Felvégi Andrea felvétele

- A kezdetektől nagyon szépen alakult a karrierje, de mintha az elmúlt években valami beérett volna. Nagyszerűen fogadott felvételek után nemrég jelent meg új szólólemeze az egyik legfinomabb lemezcégnél, az ECM-nél. Ezenkívül rengeteget dolgozik, és nem akármilyen helyeken. Az, hogy a karrierje így alakul, tervezés kérdése is, vagy inkább csak arról van szó, hogy dolgozott és élt a kínálkozó lehetőségekkel?

- A terveim inkább csak zeneiek: eldöntöm, mit akarok megtanulni. Ennyiben tehát valóban szerepet játszik a pályám alakulásában a tervezés. Örülök, ha úgy látja, hogy vannak dolgok, amelyek beértek, én is így érzem. Az ECM-mel való együttműködés például nagyon fontos pontja az életemnek. Bár a CD-ipar gyengélkedik, egy CD még napjainkban is nagyon fontos dokumentum egy muzsikusnak.

- Mostanában az a trend, hogy sokszor koncertfelvételeket jelentetnek meg. Így nyilván le lehet szorítani valamelyest a költségeket, de az is közrejátszhat, hogy a közönség előtt játszó művészt inspirálja az alkalom. Mindenesetre megváltozott a lemezzel szembeni közönségelvárás.

- Az ECM tulajdonképpen nem más, mint Manfred Eicher, aki maga is művészember, és éppen ezert hihetetlen kreatívan viszonyul magához a lemezkészítéshez is. Mellette természetesen dolgozik még producer - aki egyben hangmérnök is - de a munka légkörét Eicher jelenléte határozza meg. Nagyon inspiráló közegben készítjük a lemezeket. Olyan atmoszférában, amelyben nem vész el a zene misztikuma, és minden kidolgozottság ellenére a pillanat varázsa és a zenemű születése a legfontosabb. Ezt az ECM lemezek hangzásvilága is alátámasztja, ami soha nem száraz, mindig nagyon rezonáns, felhangokban gazdag. Mindehhez hozzájön még a CD-k külső megjelenése is. Nagyon más, mint a ma uralkodó irány, amikor a nagy lemeztársaságok lemezein mást se látni, mint a borítóról ránk mosolygó művészek képét, s ahol a művésznek jól és trendin kell kinéznie. Az ECM-lemezek borítóján ezzel szemben nagyon sokszor fekete-fehér művészfotók, grafikák láthatók, amelyek teljesen más dimenzióban járulnak hozzá a zenei élményhez.

- A szólólemez összeállítása hogyan született? Liszt, Berg és Janá≈ek egy CD-n...

- A műsort én állítottam össze. Az első CD, amelyet nála készítettem, a Carolin Widmann-nal közös Schumann-szonátalemez volt. Két órája tarthatott a felvétel, amikor a szünetben félrehívott, és azt mondta, gondolkozzam el egy szólólemez műsorán. A megvalósítás eltartott egy darabig - közben készítettem még egy felvételt, Heinz Holliger egyik művéből, és csak azután készült el ez a lemez. Nem volt könnyű időpontot egyeztetni, utána viszont nagyon rövid idő, alig néhány hónap alatt megjelent a CD. A műsorról voltak köztünk viták: Liszt h-moll szonátájához én ragaszkodtam. Manfred Eicher a Liszt-év közelsége miatt aggódott, hogy túl sok Liszt-felvétel kapható, nem is a kedvenc szerzője, nekem viszont meghatározóan fontos ez a mű, amelyet szerintem nagyon másképp játszom, mint mások. Ez a felfogás vagy nagyon tetszik az embereknek, vagy nagyon nem, de az elmúlt nyolc-tíz évemet végigkísérte a mű. A h-moll szonáta mellé került a Berg- és a Janá≈ek-darab. Én szerettem volna még Bartók Két elégiáját is fölvenni, de Eicher lebeszélt róla, mondván, hogy azokkal túl hosszú lett volna a műsor. Ez viszont így éppen annyi, amennyit egy ültő helyben végig lehet hallgatni. Ebben teljesen igaza van. Az ilyen kérdésekben tévedhetetlen.

- Azt hiszem, kell egy ilyen lemezhez egy csöpp bátorság. A lemezcégek általában azt szeretik, ha egyetlen szerző művei szerepelnek a lemezen, mert úgy könnyebb elhelyezni a boltok gondoláiban és eladni őket.

- Valóban, ettől általában tartanak a nagy társaságok, ehhez egy ilyen ECM-jellegű, innovatív kiadó kell. A precipitando cím nem tőlem van. A szó többször fölmerült a felvétel közben, hiszen a Liszt- és a Janá≈ek-darabban is van egy precipitando-rész. Már készen állt a felvétel, mikor egy vacsora alatt felvetette, hogy mit szólnék, ha precipitando lenne a felvétel címe. Végül is meggyőzött arról, hogy merjünk nem egyértelmű címet adni, és igaza volt. Egyébként szep­temberben vesszük föl a következő szóló CD-t, amely egy kicsit a folytatása lesz ennek a lemeznek.

- Kitalálom: Bartók: Két elégia...

- Nem. Még alakul a műsor, nem beszélek róla, de Bartók-mű nem lesz a lemezen.

- Az a benyomásom, hogy rengeteget dolgozik és óriási repertoárt játszik. Hogyan szervezi az életét?

- Valóban nem dolgozom keveset, ráadásul a pályám nem abból áll, hogy harmincszor eljátszom egy szólóest műsorát. A szólóprogramok mellett sok zongoraversenyt játszom, és változatlanul szenvedélyesen szeretem a kamarazenélést. Rengeteg új darabot is tanulok. Körülbelül hatvan hangversenyem van egy évben. Ez nem kevés, de nem elviselhetetlen. És mindig úgy intézem, hogy legyenek szabad periódusaim. Nem állítanám, hogy el sem mozdulok a zongora mellől. Nagyon szeretek gyakorolni, de csak addig gyakorlok, amíg értelme van. Ahhoz, hogy a koncerteken jól érezzem magam, formában legyek, megközelítsem azt, amit szeretnék, a háttérben nagyon sok mindennek kell stimmelnie. Ehhez nem kell egész nap a zongoránál ülni. Ami pedig a tanulást illeti, szerencsém van, viszonylag könnyen tanulok, gyorsan megjegyzem az új darabokat, de a lényeg az, hogy az ember újra és újra elővegyen régen tanult műveket. Ezenkívül mindennap átjátszom néhány darabot, amit elvileg még nem „tanulok". Ez a későbbiekben, mikor műsorra tűzöm az adott művet, nagy segítség, mert már egy folyamatba kapcsolódom be. Ilyen módon jobban tudom tervezni jövőbeni koncertműsoraimat, ami néha nehéz, hiszen több évre előre meg kell adni a programokat. Nincs szabály rá, hogyan gyakorolok, de amikor reggelenként odaülök a hangszer elé, általában nem az aktuális műsorral kezdem. És hozzátartozik a tanuláshoz az is, hogy meghallgatom egy-egy mű zenei környezetét, mondjuk a Beethoven-szonátákkal egy időben írott vonósnégyeseket. Rengeteg információt lehet belőlük meríteni.

- Strém Kálmán szervezte az első olyan kamarazenei fesztiválokat, amelyek az ön és felesége, Simon Izabella nevéhez kapcsolódnak. Ezek a fesztiválok Strém Kálmán halála után is folytatódtak...

- A KLASSZ Iroda folytatta őket, amit aztán fölszámoltak, most a Jakobi Kft. rendezésében 2013-ban is lesz egy sorozatunk a Festetics-palotában. Sőt, az idén megrendeztük a kamarazene éjszakáját - ez Iza ötlete volt. Nagyon sokat vártunk tőle. Hattól éjfélig kétóránként egy-egy koncert Steven Isserlisszel és még sok más kitűnő muzsikusbarátunkkal.

- Az elmúlt esztendőben kétszer is jártak Amerikában.

- Izával tanítottunk a Bard College-ban, és voltunk a Marlboro Fesztiválon, ahová a kilencvenes évek elején, még kölyökként eljutottam. 1993-ban jártam ott először.

- Még tanult Serkinnél?

- Sajnos már nem, mivel ő 1991-ben meghalt, de az ő nemzedékéből és tanítványaiból még sokan ott voltak. Mi az idén mentünk először vissza és négy hetet töltöttünk ott. Nem tanítottunk, hanem együtt muzsikáltunk a fiatalokkal. Ez Marlboro lényege: próbálunk, mindenféle határidő nélkül. A koncertjegyek elkelnek előre, egész Amerikából jönnek a hangversenyekre. Óriási tradíciói vannak ennek a fesztiválnak. Most Richard Goode és Mitsuko Uchida vezetik, de Casals, Serkin és Busch szelleme még ma is érezhető: a megalkuvás nélküli, a művek lényegére való törekvés. Izával nagyon élveztük a zenélés kötetlenségét, a lelkesedést és az odaadást. Azok a fiatal amerikai muzsikusok például, akikkel a Geistertriót próbáltuk, összehoztak egy vonósnégyest, mert sajnálkoztam, hogy nem próbál egyetlen kvartett sem, és nem tudunk meghallgatni néhány Beethoven-vonósnégyest... Eljátszották Izának és nekem az első két Razumovszkij-kvartettet. Fantasztikus levegője és hangulata van ennek a fesztiválnak. Este leülnek az emberek, és Mozart-szimfóniá­kat játszanak. Diákkoromban a Kurtág-órák hoztak ennyire lázba. A hely pedig ideális.

- Az előbb említette Serkin kapcsán a perfekcionizmust és hogy ez a szellem ma is él.

- Serkinről azt mondják, már-már kegyetlen volt - főleg zongoristákkal. Ha egy kotta értelmét kellett keresni, nem ismert kompromisszumot. Fantasztikus légkör uralkodott, de nagyon nagyok voltak az elvárások. Ma is úgy van még, hogy minimálisan három hétig kell próbálni egy darabot, azelőtt föl sem merülhet, hogy megszólaljon közönség előtt. És még akkor sem biztos, hogy eljátszhatják.

- Hogy dől el, ki mondja meg, hogy lesz-e koncert?

- A szeniorok. Leülnek, megbeszélik, eldöntik.

- Pályája fontos állomása volt Zürich, ahol annak idején megnyerte az Anda Gézáról elnevezett versenyt. Tudom, hogy London mennyire fontos színhelye nemzetközi pályájának. Vannak-e hangsúlyeltolódások abban, hogy külföldön mostanában hol mindenhol játszik?

- Nagyon fontos szereplője muzsikus-életemnek Heinz Holliger, vele együtt sok zenekarral játszottam, az Európai Kamarazenekartól a Tonhalle Zenekaráig. Zürich változatlanul nagyon fontos helyszín. A Zürichi Ünnepi Játékok keretében idén szólóestem lesz, jövőre pedig Izával Mozart kétzongorás versenyművére kértek fel bennünket. A londoni Wigmore Hallban gyakorta lépek fel, utoljára az elmúlt novemberben volt ott szólókoncertem. Kamarazenészként minden szezonban többször is megfordulok ott, elsősorban Steven Isserlis, Joshua Bell és Jörg Widmann partnereként. Az elmúlt évben Salzburgban is többször jártam: a Mozart-héten és az Ünnepi Játékokon egyaránt volt hangversenyem. A közelmúltban pedig Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral a Pesten is előadott Dohnányi Gyermekdal-variációkkal léptünk fel ott. Németországban mindig is sokat koncerteztem, és mostanában Franciaországban is egyre többet játszom.

- Beszéltünk az amerikai tanításról, a Bard College-ról és Marlboróról. Itthon ennyi elfoglaltság mellett hogyan fér bele az életébe a tanítás?

- A mérleg serpenyője egyértelműen a koncertezés felé hajlik, de ennek ellenére megőriztem a kapcsolatomat a tanítással, amit nagyon fontosnak tartok. Kurzusokat is tartok időnként, a közeljövőben például Németországban és Új-Zélandon lesz kurzusom. A Zeneakadémián változatlanul óradíjasként tanítok néhány órát. Ezt sűrű elfoglaltságaim ellenére is szeretném folytatni, végtére is tanítva tanul legtöbbet az ember.