Ritka alkalom, hogy budapesti operaelőadás kapcsán nem mentségeket kell keresnünk, nem „ahhoz képest" kell értékelnünk a végeredményt, hanem mind a hallottak, mind a látottak tekintetében más mércéket is figyelembe vehetünk: az immár sok csatorna (rádió, televízió, lemezek, DVD-k, moziközvetítések) jóvoltából itthon is ismerhető nemzetközi színvonalat, valamint a remekmű által felállított követelményeket. A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös produkciójaként februárban színre került Figaro házassága olyan előadás volt, mely egyszerre zárójelbe tette az itthoni operajátszás problémáit, és a világszínvonalra nyitott ajtót - bizonyos szempontból. Az ilyen alkalmak azonban veszélyesek: könnyen elkényelmesíthetik a kritikust, aki örömében, hogy végre jót írhat, elfelejt a jelenségek mélyére nézni, s elemzés helyett laudációba kezd. Szőrszálhasogatásnak tűnhet egy ilyen színvonalú interpretációban is hibákat keresni; jelen sorok írója mindazonáltal vallja, hogy a kritikának akkor sem a parttalan dicséret a feladata, ha amit lát, első, sőt második megközelítésben is jó, mi több: kiváló. Éppen az ilyen alkalmak teremtenek lehetőséget arra, hogy a szokásostól eltérő problémákat vessünk fel - de csak úgy, ha előtte világossá tettük a születő kritika normarendszerét.

Mint az a bevezetőből is világossá válhatott, a Figaro házassága szóban forgó előadása minden tekintetben felülmúlta a mai magyar operajátszás színvonalát - az adott mű esetében legalábbis bizonyosan; ezt az elmúlt bő félévben látott három másik Figaro-produkció alapján merem kijelenteni. A legnagyobb eltérés a zenekari játékban volt tetten érhető: azt a technikai perfekciót, szép hangzást és költőiséget, amit Fischer Iván varázsolt elő muzsikusaiból, egyetlen korábbi előadásban sem tapasztaltam. A legkisebb különbséget az énekesek egyéni teljesítményeiben véltem felfedezni egy átlagos itthoni Figaro és a mostani között - ehhez azonban rögtön tegyük hozzá, hogy inkább egy potenciális hazai Figaro-gárdában rejlő lehetőségről, mintsem a megvalósulásról beszélek: az operaházi előadásokon ugyanis a legritkább esetben fordul elő, hogy egy szereposztásba kerüljenek a legjobb erők. Mégis: ha összeszedegetem a számtalan itthoni Figaro-előadás nyomán kikristályosodott álomszereposztást, azt kell mondanom, hogy a Müpában prezentált nemzetközi gárda nem mindenben múlta felül - csak egyetlen példát: a négy éve a BFZ Figaro-előadásában is hallott Váradi Zita minden tekintetben meggyőzőbb Susanna benyomását keltette és kelti, mint az egyébként kiváló Laura Tatulescu. S végül a harmadik összetevőt, a rendezést illetően is le kell szögeznünk, hogy semmivel sem volt gyengébb, mint az itthon a közelmúltban látott Figaro-produkciók bármelyike (Kovalik Balázs Mozart-maratonját mint nagy kivételt most tegyük zárójelbe).

Ugyanakkor aligha meglepő, hogy éppen a rendezés az a kényes pont, mely jelen előadás esztétikai értékét erősen relativizálja. Magam fölöslegesnek tartom a koncerttermekben létrejött operaelőadásokkal kapcsolatos terminológiai vitát: mindegy, hogy félszcenírozásról vagy koncertszínházról beszélünk - onnantól kezdve, hogy a pódiumon álló énekesek előre eltervezett cselekvéseket hajtanak végre, az előadás színházként is értékelhető és értékelendő. Sokféle rendezői irányzat létezik a világ azon városaiban, ahol igényes operaszínházat igyekeznek létrehozni. Utóbbi kifejezés nem feltétlenül azonos az úgynevezett „rendezői operaszínházzal": takarhat épp igényesen kivitelezett konzervatív megközelítést is, ha az interpretáció élményszerű és a mű lényegét ragadja meg. Fischer Iván - nyilatkozataiból legalábbis erre következtethetünk - a rendezői operaszínház kritikájaként vállalja immár többedszer a rendező szerepét, és segíti színpadra az operairodalom egyik kiemelkedő alkotását. Műismeretét, melyet zenei interpretációjának elmélyültsége is bizonyít, nem érheti kritika, mindez azonban nem azonosítható a rendezői szakma alapvető fogásainak ismeretével - és akkor még egy színvonalasan kivitelezett, „jól megcsinált" előadást felszikráztató valódi tehetségről nem is beszéltünk. Fischer színpadán nagyjából zökkenőmentesen lezajlik a darab egyébként nehezen követhető cselekménye, s ez a hazai mércét figyelembe véve nem kis eredmény.

Rengeteg viszont a valódi rendezői feladatok megoldatlanságát takargató pót­cselekvés, melyek minduntalan való ismételgetése még csak nem is vicces (vajon hányan nevettek a sokadik parókaosztáson és -cserén?). Fontos perszonális kapcsolatok maradnak tisztázatlanul: nekem legalábbis két megtekintés után sem lett világos, mit gondol Fischer Iván, a rendező Susanna és Figaro, vagy éppen az Almaviva házaspár viszonyáról - a színen lévő szereplők ugyanis egyszerűen állnak és énekelnek, mikor éppen nem rohangálnak vagy öltözködnek: tertium non datur. Zavarosak a színpad térviszonyai: a pódium két oldalán egy-egy nyitható és csukható ajtó áll - a Gróf ennek ellenére szemből, a fogasra aggatott ruhák közül lép elő, mikor csaknem rajtakapja a feleségét Cherubinóval. Valóban nem érzi a rendező, hogy az igazi ajtók anyagisága komolytalanná, súlytalanná teszi a ruhafogasos megoldást? Ugyan mi akadályozta meg a láthatóan udvariatlan arisztokratát, hogy egyszerűen átsétáljon rajta? Pár perccel később Susanna az egyik oldalsó ajtó mögül lép elő a Gróf unszolására - mind a Gróf, mind a Grófné meglepődnek, hiszen egyaránt Cherubino megjelenésére számítottak. Ebben a pillanatban Susanna uralja a helyzetet, fölébe kerekedett a Grófnak - a Müpa színpadán ezzel szemben a Gróf egy emelvényen áll, míg Susannának a zenekartól takarva, alig láthatóan, szinte elbújtatva kellene érzékletessé tennie fölényét, épp ellentétesen a valós erőviszonyokkal.

Ha a rendezésről azt kell mondanunk, hogy nemzetközi mércével elmarad a kívánatostól, a szereposztás tekintetében botorság lenne ilyesmit állítani - az énekesek, akik jó nevű házakban rendszeresen alakítják szerepeiket, tökéletes ensemble-ként működtek együtt, biztosítva ezzel, hogy az esetleges nívókülönbségek kiegyenlítődjenek. A legtöbb kozmetikázásra Roman Trekel Grófja esetében volt szüksége a néző-hallgatónak: fakó hangja, technikai problémái (áriájának csúcshangja és koloratúrái is kifogtak rajta) és üres színpadi személyisége egyaránt akadályozták, hogy méltó ellenfele lehessen Figarónak. Hanno Müller-Brachmann jóval tartalmasabb egyéniség: Figarója keménykötésű, a veszélyesség dimenzióját is magában hordozó, ugyanakkor kedélyes fazon. Az énekes baritonja magvasabb pályatársáénál - azonban esetében sem hallgathatjuk el, hogy a magasságok, ha megszólalnak is, sokszor bizonytalanok; két évvel ezelőtti Amfortasában emlékeink szerint még nem tűntek fel hasonló technikai problémák. Laura Tatulescu Susannája kifogástalan vokalitással, élményszerű figurateremtéssel ajándékozta meg a hallgatót. Rachel Frenkel Cherubinója a szerep legjobb alakítóihoz méltóan nem nélkülözte a kisfiús bájt, két szólószámában pedig ki tudott lépni a komédia sodró lendületéből, s meg tudta állítani az időt - közel került ahhoz, hogy mozarti értelemben nagy pillanatokat teremtsen. Ann Murray (Marcellina) és Robert Lloyd (Bartolo) esetében nem pusztán a figurateremtés pontosságát, de a túljátszásra csábító szerepek minden öncélú poénkodástól mentes, ízléses megformálását is csodálnunk kellett; a két, hangi állapotát is példaszerűen konzerváló nagy művész az angolszász zene- és színházkultúra visszafogott eleganciáját és arisztokratizmusát hozta magával Budapestre. A főszereplők jó és kiváló szerepformálásaival szemben az ő színpadra lépésük példázta, mit is jelent a művészi nagyság. A főszereplők közül ezt csak a Grófnét alakító Miah Perssonnak sikerült megközelítenie. Nem a papírforma szerinti magába forduló, melankolikus figurát hozta, sokkal inkább az egykori Rosina munkált szerepformálásában; mindezt azonban olyan érzékeny lírába öltöztette, s olyan személyes varázzsal fonta körül, ami a sérülékenyebb technikából adódó olykori intonációs bizonytalanságokat is feledtette.

Igen, a varázs: talán ez volt az a momentum, mely ezt a nemzetközi mércével is igen erős (de nem hibátlan) interpretációt megkülönböztette a mű mércéjével mérve is zseniális vagy kongeniális előadástól. Bármilyen sok szépséget is rejtett ez a Figaro házassága részleteiben vagy egészében, az egész művet felszikráztató varázslat bizony hiányzott belőle, vagy csak pillanatokra jelent meg (mint a Grófné második áriájában, vagy a finálé lassújában). Bizonyos azonban, hogy az elmúlt húsz év minden általam itthon hallott Figaro-előadása közül a mostani volt az, mely a legközelebb járt ahhoz, hogy zenei értelemben megteremtse ezt a varázst - s már ez is sokkal több, mint amire egy magyar operalátogató reálisan számíthat.

 

2013. február 17.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Mozart

Figaro házassága

 

Almaviva gróf      Roman Trekel

Grófné                  Miah Persson

Susanna                Laura Tatulescu

Figaro                   Hanno Müller-Brachmann

Cherubino             Rachel Frenkel

Marcellina             Ann Murray

Bartolo                  Robert Lloyd

Basilio, Don Curzio   Rodolphe Briand

Antonio                Matteo Peirone

Barbarina              Norma Nahoun

 

Budapesti Fesztiválzenekar

Karmester, rendező    Fischer Iván

 

 

 

 Robert Lloyd, Ann Murray, Laura Tatulescu és Hanno Müller-Brachmann

- Gordon Eszter felvétele