Vajda Gergely - Felvégi Andrea felvétele

- Gyors önmeghatározásra kérlek - zeneszerző vagy, aki vezényel is, vagy karmester, aki zenét szerez, meg néha klarinétozik is? Van fontossági sorrend?

- Nem érzem úgy, hogy ezek elválnak bennem. Jobb karmester vagyok attól, mert zenét szerzek, jobban szerzek zenét, mert klarinétozom... Mennyiségileg persze a vezénylés van előtérben. Ha be kellene mutatkoznom, karmester-zeneszerzőt mondanék. Az „opus 1-emet" 1993-ban írtam.

- A darabjaidat felkérésre írod, vagy még nem „tartasz ott"?

- Sokat írok felkérésre, amit pedig nem, ahhoz megpróbálok eleve partnert találni. A legjobb, amikor egyrészt kapok egy felkérést, másrészt van egy ötletem, és a kettőt össze lehet egyeztetni.

- Vannak még fiókban műveid, vagy mind bemutatták?

- Nagyjából mindet.

- A műveid között feltűnően sok a más műre való reflektálás, vagy feldolgozás, parafrázis stb., többnyire irodalmi inspirációk - Varázshegy, Tristan, Faremido, Orlando, Van egy nő, Óriáscsecsemő, és így tovább.

- Sokat olvasok, sok filmet nézek, ezek hatnak rám. Az Orlando ébredése esetében például a film vizualitása is fontos volt, bár igaz, hogy a könyvnek az a jelenete, amiből a darabom lett, eleve zenei: amikor Orlando nővé alakul át, Virginia Woolf három trombitásról ír. A Dűvő (Duevoe) című darabomat egy cigány vonós játékmód inspirálta. Olyan is van, hogy egy darabot utólag kapcsolok más műhöz, például Petőcz András verse adta fentebb említett klarinét darabom, a Fényárnyék-remegés  címét. A Gulliver Faremidóban esetében az volt a felkérés, hogy a darab narrátorra és öt hangszeresre íródjon. Az persze mindig problematikus, hogy a beszélt szöveg és a zene miként viszonyuljanak egymáshoz. A Schilling Árpád Szabadulóművészéhez írt zenémnél Árpi maga felvételről mondta a szöveget, melyet aztán később megeffekteztem. A Gullivernél az eredeti Karinthy-szöveg eleve arról szól, hogy Gulliver egy másik bolygóra kerül, ahol robotszerű lények zenéül beszélnek. A Varázshegy című kamaraopera ötletét egy hely szülte: egy davosi fesztiválon dirigáltam, amelyet egy, a könyvbeli szanatóriumhoz nagyon hasonló helyen tartottak, s a fesztivál igazgatónőjének aztán megtetszett az ötletem.  

- Érdekes a nyelvválasztás - te valóban globálisan élsz, tehát ez nyilván befolyásolja a nyelvet; a Barbie Blue-t magyarul, Karinthyt viszont angolul írtad. Ez mitől függ?

- A megrendelőtől. A Barbie Blue azért van magyarul, mert az a Kékszakállú párdarabja - bár abból szerintem lehet érvényes angol nyelvű változatot is készíteni, mint ahogy a Kékszakállúból nem érdemes. A Karinthy-szöveg kortárs angolra van fordítva, nem a szerző eredeti, ál-Swift-i stílusában.

- Nem szereted magyarázni a műveidet, de mondj valamit a Gulliverről: a Faremido miről szól számodra?

- Egyrészt ugyanarról, mint Richard Strauss Capricciója: mi a lényegesebb, a zene, vagy a szöveg? Karinthy számára, aki író, a zene egy felsőbbrendű kommunikációs mód. Másrészt, a Faremido egy első világháborús írás, súlyos, háborús téma, akárcsak A varázshegy, ahol összecsapnak az értékrendek, a régi és az új; kiderül, hogy az értelmetlen öldöklés mindenkit valahogyan eltérít.

- A műveid hangvétele ironikus, mulatságos - jól látom?  Ilyen a világlátásod?

Ennyire tükröződne a derűs személyiséged a művekben? Te valószínűleg nem írnál egy Antigoné-operát.

- Azt valószínűleg nem. Nálam a tragikomédia képviseli a tragédiát. A hangvétel megválasztása, az, hogy számomra mi a konszonancia vagy mi a disszonancia nyilván összefügg a személyiséggel. Én egy szarkasztikus fazonnak gondolom magam. Mint Ligeti a Grand macabre-ban.

- De Ligeti ott sokkal metszőbb, élesebb.

- Igen, és érdekes, hogy nem is nagyon szerette ezt a darabját. Nyilván persze nem a szarkasztikus hang miatt. A legtöbb művében amúgy van egyfajta bartóki értelemben vett nemesség. A Ligetiével és a Bartókéval ellentétben az én művészetem nem egy nagy hegy, amit meg kell mászni - inkább egy liget, amiben el lehet bóklászni. Amúgy persze engem is a dolgok, történetek komplexitása érdekel.

- A komponáláskor mi van eleve a fejedben, mi van előtted - egy hangzáskép, egy történet, egy-egy hangszer, énekes, egy műforma?

- A karakter az elsődleges, egy személy, hangzás, vagy hangszer karaktere; fontos, hogy abba a világba rögtön bele lehessen költözni. Az opera esetében a szituáció karaktere. A zenekari darabokban van egy elképzelt hangzásképem - egyfajta tömb, massza, amit az ember aztán elkezd gyúrni, fúrni-faragni.  Azután meg nemcsak én írom a darabot, hanem a darab, a karakter is írja önmagát. Ez egyébként a próza- és versíróknak is gyakori tapasztalata.

- Te részben, nagyobb részben Amerikában élsz. Amerika mennyire hatott rád, mint muzsikusra? Mondjuk, ha előítéleteket sorolhatok, az ottani könnyűség, közérthetőség? Ha túl sokan értik a darabot, az Európában gyanús minőségnek számít.

- Ez az elitista felfogás nagyjából a háború után kezdődött, avagy született újjá a ma ismert formában. De azt hiszem, ez manapság megoldja önmagát, mert minden fragmentálódott, nem egységes a világ - vagyis minden zeneszerző megtalálja a maga közönségét és minden közönség azt a zeneszerzőt, akit szeret. Amerikában kevesebb a „beépített előítélet" azzal kapcsolatban, hogy ki a jó, mi a jó. Ha valaki szereti az adott zenét, akkor az jó. „Music is music is music", mondják, és ez nekem nagyon tetszik.

- Megvan a fejedben, hogy milyen közönségnek írod? Mert nagyon különböző közönségek közt jársz-kelsz.

- Én inkább konkrét személyt vagy csoportot képzelek el. Olyan embereket, akik engem érdekelnek. Úgy eleve nem lehet írni, hogy ez majd tessen a kínaiaknak is, meg mondjuk egy magyar zeneműkiadónak is. Valójában egy a lényeg: a művemnek nekem kell tetszenie. Az más kérdés, hogy senki nem a saját ellensége, tehát nemigen érdemes olyat írni, amiről tudja az ember, hogy adott közönségnél nem fog működni. Mozart is másként írt a prágai, a bécsi vagy a párizsi közönségnek.

- Mennyire látod magad magyar zeneszerzőnek, európainak, közép-európainak, vagy ezeknek a megkülönböztetéseknek nincs is értelme?

- A zenémben nyilván benne vannak azok, akiktől tanultam, Jeney, Eötvös, Ligeti, Stockhausen, Bartók - de benne van Bernstein is, vagy éppen John Adams. Hogy én milyen stílushoz vagy iskolához tartozom, azt majd leírja az, akinek ez a szakmája. Vannak felismerhető zeneszerzői hangok, mondjuk az „északi" - de saját magunkban nehéz ezt érzékelni, mint ahogy az ember a saját családjában nehezen tudja azonosítani a hasonlóságokat.

- Te nem félsz a crossover kifejezéstől - ezt itthon kevesen vállalnák.

- Ettől alakulnak a szavak - ki kell őket mondani más kontextusban, akkor változik a hozzájuk kapcsolódó tartalom is. Az a lényeg, hogy mi és mi közt „cross over"? Egyébként annak a szónak vajon mi értelme van, hogy „klasszikus zene", mikor abba Machaut és Ligeti is beletartozik?

- Karmesteri tevékenységed is nagyon színes. Éppúgy otthon vagy innen nézve nem nagyhírűnek számító amerikai zenekaroknál, mint a legtekintélyesebb és legkarakteresebb észak-amerikai vagy európai zenekaroknál. Ez hogy sikerül?

- A szakmám egyik fontos része, hogy különböző emberekkel hogyan lehet hatékonyan kommunikálni. Ebben van pszichológia, zene, tömeglélektan, pedagógia, sok praktikus dolog, próbarend, apróságok. De ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek a karmesterségben, hogy nagyon különböző módon lehet különféle dolgokat elérni.

- Érzed-e még a zenekari karaktereket egyébként, vannak-e még igazi arculattal rendelkező zenekarok, vagy nagyon érződik a globalizáció ebben is?

- Egész addig, amíg Olaszország vagy Ausztria van, addig vannak olasz zenekarok meg osztrák hangzás. Vannak persze nagyívű egymásra hatások, amelyek következtében másképp játszunk és hallgatunk zenét. A régizene praxis például azokra is hatott, akik azt állítják magukról, hogy nem, meg akik nem is játszanak barokk repertoárt. Másrészről, a régizene játszás nagy öregje, Harnoncourt is már régóta sokkal szélesebb repertoárt vezényel, tehát a dolgok összeérnek. Ha az ember meghallgatja Fischer Ádám Haydn-felvételeit, az pontosan arról szól, hogy hogyan lehet két tradíciót ötvözni, a bécsi vért egy harnoncourt-i játékmóddal. Persze ha egy karmester elmegy egy zenekarhoz, és azt kéri, hogy vibrato nélkül játsszanak, az még csak egy instrukció, abból még nem lesz egy új nyelvezet.

- Milyen a munka egy amerikai és egy európai zenekarral? Mit csinálsz egyiknél és a másiknál? Mire kell figyelni? Milyen a munkamorál, a habitus? És a muzikalitás, a képzettség?

- A választóvonal nem Amerika és Európa között van. Amerika egy óriási ország, jóval nagyobb, mint az Európai Unió, s ennek megfelelően ott is nagy különbségek vannak. Az egész nagyon zenekarfüggő. Mondjuk az Orchestre de Paris és az ORF, az osztrák rádiózenekar is nagyon másképp működik, tehát másképp kell vele bánni. Ez kontextus kérdése is. Ha az ember egy New York-i taxisnak azt mondja, hogy a New York-i Filharmonikusoknál játszik, az „hűha", meg az osztrák taxisnak, hogy a Bécsi Filharmonikusoknál, az is „hűha", de a két hűha nagyon más. Az osztrákoknál inkább a nemzeti büszkeség és a tradíció játszik, az amerikaiaknál az intézmény presztizse meg a „brand" ismertsége.

- Itthon máig is kétféle muzsikus van - az egyik elmegy, a másik nem, és ez egy nagy dilemma. Van, aki szerint itthon élve nem lehet karriert csinálni, óhatatlanul provinciális lesz az ember, van, aki meg az otthonosságot, a fenntartó közösséget, a kicsi, de értékes zenei közeget tartja többre. Neked úgy tűnik, könnyen megy a jövés-menés.

- Szeretem azt gondolni, hogy igen. Bennem nincs ezzel kapcsolatban konfliktus. Azt gondolom, az nem véletlenül volt kitalálva régen is, hogy a mesterré váláshoz el kell menni, világot látni.

- A mai művészkarrierhez, az igazi fejlődéshez és kiteljesedéshez el kell menni Magyarországról, vagy legalábbis folyamatos vándoréletet kell élni?

- Most is azt gondolom, mint amit egyszer régen, még a Médiahajó számára írtam: erre csak egyéni megoldások vannak. És az egyéni megoldásokból alakul ki egy felfogás, egy hozzáállás és egy gyakorlat. Hiányolni szokták a kultúrpolitikai koncepciót, de az is egyéni stratégiákból jön létre - ahogyan a Budapest Music Center egy koncepció, a Gőz stratégiája; ilyenekből adódik össze egy ország kultúrpolitikája.

- A fejekben, sajnos a fiatalok fejében is Hegyeshalom még mindig egy határ, mentálisan legalábbis.

- Egyéni döntés kérdése, hogy az ember kispályán vagy nagypályán szeretne-e játszani (és kispályán is lehet valaki világbajnok). A baj szerintem nem az, hogy nincs elég mozgás, hanem hogy nincs információ - nagyon sokan nem tudják, hogy egyáltalán mi történik Hegyeshalmon túl, mondjuk a zenében. Ami különösen a 21. században, az „információ korában" furcsa. És nem is küldünk információt; a Wagner-napokról most jelent meg egy - egyébként nagyon pozitív - cikk a New York Timesban, de ehhez is nyolc év kellett. Azt teljesen el tudom képzelni, hogy itthon lakva is jelentős művészi pályát lehet bejárni - ha megvan az a mobilitási szándék és érdeklődés, hogy mondjuk, egy énekes eljár meghallgatásra Bécsbe, Stockholmba. Józan paraszti ésszel belátható, hogy minél több helyen megfordul az ember, annál több esélye van arra, hogy valami lesz abból, amit csinál. Aki rosszul érzi magát az utazgatástól, a máshol éléstől, az ne csinálja - viszont csak akkor fogja megtudni, hogy szereti-e, tudja-e, ha kipróbálta. Én sosem mondanám, hogy nem szeretem a rizses húst, ha még sose ettem rizses húst. Egy dolog nagyon ellenemre van: amikor valaki, bármilyen okból, hoz egy döntést, és utána csak annak alapján ítéli meg mások döntését, miközben ki sem próbálta a másik utat.

- Mondtad, hogy te a reptéren vagy otthon. Ez így megy majd továbbra is, vagy szeretnél egy permanensebb otthont - megteheted-e egyáltalán, hogy letelepedj?

- Nem tudom, ezt a kérdést nyitva hagyom. Tíz éve egészen más ember voltam, tíz év múlva más leszek. Meglátjuk.

- A Rádiózenekar milyen szerepet játszik az életedben? Mit tudsz velük elérni így, hogy kevés időt tudsz velük tölteni?

- A szerződésem szerint 15 hetet leszek velük 2013-14-ben, tehát az nem kevés. Egy zenekar akkor jó, ha akkor is jó, amikor nincs ott a főnök. Én nemigen hiszek az egyszemélyes történetekben - azokból is jó dolgok sülhetnek ki, de én nem ez a karakter vagyok.

- Mi a célod a zenekarral - repertoár bővítése, játékminőség javítása, stílus kialakítása?

- Ez mind a vezető karmesterek, zeneigazgatók alaptevékenysége. Azt hiszem, most már elérkezett oda az MR Szimfonikusok, ahol én szeretném látni: egy olyan szabad vegyérték, amelyik nagyon sok mindenre képes. Például amit más zenekarok nem csinálnak rendszeresen: kortárs zene felvétele. Mivel a zenekar egy médiacég része, ezért a rádiózás feladataiból is kiveszi a részét, tulajdonképpen felnőttoktatásnak minősülő programokkal, a Zenebeszéd sorozattal stb.. Nekünk eleve oda van rakva a mikrofon - ez egy adottság, ami másnak nincs. Nagy erősségünk, hogy a Rádiónak vagy egy kórusa és egy gyerekkara is. A szezonban van néhány olyan „oszlop", amit mindenképpen meg akarok tartani, például a Wagner-napokat, amit kezdettől fogva csinálunk. Jövőre jubileumi évadunk lesz, és mi leszünk a Müpa rezidens zenekara. Nem hiszem, hogy fel kell találni a kereket: azt kell csinálni, ami egy rádiózenekar alapfeladata. A zenekarépítés kicsit olyan, mint a futball, mindenkinek van róla valami elképzelése. Mostanra kialakult egy olyan próbarend, ami szerintem jól működik, van ritmusa, tervezhető. Próbajátékok, adminisztratív feladatok, tárgyalás a partnerekkel, műsoralakítás - ez is mind a feladataim közé tartozik. Hogy ki hogyan tesz jobbá egy zenekart, annak sokféle módja van. Egy próbajáték eredménye például már attól is függ, kit hívsz meg a bíráló bizottságba. Ha a chicagóiakat hívod, senki nem megy át, nem azért, mert senki nem jó, hanem mert ott más a kívánalom. Átalakítani lehet úgy is, hogy „keddig ez volt, szerdától ez lesz", meg lehet napi szöszmötöléssel is - én többnyire az utóbbit csinálom.

- A karmesteri repertoárod is egyre bővül, most már Wagnerrel is. Ez nem akármilyen ugrás. Wagner-év van, mondj valamit arról, amit Wagner és a zenéje mond neked, tesz veled.

- Lehet szeretni meg nem szeretni, az esztétikájával egyetérteni vagy nem, de elképesztő, zseniális, az embert szíven üti, mondhatnám: agyonüti... Nekem most éppen jókor jött, hogy ilyen hosszúságú, nehézségű, komplexitású darabban kipróbáljam magam. A Lohengrin az első teljes Wagner-operám - nagyon érdekes benne számomra, hogy honnan jön, mennyire benne van Weber és a német romantika, és mit csinál belőle. Ez egy átmenet az épülő saját világába. Hallatlanul érdekes újra felfedezni, hogy mitől olyan hatásosak a megoldásai - és nincs két egyforma! Az is érdekes számomra, ami a Kékszakállúval rokonítja: a tiltott kérdés legendai motívuma. Most beledolgozom magamba Wagnert, hogy meglegyen benne az, amit csak én, Vajda Gergely tudok megcsinálni. }