Halálhírére emlékek sokasága tűnik föl előttünk: gyűjtő­utak, konferenciák, vendégelőadás a New York-i Columbia Egye­temen, éles hangú szakmai viták a cigányságról,  a hagyományos kultúráról; meghitt beszélgetések családi boldogságról, barátaink idő-előtti haláláról, cserbenhagyottságról, talpon maradásról. S mindennek most vége. A hivatalos közlemény szerint dr. Kovalcsik Katalin, a neves népzenekutató, egyetemi oktató, publicista, romológus, a cigányság nemzetközileg ismert és elismert kutatója-barátja, hazai és nemzetközi szakmai szervezetek nagyra becsült tagja 2013. január 30-án, 58 éves korában eltávozott közülünk.

A lexikonok szócikkei majd lakonikus tömörséggel fogják megörökíteni áldozatos munkával telt, rövidre szabott életét. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, illetve Egyetemen végezte. 1978-ban zeneiskolai szolfézs- és hárfatanár, 2004-ben muzikológus és tanár szakon diplomázott. 1979-től az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa. Tagja volt a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak, az Európai Etnomuzikológiai Szemináriumnak (ESEM), a Nemzetközi Hagyományos Zenei Tanácsnak (ICTM) és a Gypsy Lore Societynak. 1994-től tanított cigány kultúrát és cigány zenekultúrát a Pécsi Tudományegyetemen. 2003-ban az ELTE Kulturális Antropológia Tanszékén románi és beás cigány nyelvet, illetve zenei antropológiát adott elő. 2010-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntették ki. Szakterülete a népzenetudomány (etnomuzikológia), ezen belül a cigányok hagyományos zenéje és zeneélete volt. Kutatómunkáját 1979-ben a magyarországi hárfás szintók hangszeres gyakorlatának vizsgálatával kezdte. A nyolcvanas években Csehszlovákiában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Moldáviában, Romániában, Görögországban, Nagy Britanniában, Finnországban és Kárpátalján is végzett terepmunkát a cigány közösségekben. A terepen való tájékozódást megkönnyítette számára, hogy románi és beás nyelven is beszélt. Munkája révén jelentős új tudásanyag gyűlt össze az európai cigányság különféle etnikai és táji csoportjainak hagyományos zeneéletéről, s ezzel megteremtette a cigány összehasonlító népzenekutatás alapjait. Különös figyelmet szentelt az észak-kelet magyarországi cigányság narratív hagyományainak, mesélési szokásainak. Kutatási eredményeit számos könyvben, tanulmánykötetben és mintegy 40 magyar és több idegen nyelven kiadott cikkben jelentette meg. Számos könyvismertetést, lemezkritikát és a cigány közművelődéssel kapcsolatos írást is közölt.

A tárgyilagos életrajz írói azonban nem fognak kitérni Kovalcsik Katalin emberi értékeire, érzékenységére, vasszorgalmára, végtelen empátiájára, erkölcsi szigorára, valamint végzetes elkötelezettségére választott témája iránt.

Nem biztos, hogy említik majd, hogy számára a cigány népzene kezdetben valóban „csak" kutatási téma volt. Akkor még maga sem tudta igazán, hogy a cigányság kultúrájával való foglalkozás nem csak az elmét, hanem a kutató egész személyiségét megpróbáló, csakis végzetszerűen folytatható tevékenység. „Útközben" jött rá, hogy nem elég a muzikológiai kérdésekkel való törődés, hanem a cigányság kifejező és előadói készségének egész spektrumára (táncra, hangszeres zenélésre, mesemondásra, a költői nyelvezetre is) ki kell terjeszteni a figyelmet. Követni kell a cigányságra irányuló szociológiai, antropológiai és nyelvészeti kutatások eredményeit és szoros kapcsolatokat kell tartani e területek kutatóival. Így jutott el a fölismerésig, hogy a cigány zenekultúrát és zenei tehetséget a cigányság szorongató szociokulturális problémáinak keretében kell látni és láttatni. Ehhez nem voltak elegendőek számára a hagyományos kutatási módszerek és megközelítések. Olyan plurális módszertani keretet alakított ki, amely alkalmas volt a sokágú kérdések szociológiai, antropológiai, nyelvészeti szempontból való értelmezésére. S mindehhez még emberileg is fel kellett vérteznie magát, hogy mint „pesti magyar asszony"-t elfogadják a cigány közösségek férfi és női „társadalmában" egyaránt. Ezeket a szakmai és emberi törekvéseit nemzetközileg is széles körben elismerték.

E problémák iránti emberi érzékenysége késztette arra, hogy ne csak kutassa a cigány kultúrát, hanem tevőlegesen részt vegyen az oktatásában és a mai közművelődési problémák megoldásában is. Így érte el, hogy ma több tanítványa is indíttatást érez példájának követésére. Ôk már megtanulták Katalintól, ami Cigány történetek a tisztaságról és tisztességről című írásában áll: „Csupán annyi segítséget tudunk nyújtani [egymásnak - FL], hogy megértjük és kimondjuk mindnyájunk közös óhaját, az emberi méltóság megőrzésének vágyát."