Magyar Állami Operaház

2013. január 19., 20., 25., 27.

 

Wagner

A bolygó hollandi

 

Donald (Daland)    Palerdi András
                               Bretz Gábor

Senta                      Lukács Gyöngyi
                               Rálik Szilvia

Georg (Erik)          Fekete Attila
                               Corey Bix

Mary                      Kovács Annamária
                               Balatoni Éva

Kormányos            Horváth István
                               Boncsér Gergely

A hollandi              Thomas Gazheli
                               Kálmándi Mihály

Karmester               Ralf Weikert
                               Kovács János

Díszlet                    Szendrényi Éva

Jelmez                    Berzsenyi Krisztina

Rendező                 Szikora János

 

Jó a rendezés - súgta a fülembe Esti Kornél a Hollandi-premieren (január 19.), kihasználva, hogy az előadás során másodszor és utoljára felhangzó taps megtörte a csendet. Az applausus közel harmadfél órányi időtávban követte amaz elsőt, amely a karmestert köszöntötte, midőn pultok között kígyózva haladt a pulpitushoz, hogy beinthesse a nyitány első hangzását, a vonósok tengeri sirályként felvijjogó d-a kvinttremolóját. Némileg habozva indult a második taps. Mintha a közönség nagyobb hányada, mely az első tapsot abszolválva még nem volt teljesen tisztában vele, mi is vár rá - harmadfél óra a kemény székeken -, majd fokozatosan felismerve az opera hősének végzetétől nem egészen idegen sorsát, beletörődve engedelmeskedett neki, most, az utolsó ítélet pillanatában nehezen hitt volna fülének: a gazda valóban szabad, a Hollandi megpróbáltatásával együtt véget ért az ő próbatétele is. Utóbb azután egyre felszabadultabban csapkodta össze tenyerét, s juttatta kifejezésre egyetértését Esti Kornéllal. Midőn másodszor követtem nyomon a Hollandi utolsó szárazföldi és Senta első tengeri kalandját, a második taps kezdetét inkább kirobbanónak, mint hezitálónak, inkább lelkesnek, mint felszabadultnak tapasztaltam meg.

Ezen második estén mindenestül más összetételű gárda működött a színen, nem-melengető nosztalgiával őrizve a Dalszínház sztahanovi korszakának hagyományát. Az úgynevezett második szereposztás méltatlan gyakorlatát az évadonkénti hétszáz előadás és az óriástársulat vissza nem sírt aranykorában a műsorösszeállítás kedélyes anarchiája követelte ki. Az ötven-hatvan vagy még több dalművet számláló repertoár darabjaiból nem az igazgatóság, hanem a véletlen állította össze a heti-havi műsort. Bármely darabra bármikor szükség lehetett, s csak az ad hoc bevethető alternatív szereposztással tudták kivédeni, hogy a random műsorszerkesztés egy-egy énekest egymást követő napokon színpadra parancsolhasson. Manapság, a mínuszba dermedt repertoár korában a lezavarásos műsorszolgáltatás rendje követeli meg a kettős szereposztást. Exempli gratia: 2013 januárjában az Operaház tíz naptári nap leforgása alatt hét Bolygót produkált. Világos, hogy e penzumot csak váltott lovak teljesíthették. Fényezi a dolgot, aki az efféle tömbszolgáltatást tour de force-nak hirdeti. Tour de faiblesse az ilyesmi, méghozzá a javából.

 Az elcserélt fejek színpadi komédiáját  már január 20-án átélhettem volna, sőt: a zárt körbe bebocsátottak észrevételezhették, hogy Senta, Hollandi & C^ie a 18-án tartott főpróbához képest kölcsönfejjel lépett színre már a bemutató estjén is - tehát fő-próbálatlanul. Továbbiakban estéről estére cserélgetett fejek fordultak az állandóságot képviselő karnagy, Ralf Weikert felé, egészen az ötödik nyilvános előadásig, amikor az árokban is bekövetkezett a fejcsere. (Mivel a pálcát Kovács János vette kézbe, nem kellett attól tartani, hogy akár fent, akár alant fejetlenség uralkodnék el. Sőt. Erről később.) Az új karnagynak először a régi szereposztáshoz volt szerencséje, a másodikkal január 27-én találkozott először és utoljára. Ezen az estén történt, hogy a második tapsot kezdettől kirobbanónak, s nem hezitálónak - lelkesnek, s nem felszabadultnak véltem hallani. Nem állítom, hogy nem saját érzeményeimet vetítem bele a közönség reakciójába, de nem is restelkedem emiatt. Mert bár a recenzens azzal a céllal megy a színházba, hogy beszámoljon a látott-hallottakról, valójában csak azt írhatja le, hogyan viszonyult az előadáshoz - az én. Tehát: a közönség, vagyis én, a második estén lelkesebben, felvillanyozottabban és hosszabban tapsolt(am), nem úgy, mint aki annak örül(ök), hogy die Frist ist um (letelt az idő), hanem mint aki arra számít(ok), hogy valahogyan folytatódik, ami véget ért. Így érezte(m), holott én, a közönség, a színpadi teljesítményt nem találta(m) egészében véve lelkesítőbbnek, felvillanyozóbbnak az első estinél.

Wagner a Hollandiban hat figurát állít színpadra, az opera seria klasszikus recept­je szerint. Frau Mary és a Kormányos zsánerszerepeiben a polgári-profán szférában otthonos Sentához és apjához hozzárendeli a szokott kvázi-bizalmasokat. Nyomatékosan magányra kárhoztatja viszont a két riválist: Georg/Erik az erdőt, a Hollandi a tengert képviseli, a nem domesztikált, elemi-szakrális szférákat, melyek  vadonként körülveszik-körülhullámozzák és fenyegetik az otthon, a rendezett lelki és tár­sadalmi lét befelé korlátos, kifelé védhetetlen tisztását. Szakrális és profán egy­más­mellettlétének jelképiségét tárja fel minden mítosz, mese és álmese (így A fából faragott királyfi). A mostani produkcióban tolakodás nélkül, de félreérthetetlenül közvetíti a világok kettősségét - bizonyára Szikora János rendezői útmutatása nyomán - Szendrényi Éva háttérdíszlete: a fregoliszerűen kifordítható kulisszaelemek egyik oldala a tenger hullámainak fehér habját, a másik a vadak ellen védelmet nyújtó vesszőfonat-kerítést allegorizálja. E magas-keskeny, hossztengelyük körül némán körbeforduló téglalapok előadásról előadásra oly megbízható, egyenletes színvonalon alakították a világok határát, hogy az athéni kézművesek díszelőadásán fellépő Fal is megirigyelhette volna. Hanem az Erdő, a Tenger és a polgári világ hat alakítója között más és más tüntette ki magát az egyik és másik kiosztásban, úgyhogy a második est végére a két előadás pluszai és mínuszai e színházlátogató felfogásában nagyjából kiegyenlítették egymást.

Nem is a színpadi szereplőkből áradt tehát nagyobb töménységgel az elektrizáló fluidum a második estén, hanem a zenei megvalósítás egészéből. Sietek előrebocsá­tani: semmi konkrét kifogással nem illet­he­tem a premieren működött osztrák Maest­rót. Ha a pályakép a tárgyilagos szemlélőnek nem azt a dirigáló világnagyságot mutatja is, akit az Opera honlapja elénk állít (Sok Nagy Kezdőbetűvel), pillanatra sem merülhetett fel kétség, hogy nem csupán képzett és gyakorlott, de szuverén operakarmester vállalta személyében a nehéz feladatot: rövid próbaidővel, beugrásszerűen premierre vinni a Fliegender Holländert „ős"-nek mondott alakjában. (Nem írok változatot: nyelvérzékem diktandója szerint ami ős, az aligha lehet változat; a német Urfassung inkább eredeti fogalmazványt jelent.) Kétségkívül a zenei publicisztika érdeklődési körébe illik és való, vajon mikor és miért kérte szerződése felbontását a betanításra eredetileg felkért német dirigens; az ifjú kocsigyártóval gyűlt-e meg a baja, vagy az ó kováccsal; kevésbé képrejtvényszerűen fogalmazva: az opera ősformájától ment-e el a kedve, vagy az Opera mai formájától.

Szórakoztató feladat elemezni olyan művet, amit szerzője elfelejtett megírni (olvastam ilyet ifjú esztéta-titántól), kritikát írni azonban csak megvalósult produkcióról lehet. A kiugrott karnagyhoz hasonlóan a beugrott sem vezényelte az ősalakot a budapesti felkérés előtt, és nyilatkozata szerint utóbbi is problematikusnak találta ezt, ha másért nem, hangszerelési szempontból. Így volt ezzel maga a Kocsigyártó is: bár a nyitány és finálé nevezetes Trisztán-zárómotívumától eltekintve Wagner nem sokat változtatott az ifjúkori mű eredeti diszpozícióján, a hangszerelést utóbb többször retusálta. Szégyenszemre nem ellenőriztem, mely pontokon és milyen mértékben. Weikertet a rezek túlereje aggasztotta, és a nyitány darabos hangzásának tanúsága szerint okkal: nem sikerült elérnie az áhított balanszot. Nem tudom, a kiegyensúlyozatlanság a partitúrán, vagy az Opera ellenséges akusztikai viszonyain múlott-e, melyeket az évtizedek óta e körülmények között dolgozó házi karnagy nyilván jobban ismer, és sikeresebben ellensúlyoz. Hallatszott az is, hogy zenekar és karnagy amolyan vizsgának tekinti a nyitány előadását: mindent a precízióra tettek fel, és a vonós belépések, fúvósállások tisztasága kedvéért feláldozták a drámai elbeszélés folyamatosságát és feszültségét. Így aztán a nyitánynak nem sikerült drámai értelemben felhangolnia a hallgatót, előidéznie az érzelmi-zenei feltöltöttség állapotát, melyre az opera hullámzó színvonalú első képe önmagában csak kimagasló énekes színészi teljesítmény és intenzív játékvezetés mellett képes.

Ám a karnagyot és a felvonást a rendezés és a premiergárda korántsem részesítette efféle vérátömlesztésben. Ha a Budapesten megszokott három különálló részben adták volna, a Hollandi első képét aligha fogadta volna a kényszeredettnél erősebb taps, Esti Kornél pedig nem dicsérte volna a rendezést. Inkább sóhajtott volna a sokat tűrt idegen optimista távozása után: ebből még kettő? Üres színpad, tébláboló matrózok amatőrszínészi játékai; hálózsákba burkolózó kormányos az előszínpad kellős közepén; a vetített kísértethajtó jeltelen-bizonytalan parthoz csapódása (a karnagy által amúgy is elejtett zenei csattanóval még véletlenül sem szinkronban); menedzserboltban vásárolható, echtleder időzáras bőröndökben szállított kincsek; Donald/Daland mint köztisztviselő, aki legszívesebben nyugdíjba vonulna (most - a végzetes pillanatban aztán majd kényszernyugdíjazást emleget); Hollandi, aki ennyi balsors között legszívesebben azonnal visszatérne a vad tengerekre. Aztán marad, és végighallgatja, hogy a karnagyi depresszió következtében ápolatlan, szőrös hangzás rontja el a matrózdal kórusismétlését a fináléban.

Nem élek az ismert fordulattal: innen csak felfelé mehetett tovább - de valóban felfelé ment. Weikert jól metrizálta és temperálta a Fonódal előjátékát, s a hálás hölgyek elsőrangú, hanglemezfinomságú, jókedvű, ám stilizált modorban zümmögtették-brummogtatták rokkájukat, feledve, hogy a színpadon csak szövőszéket látunk. Hogy Berzsenyi Krisztina jeans­ru­hács­kába öltöztette őket, hátukon gumí­rozott I Y logókkal? Istenkém, ha a ren­dezőnek minden vicc új... Mikor is öltöztette először Szinetár a Così fiataljait hippijelmezbe? 1970-ben? Avítt ötlet, mit a szcenikusok büszkesége idéz elő: lám, felismertük az alapkonfliktust mindennapok és más-napok között. A fonást a női kar tagjainak kezére-lábára kötött szalagok játéka jelzi, erősen emlékeztetve boldogult tornatanárnő nagynéném rajongó tanítványainak ritmikus szertorna-gyakorlataira a budafoki Kossuth utcai ált. leányiskola év végi tornaünnepélyein, az 1950-es évek első felében. Frau Mary madámjelmezét is elengedtem volna. A megbízható éneklés-zenélés azonban kárpótolt, a kép második felét pedig valamennyi érintett ihletett együttműködése váratlanul a rendkívül figyelemre méltó, nem külsőséges gegekkel untatva-szórakoztató, hanem bensőséges pszichológiai-drámai valőrökkel megragadó-gondolkodtató zenés színház magasába emelte. És nem tagadom, sőt elégedetten nyugtázom, hogy a harmadik képben színpadilag minden a helyére került; a férfi és női kar hatásos, de kissé hosszadalmas felelgetését Szikora virtuóz fényjátékai és hatékony koreográfiája magas színházművészeti platóra emelte fel, a kísértetek ébredésének pandemoniumát Weikert - némi elektroakusztikus segédlettel - világot-meg­semmisítő erővel szólaltatta meg, és a három főszereplő hathatós közreműködése biztosította, hogy a záró tercett ilyen elsöprő előzmények után se essék a dramaturgiai pincébe, hanem a maga közegében, a ballada-misztériumjáték színpadán még magasabbra emelkedjék.

Bátorkodom kiegészíteni Esti Kornélt: nem csak a rendezés volt tehát jó a végjátékban már a premieren sem. Hogy egy héttel később a csattanó mégis nagyobbat csattant, azt a változatlan tényezők (kórus, világítás) mellett, és a változó tényezők némelyike ellenére (lásd alább) legnagyobb részt a vezénylő karnagynak köszönhette(m), közönség és jómagam. Igaz, a nyitányban és talán néhol későbben is apró pörsenések tették egyenetlenné a zenekari játék felszínét. Nem mintha Kovács János nem összpontosítana és ütne a vendégét elérő, tán felül is múló mesterséggel. De az első pillanattól az utolsóig hallható volt, hogy koncepciója mindennél előbbre helyezi a háromrészes epikodramatikus nagyforma egységének és folyamatosságának megteremtését és fenntartását. Elmulasztottam beindítani az időmérőt, így nem tudom, vajon valóban feszesebb tempókat vett-e elődjénél, valóban gyorsabban vezényelte-e le a férfiúi önsajnálat és remény romantikus tragikomédiáját, az elsőt, de mennyire nem az utolsót a wagneri életműben; a hallgató mindenképpen nagyobb, célratörőbb belső-drámai tempót regisztrált. Írnám, Kovács Hollandiját olyan karmester vezette végig az ívformájú drámai pályán, aki arra készül, hogy másnap a Kékszakállú nyitó balladáját intse be zenekarának - írnám, ha elmúlt idők egyik Hollandi-kritikájában e témát nem merítettem volna ki. Kovács János keze valóban egyetlen drámai ívbe fogja a három tételt, igazolva az ifjú zeneszerző első gondolatát, a három felvonás attacca előadását. Mert a legkorábbi párizsi tervvel ellentétben az első, ténylegesen előadásra szánt, a berlini Királyi Színháznak felajánlott változatban Wagner már három, átvezetésekkel egybekomponált felvonásra osztotta a színpadi balladát. Ez az ősalak jelent meg közel egy évtizede a Schott kritikai kiadásában. Ellentétben az itt-ott olvasható sajtójelzésekkel, a Drezdában ős-bemutatott változat éppenséggel megszüntette az  egybekomponáltságot. Nem örök időkre: az 1890-es években Weingartner kiadásában megjelent partitúra és a közkézen forgó zongorakivonatok előadási változatként mind felkínálják a képek elő- és utójátékait összekapcsoló átvezető zenekari ütemeket, és Cosima 1909-ben ezt a formát választotta a bayreuthi bemutatóra, nyilván a Rheingold analógiájára. Az egybefogás csak jót tesz az operának, nem terheli meg az előadókat, és - mint különösen a Kovács János irányította est igazolta - töményebb drámai élményben részesíti a hallgatót, mint a szünetekkel széttagolt forma.

 

Karmesterek könnyen túlteszik magukat a kettős szereposztás modortalanságán; elég dolguk van a partitúrába zsúfolt mérhetetlenül sok fekete pötty zenévé transzformálásával, semhogy ráérnének azzal törődni, tudja-e a közönség, kinek a frakkos hátát nézi, ha nézi. Az énekes azonban szembefordul a publikummal, arcát, testét, hangját, ezek közvetítésével pedig pszichéjét és karakterét viszi vásárra, kitéve magát minden egyes látogató személyes rokon- vagy ellenszenvének. És ha - taxis zsargonban szólva - váltótárssal osztozik egyazon kocsin, kiszolgáltatja magát a mindennél gyűlöletesebb kritikusi összehasonlításnak is. Nincs nagyobb baj, amíg a szemlélőnek egyformán kedves a nagy mester és a választott tanítvány - de mily ritkán fordul ez elő! Akaratlanul pártot választunk, felesküszünk egyikre, és összeesküszünk a másik ellen. Nem véletlenül különítik el nagy színházak az egyik primadonna fellépéssorozatát a másikétól - óvatosságra tanították őket azon nagy primadonnaháborúk, aminők egyikét Jókai leírja az Egy magyar nábobban (Párizsba helyezve, de pesti tapasztalat nyomán). A bolygó hollandi januári sorozatának két gárdája mind a hat szerepben eltérő, sőt ellenkező karakterű (részben nagyon is különböző képességű) énekesekből állott, kikről lehetetlenség úgy írni, hogy a sorokban vagy a sorok között ne érződjék különbség a személyes elfogadás vagy elutasítás mértékében - néha éppenséggel az előzetes elképzelést vagy előítéletet megfordító előjellel.

Bevallom, tartottam Lukács Gyöngyi Sen­tá­jától. Olaszosan képzett orgánum és nagy­operai modor; az első - a hang - korán megviselt állapota a második - a játék - merevségét, formalitását eredményezi, mi több (vagy kevesebb), a fizikumot sokszor a vokalitás puszta támaszának funkciójára korlátozza. Lukács mint jugendlich-dramatisch német hősnő? A rossz előérzetet a gátlásos-dekoncentráltan énekelt ballada nem cáfolta teljes érvénnyel, bár nem lehetett nem érzékelni az elszánt törekvést a vokalitás fegyelmezésére és az operai sallangok levetkezésére a daléneklés jegyében. Aztán Georg/Erik belépése valami különös változást idézett elő az alakításban és a nézőben; az énekesnő elfeledkezett önmagáról, a néző-hallgató pedig az énekesnőről, és mindketten elmerültek egy lassanként kibontakozó, különös és izgalmas színpadi személyiség szemléletében-megélésében.

Lukács Gyöngyi szembesülése Fekete Attila nagyszerű, erős, de érzékeny vadászfiújával általam eddig nem tapasztalt intenzitással tárta fel Senta igazi belső konfliktusát, melyet Wagner megírt és megkomponált, talán anélkül, hogy tudatában lett volna. Miközben a Hollandiról álmodozik, Senta szereti ezt a fiút - ezt a fiút szereti, és nem a Hollandit. Erről árulkodott Senta és a kísértet találkozásának transz-állapotban végighallgatott-végigénekelt jelenete. Ahogyan Lukács leült a szövőszékhez, és mozdulatlanul előregörnyedve hallgatta a Hollandi monológját, az valami olyan kiáradó formáját valósította meg a színpadi jelenlétnek, mint - bocsánat a hasonlatért - Julia híres játéka a kesztyűvel Somerset Maugham Színházában. És nem feledem a gesztust sem, amellyel a záró tercett elején röppenő kézzel, szeretve-tehetetlenül végigsimított a kétségbeesetten magába fordult Georg hátán. Ez a Senta nem a Hollandi megváltásáért, hanem önmaga bűnének bocsánatát keresve követ el öngyilkosságot - vagy marad a porondon, ahogy Szikora a végjelenetet beállítja. Mindeközben hogyan viselkedett a hang? „A hanggal nincs semmi baj" - vágta el kategorikusan Esti Kornél kötelességszerűen tárgyilagosságra törekvő, ám meggyőződést nélkülöző kísérleteimet a kifogások sorolására. No igen, ahogy mondani szokás: erről szól az opera. A személyiség primátusáról. Egy bizonyos pontig.

Rálik Szilvia hangja persze jóval fényesebben, fémesebben, németesebben szól, bár az a magas h az utolsó kadenciában inkább az induló kísértethajó kormányosának sípjaként, mint női énekhangként szólalt meg. Az éneklés mindvégig kielégítette a szólam igényeit, és aki ismeri Rálikot, felkészülhetett az aktív színpadi működésre is. Jelen látogató nem rejti véka alá, az aktivitást a balladától a majdnem-öngyilkosságig mindvégig olyan mértékben túlhajtottnak-túlfeszítettnek látta, hogy néha bizony elfordította tekintetét. Senta hiperaktivitása ebben az előadásban nem a hisztéria tüneteként jelent meg (annak sem örülnék, de nem nyilváníthatnám a karaktertől teljesen idegennek). Valami ellentmondást nem tűrő akarnokság sugárzott a színpadi és vokális mozdulatokból, úgyhogy a gyenge énekes teljesítményét és rossz fizikumát erőszakos fellépéssel kompenzáló Georg II és Senta párjelenetei hol Ortrud és Telramund, hol Carmen és Don José kettőseinek legszélsőségesebb pillanatait idézték - amatőrök előadásában. Szikora sajnos nem parancsolt megálljt, engedte, hogy a páros blamálja magát és az operát.

Ha Rálik-Senta az unt vőlegény hepciáskodására dominaattitűddel reagált, éppenséggel nem hathatott - nem is hatott - rá megnyugtatólag az új kérő, vámpír vagy kísértethajós. Kálmándi Mihály partnerét nem épp nemes versengésre késztette. Szép, erős, kiegyenlített baritonális basszusa (vagy fordítva) még ma is imponálóan kitölti a Hollandi tágas szólamának minden tartományát, bár a magasságok színezetét és tömörségét a hosszú pályafutás nehéz szerepei némileg már kikezdték. (Nem a kor: Kálmándi kevéssel múlt ötven, de elképesztően korán, már huszonkét éves korában szerződött a Kolozsvári Operához: több mint három évtizede szerepel nyilvánosan.) Kiválóan, ha nem is anyanyelvi tökéllyel deklamálja a német szöveget, megvan a szükséges fizikai formátuma és karakterbeli súlya a szerephez, s ha a színpadon van, elsősorban ő van a színpadon. Annak árán is, hogy nem restell az operaénekesi modor (vagy inkább modortalanság) szellemében minél többször kulcspozíciót elfoglalni a rivalda közvetlen közelében.

Nem csoda, hogy nem csupán Sentát ingerli túlzásokra, de kvázi „leénekli" Thomas Gazhelit, a szigorúbb-modernebb operaiskolában nevelkedett első Hollandit is. A vendég rezervált fogadtatásra talált, mert a közönség rezerváltnak ítélte megszólalását és alakítását. Kétségtelen, hogy a terjedelemnek kivált az alsó fertályából hiányzik az átütőerő, és a felső hányad túlzott kontrollja bezárja, elfakítja a hangot. De a fiaskónak más okai is voltak. Azáltal, hogy tartotta magát a rendezés topográfiájához, hogy Sentával és nem a közönséggel dialogizált, Gazheli hátrányos helyzetbe hozta magát; a helyi akusztikával küzdő vendég-karnagy és vendég-énekes közös erővel (illetve gyengeséggel) halványították el a Hollandi vokális megjelenését. A dikció, az énekbeszéd lejtésének magától értődő anyanyelvisége engem mindenesetre megfelelően gyönyörködtetett, és Gazheli kiállása elgondolkodott a színpadi figura jelentésén is. Hollandija rákérdezni látszik: létezem én egyáltalán? És bizonytalanul válaszol.

Donald/Daland wagneri kispolgári atyafigurája nem lépett föl egyik estén sem. Az elsőn nagyon hiányzott, mert a helyét senki és semmi nem foglalta el; Palerdi András legfeljebb a szólam viszonylag flott leénekléséért érdemel említést. Bretz Gábor a maga nevetséges fiatalságával kísérletet sem tesz, hogy eljátssza a nevetséges öreget; gondolja, inkább ismét egy jó Leporello, mint egy rossz Daland. Megváltozik ezáltal az egész konfiguráció - élvezetes módon és szórakoztató irányban: Bretz, a mozgékony tréfacsináló az első képben Hollandistul, kincsestül valósággal kitalálja a történetet, amit a másodikban azután megelevenít mesekedvelő leányának. Nagy szó, hogy a duettbe ékelt játékáriával nem tartja fel a belső cselekményt, hanem továbbmozdítja. Pompásan, markánsan énekel, mint mindig. Kovács Annamária feszeng a Szikora beállította Mary-figurában, Balatoni Éva kedve szerint fickándozik benne. Brava! Jól fújja mindkét kormányos, de az első (Horváth István) alkatilag és hangszínben nem látszik-nem hangzik tengerrevalónak. Boncsér Gergely mindkét tekintetben rátermettebbnek mutatkozik. A hang még mindig nem teljesen üzembiztos, de ott rejlik benne a jövő lírai-hősi orgánuma. Csak nehogy rejtve is maradjon, mint oly sok ígéretes tehetségnél honunkban.

 

Lukács Gyöngyi és Corey Bix

Palerdi András és a férfikar

Lukács Gyöngyi

Rálik Szilvia és Kálmándi Mihály