Jonas Kaufmann és Marton Éva - Herman Péter felvétele

Születésnapi gálakoncertről nem csupán lehetetlen, de egyenesen tilos kritikát írni. Az okok a gálaest és a recenzió műfajának eltérő tárgyában keresendők. A kritika alapvetően művészi teljesítmények értékeléséről kellene, hogy szóljon - az ilyesfajta koncerteknek viszont sokkal inkább a reprezentáció a bevallott célja, mintsem hogy új fejezetet nyissanak valamely zenemű interpretációtörténetében. Fokozottan áll ez a sokszereplős gálákra: míg az egy énekest középpontba állító áriaestek legalább az adott művészről többé-kevésbé megbízható portrét festenek, addig ugyanez aligha mondható el egy olyan alkalomról, ahol minden egyes fellépőre csak néhány perc jut. Másrészt egy kerek születésnap alkalmából joggal mondhatja az ünnepelt: csak hódolat illet meg, nem bírálat - s valóban: akadhat-e hálátlanabb feladat egy kritikus számára, mint a kákán is csomót keresni egy olyan művész produkciójában, akinek egy fél világ operaszerető közönsége hever a lábai előtt? Az alábbi sorok tehát, szóljanak bár a Marton Éva hetvenedik születésnapjára rendezett gálaestről, nem az ünnepelt művészi múltját és jelenét taglalják. Utóbbit azért sem, mert a művésznő bölcs mértéktartással mindössze egyetlen ária megszólaltatására vállalkozott ez alkalommal: Tosca imáját fölényes tudását összpontosítva, a technikai buktatókon felülemelkedve, egy hosszú pálya során kiérlelt énekkultúráját kamatoztatva formálta meg.

Miből állt hát az ünnepi este? Részint műsorvezetésből, mely azonban aligha tartozik az esztétikai szempontból értékelhető produktumok tárgykörébe (legemlékezetesebb gyöngyszemét, miszerint Marton Évának „a sztártenorok is megvoltak", amúgy is több kritika kivesézte már). Felléptek továbbá Marton Éva tanítványai, akiknek szereplését nyilván lehetne kritikai szempontból értékelni - ám kérdés: szabad-e? Hiszen jelen kontextusban ők is a martoni életmű részeként léptek színpadra: minden velük kapcsolatos kritikai észrevétel részben a mestert is érinti. Szerencsére azonban a kritikus nem kényszerül arra, hogy hallgatással takargassa esetleg kínos mondanivalóját - még akkor sem, ha közel sem állíthatjuk minden esetben, hogy amit hallottunk, az hibátlan volt. Értetlenül álltam például Rácz Rita cukormázzal bevont, technikailag is problematikus Melinda-áriája előtt, hiszen öt évvel korábban, a Csokonai Színház Bánk bán-produkciójának keretében a frissen végzett énekesnő meglepően érett alakítással örvendeztetett meg. Szerencsére ugyanő alig pár perc múlva minden szempontból kifogástalanul tolmácsolta Zerbinetta áriáját az Ariadné Naxosz szigetén című operából (de vajon miért meghúzva és zongorakísérettel?). Mint mindig, most is örömmel hallgattam Orendt Gyulát, aki operarészletben is elsősorban dalénekesi mivoltának érettségéről győzött meg - de hát a Tannhäuser Esthajnalcsillag-dala elsősorban ilyen adottságokat követel. Hasonlóan meggyőző volt a Pataky P. Dániel által előadott Lenszkij-ária Csajkovszkij Anyeginjéből: lirissimo hang, lirissimo megformálás. Kettejük Szabadságkettőse már nem bizonyult teljesen adekvátnak - itt bizony nagyobb elánra és hősibb színezetű hangokra volna szükség. A másik Don Carlos-részlet, Eboli áriája igényes tolmácsolásban hangzott el Vörös Szilvia jóvoltából, a fiatal mezzoszopránnak azonban sok fellépési lehetőségre van szüksége, hogy megszerezze azt rutint, melynek segítségével érzelmileg is involválódni tud a muzsikába. Most a hangok pontos leéneklésénél nem kaptunk többet; igaz, az ária nehézségi fokát ismerve ez sem kis szó.

Ám aligha akad operarajongó, aki ne tudná, hogy nem a felsorolt - meglehet, kiváló - művészek közreműködése tette elkerülhetetlenné, hogy tudósítsunk az estéről. A különleges évforduló Budapestre hívta a nemzetközi operaélet két világnagyságát is: Grace Bumbryt és Jonas Kaufmannt. Egy nagy visszatérő és egy debütáns: Bumbry fellépett már nálunk (1971-ben Amnerist és Ebolit énekelt az Erkel Színházban, lásd Muzsika 1971/7), az itthon is tekintélyes rajongótáborral rendelkező Kaufmann viszont először tette tiszteletét Magyarországon. Kettejük produkciója természetesen nagyon eltérő művészi élménnyel szolgált. A hetvenhat éves mezzoszoprán érdemeit nem hangjának mai állapota tükrözi (melyet amúgy is csak hangosítás segítségével élvezhettünk) - hanem előadói nagysága, mellyel a hajdan Frank Sinatra által sikerre vitt, ezúttal valóban egy tartalmas pálya summázataként megfogalmazott My Wayt éppúgy a magas művészet régióiba ragadta, mint a Joaquín Rodrigo Aranjuezi concertójának részletéből készült lírai vokális átiratot.

Jonas Kaufmann viszont legszebb tenoréveit tapossa: ha valakivel, vele szemben jogosan támaszthattuk a legmagasabb elvárásokat - s ezekben nem is kellett csalódnunk. Igaz, az operai feinschmeckerek egy része nem csak mennyiségileg, de minőségileg is kevesellte, amit kapott: mindössze három ária, falrepesztő forték és magas c-k nélkül. Lelkük rajta: e sorok írója nagyon is tudott örülni a melegbarna, baritonális színű, ám a vállalt magasságokat biztonsággal teljesítő tenorhangnak s a három merőben különböző részletet közös nevezőre hozó énekkultúrának. A nem minden pillanatában első osztályú muzsikát tartalmazó Giordano-opera egyik legsikerültebb momentumában, az Improvvisóban André Chénier karakterének teljes nemességét sikerült megfogalmaznia Kaufmannak. Borotvaélen táncolt a Lohengrin Grál-elbeszélésének szinte mindvégig pianóban tartott, a lassabbnál is lassabb tempójú (s ezen tulajdonságokkal a művész védjegyének tekinthető) előadásával - ám a bravúr sikerült: a produkciót rezzenéstelen csend kísérte, majd öt visszatapsolás követte. S végül Lehár Ferenc elnyűhetetlen slágerét, a Vágyom egy nő után-t (Szu-Csong áriáját A mosoly országa második felvonásából) az operett műfajában oly nélkülözhetetlen jó ízléssel tudta megszólaltatni Kaufmann, hogy percnyi kétségünk sem lehetett afelől: Lehár legjobb zenéi operaházakba valók - no és hogy a forró vallomás már-már valóban megperzselte a közben mulatságosan komédiázó ünnepeltet. }