Elragadtatottan néztem a főpróbát. A   második felvonásra ott sem maradtam, hagyjunk valamit az előadásra is! Úgyse láttam még egészben, színpadon Ránki György legnépszerűbb operáját. Pomádé király hosszú, kacskaringós úton érkezett Szegedre. Eredetileg 2008-ban Budapestre, az Állami Operaházba tervezték hatalmas szekrényét és számtalan színes göncét. Onnan hurcolkodott le három év múlva Veszprémbe, most pedig Szegedre érkezett. Mondhatnánk: haza, hisz a rendező, Toronykőy Attila szegedi lakos, az itteni színház tagja. De hát tudjuk, hogy a művész hazája a nagyvilág, a műé pedig ki tudja, hol van. Mindenesetre a produkciónak több jellemzője is van, amelyek szinte predesztinálják a vándorlásra.

Először is az, hogy jó, de erről majd később. Legalább ilyen fontos hogy milyen jól utaztatható. Juhász Katalin díszlet gyanánt egy gigantikus akasztós szekrényt tervezett, ennek ajtajai egyben a királyi palota kapujának szerepét is eljátsszák. Embermagasság fölött két rúdon sorakoznak fölötte a király levetett ruhái, ezeket tán már félig jelmeztervezői minőségében akasztotta oda. A szettet kicsi, közepes és nagyobb méretű színpadra is könnyen be lehet tenni, csak akkora kórust kell tervezni köréje, amekkora éppen rendelkezésre áll. Túl nagy most nem kellett, mert a darab kamaraváltozatát választották, amelyből hiányzik a vásári jelenet meg Rozi és Jani szerelmi szála. Ránki eredetileg a Magyar Rádió számára komponálta művét, csak a siker nyomán mutatta be az Operaház 1953-ban, a szerző akkor bővítette ki a cselekményt s a zenét. Később különböző alkalmakra többször meg-megváltoztatta művét a komponista. Ami két dolgot jelez: egyrészt, hogy rugalmas színházi ember lehetett, másrészt, hogy a kompozíció nem túl szigorú, mondhatnánk legószerű, többféleképpen összerakható. Sokféle zenei stílus van itt ügyesen összevarrva. Az operának a kamarazenekari változata megelégszik nyolc hangszeressel. Ez lehetővé teszi, hogy olyan helyeken is eljátsszák, ahol egyébként nem lehet operát játszani. (Ilyen hely volt például Veszprém.)

Az előző budapesti bemutató kapcsán Tal­lián Tibor részletesen elemezte a mű gyen­géit (Muzsika, 2000. április). Torony­kőy előadásának nagy erénye, hogy ezeken a buktatókon nagyvonalúan lép át, sőt a nézőben-hallgatóban olyan érzést kelt, mintha nem is lennének buktatók.

Dani és Béni, a két csodatakács kerékpáron érkezik és távozik, egyszerű mai fiatalemberek, mintha csak az utcáról tévedtek volna be az operaszínpad furcsa világába. Pomádét és udvartartását viszont erősen stilizált ruhákba öltözteti Juhász Katalin: ez egy teljesen másik közeg, hiszen az illúzióra épül. Az ötvenes években, a személyi kultusz virágkorában a hiú uralkodó meghökkentően aktuális lehetett. A ma tanulsága: ez a karakter nem avul.

A játék olyan szellemes és gördülékeny, a zene olyan bájos, hogy szinte elfedi a darab problémáit. A legnagyobb gond, hogy a két csodatakács tréfájának nincs igazi oka - hacsak a mulattatást és a pénzkeresetet nem tekintjük annak. Ebből adódik a másik nehézség: egyik figurának sincs sorsa, egyik sem fejlődik vagy változik. Jellemző, hogy Garda Roberto és Nyársatnyelt Tóbiás voltaképp egyetlen alak, csak két szereppé van bontva. Ugyanazt a hangfajt és ugyanazt a funkciót képviselik, s az egyik szólama akkor kezdődik, amikor a másiké véget ér. Mintha a szerzőtől a megrendelő színház kért volna két külön szerepet, hogy baritonistáit jobban tudja foglalkoztatni.

Toronykőy rendezésével kapcsolatban többen Kovalik Balázst emlegetik. Pedig épp a különbségek feltűnőbbek. Mindkettőjüknek remek a humora, de teljesen eltérő jellegű. Toronykőy itt a karikatúra és a groteszk eszközeivel él. Kovalik sokkal radikálisabb: vígopera-rendezéseiben (legszélsőségesebben a Se villa, se borbélyban) sokkal inkább abszurdba hajlik. Ha a szemlélet frissessége, a műfaj szeretete és a zeneközpontúság összeköti a két rendezőt - ám legyen. Szerintem azonban ezek nem hasonlóságok, egyszerűen csak minden jó operarendező ismérvei.

A szegedi operaszínpadon, ahol az utóbbi időszakban gyakran nyúlt a műfajhoz prózai rendező vagy koreográfus, érdekes újításnak hat, hogy Toronykőy operát rendezett. Nem a szövegkönyvet állította színre, nem mozgásokban és képekben gondolkodott, hanem zenei drámában. Az persze kézenfekvő, hogy bizonyos mozgásokat kifejezetten zenére állít be. De ennél finomabb eszközei is vannak. Szerepel például az előadásban egy hatalmas villa. Amikor előkerül, Garda Roberto ezzel evezi oda magát a királyhoz, később pedig - vonónak a hozzá tartozó kést használva - hegedül rajta. E kettő között pedig a király megfrüstököl vele. S hogy el ne felejtsem: az udvarmester ezt lengeti meg a király orra előtt, ezzel tereli asztalhoz - így tereli el egyszersmind a figyelmét a ruhahiányról.

A minizenekar minden tagja tányérfélét tesz a fejére, rajtuk a falatkák: egy-egy hangjegy. Na, ezeket a hangokat halássza le a király a villával reggeli gyanánt. Végül pedig az evőeszköz még jogarként is szerepet kap. A zenekar amúgy is a játék része, a csodaköntös megrendelése után Pomádé kitörő örömében az udvari jelmezben dirigáló karmesterrel is pacsizik. A takácsok, ha már biciklivel érkeztek - hasonlóan a vándorköszörűsökhöz - pedállal hajtják a szövőgépet lassú rockyjuk tempójában.

Pomádé testőrserege nem karddal és muskétával, hanem vállfával, mérőrúddal, szabóollóval van fölfegyverkezve, sisakjuk gyűszű, vértjük tűpárna. Különösen lenyűgözőek, amikor kapitányuk, az ellenállhatatlan Lőrincz Zoltán, aki fiatalabb éveiben nagyobb szólószerepekben is sikereket aratott. Mára az orgánum lehetőségei szűkösebbek, de a művészi erő nem kopott meg.

Ha valami értelmet ad ennek az operának, akkor az egy nagy komédiás basszus jelenléte. Ránkit jósorsa elkényeztette, hisz Pomádéját Székely Mihályra szabhatta, aki egyaránt volt hangfenomén és ellenállhatatlan egyéniség. Szegeden a '70-es években Gregor József adott méltó kiterjedést a király alakjának, bár a szólam legmélyebb hangjait ő általában mellőzte. Most két jó címszereplőnk van, de egyik sem az igazi. Ha az opera pontozásos versenyszám volna, valószínűleg Cseh Antal nyerne, aki már Veszprémben is énekelte Pomádét. Természetesen mozog a színpadon, pontosan énekel, basszbariton létére dicséretes teltséggel szólal meg az ária végén a nevezetes mély desz, bár a basszus szín hiányzik a hangjából. Ennek híján a II. felvonás elejének lehetetlenül mély fekvésben írt áriája értelmét veszti. Jobb akkor, amikor Garda Robertót fenyegetve félelmetesnek kell lennie, mint ha mulatságosnak kellene mutatkoznia. Az viszont érthetetlen, hogy Falstaff és Nabucco között félúton miért vállal el egy mélybasszus szerepet? Kiss Andrásban van valami elementáris basszusbuffó jelleg, bár éneklése egyenetlenebb. Noha az általam látott második előadás zeneileg rendezetlenebb volt, az ő jelenlététől mégis érvényesebbnek tűnt. Határozottabb ecsetvonásokkal fest, gesztusai erőteljesebbek: ahogy fölcsillan a szeme egy új kelme gondolatára, amilyen gyereki örömmel képes lelkesedni, hogy aztán kétségbe essen, az sokkal plasztikusabbá és emberibbé teszi a figurát. Orgánuma basszus színű, ugyanakkor ez a tónus (egyelőre?) csak a közép- és a magas regisztert jellemzi.

  Kiss András

 

Kelemen Zoltán és Cseh Antal

Érdekes, ahogy mellette Réti Attila Garda Robertóként a legnemesebb szegedi buffó-hagyomány csapdájába esik. Azt próbálja csinálni, amitől az előző nagy generációt, Gregort, Gyimesi Kálmánt, és saját édesapját, a tenorista Réti Csabát annyira tudtuk szeretni: bohóckodik. Ám sajnos nem rendelkezik sem az ő elragadó komédiás egyéniségükkel, sem fölényes muzikalitásukkal, sem könnyed hangjukkal. Sötét, bozontos baritonjával nem talál a zenei stílusnak megfelelő színt, és az előadói személyiség világosabb színei sem látszanak. Kelemen Zoltán viszont olyan lelkesen sürgölődik a király körül, annyi aggodalmas megfelelni vágyást sugároz, olyan őszintén bosszankodik minden nehézségen, hogy hamar elnyeri a nézők rokonszenvét. Három hangszínt használ a szólamban: a közepes bariton tónus mellett van egy fedettebb, „tökösebb", basszusos színe (nota bene: ilyenkor Cseh mellett ő tűnik az alsó szólamnak...), időnként pedig bátran szólal meg falzettben. Viszont - különösen hősi - orgánumát hallatva nehéz érteni a szövegét. Ô valóban lelkes híve a divatmániás királynak, ami azért is fontos, mert seggnyalónak ott van a másik bariton: Nyársatnyelt Tóbiás. Ô ez esetben rendre fagyit nyalt az udvaronckórus élén, zöld fagyit, fenékformát. Altorjay Tamás telt hangon énekli szerepét, és magas, vékony alakja jó ellenpont. Ráadásul ez a produkció még csavar egyet a szerepén: a végén kéjesen veszi magára Pomádé kabátját („palástját"?) azaz átveszi a hatalmat. Mindig a legbuzgóbb hívektől kell leginkább tartani - üzeni némán az előadás. Merthogy Ránki ezt nem komponálta meg. Dzsufi szerepében léphetett színpadra a nem éppen színpadi alkatú kitűnő koncerténekes, Somogyvári Tímea Zita. Drámai szopránja nem dimenzionálja túl a szólamot. Nánási Helga hangilag közelebb áll a női udvari bolond koloratúrszoprán-hagyományához. A két csodatakács szerepe mindig jó lehetőség a társulatfejlesztés szempontjából: föltörekvő fiataloknak lehet ugródeszka, jó hangú kórusszólistákat lehet jutalmazni vele. Mindkét tenor megállja a helyét, Decsi Andrásról egyelőre karakterfigurákban gondolkodnánk, Herczeg Ferenc orgánuma talán szólistakarriert ígér. Színpadilag Szélpál Szilveszter a legoldottabb, bája van. Az orgánum nagyon világos, mostanában csak néhány egészen könnyű szerepben lehetne elképzelni.

Decsi András, Cseh Antal és Szélpál Szilveszter - Veréb Simon felvételei

Mindkét karmester, Kardos Gábor és Koczka Ferenc is gondosan irányítja az együttest, és látható kedvvel vettek részt a mókában. A csaknem a színpad szintjére fölemelt nyolc hangszerjátékos nemhogy kevésnek, időnként kissé túl soknak is hangzik. Remélhetőleg a mai ínséges időkben sem fordul meg valakinek a fejében: más operákat is el lehetne játszani ekkora kamarazenekarral.

Manapság divat az operák eredeti változataival előhozakodni, de legalábbis ádáz vitákat folytatni arról, mi az autentikus, és melyiket is kell játszani. A Pomádéval nagyjából egy időben az Operaház lelkesen tért vissza A bolygó hollandi úgymond ősváltozatához. Ránki operájának esete világosan mutatja, hogy ezek legtöbbször meddő viták. A jó színpadi szerzők műveiket aggály nélkül képesek az aktuális igényekhez és médiumokhoz alakítani, s a jobb darabok idomulnak is.

Lelkesedésem a Pomádé király iránt a második előadáson erősen alábbhagyott. Miközben a remekművek kimeríthetetlenek, számtalanszor érdekes találkozni velük, a mestermunkákra rá lehet unni. Ránki zenéje ilyen jól megcsinált, változatos, élvezhető mestermunka. Legjobb pillanataiban elfeledteti velünk, hogy voltaképpen nincs dráma, hiányoznak az igazi konfliktusok, egymást keresztező nagy szándékok, amelyekből igazi operazene születik. Ehelyett kedélyes dalolás van csak, időnként egy-egy érdekes szituációs zenével. Ám arra alkalmas, hogy ilyen friss szellemű előadásban sok gyereket meggyőzzön róla: az opera nem olyan szörnyűséges valami!

 

 

2013. január 18. és 19.

Szegedi Nemzeti Színház

 

Ránki György

Pomádé király új ruhája

 

Pomádé király         Cseh Antal
                                Kiss András

Dani                        Decsi András
                                Herczeg Ferenc

Béni                         Szélpál Szilveszter
                                Tóth Péter

Garda Roberto         Kelemen Zoltán
                                Réti Attila

Nyársatnyelt Tóbiás               Altorjay Tamás

Dzsufi                     Somogyvári Tímea Zita
                                Nánási Helga

Kapitány                  Lőrincz Zoltán

                                Taletovics Milán

Ôrtiszt                     Börcsök Bálint
                                Piskolti László

Karmester                Kardos Gábor
                                Koczka Ferenc

Karigazgató             Kovács Kornélia

Díszlet, jelmez         Juhász Katalin

Koreográfus            Varga József

Rendező                  Toronykőy Attila