Meglepődve tapasztaltam... - kezdhetném a Zeneakadémia félévi  operavizsgájáról szóló beszámolómat, de ez esetben hazudnék: már otthon, a szórólapot vizsgálva észleltem, hogy valami megváltozott, valami - remélhetőleg nem végérvényesen - elmúlt. „Opera olasz nyelven, magyar felirattal" - szólt a január 12-i előadás műfaji meghatározása, mely szíven ütötte jelen sorok íróját. Félreértés ne essék: nem kívánok az autópályán az összes őrülttel szembehajtó egyetlen normális sofőr szerepében tetszelegni, mégis úgy érzem, fontos érték megy veszendőbe, ha a magyar nyelvű operajátszás utolsó végvárai is elesnek. Márpedig mostanság ezt a folyamatot kísérhetjük figyelemmel: az Operaházban immár a majdhogynem utolsó mohikánok (A sevillai borbély, Don Pasquale) is elolaszosodtak, s vidéki társulataink is mind inkább behódolnak az eredeti nyelvűség ki tudja, mely közönségrétegtől származtatott igényének - mintha a nyelvváltás kötelezően vonná maga után a minőségi ugrást is. Sajnos nem egy alkalommal tapasztalhattuk a közelmúltban, hogy ennek épp az ellenkezője igaz.

Ezen a ponton észbe kapok, s fellapozom, mit is írtam a tavaly nyári, magyar nyelvű operavizsgáról. Balsejtelmem beigazolódik: akkori kritikámban épp a fiatal énekesek gyenge artikulációját kifogásoltam - nem jobb-e hát, ha nem erőltetjük, ami meghaladja az erőnket? Meggyőződésem, hogy nem: a problémát nem megkerülni, hanem megoldani kellene, a valóban lehetetlen állapotokba való beletörődés helyett új módszerekkel kísérletezni annak orvoslására. Hatványozottan így van ez, ha komolyan vesszük a mostani vizsgát rendezőtanárként jegyző Almási Tóth András előzetes szavait: „Cavalli La Calisto című 1651-52-es operájában még elsődleges a szöveg, Giovanni Faustini remek szövegkönyve, az összetett drámai szituációk, melyeket - Monteverdi kifejezésével - »zenébe öltöztettek« a szerzők." És nem sokkal előtte: „Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az opera eredetileg színházi és nem zenei műfaj... A rendezői színház utat talált olyan darabokhoz is, melyek rég nem képezték a repertoár részét." Nos, az olasz nyelvű előadás épp ezt a közvetlenséget, elsődlegességet semmisítette meg, idegenítette el: akárhogy is próbáljuk tagadni, a darabot jórészt először látó és olaszul nem értő közönség az előadás másfél órája alatt a színpad helyett a feliratokat figyelte - s még így sem biztos, hogy sikerült eligazodnia a bonyolult cselekményben.

Mindettől eltekintve az elsődlegesen színházi megközelítés jelen darab esetében kifejezetten szimpatikus - már csak az a kérdés, miként sikerült megvalósítani. Azt hinnénk, egy operavizsga elsődleges célja az oktatás tárgyát képező növendékek, esetünkben az énekesek helyzetbe hozása - Almási-Tóth András víziója ellenben mindenről szólt, csak éppen róluk nem. A rendező fékezhetetlen agyvelejű nyúlként ontja magából a gegeket, ötletpetárdákat, humorbonbonokat, s amelyiket összhangba tudjuk hozni az elhangzottakkal (lásd a szöveg közvetlen hatása címszó alatt), azon őszintén derülünk is; sőt még az olyan áttételesebb poénokat is értékeljük, mint az égből pisztolylövésekre aláhulló játékmacik (ne feledjük: Calisto a Medve csillagkép formájában kerül az égre földi üldöztetésétől való megváltásként). Ám mindeközben elvész a fellépő művészek egyénisége, személyiségük egyéni íze, zamata. Horribile dictu mindez a szereposztás szintjén is jelentkezik: Calisto és Jupiter karakterét ugyanis két-két énekesre bízták az alkotók, ám e felosztásnak semmiféle dramaturgiai értelmét nem sikerült felfedeznem, az általuk megjelenített karakterek túlságosan is egyformára sikerültek - még ha esetleg más volt is a szándék. Ily módon méltatlan és főleg kockázatos lenne véleményt nyilvánítanom a női címszerepet játszó Imai Ayane és Yoshida Makiko komplex alakításáról - az eminens, sőt bizonyos pillanatokban fölényes énektudást azonban mindkettejüknél regisztrálni kell. Mellettük az előző vizsgán is fenomenális, ezúttal Endimionét adó Vörös Szilvia volt az, akit nem sikerült e túlszínezettnek látszó egyenszürkeségbe olvasztani: olybá tűnik, ő már most is elronthatatlanul kész színpadi személyiség.

Az operai patchworknek keresztelt produkció feltétlen erőssége volt a zenekari kíséret, mely nem az eredeti hangzás rekonstruálására tett kísérletet (Cavalli hangszerelését csak töredékesen ismerjük), hanem a Zeneakadémia zeneszerzés szakos hallgatói által készített modern átiraton alapult. Az áriánként más-más komponista keze munkáját dicsérő új letét szellemességét, fűszerességét, vitalitását a Kocsár Balázs vezette MR Szimfonikusok játéka messzemenőkig kiaknázta: meggyőződésem, hogy a legvérmesebb régizene-hívők sem felháborodással, hanem a különleges ínyencségnek kijáró élvezettel hallgatták az érdekes kísérletet.

S ha már patchwork, javaslom, hogy a jövőben még több tanszéket-tanszakot vonjanak be az operavizsgák kapcsán megvalósuló összefogásba. A hasonlóan mozaikszerű alkalmi hangszereléseket ezentúl a leendő zenetudósok, zenekritikusok értékelésére lehetne bízni: vajon mely stílusjegyekből tudható, hogy az egyik duett Bella Máté, a másik együttes Solti Árpád keze nyomát viseli magán (csupán találomra kiemelve két nevet az egyébként tízszer ennyit tartalmazó listáról)? No és vesszőparipámról se megfeledkezve: üdvös volna az is, ha gondot fordítanánk operafordítók képzésére és munkáik rendszeres használatára - mint a mellékelt ábra mutatja, mind a közönség, mind az előadók sokat profitálhatnának belőle.

Balga Gabriella, Vörös Szilvia és Gheorghita Orsolya

 Gaál Csaba, Imai Ayane, Yoshida Makiko és Murvai Dénes- Felvégi Andrea felvétele