Ókovács Szilveszter - Felvégi Andrea felvétele

 

 

- Ön másfél éve áll a színház élén. Kezdetben kormánybiztosként, később megbízott főigazgatóként vezette az Operaházat, tehát valamicskét már ismerhetjük az elképzeléseit. Már eddig is történtek jelentős és visszafordíthatatlan változások, amelyekről majd még beszélünk, most azonban öt évre kapott mandátumot. Mi áll abban a pályázati anyagban, melynek alapján a miniszter választása önre esett?

- Pályázatom címe Több mint Opera volt. Ez az esszenciája az egész gondolatmenetnek.

- Meg van véve, ez lesz az interjú címe...

- Szerintem valóban fontos, ha a magyar Operaház úgy gondolja: opera- és balettjátszáson, valamint a koncertéletben való részvételen túl is van dolga. Ez az ország egyetlen operaháza, Magyarországon soha nem is volt más, kizárólag operai profilú színház. E helyzetből fakadóan nekünk mások a feladataink, mint, mondjuk, német vagy olasz operaházaknak, és más a felelősségünk is a társadalommal szemben. Úgy általában egy operaház igazgatása nem volna különösen bonyolult feladat. Ha például Veronában vagyunk: korlátozott számú előadás, ehhez megfelelő kapacitás, eldöntetnek a működtetés elvei, hogy ensemble-színházat képzelünk-e, vagy inkább stagione-rendszer felé nyitunk (utóbbi sokkal kényelmesebb). Ezek viszonylag könnyű kérdések. Idehaza más a helyzet. Én vidéki kisvárosból jövök, az embert meghatározza a származása. Máig bennem él, hogy mi ott mit gondoltunk a budapesti operajátszásról. Valószínűleg ezzel függ össze az is, hogy nem szeretném, ha az Opera csak külföldi turistáknak és az elitnek játszana. Az opera egyetemes történetében voltak olyan korszakok, amelyekben az előadások szélesebb publikumnak szóltak. Az adófizetők pénzéből fenntartott egyetlen intézménynek kutya kötelessége, hogy odaengedje a műfajhoz azokat, akiknek a pénzéből működik. Ebből adódik - több közül - egyik missziós feladatunk: az Erkel Színház megnyitása, darabokkal való feltöltése, hozzá művészek és műszakiak szerződtetése, satöbbi. Az Erkel kulcsszava a hozzáférés.

- Miért, már mindenkit elbocsátottak?

- Hat év alatt elkopott a bezárt színház műszakja. Nagyarányú bővülés jön most, bár az Erkelnek természetesen nem lesz szüksége 700 dolgozóra, mint az Operának, jóllehet Magyarország legnagyobb színházépülete. De nemcsak az Erkel által kell a vidék számára inspirációt adnunk, segítenünk kell a vidéki operajátszást is. Operafesztivált és balettmustrát rendezünk, hogy az operatagozatok bemutathassák Pesten új produkcióikat, ezen kívül koprodukciókat hozunk létre, és nekünk is el kell mennünk vidékre, fesztiválokra is. Helybe kell vinnünk az operajátszást: leginkább persze oda, ahol nincs.

- Ha jól magyarázom a szavait, szükség van egy népoperára és egy utazó társulatra, amilyen valaha a Gördülő Opera vagy a Déryné Színház társulata volt.

- Igen.

- Ez állt a pályázatban?

- Ez is. Ezenkívül naplóztam az elmúlt másfél évet, valamint programot adtam hosszabb időre, de ez még nem lesz nyilvános, hisz' senkivel nem beszélhettem komolyan arról, mit csinál majd 2018-ban. És létezik egy nagyon értékes kamaraoperai repertoár, amelyből érdemes néhányat színre vinnünk: ezekkel aztán vidéken is vendégszerepelünk majd, Pesten pedig a Zeneakadémia kistermében lehetne őket játszani. Az Opera kiemelt támogatást kap, meg kell mutatnunk, hogy indokoltan kap ennyit - és művészi erőforrásaink szerencsére elképesztőek. Természetesen tudom, hogy az igazi operaélményhez az „igazinak" elfogadott opuszok is hozzátartoznak, ezért is indítjuk a gördülést egy, a praktikum határán még át nem billenő Don Pasqualéval.

- A kormányzat láthatóan szívén viseli az operajátszás jövőjét a nyolc és félmilliárdos támogatással.

- 8,3 milliárdossal. Ami az iménti erőforrásokat illeti, ez Magyarország legnagyobb zenei központja, nagy szükség van rá, hogy az országban mindenütt érezzék a kisugárzását - persze, operai értelemben, ideértve a testvérműfajt, a balettet is.

- Ez biztosan így van - de az elmúlt két év mintha éppen az ellenkezőjéről szólt volna, pénzt zároltak és vontak el, szervezeti átalakítás történt, létszámcsökkentést hajtottak végre, aminek időnként jelentős visszhangja is volt. Az ön kormánybiztossá kinevezésekor erről szó sem esett. Voltaképp mi történt?

- Ha már csak azt nézem, mióta rettegett tőle mindenki, abból levezethető a változás kikerülhetetlensége. Új gyakorlatra volt szükség a külföldi vendégek meghívásában és a működtetésben, a repertoár alakításában, a játékszisztémában, nem utolsó sorban pedig az énekes szólisták jogállásának modernizálásában. Előbb mérni akartam, azután vágni, de végül fel kellett gyorsítanunk a lépéseket az állami alkalmazottak számának csökkentése miatt. Viszont az hamar látnivaló volt, hogy a magánénekesi tárban például nagyon fonák helyzetet örököltünk. Az életkori súlypont végletesen rossz helyre tolódott, 50 év fölé.

- Ma ezt úgy mondják a HR-szakemberek, hogy kedvezőtlen a korfa. Le kellett nyesegetni a korhadt ágakat?

- Mindenki, az összes elődöm láthatta, hogy ez a helyzet, de senki sem tudott vagy akart változtatni ezen, csak felületi kezelés történt, strukturális nem. A vendégénekeseknek köszönhetően a közönség aligha érezhette, miként áporodik a levegő. Kovalik Balázs nagy szolgálatot tett azzal, hogy idehozta a tanítványait, akik azóta is többé-kevésbé a színház holdudvarához tartoznak.

- Hányan voltak magánénekesek?

- Státusban harminchat művész működött, a szerepek zömét viszont a hatvan-hetven vendégénekes énekelte. A korlátlan határidejű szerződéssel rendelkezők között persze fantasztikus énekesek is voltak, ám amikor a minisztérium közölte, hogy a 2012-es bértámogatás az előző évinél lényegesen kevesebb lesz, és megadta az elérendő státusok számát is, kiderült: kétszáztíz álláshelyet kell megszüntetnünk. Némi kötélhúzás után száznegyvennégy dolgozó elbocsátásában egyeztünk meg.

- Kivel egyeztek meg?

- A színház négy érdekképviseleti szervezetéből hárommal. Megértették a leépítés szükségességét, belátták, hogy a működőképesség fenntartásához az szükséges, hogy a nagy létszámú művészeti tárakból a lehető legkevesebb embert küldjük el. Így arányaiban a legtöbben az adminisztrációból távoztak: 29%-os volt a létszámcsökkentés. A zenekar, a balettkar és a kórus nem viselt volna el komolyabb érvágást. A magánénekesi tár viszont nem úgy működött, ahogy az a nyugat-európai operaházakban megszokott. Volt, aki évek óta nem állt színpadon, mások felléptek ugyan, de az év nagyobb részében otthon ültek. Rendszerszerűen kivitelezhető lépés volt, hogy az énekeseket egyetemlegesen kiszervezzük. Ugyanakkor köteleztük magunkat arra, hogy mindenki kap komoly felmentési időt, végkielégítést, a következő évadra valamilyen szerződési ajánlatot, és szinte mindegyikük igénybe tudta venni az ún. „művésznyugdíjat".

- Tehát megszűnt az, amiről az elmúlt két évtizedben olyan sok szó esett pro és kontra. Nincsenek közalkalmazotti státusú magánénekesek, sőt a házhoz egyáltalán nem kötődnek állandó szerződéssel énekesek. Ki-ki egy-két-három éves szerződéssel dolgozik, ahogy az a színházaknál bevett gyakorlat.

- Most mindenkinek egy évre szól a szerződése, átmeneti évad a mostani, de tavasszal már látni fogjuk a következő három szezon műsorát, ismerjük a kapacitásigényt, és tapasztalatokkal is gazdagodunk. Ekkor, tehát még nyár előtt hároméves szerződéseket kínálunk a színház alapembereinek: azoknak, akikről tudjuk, hogy szükségünk lesz rájuk, és hangi állapotuk, szorgalmuk és megbízhatóságuk ezt megengedi. Nehéz volt az átalakítás, de hangoztattam, hogy ha már le kell nyelnünk a keserű pirulát, legalább gyógyuljunk meg tőle. Végül jelentősen megemelkedett azoknak a honoráriumszintje, akikkel dolgozunk, míg a nem-éneklésért ma már nem adunk ki pénzt.

- Azt olvastam, hogy pályázatot hirdetnek a különböző vezetői stallumok betöltésére.

- Ez törvényi előírás.

- Tudom - ugyanakkor az elmúlt évek színházvezetői pályázattörténetei elgondolkodtatók. Engem nem lehet azzal vádolni, hogy reflexszerűen egyetértenék L. Simon Lászlóval, akárhányszor csak megszólal, ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy nincs igazság abban, amit a színigazgatói pályázatokról mondott. Ha az ember az Új Színházra gondol, vagy néhány vidéki színházra, a Nemzetire vagy az Operaházra, borítékolható volt az eredmény. Ráadásul - bár a gyakorlat mindenütt más - de a világ boldogabb tájain a jelentősebb színházvezetői stallumokra meghívják a kiválasztott vezetőket. Igaz, a bécsi Burgtheater vagy a Staatsoper vezetőjének kiválasztásában elsősorban szakmai szempontok alapján döntenek. Nálunk még az alkalmas jelöltek kinevezésének is politikai színezete van. Vagy eleve úgy állították össze a bírálóbizottságot, hogy az megerősítse a várható eredményt, vagy látványosan szembefordult a kinevező a bizottság ajánlatával. Akárhogy is történt, a pályázat színjátéknak látszott. Ön ezt nálam biztosan sokkal jobban tudja, hiszen mostanában két pályázati ügyben is benne volt: a Nemzeti Színház igazgatói pályázatát elbíráló bizottság tagjaként, napokkal később pedig pályázóként. Mit gondol erről?

- Valóban nincs ez jól. A miniszternél úgyis ott a döntés joga, és szembemehet a zsűri véleményével. Bécsben a miniszterasszony a bírálóbizottság ajánlásával ellentétesen döntött, amikor kinevezte a Staatsoper mostani igazgatóját Shicoff ellenében (sőt, ha jól értem a helyzetet, most Dominique Meyer például azért dühös, mert megkérdezése nélkül hosszabbították meg mandátumát...). A legtöbb helyen (Zürich, Milánó, Róma, Salzburg, Párizs) azonban körülnéznek, meghallgatják a tanácsadókat, elbeszélgetnek azzal, akit kinéztek a posztra, azután döntenek. Gondolja meg: egyáltalán ki lehetne állítani minálunk olyan zsűrit, amelynek tagjait ne bélyegeznék meg így vagy úgy? Már a zsűri összeállítása is problémát okoz.

Szerintem különben a kulturális kormányzatnak joga, hogy kulcspozíciókba általa választottakat ültessen, hovatovább ezért nyert választást, ezt kérik majd rajta számon a következő voksoláskor. Emellett az is fontos, hogy kormányfüggetlenül tiszteletben tartsák a mandátumokat. Örülök, hogy Alföldi Róbertet nem váltották le - ahogyan 1998-ban Szinetár Miklóst sem -, miközben rendesen támadták. Ha hibázott is, hagyták, hogy kitöltse az idejét. Bízni kell abban, hogy a kinevező és a kinevezett közötti nyilvánvaló függés tudatában a kinevezett igyekszik majd jobban teljesíteni. A kinevezettnek viszont nem szabad „lefelé" politizálnia. Rám nyugodtan lőhetnek, de senki sem tud példát arra, hogy bár jobbra szavazok, balra ne lenne szemem: semmilyen szakmai döntésem mögött nem áll politikai megfontolás. Nem is tudom, hogy aki a színpadon áll, milyen politikai meggyőződésű, és abszolúte hidegen is hagy. Miért ne rendezhetne nálunk Alföldi Róbert? Most újítunk fel három Kovalik-produkciót, és elhiheti, nekem nincs mit kompenzálnom. Kizárólag a művészi minőség számít: aminek az értékében vagy a fontosságában hiszek, az kerül színpadra - meg aminek jelenleg még a foglyai vagyunk a hatalmas és matuzsálemi korú repertoár miatt. De öt év múlva már nem lesz mentségem: amit akkor lát, azzal szembesíteni lehet és kell is. Az a benyomásom, hogy sokan se kiköpni, se lenyelni nem tudják a dogmanélküliségemet.

- Itt a nagy lehetőség a bizonyításra. Van öt éve. Mindenesetre az előélete nem okvetlenül predesztinálja erre a feladatra.

- Mert jobbos lapokba írtam százszámra zenekritikákat? Mai napig jól érzem magam a Gramofonnál, ahova szerelemből írunk sokan, sokfélék, sokfélén. Vagy a tévé miatt: de hát én Kálmán Olgát vagy Dési Jánost sem hinném szemellenzősnek.

- Speciel ők nem lettek operaigazgatók.

- Tőről metszett politikai újságíró sosem voltam. Rengeteg kulturális műsort készítettem, ez viszont igaz. De hát kiskoromtól e kettő érdekelt: zene és közélet. És már tudomásul vettem: újságíróknak énekes vagyok, muzsikusoknak tévés.

- Tegyük ezt zárójelbe, nem akartam megbántani. Mindenesetre most van öt éve, hogy eloszlassa az előítéleteimet. Beszéljünk akkor arról, hogy milyen lépésekkel kíván engem meggyőzni rátermettségéről. A kamaraoperai és a népoperai irányt említette az imént.

- Szavakkal nyilván nehéz lesz, de kérem, értékelje a következetességet. Héja Domonkossal rögtön közös működésünk elején felesküdtünk az Erkel-kultusz kiszidolozására. Nem fogjuk u­gyan műsorra tűzni összes operáját, de játszani kell a Bánk bánt és a Hunyadi Lászlót, emellett pedig talán készítünk egy lemezfelvételt a Brankovics Györgyből is. Szeretnénk több Richard Strauss-művet játszani, ezt is első nap mondtuk el, hisz láttuk, hogy három év múlva elkövetkezik a szerző születésének 150. évfordulója. Strauss valaha nagyon népszerű volt nálunk, ő maga szívesen jött Pestre, vezényelt is az Operában. Kovalik idején már történtek lépések az Elektra és A rózsalovag színrevitelével. A Salome régebb óta repertoáron van, tavaly pedig bemutattuk az Arabellát. 2014 júniusára, az évfordulóra tovább építjük e repertoárt: hamarosan érkezik az Ariadné Naxoszban, majd jövő májusban a straussi főmű, Az árnyék nélküli asszony. Az évfordulót komoly Strauss-fesztivállal üljük meg, e hat operát kétszer-kétszer játsszuk el, közte pedig zenekari koncertet ad a BFTZ, és felavatjuk Strauss szobrát: mindez 16 nap alatt! Az Opera legnagyobb kihívása lesz az utolsó húsz évben!

Egyébként pedig minden évadnak megvan a maga munkacíme: az idei Wagner és Verdi jegyében telik. A tizenegy ismert Verdi-opera mellett most bemutatunk több, Pesten soha nem játszottat is, például a Stiffeliót. A bicentenáriumi év őszén új Falstaff-produkcióval is jövünk, és a kolozsváriakkal együtt eljátsszuk a Verdi-Schiller-trilógiát, amelybe beletartozik a Luisa Miller, a Haramiák és a Giovanna D'Arco. Verdiből tehát bőséges lesz a kínálat. A Wagner-operák esetében fél szemmel még mindig a Müpára sandítunk, de azért bemutattunk már idén egy sikeres Bolygó hollandit, a Parsifalt Nina Dudek, a Tannhäusert őszre Szinetár Miklós frissíti fel. Az Erkel Színházban a Parsifal magyarországi bemutatójának 100. és Reiner Frigyes halálának 50. évfordulójára nagy Wagner-gálát rendezünk, a következő években pedig felépítjük új Ringünket. Minden évben szeretnénk barokk bemutatót. Az idén Rameau-művel készülünk, Vashegyi György dirigálja majd korhű apparátus élén. A jövő évadban lesz Gluck születésének háromszázadik évfordulója, az Iphigénia Auliszban rendezése prózai művész után kiált: Alföldi Róbertet kértem fel. És Britten-évforduló is van, épp száz éve, 2013-ban született. A Lukrécia elrablására vagy a Háborús requiemre gondoltam, sosem játszották ezeket az Operában: Britten-nap keretében szeretnénk a szerzőről megemlékezni.

- A Mozart-repertoárral kapcsolatban milyen elképzelései vannak? A tavalyi Don Giovanni igazi mélypontja volt az operajátszásnak.

- Én sem lelkesedem érte, készen kaptuk. Most még megy, sokat javult a szereposztások révén, de messze nem képzelem szimplának az operák operáját. A Così fan tuttét is új rendezés váltja majd, míg A varázsfuvola-megbízás Szinetár Miklós doyeni ajándéka volt 80. születésnapjára.

- Említette Alföldit és Szinetár Miklóst. Ki mindenki fog rendezni a következő években?

- Szeretném visszacsábítani Kovalikot, Szikora Jánosra nagyon számítok, jön Vidnyánszky Attila, Anger Ferenc, Gulyás Dénes, M. Tóth Géza, Szűcs Gábor, és bemutatkozási lehetőséget szeretnék adni olyanoknak is, akik még nem rendeztek nálunk. Évente egy produkciót pedig külföldi művész rendez majd: idén Arnaud Bernard fogalmazza meg a maga Falstaffját.

- Alföldi Róbert mit szólt az ön fölkérésére?

- Azt hiszem, örült. A Gluck-mű kapcsán már konkrétumokat is meg kellene beszélnünk.

- Mely kortárs operák bemutatását tervezi?

- Selmeczi György I spiritisti című opuszát jövő januárban mutatjuk be. Szakcsi Lakatos Bélától rendelt még operát a színház, Melis Lászlónak egy friss Csukás István-szövegkönyv alapján gyermek-daljátékra adunk megbízást - gyerekeknek egyébként minden évben szeretnénk egy-egy új művet játszani. Tallér Zsófiát is megkeresem ez ügyben. Az új Varázsfuvola mellé készül egy gyermekeknek szóló változat is Lackfi János műhelyében, Parázsfuvolácska címmel. Nagy álmom ezen kívül, hogy elhozzuk Münchenből Reimann Lear király-operájának Ponnelle-féle eredeti rendezését.

- Ezt hogy képzeljem el? Ponnelle huszonöt éve halott. Megvásárolnák a díszleteket?

- Nem, csak a terveket, amúgy pedig a tévéfelvételek alapján, egykori asszisztensekkel rekonstruálható a rendezés. Múltkor beszélgettünk Ralf Weikerttel, ő ott volt a premieren: szerinte is katartikus volt az előadás. Jó lenne új Lulu-produkciót is világra segíteni, és Eötvös-operát játszani. A kortárs és a háború utáni művek színrevitele persze kockázatos egy bevételre kényszerített színházban, amely jegyárakból bért fizet, ugyanakkor befektetés is a jövőbe. És - okosan végrehajtva - kötelező.