Népopera, Városi Színház, Labiola Varieté, Magyar Művelődés Háza: már a nevek felsorolása is érzékelteti, milyen hányatott sors jutott osztályrészül a ma leginkább Erkel Színházként ismert épületnek. Hangsúlyozottan épületet kell írnunk, és nem intézményt, hiszen ahány név, annyi tulajdonos, bérlő, fenntartó és nem utolsósorban funkció tartozott a Józsefváros szívében emelt monumentális színházhoz. Az M. Szoyer Ilonka énekesnő és férje, Márkus Dezső karmester (a Királyi Operaház művészei) által megálmodott, a dirigens testvére, Márkus Géza által (Komor Marcellel és Jakab Dezsővel közösen) tervezett, és másik testvére, Márkus Miksa által pénzelt Népopera eszméje - nívós operaelőadásokat olcsón játszani a nagyközönségnek - hamar megbukott: az első igazgató már 1914-ben lemondásra kényszerült. Hiába a Józsefváros határán túlmutató művészi eredmények (melyek közül a Parsifal 1914. január 1-jei, az első jogilag lehetséges időpontban megtartott, Reiner Frigyes vezényelte magyarországi bemutatóját feltétlenül ki kell emelnünk): a Népopera, dacára a főváros támogatásának, vállalkozásként működött, s a műfaj a jelek szerint nem tudott heti legalább öt alkalommal telt házakat vonzani egy több mint kétezer fős befogadóképességű terembe. Kezdetét vette hát az egyszerre áldásnak és átoknak bizonyuló tulajdonságokkal rendelkező épület funkciójának keresése - s szomorúan mondhatjuk, hogy történetének 102 éve során kevesebb olyan időszak volt, amikor tudni lehetett, mi miért történik a Tisza Kálmán/Köztársaság/II. János Pál pápa téren, mint amikor nem.

Plakát a megnyitás esztendejéből

A két világháború közötti időszak történetének feldolgozása bőven túlmutat egy korlátozott terjedelmű alkalmi írás keretein: a bevezetőben felsorolt állandó névváltoztatások mindenesetre sokat sejtetnek abból, mi minden is zajlott e falak közt. Nemes borzongással szokás megemlékezni róla, hogy a varietékorszakban még bokszmeccsre is sor kerülhetett a színpadon; máskor különböző színházi vállalkozások elsősorban operettek szériaelőadásaira bérelték az épületet - ez többnyire rentábilisnak bizonyult. Persze az opera és általában a komolyzene sem szorult ki véglegesen a Tisza Kálmán térről: a legnagyobb szenzációnak ígérkező vendégjátékokat vagy alkalmi produkciókat, melyek esetében nem volt kérdéses a közönség érdeklődése, rendszeresen ide szervezték. Az itt megfordult hírességeket felsorolni szinte lehetetlen volna - legyen elég egyetlen név, mely azonban jól jellemzi a kor kultúrpolitikáját: a vi­lág legnagyobb basszistájaként számon tartott Fjodor Saljapin szovjet állampolgársága miatt sosem léphetett fel az Andrássy úton; az alternatív helyszínen azonban semmi sem akadályozta meg, hogy találkozhasson vele a magyar közönség.

Érdekes momentum, hogy már 1921 és 1924 között történt kísérlet az akkor éppen Városinak nevezett színház és az Opera összeolvasztására; Ábrányi Emil igazgató elképzelése, ha kicsit más formában, a kor ideológiájához alkalmazva is, de visszatér majd harminc évvel később. A negyvenes évek végétől mind gyakrabban kirándul át az Operaház társulata az ekkorra gazdátlanná vált, néha moziként használt épületbe, hogy előadja repertoárjának néhány népszerű darabját; 1951-ben aztán megtörténik az egyesítés, két évvel később pedig az Erkel Színház nevet veszi fel az Operaház második játszóhelye. Nehéz megmondani, hogy minek köszönhető az ötvenes évek hihetetlen méreteket öltő operai konjunktúrájának kialakulása: létező közönségigényt elégített ki az évi 6-700 előadást játszó Állami Operaház, vagy az opera műfajától eddig jórészt érintetlen új közönség kapott az alkalmon, és fogyasztotta örömmel az operát az alternatívaként felkínált termelési regények és partizáneposzok helyett? Akárhogy is, az biztos, hogy a zeneesztétaként igazgatóvá vált Tóth Aladártól már a háború előtt sem volt idegen a tömegek zenei nevelésének kodályi gondolata; az Operát, és még inkább az Erkel Színházat pedig láthatóan az eszme szolgálatába állítható eszközként kezelte. Ám - nem árt hangsúlyozni - mindezt a minőséget szem előtt tartva tette, amit a hatalommal nem egyszer ujjat húzó műsorpolitikája is bizonyít (gondoljunk csak Bartók legalább két színpadi művének csakazértis színpadon tartására).

1956, vagyis operai szempontból Tóth Aladár távozása után az Erkel Színház helyzete ismét megkérdőjeleződött. Furcsának tűnhet ez, hiszen a mai közönség jórészt az ekkor következő évtizedek erkeles élményeit emlegeti saját ifjúkora operai aranykoraként, amikor a legjobb hazai énekesek mellett igazi világnagyságokat is láthatott egy-egy bérletes előadáson (a nézőtér mérete miatt továbbra is az Erkel maradt a vendégjárások első számú helyszíne). Mégis: ha tüzetesebben megvizsgáljuk a két színház műsorpolitikáját, észrevehetjük, hogy mindinkább eltűnik a különbség a két ház funkciója között. Ugyanazok az előadások néha egy évadon belül is hol itt, hol ott tűnnek fel, ami megkérdőjelezi, hogy voltaképpen kinek és milyen céllal jöttek létre. A közönség azonban ekkor még kitartott szeretett színháza mellett, melyre még inkább rá volt utalva 1980 és 1984, vagyis a Népköztársaság úti épület felújítása alatt, mikor is a társulat kizárólag az Erkelben játszott. Némi túlzással azt mondhatnánk: ez volt az az időszak, amikor utoljára történtek valóban fontos dolgok az Erkel Színházban. Ljubimov és Pokrovszkij rendezett, Ferencsik vezényelte a hosszú idő után visszatérő Parsifalt - az Operaház újranyitása után már nem került sor hasonlóan jelentős eseményekre e falak között. A kilencvenes évektől kezdve aztán a mindenkori kultúrpolitika teljes csődjének szimbólumaként szolgál az Erkel Színház: 1990 és az ideiglenes bezárás, 2007 között jószerivel csak annak lehetett örülni, ha néha (igazgatóságtól függően hol gyakrabban, hol ritkábban) összejött egy-egy jó szereposztás az Aidában, Toscában, Carmenben - s a közönség is egyre inkább csak ekkor töltötte meg a nézőteret. Ha pedig véletlenül mégis valami húsba vágóan lényeges produkció jött létre (Kovalik Balázs Britten-rendezése, A csavar fordul egyet, vagy Katharina Wagner Lohengrinje), azt inkább titkolni igyekeztek a közönség előtt, semmint reklámozni.

Nagyjából a kilencvenes évek eleje-közepe óta vált állandó témává a korszerű operajátszásra alkalmatlan (színpadtechnikával lényegében nem rendelkező, kiszolgálóhelyiségekben szűkölködő, állagát tekintve is nagyon leromlott) épület felújításának, esetleg bontásának a kérdése. Tervek garmadája született az Erkellel kapcsolatban: többször is szó volt a teljes bontásról, és egy új, korszerű „csodapalota" felépítéséről (mind a kilencvenes években, mind 2009-ben előkerült ez a forgatókönyv), de felmerült a koncertteremmé való átalakítás is, hivatkozván az idők során jócskán felértékelődött akusztikára (1984, az Operaház hangzásának tönkretétele előtt még rendszerint bíráló sorokat lehetett olvasni az Erkel akusztikájáról a sajtóban). Mindebből persze pénz hiányában nem lett semmi, mint ahogy rendre zátonyra futottak azok a tervek is, melyek az Erkel különválását célozták, vagyis mindkét felet ösztönző versenyhelyzetet kívántak teremteni a két játszóhely között - hasonlóan ahhoz a gyakorlathoz, amely Európa nagy operai központjaiban (talán az egyetlen Párizst leszámítva) fennáll.

A helyzeten a mostani, hat év kényszerszünetet követő újranyitás sem változtat. Március első napjaiban a retrófíling élteti az Erkelt: műsorán az Operaházból jól-rosszul át- vagy visszaplántált előadások szerepelnek (a tavaly az Andrássy úton megbukott Don Giovannihoz például új díszletet kellett gyártani - valóban ilyen gazdagok lennénk?), az évad végéig pedig az ifjúság nevelését (ha a hírek igazak, félig-meddig kötelező jelleggel) célzó János vitéz- és Hunyadi László-előadások szériája következik. A verseny hiányát éppen a Hunyadihoz hasonlóan nehezen minősíthető nívójú produkciók révén fogja megsínyleni a magyar operajátszás a következő ki tudja, hány évben, amíg a most kialakulni látszó helyzet változatlan marad. Éppen ezért csak reménykedhetünk abban, hogy a következő évadtól a „hozzáférés" szlogenjénél világosabban körvonalazódik az Erkel Színház szerepe a magyar színházi és zenei élet térképén - hogy a mostani ünnepi köszöntőbe vegyült kérdések utólag pusztán egy pesszimista újságíró morfondírozásának tűnjenek.