Felvégi Andrea felvétele

Ha az ember valakit gyerekkora óta ismer, akkor nehezen veszi tudomásul, hogy a közel öt évtizedes kapcsolatban, immáron maga is őszülő fejjel, nem viselkedhet gyerekként. Akkor pedig különösen nem, ha a köszöntőre való szerkesztőségi felkérés nyilvánvalóan nem az Erkel Színház művészbüféjében botladozó, vagy a XI. kerületi zeneiskola növendékkoncertjein klimpírozó kis Prőhlének szól. Hiába is próbálnék, s éppen ezért nem is akarok úgy tenni, mintha most csak az egykori kulturális tárca egykori közigazgatási államtitkára laudálná az egykori művészeti főosztályvezetőt, vagy a zene iránt valamelyest talán fogékony külügyi tisztviselő ünnepelné a kiváló csellistát, a Filharmó­niai Társaság és a Kodály Vonósnégyes tagját, a nemzedékeket nevelő zenepedagógust. Mert bár ezek az érdemek sem hangsúlyozhatóak elégszer, mégis inkább arról írnék, amiről a saját szüleimmel, talán szemérmességből, sosem beszélünk, viszont azt szeretném, hogy a saját gyerekeim is tudjanak, vagy legalább érezzenek.

Sok kiváló muzsikus hagyta el Magyarországot 1956-ban, de nagy szerencsénkre olyanok is vannak bőven, akik épp a forradalom élményének hatására - ahogy mondani szokták: kalandvágyból - itthon maradtak. Azok, akik nem élték át, talán soha nem is tudják igazán megérteni, mi volt az az össze- és visszatartó erő, ami a hatvanas években karrierjüket kezdő muzsikusokat úgy alakította, hogy bár megtalálták a modus vivendit a Kádár-korszakban, nem váltak a rendszer csahosaivá. Azt hiszem, van egy olyan belső tartása, értékrendje a magyar polgárságnak, amit semmilyen színű radikalizmus nem tud kikezdeni, ami ellenáll a hatalom kísértéseinek, s ami a szocializmusban megbecsülte a kis szabadságokat, élt is velük, de ettől még sosem gondolta azt, hogy a rendszer tisztességes. Devich János is otthonról hozta azt a „gént", ami segítette megőrizni az eleganciát, s ami a muzsikus világ látszólagos  politikamentességében fenn tudta tartani a hagyományok tiszteletét, az intellek­tuá­lis nyitottságot, a közéleti érdeklődést, és ami a legfontosabb: az igényességet egy alapvetően az igénytelenségre hangolt világban. Nem lehet eléggé nagyra becsülni, hogy a zenei élet milyen mértékben járult hozzá az ország proletarizálásának megakadályozásához.

Már alsó fokon is megérez valamit az ember abból, hogy a zenetanár és diákjának viszonya a fogékonyság legkisebb megnyilvánulásánál is mennyivel személyesebb, érzelmesebb. Devich Jánost köztudottan szeretik a tanítványai. Talán azért is, mert a zenepedagógiában a technikán és a zenei megformálás érzelmi összefüggésein túl műveltsége által tudatosítja azt is, hogy egy-egy darab előadásával egy hatalmas szellemi örökség, kulturális művészeti kincs birtokosaivá válhatunk, s tehetünk azzá másokat is. S még jobb, ha ezt az érzést a közös játék, a kamaramuzsika végtelen boldogsága fokozza. Mert derű nélkül semmit sem lehet jól csinálni. E derűből fakad a nagyvonalúság, a jó kompromisszumok megtalálásának képessége, amitől Devich János - s itt kicsit a külügyes is beszél - oly kiváló diplomata, a zenei közélet, igazgatás köztiszteletben álló szervezője, olykor hivatalnoka.

De hevenyészett köszöntőm végén hadd térjek vissza a személyes ügyekhez. Mert akárhány tanítványa, tisztelője, kollégája, barátja is van az ünnepeltnek, a személyes és maradandó hatás mégis csak a családon belül érvényesül. Kedves János, amikor látom, hogy a saját szüleimnek sok-sok tanítványukat immáron útjukra bocsátva mennyi erőt és örömet ad saját unokáik muzsikálása, nem kívánhatok mást, mint hogy ez tartson Téged is fiatalon. A vér nem válik vízzé. Isten éltessen sokáig - mindnyájunk örömére!