borostyánpostára bíztam volna. Magyarázkodni a végén kezdek. Való igaz, az ismert adatokból nehéz lenne levonni a következtetést, hogy a Budapesten kívüli magyar opera mozdonya a jövő évadban dübörögni fogna, Szeged üdvös kivételével, hol három bemutatót ígérnek (továbbá Armel+...). De ha emelkedést nem is regisztrálhatok, úgy látom, a korábbi szerény színvonal szerencsére nem esik látványosan. Sőt az operai csipkerózsika néhol ébredezni látszik, vagy legalább másik oldalára fordul. Győr Rigolettót kap „a Magyar Állami Operaház vendégművészeinek közreműködésével" (ilyen állat pedig nincs, mondta a vidéki látogató a zsiráf kifutója előtt: az Európai Unió... szóval, az Opera megszüntette a tagság intézményét, következésképp vendégművészeket sem lehet onnan fogadni). Debrecen és Miskolc a fúzióra kacsingat; bizonyára racionális megoldás, a műhelyek számának szomorú redukálása árán. Pécs másfél Donizettit tervezett be. Meg kellene emlékeznem Kolozsvárról is, mint Budapesten kívüli magyar operajátszó helyről. Jövő évadra kiadott előzetes terve szerint otthonában jóval óvatosabb műsorpolitikát kényszerül folytatni, mint határon inneni kirándulásai sejtetik; e tényálladék követel oldala a magyarországi operapolitika javára írandó.

És maga a miskolci nemzetközi? De jure létezik, s hogy de facto megszűnt-e, amint az első bekezdésben írtam volna, azt csak a tények tanújaként állíthatnám nagyjábóli bizonyossággal. Személyes megállapításokat azonban csupán két estén tettem; egyebekről a szerény műsorfüzetből tájékozódtam. Utóbbi olvastán támadt bennem a megengedhetetlen sejtés, amit lelkiismeretfurdalás nélkül leírhatok: a régi fesztivál, amely minden vitatható mozzanatával együtt gazdag, ismert és ismeretlen művekből összeállított műsort adott, sztárokat és ígéretes fiatalokat léptetett színre, és a honi operai központok produkciói mellett számos nemzetközi műhelybe engedett betekintést (behallgatást), néhányszor felvillanyozó élményt nyújtva - a fesztivál, amely Miskolcból nagyvárost kívánt csinálni, és törekvését sokszor koronázta siker: ez a fesztivál halott. Mindazt, amit a régi nyújtott, az új koncepcióban legfeljebb nyomokban lelhetni fel. Mit kínálnak helyette? Meglehet, türelmetlen, tán igazságtalan vagyok, ha a nyilvánosság elé tárom a diagnózist: a miskolci operafesztiválnak kiesett a közepe. Hogy úgy mondjam, az új fesztivál éppen a sokat és okkal emlegetett-hiányolt középosztályra mért csapást, legalábbis az opera műfaja és művelése tekintetében. Hál'istennek megmaradt Bartók; a Kékszakállú herceget, e vén modernista arisztokratát ma már talán az operai középosztályhoz számíthatjuk. Hasonlóképpen a másik, közel egykorú grandot, a búsképű lovagot Massenet kései operájában; őt a libereci František Xaver Šalda Színház vezette el Miskolcig. Ezeken kívül nem kínáltak repertoárképességet bizonyított operát hagyományos színházi keretek között.

Mit ajánlottak a miskolci közönségnek kárpótlásul? A fesztivál egyik spartéját az önkormányzati nyugdíjasklub felzet alá sorolom: a youtube korszakában ide kívánkoznak az ingyenes operafilm-vetítések. Elismerem, hogy a programot az igényes információközlés szándékával állították össze, nem kis részben olyan 20. századi operákból, melyeket a Fesztivál közönsége valaha élő előadásban is láthatott. De hát ahogy mondani szokás: micsoda különbség! A második rubrikába tenném az önképzőköri bemutatókat és bemutatkozásokat: operaíró-verseny, más néven felolvasó „operaszínház" (eredeti idézőjel), továbbá egy tizenhét éves diáklány operettjének ősbemutatója. Érintkező harmadik csoportba osztanám a saját wikileakje szerint világhírű Alekszej Ribnyikov „szovjet rockoperáját". A fesztivállogóról szkeptikusan néz le Bartók, s nekem eszembe jut az időnként (sajnos a legrosszabb időben is) kommunista, de nagy költő Paul Éluard egy sora, amit baloldali-avantgárd gimnáziumi diákként jegyeztem meg egy önképzőköri díszelőadás próbái során: Arcod mindenre jó, hidegre és melegre...Végezetül az ezrek operája: prelúdium és előadás Verdi Traviatájának témájára szabadtéri színtereken. Félek, nem a lényét és lényegét a társalgási dráma kamara-keretei között feltáró Valery Violetta csésze teája. Látatlanban nem merem kijelenteni: az enyém sem. (NB. a műsorlap franciásítva közli Alfred és Georges Germont nevét, ami csacsiság: Dumas fils a szerelmest Armand Duvalnak nevezte, az apának, ha jól emlékszem, nem adott keresztnevet. A Germontot Piave találta ki, mint Violettát is. Helyesen: Alfredo és Giorgio Germont, illetve Violetta Valery. Magyarul Germont Alfréd és György, illetve Valery Violetta.)

A ló másik oldalán pedig - vagy azon is túl - a kevesek operája, a két magyar est. Orbán György Bűvöletét úgy-ahogy elfogadható számú látogató figyelte a Nagyszínházban, ám Vajda János két Lorca-egyfelvonásosának premierjén becslésem szerint legfeljebb néhány tucat fizető néző tette tiszteletét. Láttam még pár kollégát, vezetés közben hátukra tapadt verejtékes ingben: jel szerint éppen csak megérkeztek a fővárosból, hogy a tapshoz hozzájáruljanak, aztán bepattantak az időközben kellemesen lehűlt kocsiba, és még éjjel vissza is utaztak. Álságos fajtája a kortárs magyar opera kultuszának, nem a vendégek, a rendezőség részéről. Ahogy az opera demokratizálásáról, ugyanúgy erről is más elképzelésem van. Mondhatni homlokegyenest ellenkező. Konzervatív.

Konzervatív elképzelésem van arról is, miből lesz az opera. Elsősorban kell hozzá drámailag tartalmas szövegkönyv. Jó megoldás, ha író írja - Maeterlinck, Büchner; Madách; irodalmárok fenntartásai ellenére ide számíthatjuk Balázs Bélát is. Ha úgynevezett librettistára bízzuk a szöveg elkészítését, biztonsági szempontból ragaszkodjunk hozzá, hogy epikus vagy drámai forrásból merítsen. Az operatörténet elenyészően kicsiny számú szövegírót ismer, aki képes volt önálló dramaturgiai munkára, mint Scribe. Nincs kizárva, hogy maga a zeneszerző jól sikerült librettót gyártson saját használatra, de könyörgök! tartózkodjék a szüzsé önálló kitalálásától. Kövesse Wagner Richárd példáját: az is összeírogatott mindenféle drámai kísérletet, de operát csak mitikus vagy legendás aranyfedezettel bíró szövegekből állított elő, általánosan elismert eredménnyel. Mondják, igazából csak önmagáról volt kedve beszélni, de tudta, Wagner Richárd önmagáért való személye egyszer sem töltene meg még közepes befogadóképességű színházat sem (irigyelte is apósát, kinek ez gyakran sikerült), ezért mások maszkját öltötte föl, és kölcsönhősök talárjával takarta el a wagneri lólábat. Így tett számos legújabbkori magyar operaszerző is, Bartóktól Durkóig és tovább; önvallomást rejtett el a halálba készülő Bozay is az Öt utolsó színben.

Nevezetes ellenpélda: Hans Pfitzner megkockáztatta, hogy magánlegendát komponáljon meg, és a konzervatívnak beállított Palestrina köntösét felöltve magasztalja saját zenei eszményeit. Ám nem nélkülözvén a dramaturgiai belátást, a kegyetlenül ironikus második, tridenti felvonással érzékeltette, mily csekély, mondhatni elhanyagolható szerepet oszt még a legnagyobb zeneszerzőre is a világ, mely tudvalévőleg ront vagy javít, de nem a zene stiláris gondjaival foglalkozik. Még a liturgia gondjaival is csak mellékesen. Ma úgy mondanák: a világ a hatalomról szól. Zeneszerzőnek azonban, ha nem akarja eldobni a tollat - kevesen teszik, Rossini a nagy kivétel -, nem szabad törődnie a világnak száz bajával. Benső vezérére kell hallgatnia, bizakodva, hogy eredményesen vezérli. Kijelöli szolgálattételre, mint Palestrinát. Orbán György életművének mennyiségileg és minőségileg kiemelkedő hányada a nyilvános szolgálat, a liturgia részét alkotó zene körébe tartozik, és a szerző az évtizedek során mindig elnyerte érte méltó jutalmát, ha eleddig tudtommal nem is részesült a pápai látogatás kitüntetésében. Tanúsíthatom, tekintélyes zenetörténészében annál inkább: az 1990-es évek első felében történt, hogy egy jelölt Orbán egyik miséjéről írott dolgozattal felvételizett a Zeneakadémia zenetudományi szakára. A szóbeli után a tanszékvezető megjegyezte: Orbán, az más. Az ő anyagai nem korhadtak. Célozva ezzel az akkoriban kitört retródivat neofitáira - bár bizonyára senki nem gondolja, mégis leszögezem, nem a másik miskolci premier szerzőjére, akit nagyra becsült, és aki a múló évek során nem post, hanem prae haladt a posztmodernnel a magyar zeneszerzésben. Kritikai elismerésen túl Orbán György szolgálattevő művei a zeneszerző számára legfontosabb kitüntetésben is részesülnek: éneklik őket. Nem tudom, hogyan élnek a templomokban, a hangversenytermekben és kórusok műsorán azonban elevenen. Világszerte, amint erről gyors youtube-szemle bárkit meggyőzhet.

Orbán György zenei és zeneszerzői érdemeit tehát széles körben jutalmazta a világ; Pfitznertől eltérően, aki ókonzervítív stílusával (Monteverdi szavával prima pratica) defenzívában érezte magát az avantgárd agresszivitásával szemben (seconda pratica). A modernizmus száz év magányát túlélve Orbán és neós küzdőtársai már évtizedekkel ezelőtt kitűzhették a zenei rendszerváltás győzelmi lobogóját. Így eshetett, hogy midőn az új évezred elején a zeneszerző elérkezettnek látta az időt önmaga érdemeinek nyilvános elismerésére, és erre a saját librettóra írott opera formáját találta legalkalmasabbnak, mellőzhetőnek érezte a pfitzneri Palestrina alkotói énjét körüllengő szakrális (egyesek szerint szenteskedő) szigort. Hogy Bűvöletének különösen első harmadát mily messze kerüli a közkeletű értelemben vett komolyság, azt megsejteti a színházból távozó hölgyek egyikének elkapott félmondata, melyet ím, idézek az olvasó tájékoztatására: néha úgy hangzik, mint a Marica grófnő... Mivel zenekutatói és -kritikusi domainem nem terjed ki az operettügyre, s mivel a Marica grófnő egyetlen általam ismert részlete, a Szép város Kolozsvár hangsorát egyetlen hallásra nem sikerült azonosítanom az opera zenéjében, a megfigyelés találó voltát a maga konkrétságában nem áll módomban ellenőrizni. Általánosságban azonban aláírom, és esztétikai következtetést is levonok belőle, hiszen ez a dolgom, ellentétben az idézett látogatóval, kinek a megjegyzéshez fűzött félmosolya csupán a félrevezetett néző zavarát árulta el: ha az ember lánya Marica grófnőt akar hallani, akkor a Marica grófnőbe megy.

A véletlenül Orfeusz nevet viselő trák zeneszerzőről szóló egyfelvonásos allegóriát - amit Miskolcon két részben adtak úgy, hogy a szünetben mintegy visszatekerték az előadást az újrakezdésre alkalmas próbajelig (szerző vagy karmester ötlete, nem tudom, de jó ötlet: mindent szabad) - Orbán Róma végnapjaiba helyezi. Róma végnapjai a világhanyatlás jelképeként már rég bevonultak a magasabb irodalomba. Tetszenek emlékezni: Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék, Quo vadis, Nero a véres költő. Meg talán sok más változat, melyeknek hírét sem hallottam. Mindmegannyi morálpolitikai allegória, bennük a Kereszt árnyéka vetül az emberségéből kifordult Birodalomra. Az orfizmus tudvalévőleg misztériumvallásként élt az antikvitásban; annak ellenére, hogy, mint írtam, a főszerepet Orfeusz alakítja, az igehirdetés ezúttal elmarad. Finom kézre vall - vagy zeneszerzői kézre, hogy az Igét itt a zene, Orfeusz láthatatlan kisugárzása jelképezi? Társadalomrajz szempontjából lényegében mindegy. Zenei megváltásról ma csak menthetetlenül naiv zeneszerzők bölcselkednek, akár csak birodalmak végnapjairól. Utóbbi kérdésfeltevést véglegesen túlhaladta a történelem, mely volt szíves véget érni. Ugyanolyan időszerűtlen, mint az operett. Klasszikus képzettségű zeneszerzők el sem tudják képzelni, hogy a világban az operett talán még szűkebb szubkultúrába szorult vissza, mint a „komoly", és a negatív-szekuláris-romlott-üres (rómaibirodalmi) kulturális világállapot zenei kifejezésére még mindig a száz év előtti „könnyű" zenét tekintik alkalmasnak. Klasszikusan képzett zeneszerzők mélyen alszanak. Csekélységemet a Bűvölet előadása után éjjel 3 óráig ébren tartotta Miskolc City minden kapualjból áradó szombat esti diszkóláza. Nem volt abban semmi dekadens, se kuplerájos, se víziorgonás, se szenátoros (motívumok az opera cselekményéből). Tűrhetetlen, de reális volt. Zeneszerzők (muzsikusok általában) meg sem hallják - nehogy úgy járjanak, mint Josef Knecht Az üveggyöngyjáték utolsó fejezetében. Utána lehet olvasni.

Kivehetik megengedhetetlen ingerültségemből: kínos félórát rótt rám a Bűvölet első, világszatírának elgondolt félórája, három nemlétező figurájával, szatirikusnak elgondolt, helyenként otromba, máskor csacska, ritkán szellemes szövegével és rongyszőnyeg-tarkaságú zenéjével, mely persze a szokottan perfekt technikával futott tova, amint véltem: a negatív végtelen irányába. Reményt ébresztett bennem mindazonáltal, hogy Herczenik Anna és Nyári Zoltán mindeközben némán, de ígéretesen a színpadon tartózkodott. Bizakodtam, hogy az operallegória konzervatív szerzőjét nem kísérti meg az abszolút modernizmus, és nem fejezi be a játékot, mielőtt a főszereplők megszólalnának. Nem tette; a három felesleges bábfigura és az agitprop modorban kommentelő kórus végre kivonult, és valami egészen más vette kezdetét: szerelmi és egyéb vágyak intenzív kettőse, magasztosan szép zenébe burkolva. Igaz, hogy az árnyalatok iránt érzékeny jelenlévőnek itt is el kellett tekintenie bizonyos szövegi csacskaságoktól. Könnyekig meghatott, ahogy a marosvásárhelyi születésű zeneszerző szócsöveként Orfeusz Thrákia örökre elveszített hegyeit siratta. De hogy Flavia a tervbe vett emigráció előtt római matróna létére azon bánkódjék, nem látja többé a Tirrén-tengert... Mellékes, hogy római ablakából már az ókorban sem pillanthatott ki a nagy vízre: a nosztalgia pszichológiailag teljesen elképzelhetetlen. Ha a rómaiak lelki válságba kerültek volna, ha el kellett hagyniuk a várost, a szeretett tengert, nem hódították volna meg az akkor ismert világot. Mindazonáltal a hosszú, lélekmelegítő, jól formált duettben éri el a darab a csúcspontot, és tartósan fenn is marad. Egészen a néma Dajka fellépéséig, kinek - 12 éven aluliak ugorják át a mondatot - Flavia anyja valaha kitépette a nyelvét. Írnám: nem találtam az ízetlen jelkép jelentését, de hát hogyan is ízlelhetne nyelv nélkül a szerencsétlen? Orfeusz zenéjére a Dajka táncra perdül - csoda? de hiszen nem süket... A finálé szomorúan ellaposodik: a férj humanizálódik, s a szökni készülő Feleség és szeretője nyakába borul. Zeneszóra: a távozók maguk után hagyják az Urbsban az újra megszólaló zenét. Kibonyolódás, mely a komponistát is kényelmetlenül érintette. Igyekezett hamar túllenni rajta.

Herczenik Anna és Nyári Zoltán - Éder Vera felvétele

Sajnálom a sok jó Orbán-zenét, melyet, a szöveg miatt felpaprikázva, csak mérsékelten élveztem. Nem tudtam teljes figyelemmel követni a három- vagy négytételes nagyformát sem, amely a tarka részletekből kirajzolódott. Utólag aztán felmerült gondolataimban a régi és újabb zenetörténetben jól ismert kontrafaktúra eljárása: a szerzők sokszor használtak új szöveghez meglévő zenét. A Bűvölet eklektikus zenei köntösét amúgy is csak laza szálak kötik a szöveg egyes motívumaihoz. Némi átszabással rá lehetne borítani más, igazolt minőségű textusra.

A kaleidoszkóp-partitúra ezer színben, tempóban, ritmusban bontakozik ki. Selmeczi György és a keze alatt működő kolozsvári operazenekar elsőrangúan teljesített: ahol kellett, feszesen, tüzesen, rajzosan, másutt álmodó-lírai színeket felragyogtatva játszottak. Három elsőrangú énekes vitte a főszerepeket; a fentnevezett szerelmespár énekelve embert formált ott is, ahol a szöveg erre alig kínált módot. Herczeniket és Nyárit ismertem már jó oldalukról; Balla Sándort most fedeztem fel. Neki köszönhettük, hogy a finálé megindított. Novák Eszter megtett mindent, amit lehetett, hogy a dramaturgiailag dermesztő „római" színt feloldja; az opera föllendülésével aztán a színpadon is sikerrel szólaltatta meg a költészet hangját.

*

A kiváló zeneszerző, ám enyhén szólva gyakorlatlan operakomponista színpadi önvallomása után három nappal másik, ugyancsak kiváló zeneszerző, ezen felül avatott operakomponista két, szorosan összetartozó egyfelvonásosának ősbemutatóját láttam és hallottam a miskolci Nemzetiben, a debreceni Csokonai Színházzal közös produkcióban. Élvezettel hallottam zenéjét-szövegét, és bizonyos fenntartásokkal, de egészében elismeréssel szemléltem előadását. Mi tagadás, megkönnyebbülten fedeztem fel utóbb a Csokonai Színház jövő évadra kiadott műsortervében, hogy az operákat Debrecenben is műsorra tűzik. Ez megengedi, hogy itt megszakítsam amúgy is túltengő szereplésemet a lap jelen számában, és Vajda János Federico García Lorca két egyfelvonásosa nyomán írt darabjainak ismertetésére a házi bemutatót követő számban a tőlem telhető alapossággal visszatérjek.

A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciója

Miskolci Nemzeti Színház - június 15.

 

Orbán György: Bűvölet

ősbemutató

Librettó                     Orbán György

Szenátor                     Balla Sándor

Víziorgonás                Laczkó V. Róbert

Kuplerosné                Molnár Mária

Feleség                     Herczenik Anna

Orfeusz                     Nyári Zoltán

Dajka                         Gerdesits Irén

Karmester                  Selmeczi György

Kodály Kórus, Debrecen

Karvezető                  Kulcsár Szabolcs

Díszlet, jelmez           Zeke Edit

Rendező                    Novák Eszter