Claudio Abbado - Cordula Groth felvétele

Viva Bartók! - rótta a milánói házak  falára a feliratot a kiskamasz Claudio Abbado a második világháború végnapjaiban. A nagy karmester 45 éve, 1968 márciusában debütált a magyar közönség előtt, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon most újra a vendégünk lesz, s hozzá idén ünnepli majd 80. születésnapját. Az indokok egész sora, hogy felvázoljuk Claudio Abbado pályaképét.

Kasskara felvétele

„The Child is father of the Man", vagyis „a férfi apja a gyerek", formulázta az emberi jellem alakulásának meghatározó mozzanatát a költő Wordsworth, s ez a tétel Claudio Abbado esetében is igaznak bizonyul. Persze nem csupán Bartók Béla nevének említett falra pingálása igazolja ezt (mely akció a betűcsoport idegenszerűsége miatt magára is vonta a tengelyhatalmak helyi képviselőinek gyanakvását), de a milánói gyermek- és kamaszkor megannyi más epizódja is. A család a műveltség ápolásának magabiztos hagyományát és az antifasizmust oltotta az alkatilag „középső gyermek" Claudio Abbado lelkébe, s éppígy a zenei érdeklődés is családilag örökítődött át a fiúra: a muzsikálást előszeretettel gyakorló szülők mellett egy konzervatóriumi igazgató nagybácsi is erősítette a zene meghatározó szerepét a famíliában. S azután természetesen jöttek a személyes választások és felfedezések, amelyek oly döntővé váltak Abbado számára. „Az én úgynevezett karrierem egyetlen nagy felfedezőút volt" - tekintett vissza pályafutására az ezredforduló táján a művész, s e felfedezések hosszú sorában Debussy Noktürnjeinek kitüntetett szerep jutott. „Emlékszem, amikor Antonio Guarnieri vezényelte a Scala zenekarát. Miután meghallgattam velük Debussy Noktürnjeit, azt írtam a naplómba, hogy ezt szeretném majd én is elvezényelni, ha nagy leszek." S a konzervatóriumi tanulmányainak meg a Scala közelségének hála, Abbado egyre csak gyűjtötte a meghatározó benyomásokat - jókat és rosszakat egyaránt.

Növendékkorában kamarázott ugyan az idős Arturo Toscanini otthonában, ám a rettegett karmesterlegenda vérfagyasztó zenekari próbáinak szem- és fültanújaként elsősorban viszolygást és rosszallást, semmint bámulatot érzett a dührohamok sorozatát produkáló Maestro iránt. Bruno Walter eleganciája és fennkölt nyugalma, s mindenekelőtt Wilhelm Furtwängler spirituális aurája annál pozitívabb hatást gyakorolt az ifjú ember majdani szerepfelfogására, amely kívül-belül, művészetében és magaviseletében egyaránt valamiféle ellen-Toscaninivá formálta Abbadót. „Szólíts Claudiónak, általában mindenki Claudiónak hív" - ütötte el egy olasz portréfilm legelső percében a Maestro megszólítást, s zenészkollégái is jószerivel egyöntetűen Abbado munkamódszerének konciliáns nyugalmát, figyelemre és megértésre hangolt finom visszafogottságát emlegetik. Nyitott és „demokratikus", s kívülről olykor akár határozatlannak is sejtett szerepfelfogás az övé, amely szinte csak a belső szenvedély hőfokában rokon Toscanini művészetével, s amely nyilvánvalóan paradigmaváltást jelentett a diktátor-dirigensek érája után a múlt század hatvanas éveitől kezdve: nem egymagában persze, ám alkalmasint a legérzékletesebben kidomborítva e változás mértékét.

Hans Swarowsky bécsi karmesternövendéke és Zubin Mehta diáktársa lendületesen és mégis atipikusan indult meg pályáján: versenydíjakkal (Koussevitzky-díj - 1958; Mitropoulos-díj - 1963), fontos koncert- és operai debütálásokkal, ám mindeközben három évre visszahúzódva Pármába, ahol kamarazenét oktatott az akkor még zongoristaként is karrieresélyes Abbado. Azután meglódult a pályafutása, s a hatvanas évek közepén egyszerre lett Herbert von Karajan salzburgi és berlini vendége, a jövő embere a milánói Scalában, valamint a kortárs zene és opera egyik első számú népszerűsítője. Már 1961-es opera-karmesteri debütálása is egy huszadik századi mű, A három narancs szerelmese bemutatója volt Triesztben, s alighanem még jellemzőbb, hogy 1965-ben ő vezényelte a Piccola Scalában Giacomo Manzoni Atomhalál című operájának ősbemutatóját. Luigi Nono, Karlheinz Stockhausen vagy éppen Ligeti György művei a hatvanas évektől éppúgy Abbado repertoárjának szerves részét alkották, miként azok a Verdi- vagy Rossini-operák, amelyek a Scalában, majd lemezen és filmen nemzedékek meghatározó operaélményeivé váltak.

Abado 1968-ban kezdte meg főzeneigazgatói működését a Scala élén, s bár valamelyest idősebb volt a '68-as eseményekben főszerepet játszó diákoknál, érzelmi és intellektuális kötődése egyértelműen a lázadó nemzedékhez kötötte. Nem volt kommunista, de máig sem tagadja, hogy rendszeresen a kommunistákra szavazott („mert ők harcoltak a fasiszták ellen" - fogalmazott egy interjújában), s működése éveiben jószerivel felszámolta a Scala társadalmi exkluzivitását, ami a napi politikai változásoktól függetlenül a jövőt előlegező lépésnek bizonyult. Munkás- és diákkoncerteket szervezett, kivitte a Scala zenekarát az üzemekbe, s egyáltalán: kapcsolatot teremtett a művészet, a komolyzenei és operaházi tevékenység és a társadalmi környezet, ha tetszik, a valóság között. (Közösségi érdeklődése operakarmesteri működésében is kimutatható: gondoljunk akár a Simon Boccanegra, akár a Muszorgszkij operái iránt tanúsított előszeretetére.)

A jövőt előlegezte Abbado egy másik kezdeményezése is, amely fiatal zenészeket invitált soknemzetiségű zenekarokba: az Európai Közösség Ifjúsági Zenekarának (ma az Európai Unió Ifjúsági Zenekara) megalapítása 1978-ban, majd a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar 1986-os életre hívása - utóbbi a vasfüggönyön is áttörve - egyszerre szolgálta a szimfonikus zenekari utánpótlás biztosítását, a multikulturalitás szellemét és a komolyzene fiatalos arculatának megteremtését. Ennek ismeretében még kevésbé tűnhet meglepőnek, hogy Abbado utóbb oly szoros munkakapcsolatba került a venezuelai El Sistema zászlóshajójának számító Simón Bolívar Szimfonikus Zenekarral, s hogy oly lelkesen karolta fel az innen kiemelkedő Gustavo Dudamelt.

A nyolcvanas években a Scalából a bécsi Staatsoperba tette át székhelyét, s az osztrák fővárosban a kortárs zene is új fórumot nyert Abbado révén: a Wien Modern fesztivált. Bécsben találta meg Abbadót a Karajan halála után új vezetőt kereső Berlini Filharmonikusok felkérése is 1989 októberében. Személyében testesült meg a berliniek korszakváltása, amely a német egyesítés folyamatában és benne Berlin új kulturális arculatának kialakításában kitüntetett szerephez jutott. Karajant csodálni kellett, Abbadót azonban szeretni is lehetett - és szerették is: a zenészek és a közönség egyaránt. Karajan után mindez visszatérést jelentett Furtwängler tónusához, s Abbado nemcsak rokonszenvessé, de intellektuálisan izgalmassá és a társművészetekre is kitekintővé tette a Berlini Filharmonikusok ezredvégi évtizedét. Hölderlin-, Shakespeare-, Berg-Büchner-ciklusok, s egyéb koncepciózus és nagyralátó koncertsorozatok uralták a kilencvenes éveket, mely évtized során Abbadónak még seregnyi más produkcióra is futotta energiáiból. Csupán a könnyed vonulatot fölemlítve, ilyen volt Rossini Reimsi utazásának világsztárokkal kidíszített, szertelen humorú előadása, amely Európa számos pontján a közönség elé került Rossini születésének bicentenáriumán, 1992-ben, vagy éppenséggel a Péter és a farkas produkciója a főbohóc és régi barát, Roberto Benigni közreműködésével.

Abbado választás útján került a berliniek élére, és eladdig hasonlóan páratlan módon, ám hagyományt teremtve - önszántából távozott onnan: lemondva megbízatásának megújításáról. Ebben a görcsös akarás rá oly jellemző hiánya mellett sajnos már a karmester súlyos betegsége, gyomorrákja is jelentősen közrejátszott. Abbado azonban sikeresen felgyógyult, s lesoványodott-megöregedett külsővel, de visszatért a koncertezéshez. Szinte földöntúli jelenséggé átszellemülve és valósággal spirituális élménnyé emelve minden egyes újabb koncertjét, ahogyan erről 2004-es zeneakadémiai fellépésén a budapesti közönség is meggyőződhetett, amikor Mahler 9. szimfóniáját vezényelte a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar élén. S az ezredforduló óta ráadásul még egy új együttes is atyjának tudhatja, a tagságát Európa zenekari elitjéből összeválogató Luzerni Fesztiválzenekar, amelynek jogelődjét éppenséggel még Arturo Toscanini hívta életre.

„Voli li canti e li canzuni / Comu li figghi di li baruni", vagyis szerette a dalokat, mint a királyfiak, idézte egyik interjúkötetében a gyermekkorában énekelt szicíliai népdal sorait a nagy karmester, s Claudio Abbado váltig ilyen királyfinak tetszik ma is, még ha ezerszer nyolcvanéves is!