A szokásos négy koncertből állt a Magyar Zeneművészeti Társaság idei   Mini Fesztiválja, ezúttal is kamarakoncertek nyitották, és egy zenekari est zárta. Bizonyára a Művészetek Palotája aktívabb részvételének, illetve a Lutos∑awski-centenáriumnak köszönhettük, hogy visszatért a programba néhány külföldi szerző műve, a szombati hangversenyen lengyel komponisták darabjaival ismerkedhettünk. Örömteli, hogy sok olyat munkával is találkozhattunk, melyek művészi kompromisszumok nélkül keresték az utat a szélesebb közönség felé.

Beszámolómat a záróeseménnyel kezdem. A jól felkészített Győri Filharmonikus Zenekar, Hámori Máté precíz és értő, részleteiben is meggyőző vezénylete mellett LAJTHA LÁSZLÓ VII. („Forradalmi") szimfóniáját adta elő. A háromtételes kompozíció eklektikus stílusa - Mahler, Honegger, Bartók, Sosztakovics allúziókra lettem figyelmes - egyáltalán nem volt zavaró. A megmunkálás minősége, az egyszerre érzékeny és energikus hangszerelés, a zenei anyag gazdagon rétegzett felrakása, a követhető és hatásos dramaturgia mind-mind olyan sajátosságai a kompozíciónak, melyek gyakoribb koncerttermi megszólalásra predesztinálnák.

A hatásos dramaturgia tette igen vonzóvá MADARÁSZ IVÁN ősbemutatóként felcsendülő Qui venit című darabját is. A nagyzenekarra, mezzoszoprán szólistára (Wiedemann Bernadett) és gyermekhangra (Dinyés Anna) írt kantáta „látszólag" Bereményi Géza versét (Szülés) zenésíti meg, valójában a születés misztériumának rendkívül filozofikus zenei reprezentációja. A „fi­lozofikus zenei reprezentáció" ugyanak­kor nem valami közönségriasztó, beavatat­lanok előtt kiismerhetetlen, ezoterikus nyelvet jelent, hanem egy plasztikus, jól appercipiálható, egyszerre újszerű és hagyományos szimfonikus stílust.

A szöveg alaprétege a szülést a maga hét­köz­napi naturaliz­musában ragadja meg (Gör­­csök. Szemembe lámpa. / De fáj. Szemembe tűz a lángja. / Egyre csak tolni, tolni, tolni, nyomni, / széjjelfeszítve ordítoz­ni; / kivetni magamból végre őt, / aki jön, aki jön, aki jön), s erre erősít rá a felnőtt szólista expresszív énekstílusa. A másik, a misztérium irányába mutató szövegréteg (Úgy érzem, más világból küldik, / rajtam keresztül, jusson Földig.) viszont nem itt, hanem a gyermek szólamában bomlik ki. A szövegtelen ének a kompozíciót afféle variált - a hangkészlet és a hangszerelés tekintetében lépésről lépésre gyarapodó - refrénként, ritornellként tagol­ja. Amikor először halljuk fuvolával összekapcsolt, hangpárban mozgó dallamocs­káját, „csak" a varázslatos hangszínre csodálkozunk rá. Rendkívül láttató és cselekményes, ahogy a gyermek szólama fokozatosan eluralkodik a hangzáson, birtokba veszi és kitölti a kompozíció terét. Az igen hatásos Qui venit megérdemelten aratott sikert.

 Madarász Iván és Huszár Lajos

HUSZÁR LAJOS vonószenekarra és ütőhangszerekre írt tételpárja (Scherzo e adagio) 1978-ban keletkezett, s néhány évvel később nyomtatásban is megjelent. Hogy a mű bemutatása miért váratott magára 2013-ig, rejtély. Az erőteljes, markáns arcélű kompozíción nem fogott az idő, frissnek és időszerűnek hallottam.

HOLLÓS MÁTÉ szívesen mondja magát lírai alkatú zeneszerzőnek, legutóbb hallott kompozícióit viszont erőteljes drámaiság jellemzi. Két brácsára és zenekarra írt művének (Viole contro violenza) dramatikus arculatát bizonyára a megrendelés körülményei, illetve a sajátos hangszerelésben rejlő lehetőségek is alakíthatták, új művében (Grandsemble) ilyesféle külső hatásról nem beszélhetünk. A belülről fakadó dramatikus látásmódot erőteljes gesztusok és széles ecsetvonások érzékeltetik; ha korábban egy pasztellkép vagy egy míves metszet jutott eszünkbe Hollós műveit hallgatva, most egy nagyméretű - természetesen olajtechnikával festett - táblaképet vizionálhattunk.

KOCSÁR MIKLÓS fagottszólóra és kis zenekarra írt 1985-ös Elégiája ugyan kissé színtelennek hatott, de Lakatos György szólistateljesítménye így is teljes értékű koncertélményt nyújtott. Kiváló fagottosból egyébként sem volt hiány, ifj. Duffek Mihály a fesztivál nyitóhangversenyén BOZAY ATTILA Episodi (op. 2) című darabját Bozay Melinda zongorakíséretével remek diszpozícióban, szép, élvezetes hangon adta elő.

Igényes kamarazene, igényes kamaramuzsikálás. Így jellemezhetnénk a nyitó est további produkcióit. LÁNG ISTVÁN Felkiáltások című kompozícióját akkurátusan adta elő Varga Gábor (klarinét), Gulyás Nagy György (brácsa) és Maróth Bálint (cselló). Ez az akkurátusság inkább a részletekre irányította a figyelmet, a mű egészének kontúrjai nem igazán rajzolódtak ki, így a darab kissé hosszadalmasnak hatott. Nem először állapíthatom meg, hogy a rövidség, a frappáns fogalmazás jól áll SUGÁR MIKLÓS-nak. A budapesti bemutatóként felhangzó Egyperces tételeket Fejér András (harsona) és Kéry János (zongora) karakteresen, már-már frappírozóan szólaltatta meg. Hasonló erényeket mutatott Kokas Katalin (mélyhegedű) és Kelemen Barnabás (hegedű) is. Remek darabbal igazolták kortárs zene iránti érdeklődésüket: DUBROVAY LÁSZLÓ különböző zeneszerzői attitűdök polifóniájából kialakított Duója a nyitókoncert egyik legizgalmasabb darabjának mutatkozott.

Sugár Miklós

 Érzésem szerint az Ewald Rézfúvós Együttes rutinból és erőből akarta megoldani SÁRI JÓZSEF Korrelationen című kvintettjének előadását. Nem a dinamikával volt gond elsősorban - a hálátlan teremviszonyokat az együttes maximálisan figyelembe vette. Inkább az artikulációt éreztem helyenként szögletesnek, erőszakoltnak. A homofon felületek színezetére, színezésére kevés energiát fordítottak.

Az est második fele DURKÓ ZSOLT Tűz-zenéje köré szerveződött. Az 1971-ben írt en­semble-darab a Pierrot lunaire schönbergi hangszerparkját foglalkoztatja, s ugyanerre az apparátusra írta FEKETE GYULA Orion és BÁNKÖVI GYULA Fényvirágok című darabját is. A Magyar Zeneművészeti Társa­ság Kamarazenekarára keresztelt alkalmi együttest - Somogyi Péter (hegedű), Tóth Balázs (mélyhegedű), Pólus László (gordonka), Marczi Mariann (zongora), Varga Gábor (klarinét), Matuz Gergely (fuvola) - Sugár Miklós irányította. A tizenhat rövid tételt két nagyobb formaszakaszba (No. 1-9 - „...for vacuum" és No. 10-16 - „...for plenum") integráló Durkó-darab sok-sok hangvétele kevéssé érvényesült, a kontrasztok gyakran a szétesettség benyomását keltették.

Fekete Gyula - Felvégi Andrea felvételei

Az összkép tekintetében nagyon kedvező benyomást szerezhettünk Fekete kompozíciójáról, mely legalább annyira gazdag kontrasztokban, mint a Tűz-zene. Ugyanis a darab - írja a szerző - egyik „rétege népzenei elemeket használ, a másik réteg egy tizenkét fokú hangsort", ám Fekete nem az eleve adott kontrasztok kiélezését tekintette feladatának, nem a mozaikelemek érintkezéséből adódó súrlódások izgatták, hanem az észrevehetetlen átmenetek kialakítása. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a népzenei idióma feloldódott, elpárolgott, ám hogy mindez mikor történt meg, nem tudhatjuk. Úgy tűnik tehát, hogy - függet­lenül a választott műfajtól és stílustól - Fekete utóbbi időben bemutatott darabjai (Ex­celsior!, Pamut, Cupido symphony, Kürtballada) egyként a metamorfózis, az átlényegülés lehetőségéről szólnak, az Orionban pedig különösen érzéki és beszédes formát alakított ki. Érzésem szerint kiemelkedő kompozíció. Bánkövi Gyula műve a világos formálás, az érzékeny színezés, a „jó" léptékválasztás révén aratott megérdemelt sikert.

A lengyel esten nagyszerű együttes lépett fel. A Wroc∑awi Leopoldinum Kamarazenekart Ernst Kovacic vezényelte. Játékminőségüket jól érzékeltette, hogy LIGETI GYÖRGY sokszor hallott darabjának (Ramifications) akusztikai jellegzetességéről - az elhangolásból adódó felharmonikus jelenségekről - végre nemcsak a kompozíció leírása révén, hanem empirikus úton is tudomást szerezhettünk. Az est ZYGMUNT KRAUZE Rapszódiájával indult. A minimalizmust sajátosan értelmező kompozíciót kifejezetten érdekesnek találtam, egy formaszakaszát (az utolsót) viszont feleslegesnek éreztem. A fiatalon, 39 évesen, 1990-ben elhunyt ANDRZEJ KRZANOWSKI 13 vonósra írt 2. szimfóniája a hagyományra hivatkozik, tanulságos volt, hogy ami 1984-ben hagyományosnak tűnt, az manapság bátor avantgárdnak számítana.

 Ernst Kovacic és a Wroclawi Leopoldinum Kamarazenekar - Posztos János felvétele

13 vonóson szólalt meg WITOLD LU­TOS­∂AWSKI 1972-ben írt kompozíciója, a Prelúdiumok és fúga is. Az aleatorikus elemekben gazdag mű újszerűség tekintetében semmit sem „öregedett". A partitúra előszavában Lutos∑awski leírja, hogy a fúga a hét prelúdium bármelyikével előadható, ha azonban az előadók úgy döntenek, hogy mind a hetet eljátsszák, akkor azt kizárólag a szerző által meghatározott sorrendben lehet megtenni. További lehetőség, hogy a több szakaszra osztott fúga a partitúrában jelzett szakaszhatárok mentén rövidíthető. A Wroc∑awi Leopoldinum Kamarazenekar eme opciókkal nem élt, a teljes darabot szólaltatta meg. Nagy koncentrációval és - lám-lám, mire jó az irányított véletlen! - nagyon gondosan és aprólékosan kidolgozva. A karmester mindig híven követte a zeneszerzői utasítást, a vezénylési tilalmakat soha nem szegte meg, előírásszerűen hagyta magára a muzsikusokat. Ez a programozott „látványelem" a befogadás szempontjából nagyon is fontosnak és hasznosnak bizonyult. A hallgató hamar rájöhetett arra, hogy a nagyszabású kompozícióból kihallott „szubsztanciális" elem nem valamiféle direkt, külső akarat eredménye, hanem organikus, a zenei alapsejtekből kibomló érzet, s Lutos∑awski arra sarkallja, hogy ezen érzet alapját önállóan kutassa fel. S hogy a kompozíció igen meggyőzően sarkall erre, számomra azt jelzi, hogy a mű remek.

Az Üvegteremben egy rövidebb, kora esti kamarakoncert egészítette ki a műsort, középpontjában dalokkal. Meláth Andrea Körmendi Klára kíséretével DECSÉNYI JÁNOS (Csend elé - öt és fél dal Czigány György verseire), MEGYERI KRISZTINA (Három dal Weöres Sándor verseire) és SEREI ZSOLT (3 kínai négysoros) dalciklusát adta elő. A dalokhoz egy-egy instrumentális tétel kapcsolódott, DURKÓ PÉTER Három dialógusa (Szecsődi Ferenc hegedűn, Maczelka Noémi zongorán játszott), BALOGH MÁTÉ GERGELY cimbalom-klarinét-kettőse (Dopo la lettura dell'opera trentottesima - Hommage à Kurtág) és SOLTI ÁRPÁD triója (Pulzáció II.). Utóbbit Szabó Ferenc János (zongora), G. Horváth László (hegedű) és Váray Péter (cselló) adta elő. Az újdonság iránti vágyam leginkább Balogh Máté Gergely kompozíciójában találta meg tárgyát, Szűcs Péter (klarinét) és Szalai András (cimbalom) mindenféle titokzatosság nélkül, szakszerűen tájékoztattak a szerzői szándékról. (Január 25-27., Művészetek Palotája - Rendező: Magyar Zeneművészeti Társaság, Művészetek Palotája)