Ha a Met azzal hízeleg magának, hogy radikális Rigolettót prezentált  a konzervatív közönségnek, legalábbis áltatja magát. Radikalizmus és butaság között nincs átjárás. A Rigolettót lehet aktualizálni, modernizálni, közelebb hozni a mához - csupa értelmetlen frázis -, holott elég lenne megfejteni, kibontani a tartalmát, bevilágítani rejtett zugaiba, egyszerűbben szólva: eljátszani mint zenés színpadi művet. Ebből a szempontból mindegy, hogy a helyszín Mantova a 16. században, vagy egy swinger klub a 21.-ben, a lényeg, hogy megszületik-e a dráma, melyben egy apa hermetikusan igyekszik elzárni a lányát annak a világnak a szennyétől, amelynek bemocskolódott al­kalmazottja, és ez a tudat felőrli, még mielőtt ténylegesen is az áldozatává válna. Ha ezt sikerül megjeleníteni, minden más - díszlet, jelmez - csupán staf­fázs, se­gédeszköz a gondolat szolgálatában.

Michael Mayer rendezése az 1960-as évek Las Vegasába helyezi a cselekményt. A helyszín a Casino, a Herceg - nagybetűvel kell írni, mert ez nem a rangja, hanem a showbizben szerzett celebneve, mint Elvis Presley-nek a Király - amolyan Frank Sinatra típusú figura, a Casino-műsor énekes sztárja; Monterone arab sejk a testőreivel; Sparafucile a rúdtáncosnő húgával bártulajdonos - és így tovább. Hogy Rigoletto kicsoda, az nincs egészen tisztázva, leginkább technikai személyzetnek látszik, ő adja a mikrofont a Herceg kezébe a Questa O Quella kezdetű revüműsorszám elénekléséhez, és szeret viccelődni mások rovására (a sejket kicsúfolandó csíkos abroszt tesz a fejére). Victor Hugónál illetve Verdinél megszokott foglalkozására a kockás szvetter utal, amire a tervező nyilván nagyon büszke, titokban talán reméli, hogy a commedia dell'arte zanni-jelmezének eredetileg színes rongyokból fércelt gúnyájára fogja emlékeztetni a kritikusokat. (Lám, igaza lett.)

Természetesen már eddig sem stimmel a sztori (szeretném látni azt a Casinót, melyben a technikus dúsgazdag vendéget froclizhat), de a buta kitaláció húzza maga után a történet sleppjét. A világtól megóvandó Gilda - Rigoletto apai szempontból nem választhatott volna rosszabb helyet a rulettvárosnál - a Casino épületében lakik, liften közlekedik az emeletre, azzal is rabolják el, egy előre odakészített fáraókoporsó revükellékében (és majd egy Cadillac csomagtartójában fogja végezni). Elrablóinak diadalmas „Vittoria!" kiáltását az angol felirat „Jackpot!"-nak fordítja, mert kitalálták, hogy a szöveg tükrözze a látványt. A címszereplő babynek hívja a kislányát, az írott nyelvi fordulatok a múlt század hatvanas éveinek szlengjét idézik, és persze a magyarítás is kénytelen követni az újítást, a szép lányból „jó bőr" lesz, és így tovább. Az énekelt szöveg elszakad a lefordított szövegtől - úgysem mindig érteni, gondolhatják joggal a kitalálók, és amúgy sem nagy kár érte -, a következő lépésben talán teljesen új szöveget írnak majd. Nem utópia, éppen a Metből közvetítettek a közelmúltban egy barokk operaáriákból összerakott „új művet", amelyhez új librettó is készült. Ez mindenesetre megszüntetné a jelenleg gyakori diszkrepanciát zene és látvány között. (Például az összes szereplőt rokoni kapcsolatokkal összefűző, családi maffia-összejövetelen játszódó Don Giovanniban vagy A trubadúr ügyvédi tárgyalássá alakított szalontörténetében - mindkettő Dmitrij Csernyakov rendkívül meggyőző rendezése.)

Bármilyen rendezés csak akkor releváns, ha önmagában következetes és professzionálisan kidolgozott - ebben az esetben koncepcionálisan mérlegre tehető, elfogadható vagy elutasítható, egyéni ízlés szerint. Katharina Wagner budapesti Lohengrinjét például lehetett ellen-Lohengrinnek ítélni, ami egyeseket felháborít, de szellemi és szakmai minősége, kidolgozottsága és működőképessége nem képezhette vita tárgyát. Az olcsó populista musicalrendező Mayer híg Rigolettója messze van ettől a szinttől, gyermekded, üres és amatőr illusztráció. Hiába húz Sparafucile harisnyát Gilda fejére, ha a mozdulat, amellyel beledöfi a kést, egy gyerekszínházi előadás hiteltelen gesztusa, és ha ugyanígy semmi sem történik meg, ami a színpadon lejátszódik, maximum annyi, hogy Rigoletto rágyújt a bárpultnál, és a herceg áriáját legyezős showgirlök kísérik. Ez a monumentális díszletével, a két liftjével, a neonvilágításon végigsöprő viharjelenetével együtt is csak egy jelmezes koncert, magas színvonalú zenekarral, perfekt énekkarral, a darabot kottakonform módon közvetítő fiatal karmesterrel (Michele Mariotti) és nemzetközi rangú énekesekkel.

A címszerepben a szerb ¢eljko Lu≈i_ kiművelt, de nem különösebben értékes hang birtokosa, technikája biztos, frazeálása viszont kevésbé felszabadult, olyan, mint aki biztonságra törekszik, és óvakodik attól, hogy elkapja a szenvedély, ami egy Rigoletto esetében nem optimális. Taktusra lép be a karakterbe, és ha nincs énekelnivalója, azonnal kilép belőle. Nem úgy Diana Damrau, aki alkatilag nem a legelőnyösebb Gilda, rosszul van öltöztetve és többnyire előnytelen (alsó) gépállásból fényképezve, de nem hagyja zavartatni magát, vokálisan magasan az este legjobbját nyújtja (az ária koloratúráiba vetített ábrándozást, kislányos nevetést, spirituális vágyat még soha senkitől nem érzékeltem ennyire intenzíven), egészében véve valódi ihletett pillanatai vannak, és egyedül az ő esetében lehet alakításról beszélni. Az ügyeletes sztár Piotr Becza∑a vivőerős lírai tenorja ezúttal is működik, a kényes szólam összes követelményét könnyedén teljesíti, fényesek a magasságai, telítettek az alsó hangjai, valahogy mégsem tudja megteremteni maga körül az aurát, különösen nem a hatvanas évek behízelgő popsztárjáét. Feltűnt a fiatal szlovák ∏tefan Kocán egészséges basszusa, aki szinte kérkedett Sparafucile vokális névjegyének szemtelenül hosszú ideig kitartott átadásával a pincemélyben. Ezzel besöpörte a Casino főnyereményét.

2012. február 16.

Metropolitan Opera, New York

Verdi: Rigoletto

A mantuai herceg         Piotr Becza∑a

Rigoletto                      ¢eljko Lu≈i_

Gilda                            Diana Damrau

Sparafucile                   ∏tefan Kocán

Maddalena                   Okszana Volkova

Karmester                    Michele Mariotti

Díszlet                         Christine Jones

Jelmez                          Susan Hilferty

Világítás                      Kevin Adams

Koreográfus                Steven Hoggett

Rendező                       Michael Mayer