A Westminster Apátság kórusának ifjú énekesei  - Szemerey Bence felvétele

A több mint egy negyedszázadig Sopron város nevével fémjelzett Régi Zenei Napok az elmúlt évben tette át székhelyét a szomszédos Eszterházára, a gyönyörűen restaurált kastélyba. A korábbi nevén Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, újabb nevén Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ idén másodízben adott rá lehetőséget, hogy a Filharmónia Magyarország Nonprofit Kft. ebben az inspiráló környezetben rendezhesse meg a nagy múltú, kivételesen értékes hagyományokra visszatekintő fesztivált, június 22. és 29. között.

A Régi Zenei Napok kurzusokból, koncertekből és előadásokból álló kínálata ebben az évben talán az átlagosnál is reprezentatívabb volt. Énekkurzust tartott Nancy Argenta és Ingrid Attrot (Kanada), hegedűt Rachel Podger (Anglia), fuvolát Barthold Kuijken (Belgium), fortepiano-kurzust Malcolm Bilson (USA), és historikus tánckurzust Széll Rita (Magyarország). Ilyen névsor a világ bármely részén osztályon felüli színvonalat jelentene. Rachel Podger kivételével, aki első ízben volt a fesztivál vendége, valamennyien visszajáró mesterek, kiváló művésztanárok, akikhez nagy számban jelentkeznek hazai és külföldi fiatalok, tanulni vágyó muzsikusok. Ugyanők vezették délutánonként a kamarazene műhelyt, ami az egyik legfontosabb és legvonzóbb programja a hétnek.

A vendégprofesszorok természetesen a koncertműsorokban is kiemelt helyen szerepelnek: Rachel Podger és Malcolm Bilson közös estet adott a kastély Haydn-termében, Barthold Kuijken szólófuvola-műsort a Sala Terrena falai között; Nancy Argenta az eredetileg a park fái közé tervezett, végül az időjárás miatt a Pálmaházba került „Notturno" keretében énekelt. A nagy együtteseket foglalkoztató koncertek közt elsőként Rameau Hippolyte et Aricie című operájának hangversenyszerű előadása hangzott el a Marionettszínházban (Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, vezényelt Vashegyi György); ugyanitt adott barokk/klasszikus műsort a Capella Savaria (művészeti vezető Kalló Zsolt, közreműködött Bertalan Andrea). A prágai Collegium 1704 (vezényelt Václav Luks, közreműködött Martina Janková) a fertőszentmiklósi templomban Corelli-Vivaldi-Händel-összeállítással szerepelt, és nem utolsósorban a Westminster Apátság Énekkarát látta vendégül a soproni Szent Mihály-templom, budapesti fellépésük másnapján. A koncertsorozatot Csereklyei Andrea és Bárány Péter intim hangulatú vokális estje tette teljessé a kastélyban („A szerelem dicsérete"), Rédai Csinszka (csembaló) és Szászvárosi Sándor (viola da gamba) társaságában.

Bárány Péter

Magam a kurzusok tevékenységét és szerepét szinte fontosabbnak tartom mint a koncertekét, mert a historikus megközelítés elsajátítására törekvő pályakezdő (vagy már nem éppen kezdő) muzsikusok itt életre szóló inspirációt kapnak. Az idei tanári kar egyszerűen fantasztikus volt. Nagy művészek, született pedagógusok, és szeretetreméltó emberek, akik tanításában az alapvető elvek közösek, mégis valamennyien különböző egyéniségek. Rachel Podger elsöprő energiája, szenvedélyes oktatói és előadói habitusa engem éppúgy lenyűgözött, mint Barthold Kuijken óriási anyagismerete és tudása, ami az interpretáció maximális szabadságával és artisztikumával párosul. Nancy Argenta és Ingrid Attrot műhelyében a vokális „gyógytorna", az izmok felszabadítása ugyanakkora szerepet kap, mint az énektechnika fejlesztése, és a stílus, a kifejezés magas fokú művelése. Malcolm Bilson sziporkázó szellemességét, fél évszázad tapasztalataira alapozott pedagógiai módszereit már nem kell a magyar zenészeknek bemutatni. Az a megközelítőleg 60 résztvevő (mintegy fele arányban hazai, illetve külföldi), akinek ezeken a kurzusokon és Széll Rita tánctanfolyamán volt szerencséje tanulni, gazdagon távozhatott.

A nyitóestet kivéve a fesztivál második felében tudtam csak jelen lenni Eszterházán, így összesen öt koncertről számolhatok be. A Rameau-opera azóta szcenírozott formában is közönség elé került a budapesti Operaházban, amit nem láthattam; az eszterházai Marionettszínház mérete és akusztikája mindenesetre ideálisnak tűnt a koncertszerű előadás számára. Színvonalas, egységes, rangos produkció volt: méltó nyitánya a programsorozatnak. A Westminster Apátság Énekkarát (vezényelt James O'Donnell, orgonán közreműködött Martin Ford) szintén hallhatta a budapesti közönség a Szent István-bazilikában, és meggyőződhetett az angol katedrális-kórusok hagyományának töretlen továbbéléséről és minőségéről. Gyönyörű műsorukon 16.századi angol egyházi zene szerepelt (Tye, Tallis, Taverner, White, Mundy), kiegészítve William Byrd két, orgonán előadott billentyűs kompozíciójával. Engem különösen szíven ütöttek Christopher Tye miséjének (Missa Euge bone) drámai felépítésű, pompás hangzású tételei. A cseh Collegium 1704 templomi koncertjének második fele szintén egyházi zene volt: Händel igen ritkán hallható korai műve, a szoprán hangra és hangszeres együttesre írt Gloria. Kiváló énekesnőt ismerhettünk meg Martina Janková személyében, aki az első részben Vivaldi Vengo a voi, luci adorace című kantátájában is rendkívül virtuóz teljesítményt nyújtott. A csembaló körül állva elhelyezkedő, kis létszámú hangszeres ensemble eleven, stílusos játékkal keltette életre Corelli op.6/1-es D-dúr concerto grossóját, illetve Vivaldi Griselda operájának sinfoniáját, a csembaló mellől irányító Kapellmeister, Václav Luks vezetésével.

Csereklyei Andrea (szoprán) és Bárány Péter (kontratenor) kamarakoncertje egy nagyon lényeges, és a koncertgyakorlatban érthetetlenül mellőzött kérdésre hívta fel a figyelmet: a helyszín, az akusztikai tér fontosságára. A két énekes nüánszokra érzékeny zeneisége, vokális színgazdagsága talán még sohasem érvényesült olyan szépen, mint ebben az ideális méretű kastélyteremben. Az ő hangjuk nem a Wagner-előadásokra tervezett Müpa-csarnokba való, ahol Dowland, Purcell, Frescobaldi, Händel zenéjének minden előadásbeli finomságát elnyeli a végtelen térség. Semmi értelme a bélhúrnak, a karcsú billentyűs hangszernek, a könnyű énekhangnak, ha a modern koncertipar nem ezeknek megfelelő, kamaraméretű helyszínekbe helyezi őket. Magasfokú élvezetet jelentett a szólószámokból és duettekből álló műsor, kiegészítve C. F. Abel igencsak ritkán hallható szólószonátájával, amit viola da gambán hallhattunk Szászvárosi Sándor előadásában.

A szokásos kurzuszáró koncerten és bálon a fortepiano-, hegedű-, ének-, fuvola-, kamarazene- és tánckurzus résztvevői adtak számot a kurta hét folyamán tanultakról, változatos műsorral és változatos színvonalon. Számomra mindig tanulságos az igazi zenei ritkaságok megszólalása: mikor is hallhatna máskor az ember billentyűs fantáziát Wilhelm Friedemann Bachtól, kéthegedűs Ciacconát Tarquinio Merulától, vagy fuvolaszonátát a J.S.Bach zenéjét kritizálni merészelő Johann Adolph Scheibétől? A tánckurzus pompás ruhákba öltözött haladó résztvevői parádés műsort mutattak be; de felléptek a zenei kurzusok vállalkozó kedvű újoncai is, akik számára annyira hasznos és üdvös a reneszánsz és barokk táncok megismerése.

A régi korok historikus tanulmányozásából nem hiányozhat a zenetudomány sem: éppen a gyakorlat és elmélet egymást erősítő kettőssége az alapja ennek a megközelítésnek. A kurzusokat és koncerteket idén három előadás egészítette ki. Barthold Kuijken „Inégales, nem csak a kora 18.századi Franciaországban" című illusztrált előadását sajnos nem hallottam; lelkesedtem viszont Malcolm Bilson mindig új gondolatokat hozó, rengeteg hangzó példával megvilágított, alapvető interpretációs kérdéseket tárgyaló kötetlen órájáért. Magam a 18.század végének bécsi billentyűs világáról, a fiatal Beethovenről és kortársairól beszéltem.

Ha mindehhez a gazdagsághoz hozzátesszük Eszterháza szépségét és varázsát, a ragyogó napfényes időjárást, és az általános derűs hangulatot, elmondhatjuk hogy a nem éppen stabil helyzetben lévő Filharmónia Magyarország, mint rendező, maximálisan sikeres fesztivált produkált. Köszönet Igric György (ex-)igazgatónak, a szerteágazó munkát gondos körültekintéssel végző Liszkay Mária fesztiválmenedzsernek és munkatársainak azért, hogy ezt az emlékezetes hetet lehetővé tették. }