A fölfedezés szép esélye - ha az ember nem kötelezően elfogult hozzátartozó, rendszerint ez a lehetőség csábítja el egy-egy vizsgaelőadás megtekintésére. Új, eddig még nem hallott énekhangok, a szemünk előtt formálódó színpadi személyiségek megismerésén túl a zeneakadémiai operavizsgák újabban üdvösen emelik az újdonság-faktor jelzőszámát, hiszen ráadásképp ősbemutatókkal is kecsegtetnek: nemrég Bella Máté művének (A tavasz ébredése), míg most Solti Árpád első operájának (La Violetta) színrevitelével. Az ilyesmi persze többszörösen is kockázatos vállalkozás, elvégre a megvalósítás fokozott nehézségei mellett még annak az egyértelmű veszélye is fennáll, hogy a közönség előtt bemutatkozó új opera háttérbe szorítja a közönség előtt bemutatkozó új énekeseket. S hogy ez a veszély korántsem hipotetikus, azt június 30-án az Operaház nézőterén ülve magunk is megtapasztaltuk, merthogy a Molnár Ferenc Színház-trilógiájának legnépszerűbb egyfelvonásosa, Az ibolya nyomán készült opera egészében érdekesebbnek bizonyult, mint a mű sikeréért fáradozó, rokonszenves és túlnyomórészt tehetséges ifjú operaénekesek együttese.    

Amint arról a huszonhét éves zeneszerző e témában adott interjúja során („Az operaírás fordulópont egy zeneszerző életében", fidelio.hu, július 5.) maga is szólt, Molnár Ferenc a legkevésbé sem kínál evidens vagy pláne kényelmes operai alapanyagot. Az ibolya mesterien poentírozott, mély színpad- és még mélyebb életismeretről tanúskodó és minden ponton feszesre húzott szövegében ugyanis nincsen semmi hozzávetőlegesség, ami igencsak kétesélyessé teszi Molnár mondatainak elénekeltetését, s ilyesformán azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az operai változat inkább elvesz, semmint hozzátesz az eredeti darabhoz. Ráadásul külön problémát jelenthet az az ellentmondás, hogy a címszereplő Sobri Ilonka („Én csak egy kis illatos mezei ibolyának látszom, de ha erkölcsileg megszagolsz, rágyössz, hogy igazgyöngy vagyok") hogyan is retteghet a kórusból való kiemeléstől és az énekes szerepektől, ha egyszer ő kapja az opera egyetlen „áriáját", a Molnár-műtől amúgy teljességgel idegen, bár hatásos La Violetta-dalt? Mégis, ha kevesebb is szólalt meg Az ibolyából, amelyből a rendező-és-tanár Almási-Tóth András írt librettót, s ha ebből azután - mondhatni az operaéneklés természeténél fogva - még kevesebbet hallottunk és értettünk is meg a nézőtéren, azért Solti operája így is roppant szórakoztatónak bizonyult. Zenei idézetek változatos garmadája, a színházi világ belső humorának sikerült  érzékítése (mondjuk a primadonna emlegetését kísérő elektromos gitár, vagy a kóristaság ellen tiltakozó kisasszony szavait szellemesen ellenpontozó külső kórus alkalmazása), valamint az optimálisnál alkalmasint két vonással kevesebb líra jellemezte ezt a művet, amely a librettista nagyigényű és teljes értékű rendezésében került most (ős)bemutatásra. Mely rendezés legszebb, s méghozzá pedagógiai erényének az tetszett, hogy egyénített alakításokhoz segítette azokat az énekesnőket is, akik a Népszínház igazgatói irodájában gyors ütemben kidobott jelentkezőket, Roboz, Rakolnoki, Márkus és Thúz kiasszonyok szerepeit játszották. Hasonlóan hálás játék jutott az operaváltozatban leányosított irodaszolgának (Imai Ayane), aki a már Molnár által is érzékletesen karikírozott „hírnök jő"-effektust a görög tragédiák vészterhes hírhozójává fokozhatta.

A főszerepek sorában a két férfialak, azaz az Igazgató és a Zeneszerző megformálói közül az előbbi, vagyis Gaál Csaba tűnt készebb személyiségnek: vokálisan és színpadi értelemben egyaránt. Fanyar bariton - míg növendéktársa és fachkollégája, Murvai Dénes a rendezés által feladatául kirótt szemüveges csetlés-botlás lelkes kivitelezése közepette kissé halvány szólamformálást hallatott. Sobri Ilonka alakítója, Gabriela Balgová (avagy Balga Gabriella) üde játékkészséggel, diadalmas hangon és a szólamából kihallatszó heterogeneitást lehetőségig összhangba rendezve működött, s az operavizsga első felét kitevő produkcióban valósággal „kiragyogott" társai közül. Az ősbemutató Kocsár Balázs vezénylete alatt igazán remek zenekari játékkal örvendeztetett, a muzsikusi árokszolgálat által jótékonyan megemelve az előadás élvezeti értékét.

Murvai Dénes és Gabriela Balgová - Felvégi Andrea felvétele

Az operavizsga fantáziacímének (Művészlelkek) értelmet adó, s az irónia meg az önirónia regiszterét sokszorosan játékba hozó La Violetta nyomában szokványosabb operavizsgai szakasz következett: Gluckkal és Offenbachhal, a színházi belvilág után az alvilág felé irányítva a figyelmünket. Pokolra kell annak menni - kínálkozik a művészképzésre találó szólás második fele, melynek jegyében az Orfeusz-rege két, egymásnak ellentmondó, ám egyként örökérvényű interpretációja került egymás mellé, immár szolidabb rendezésben. A Gluck-részletek sorában a Marton-gála révén operaházi tűzkeresztségén szerencsésen átesett Vörös Szilvia szépen formált Orfeusz-áriája vált emlékezetessé, valamint az a profi táncos teljesítmény, amelyet a zeneakadémiai tanszak egyik japán növendékétől láthattunk.

A Gluck-sztori egy piros játék-kabrió begördültével váltott át Jacques Offenbach infernálisan mulatságos nagyoperettjének „siessünk, siessünk"-típusú sommázatába. A címszerep, amelyet ezen a vizsgaelőadáson a vendégként beálló tenor, T. (Turpinszky) Gippert Béla formált meg, rockzenészként állíttatott elénk, ami bizony még mérsékelten eredeti ötletnek sem illett be. Igaz, ennél jóval fontosabbnak és hozzá okvetlenül nyugtázandónak bizonyult, hogy a bájos magyarságú Imai Ayane bájosan könnyűvérű Euridikét játszhatott, hogy Gaál Csaba több szerepben adhatta az enyhén tenyeres-talpas komikust, s hogy Vincze Klára erős figurát teremtett mint követelően prűd Közvélemény. A Jupiter parókájában éneklő Murvai Dénes hangja ezúttal is kevesebbnek tűnt a kívánatosnál, ám játékával így is jól beillett az együttes egészébe, mely együttes látható élvezettel próbálgatta a tüntetően könnyed játékmodort. A második részben Sándor Szabolcs vezénylete alatt működő Concerto Budapest e részletekben is lendületesen és stílusosan kísérte az operavizsgát, amelynek kánkánba torkolló, fiatalos derűje ezúttal - korántsem mellesleg - egy új magyar operát is sikerre vitt. }