A hat állomást jegyző Szófa Budapest elnevezésű programsorozat legutóbb látott-hallott estjein BOLCSÓ BÁLINT és a svájci harmonikaművész, JONAS KOCHER lépett fel. A Szófa Budapest projektgazdái - olvasom - a különböző művészeti ágakat művelő alkotók közös munkájának a kereteit teremtik meg, „minden második hónapban két-két, a kortárs improvizált zene, illetve performance területéről meghívott művészegyéniség találkozik egymással. A nyitóelőadásnak, amelyen a művészek bemutatják gondolataikat és munkamódszereiket, minden alkalommal a FUGA Budapesti Építészeti Központ ad otthont. Az ezt követő néhány napban közös munkára nyílik lehetőségük, melynek eredményét a hétvégi záróeseményen előadás, koncert vagy kiállítás formájában tárják a közönség elé. E második prezentáció helyszínét szándékosan nem határozzuk meg előre: a résztvevőkre bízzuk, hogy találják meg a legalkalmasabb környezetet - ezáltal nyeri el minden egyes work in progress a saját dramaturgiáját".

Valóban így történt, február 3-án Bolcsó Bálint és Jonas Kocher egy-egy fél-koncertet (szólóestet) adott, egyfajta leltárt adva saját improvizációs gyakorlatuk elemeiből; néhány nappal később (8-án) pedig az Ateliers Pro Art (A.P.A.) egyik fűtetlen és alulvilágított műtermében, kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt prezentálták a közös munka, a közös improvizáció eredményét. Az est légköre a késő nyolcvanas évek underground klubkultúráját idézte.

Jonas Kocher

Az egyéni improvizációk eszközkészletét, „munkamódszerét" illetően a választott médium használatának sajátos feszültségéről kell beszámolnom. Kocher egy akusztikus hangszerből (esetében a bajánból) nemegyszer digitálisnak tűnő hangokat, illetve digitális manipuláció útján szerezhető effektusokat szabadított fel. Az egyik legjellegzetesebb hangját a baján legkisebb sípjából csalogatta elő (rendkívül magas, sinushullámhoz hasonló, egyenletes és „színtelen" hangról van szó). Ez a síp feltehetőleg a piccolo regiszterhez tartozik, és annyira kicsi, hogy minimális levegővel is megszólaltatható, azaz a légszekrény legkisebb mozgatásával is életre lehet kelteni. Ebből az is következik, hogy szinte végtelen hosszú hangokat lehet így előállítani, illetve a nyomóerő finom növelésével olyan percekig tartó crescendókra képes az előadó, mintha egy hangszerkesztő program koordinátarendszerében vonalzóval húzták volna meg. Kocher hallatlanul koncentráltan valósította meg ezt az effektust, melynek kivitelezéséhez egészen biztosan rengeteg gyakorlásra és speciális virtuozitásra van szükség.

Kocher szívesen használta a hangszer zajeffektusait is. A baján különböző felületeinek megütésével keltett hangok ugyan önmagukban kevésbé tűntek érdekesnek, de a leendő improvizációs partner - azaz Bolcsó Bálint - számára e hangok is nyilván sok lehetőséget ígértek. Bolcsó ugyanis elektronikai eszközökön improvizált. Hogy a hangok improvizált manipulációjához honnan vette Bolcsó magát a hangot, illetve hogy a különböző kontrolleszközök milyen paramétereket szabályoztak, hogy milyen hosszúságú és mennyire kidolgozott, előre rögzített hangfolyam állt rendelkezésére a laptopban - nem tudom. Az illúzió mindenesetre az volt, hogy a performer a hangokat a fülünk hallatára, a szemünk láttára szedegeti össze, például egy testmikrofon segítségével. S ha Kocher előadásának sajátos feszültségét az analóg alapokon épített digitális hangvilág teremtette meg, úgy Bolcsó esetében éppen fordítva: a technika egy nagyon is testi közvetítő közegen keresztül érvényesült, az előadó mozgása és fizikai összekapcsolódása a hangkeltő eszközökkel számomra teljességgel meglepő összhatást eredményezett. Ha Kocher crescendói koordinátarendszerben is ábrázolható numerikus haladvány szerint épültek ki, úgy Bolcsó esetében a digitális információátadás mindig valamilyen testi gesztus közvetítésével történt meg. Csak egy példát említek: kontrollerként Bolcsó használt egy játékgyártók által kifejlesztett eszközt, az úgynevezett Wii-konzolt, amely térbeli mozgásokat fordít át digitális információvá, például egy teniszt imitáló videójátékban a Wii révén úgy tudunk részt venni, mintha a Wii-eszköz lenne a teniszütő, azaz nagyokat kaszálunk a levegőben, amivel a játékfelületen egy virtuális labdát juttatunk át a túloldalra. Ha túl nagyot ütünk, a labda elszáll, ha kicsit, akkor a hálóban landol. Könnyű elképzelni, mi történik akkor, ha ez az eszköz zenei paramétereket határoz meg. Nagyjából ugyanazt látjuk, mint amikor egy muzsikus mozgása zenei jelenségekké transzformálódik. Ennyiben a szó legszorosabb értelmében is testi jellegű volt Bolcsó Bálint előadása. De testi abban az értelemben is, hogy a hangzásban alig-alig vettem észre a digitális világ testetlenségét.

A két művész habitusa nagyon közel állt egymáshoz, az élő előadást mindketten a meditáció felöl közelítették meg, ami nagyon kíváncsivá tett a közös munkát illetően: mennyire lesznek képesek majd egymásra figyelni.

Úgy tűnt, hogy a sajátos zenei szókészletek (az eszközpark) kompatibilis egymással, a végeredményt inkább hallottam kompozíciónak, mint pillanat ihlette rögtönzésnek, de ez részben már a szólóprodukciókra is igaz volt. Izgalmas, az elektronika innovatív lehetőségeit meggyőzően demonstráló koncert emlékével mehettünk haza. (Február 3. - FUGA / február 8. - A.P.A. Rendező: FUGA)

 

A Szófa Budapest szervező motorja a svájci szaxofonos, Christian Kobi (ő még a múlt év októberében lépett fel Jacques Demierre zongoraművész társaságában), az általa vezetett Konus Quartett lényegében hagyományos, zömmel „kotta alapú" művekből álló hangversenyt adott a FUGA-ban. A négy szaxofonos (Kobi mellett Stefan Rolli, Fabio Oehrli és Jonas Tschanz) okosan és hatásosan felépített programot játszott, melyben ritmikusan váltogatták egymást az erőteljes-impulzív és a lágyabb, kontemplatívabb alkotások. Műsoruk IANNIS XENAKIS 1987-ben írt darabjával (Xsas) kezdődött. A nagyobb tömbökben mozgó és e tömbök kontrasztját maximálisan kiaknázó mű egy jól felkészült, összecsiszoltan muzsikáló együttes bemutatkozására adott remek lehetőséget. PETER ABLINGER 2005-ös „lapalji" vázlatait (Ohne titel 1-10) is érzékenyen szólaltatták meg, vagy helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy az „odapöttyintett" hangjegyekből kihozták a maximumot. A szerző honlapján egyébként megtalálható a tíz tételhez írt vázlat. Élményszerűen tolmácsolták BARRY GUY kamaradrámáját (Marsyas, 2009), a négy fúvóshoz Hock Ernő (nagybőgő) csatlakozott. A szerző (jeles rögtönző és nagybőgővirtuóz) az ismert antik legendát, az Apollóval zenei párbajt vívó szatír, Marszüasz küzdelmét és bukását jelenítette meg. Sajnálhattuk, hogy nem értesültünk időben arról, hogy a kompozíció a szó legszorosabb értelmében dramatikus (a zenészeknek szóló szerzői instrukciókat például megoszthatták volna a közönséggel), mert „tiszta" zeneként nem mindig tűnt értelmezhetőnek.

 A Konus Szaxofonkvartett és Hock Ernő - Felvégi Andrea felvétele

Szelíd és könnyen felejthető kompozíciót hallhattunk a jelenleg Németországban élő japán zeneszerzőnőtől, MAKIKO NI­SHIKAZÉ-tól. A Nos­ter (Find us!) című darab négy szopránszaxofonra készült (2012), és ősbemu­ta­tóként csendült fel. A művésznő performerként is aktív, előbb vagy utóbb talán e minőségében is találkozhatunk majd vele.

A koncert második részében két egészen friss darab hangzott el, BOLCSÓ BÁLINT 30 Days és PHIL NIBLOCK To Two Tea Roses című darabja, mindkettő 2012-ből. Bolcsó kamarazenei pillanatokban gazdag, érzékenyen színezett kompozícióval jelentkezett, Niblock ezzel szemben egy brutálisan tömény, 23 perces hangmasszát zúdított ránk. Hangfelvételről 32 sávnyi „állóhullám", élőben a szaxofonok percenként néhány hertzet változó, kitartott hangjai terítették be a kiállítótermet. A muzsikusok egy digitális hangoló segítségével ellenőrizték hangszerük aktuális hangmagasságát, kotta gyanánt a 23 percet 1-1 percre beosztó táblázat szolgált. Kár lenne tagadni, hogy a végeredmény egyszerre volt sokkoló és felemelő, és az élménynek nemcsak én, hanem, úgy hírlik, az épület elektromos hálózatának néhány biztosítéka is megadta magát. (Február 9. - FUGA. Rendező: FUGA)

 

Szolidabb fizikai, ám annál intenzívebb érzelmi élményt adott Krulik Eszter (hegedű), Kántor Balázs (gordonka), Borbély László (zongora) és Horn András (klarinét) kamarakoncertje, műsorukat alapművek (IGOR STRAVINSKY: A katona története - trióváltozat; OLIVIER MESSIAEN: Kvartett az idők végezetére) szegélyezték. A két közbülső kompozíció sem volt érdektelen, RICHARD DÜNSER (Tage- und Nachtbü­cher) tüchtig szakmaiságával, JOHN MACKEY (Breakdown Tango) darabja az igényes szórakoztatás erényével ékeskedett.

Krulik Eszter, Kántor Balázs, Borbély László és Horn András - Felvégi Andrea felvétele

Az első számként felhangzó Stravinsky-trió hangszerelési problémája közismert. A szerző meglehetősen világosan fogalmazta meg, hogy A katona történetének hangszerei között miért nem szerepel a zongora; azt is tudjuk, hogy mi motiválta Stravinskyt a hegedű-klarinét-zongora átirat elkészítésében (a köszönet); s alighanem igaza van Eric Walter White-nak abban, hogy a mecénás, Werner Reinhart irányába tett gesztus „tiszteletreméltó, alapvetően mégis sajnálatos". Esztétikai kérdésekben (is) opportunistább korunkban azonban már kissé karcosnak tűnik a megfogalmazás, hogy minden, az eredetitől eltérő hangszerelés „alapvetően helytelen, zenei ízlésbeli tévedés". E tévedésen az előadás enyhíthetne, a visszafogottabb zongorázás - vállalva, hogy mind a ritmika, mind szólamsűrűség tekintetében hézagosabb lesz a hangzás - például jótékonyan terelné el a hallgató figyelmét az átíró „sajnálatos" tévedéséről. Borbély László játékát maximális elismeréssel kell üdvözölnünk, öröm volt hallani és látni minden gesztusát, de - ez is jelzi az átirat paradox státusát - ugyanekkora öröm lett volna, ha észre sem vesszük. A „koncertáló" (White) hegedűszólam Krulik Eszternek adott nagyszerű lehetőséget, azt hiszem, hogy a produkció mérföldkő volt a fiatal művésznő pályáján. Nagy örömmel figyeltem. A mutatós (néha már-már „önmutogató") klarinétprodukciók megszaporodása idején valóságos felüdülés volt hallgatni Horn András sallangtalan, természetes játékát, azt a fajta magától értődő egyszerűséget, mely aztán az est második felében a mélység és a szubsztancialitás aurájával vonta be a Messiaen-kvartett szólóját (III. tétel, Abîme des oiseaux - Madarak szakadéka), ami e széttartó és nehezen átlátható szakasz esetében a zenei értelmezés különleges minőségére utal.

Az osztrák Richard Dünser (1959) klarinétra, csellóra és zongorára írt kompozíciójában nem csak a szakmai alaposságra, hanem a szerző szemléletmódjának alapvetően lírai karakterére figyelhettünk fel; az amerikai John Mackey (1973) 2000-ben írt Breakdown Tangójában pedig - mely Stravinsky tangójával szemben nem stilizált, hanem valódi tánczene - a mozgás eufóriá­jára. Az egykoron balettegyüttes számára rendelt mű koncertdarabként, azaz pusztán hallgatva is üde, mozdulatgazdag tételnek tetszett.

Gyanítom, hogy a koncert Messiaen bűvöletében formálódott, a megbűvöltség átsugárzott az előadáson is. S ha a darab katartikus hatást keltett, nem kizárólag a szerzőé az érdem. (Február 21. - Magyar Rádió Márványterme. Rendező: Magyar Rádió)

MOLNÁR SZABOLCS

 

 

 

 

 

A Konus Szaxofonkvartett
és Hock Ernő

Felvégi Andrea felvétele

 

 

Krulik Eszter, Kántor Balázs,
Borbély László és Horn András

Felvégi Andrea felvétele