Kelemen Barnabás - Emmer László felvétele

- Első emlékem rólad az, hogy a szüleid házában járva interjút készítettem a Liszt Ferenc Kamarazenekar valamelyik külföldi vendégművészével, te pedig egészen kis fiúként keresztülmentél a színen. Valamennyiünk életében meghatározó körülmény, hogy hová születünk. A te esetedben ez talán még fokozottabban lehet így, hiszen anyai ágon egy nagy hagyományú és presztízsű, cigányzenész-gyökerekkel rendelkező család leszármazottja vagy, édesapád pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekarban csellózott. Alighanem születésed előtt megpecsételődött a sorsod. Hogyan dőlt el, hogy muzsikus leszel?

- Hadd tegyek egy kitérőt: a kislányunk kilenc és fél éves, és rég abbahagyta a hegedűt. Egészen pici korában már végigülte a koncerteket, szerette, hogy a szülei hegedülnek, nem is látott mást, csak azt, hogy minket milyen boldoggá tesz a zenélés. Másfél évesen kapott egy kis, tizenhatodos hegedűt, utánzott bennünket, négyévesen elkezdett tanulni, de úgy érezte, már évek óta játszik ezzel a játékszerrel, és még mindig nem azok a hangok jönnek ki belőle, amelyeket hallani szeretett volna. Nagyon hamar elfogyott a türelme, úgyhogy abbahagyta a hegedülést. Hatévesen zongorázni kezdett, és nagyon ügyesen játszik. Nem tudjuk, mi lesz belőle. Gáspár fiamnak nem engedtük, hogy játékszerként használja a hangszert, viszont most, négy és fél évesen elvittük Ácsné Szili Évához, nagyon élvezi, imád gyakorolni. Ezt csak azért mesélem el, mert ilyen apróságokon rengeteg múlik.

Ami engem illet, én annak idején, négyéves koromban Rolla Jánostól kaptam egy nyolcados hegedűt, de a szüleim hatéves koromig nem engedték meg, hogy kézbe vegyem. Mindössze kétszer vettük le a helyéről. Talán a születésnapomon. Amióta az eszemet tudtam, mindig is hegedülni akartam. Kicsi gyerekként eljárhattam a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbáira, és lenyűgözött, ahogy Rolla János vezetésével dolgoztak. A zenekar a koncert előtt háromnegyed hétkor mindig beült a nagyterembe, ahol egy amolyan összefoglaló próbát tartottak. Megvolt a helyem, ahonnan a legjobban láttam Jancsi bácsit, imádtam őt. Apai nagyapámék pedig bolondultak a magyar nótáért, és a rádióban állandóan hallgatták anyai nagyapámat, Pertis Palit. Én minden nótáját betéve fújtam. Rengeteget jártunk a Mátyás-pincébe, ahol Lakatos Sanyi bácsi játszott, hallgattuk Lendvai Csócsi Jenőt és Boros Lajos bácsit. Én még élőben hallottam ezeket a nagy öregeket. Egyébként Rolla János is nagy rajongója volt Lendvai Csócsi Jenőnek. Mindez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy hegedülni kezdtem. Hatéves koromtól Baranyai Valériához jártam, aki korábban lebeszélte a szüleimet arról, hogy négyévesen taníttatni kezdjenek. Azt tanácsolta, tanuljak addig inkább kottát olvasni. Mélységesen igaza volt. Ma is látom, milyen rossz, ha egy tehetséges gyerek elméleti tudása nem áll összhangban a hangszeres tudásával. Ebből később csak gondok lesznek. Az elméletnek kell maga után húznia a hangszeres tudást, és nem fordítva.

- Nagyon fiatalon felvettek a Zeneakadémián a különleges tehetségek osztályába, Perényi Eszterhez.

- Baranyai Valériának nagyon sokat köszönhetek. Technikai dolgokban már sem Isaac Stern, sem Thomas Zehetmair nem tudott hozzá képest újat mondani. Szinte mindent eldönt, hogy ki tanítja meg az embert úgy hegedülni, hogy ne fájjon a háta, ne legyen ínhüvelygyulladása, ne legyen kín a hegedülés. A rossz beidegződésnél nincs rosszabb. Perényi Eszter ugyanezt a vonalat vitte tovább, megemelve mindezt kivételes zeneiséggel és módszertani megalapozással. És persze a szüleimről nem is szólva. Felvették magnóra, ma is megvan még, hogyan gyakorolok. Apámmal úgy gyakoroltunk, hogy az etűdöket négyütemes egységekre bontottuk, és nekem ezeket az egységeket ötször hibátlanul el kellett játszanom. Ha az ötödiket elrontottam, kezdődött elölről a számolás. Ezért igyekeztem és nagyon figyeltem. Ma is ebből élek, akkor ugyanis megtanultam koncentrálni, és jól gazdálkodni az időmmel. Volt még egy apróság: a Széchenyi-hegyi házunkban a szobám szomszédos volt Rolla Jánosék lépcsőházával. Sosem tudtam, mikor jön és mikor megy, úgyhogy igyekeztem úgy gyakorolni, hogy ne kelljen szégyenkeznem, ha véletlenül hallja, amikor játszom.

- Rolla Jánostól órákat is vettél?

- Nem ért rá tanítani engem, de ha foglalkozott velem, azt nagyon értékeltem. Később is minden tanácsát megfogadtam. Életre szóló dolgokat kaptam tőle.

- A Zeneakadémián a hegedűn kívül mi mindent tanultál?

- Kezdettől, tizenkét éves koromtól jártam improvizációs gyakorlatra Bogányi Gergellyel, Király Csabával és más barátaimmal. Ez nagyon sokat számított, ahogy a zeneszerzés órák is, valamint azok a nyári táborok, ahol mindezt a vizualitással összekötöttük. Apagyi Mária és Lantos Ferenc tartotta ezeket az improvizációs foglalkozásokat. Tizenöt éves koromtól pedig Rados Ferenchez is jártam kamarazenére, de elvittem hozzá mindent, amit egyébként tanultam. Hozzá ma is járunk, a vonósnégyessel, nagyon sokat segít nekünk.

- Kik voltak azok, akik a legtöbbet alakították az ízlésedet? Nekem mint zenehallgatónak meghatározó élményem volt a Liszt Ferenc Kamarazenekar, nagyon sok művet velük hallottam először. Ha valaki a zenekar két tagjának a gyereke, azzal biztosan fokozottan így lehet. Mindenesetre az emberiség története azt mutatja, hogy a gyermekek egy ponton föllázadnak a szülők ellen, mást és másképp akarnak csinálni. A te életedben volt ilyen zenei lázadás?

- Nekem a szüleim mindig példaképül szolgáltak, a komolyságukkal, a szigorukkal és a humorukkal. Nem akartak csodagyereket nevelni belőlem: ha elvégeztem a napi penzumomat, teljes szabadságot élveztem. Nem lázadtam különösebben a szüleim ellen. Édesanyám mindent tudott a régi zenéről, amúgy meg azoktól az emberektől, akik a zenekarral játszottak, nagyon különböző impulzusokat kaptam. Játszottam Isaac Sternnek és Thomas Zehetmairnak - két hatalmas művész, nagyon eltérő felfogással. Mindkettőtől rengeteget tanultam. Stern '94-től a haláláig évente egyszer-kétszer meghallgatott. Jártam nála New Yorkban, illetve ha Európába jött, odautaztam hozzá. Ha megpróbálom szavakkal elmondani, mi volt a lényege a tanításának, óhatatlanul közhelyszerűen hangzik, pedig igazán nem volt az. Félelmetes mélységekig ment el azzal, ahogy gesztikulált, ahogy kiabált, ahogy járkált körülöttem, ahogy felemelte a hegedűt, és beszélt nagyon keményen.

- Ezt igazán nem gondoltam róla, olyan kedves ember volt...

- Baranyai Vali néni, Perényi Eszter és Rados Ferenc után Stern igazán smafu volt, de azért ha valamit nagyon fontosnak tartott, és úgy gondolta, tudnám jobban csinálni, mégsem csinálom jobban, akkor kieresztette a hangját. Egyébként ha az ember egy év kihagyás után meglátogatta, pontosan emlékezett az utolsó alkalomra. Minden egyes hegedűórán legalább egy negyedórát skáláztunk. Próbálom ezt a növendékeimnek is megtanítani: olyan ez, mint a sportolóknál a bemelegítés. Ott minden kiderül. Óriási titkokat osztott meg velem. Zehetmair, ahányszor csak játszottam neki, mindig sok technikai fogásra hívta fel a figyelmemet. A hegedű nem az a hangszer, amelyen csak úgy, minden előtanulmány nélkül szépen lehet muzsikálni. A hegedülés nagyon természetellenes pózban történik. Tőle tanultam meg, hogy például a bal váll eltűnik a hangszer mögött, nem látszik, de ösztönösen megemeljük a vállunkat, ha a nyak és a váll közé helyezzük a hegedűt. Ha ez a mozdulat nem tudatos, kontrollált és természetes, az a testünkben feszültséget idéz elő, vérkeringési és testtartási problémákat okoz.

Emlékszem, Zehetmairrel egyszer egy nagyot beszélgettünk. Elmondta, kitől mit tanult, Harnoncourttól Max Rostalig ki mindenki volt rá hatással. Nagyon sokféle befolyás érte, és ez jól van így. Velem is hasonló történt. Nemrég azt írták rólam, hogy romantikusan játszom Haydnt. Haydnban rengeteg a romantikus vonás, olykor egészen szélsőséges dolgokat mond. Nem szabad őt beskatulyázni. Szomorúan sem kell őt játszani, hiszen zenéje tele van kimondottan „szórakoztatózenei" elemekkel. Zehetmairtól tanultam, hogy az ember igyekezzen minden lehetséges hatást magába szívni és felhasználni. Nem szabad elvetni egy-egy iskolát. Rengeteget segít Perényi Eszter is. A vonósnégyesünk is gyakran játszik neki, és nagyon fontos tanácsokat kapunk tőle. És ha az ember az egyik minőségében profitál valamiből, az a másiknak is használ. A vonósnégyes mostanában sokat fejlődött, rengeteg mestert és darabot ismerünk meg, és folyvást látnunk kell, mennyire az út elején járunk még. Berlinben, a Filharmóniában játszottunk a múlt héten, ahol találkoztunk Eberhard Feltz professzorral, jelentős kvartettek mentorával, aki eljött a koncertünkre is. Nagy élmény ilyen mesterekkel személyes viszonyt kialakítani.

Mostanában különösen sokat foglalkoztat a vezénylés, de soha nem akartam ezt erőltetni. Volt viszont néhány alkalom, amikor úgy hozta az élet, hogy dirigálhattam, és nagy magabiztossággal álltam a zenekar elé. Még Petrovics Emil és Szokolay Sándor is jelen volt, és hallott engem. Nagyon biztató szavakat mondtak. Később visszanéztem az ott készült felvételt: rémes volt. A feleségemmel, Kokas Katival megbeszéltük, hogy ha ezt komolyan akarom csinálni, akkor nem lehet csak úgy félvállról venni. Ez hat éve történt. Bejelentkeztem Jorma Panulához és Leif Segerstamhoz, a finn dirigensiskola nagy tanáregyéniségeihez, és öt évig, akárhányszor Finnországban jártam, órát vettem tőlük. Legutóbb Segerstam azt mondta, ne menjek hozzá többet, hanem járjak inkább zenekarokhoz dirigálni.

Vezényeltem azóta a Concertgebouw kamarazenekarát, az Izraeli Kamarazenekart, Marosvásárhelyen pedig egy Beethoven-szimfónia mellett a Bartók Hegedűversenyét fogom vezényelni - Kati szólójával. Kati és a húga, Dóri szólójával pedig a Brahms-kettősversenyt. A nyáron irányíthattam az Indianapolisi Szimfonikusokat is; Csajkovszkij Vonósszerenádját adtuk elő - a teljes zenekarral, úgy, ahogy azt a szerző elképzelte.

A vezénylés nagyon sokat segít a kvartettezésben is, hiszen egyik-másik vonósnégyes annyira szimfonikus fogantatású, hogy segít, ha az ember karmesterként vezet. A vonósnégyesnek nagyon jót tesz, ha két-három nappal a hangverseny előtt, amikor már nincs sok idő szöszmötölni, viszont az ember átlátja már a problémákat, karmesterként „rendezi be" az arányokat. Zehetmair egyébként nagy példaképem ebben. Ô is szólózik, kvartettezik, és van egy zenekara, amelyet vezényel. Ezen kívül tanít is. Ezen a pályán nem vagyunk egyedül, ugyanezt csinálja Christian Tetzlaff és Pekka Kuusisto is.

- Sok muzsikus zenén kívüli forrásokból merít.

- Nagyon is fontos! Növendékeimnek és mesterkurzusokon is mindig beszélek arról, milyen fontosak a társművészetek, a természet, a sport és az ösztönző emberi közeg. Nem lehet nem tudni arról, miben különbözik az orosz irodalom Csajkovszkij, illetve Sosztakovics korában, vagy miként hatott az impresszionizmus a zenére. A természet kimeríthetetlen, hiánya pedig beszűkít minden embert, nélkülözhetetlen inspiráció! Kisfiamnak, ha elfárad a hegedűórán, nem pihennie kell, hanem futnia három-négy kört a teremben. S csodák csodája, újra tíz-tizenöt percig képes figyelni. Én ugyanezt teszem, csak nem a szobánkat futom körbe, hanem például a Margitszigetet kétszer, megállás nélkül. Ez sok napra elegendő energiával lát el. A legjobb embertársaimat pedig szerencsére megtaláltam idestova tizenhat éve, amióta összekötöttem az életemet feleségemmel, s azóta megkétszereződtünk. Nem lehetek eleget a családommal.

- Sok zenét hallgatsz?

- Ahhoz, hogy az ember a szükséges információk birtokába kerüljön, nem kell mindent végighallgatnia, sokszor elég belehallgatni egy-egy lemezbe. De sokat hallgatok zenét, érdekel mások muzsikálása. Ugyanakkor annyi zene jár egyidejűleg a fejemben, hogy az megoldja a zeneszükségleteimet. Most például Richard Strauss Hegedűversenye, amelyet Segerstammal fogunk előadni.

- Ezt mifelénk nemigen játsszák. Repertoárod egy részét hallottuk a honi koncerttermekben, de ahogy az említett Strauss-darabot nem ismerjük, gondolom, vannak még rejtett kincseid.

- Repertoárom jelentős részét nem játszottam még itthon: Saint-Saëns, Bruch, Csajkovszkij és Sibelius Hegedűversenyét, Prokofjevet, jövőre pedig Penderecki Hegedűversenyét adjuk majd elő a szerző nyolcvanadik születésnapja alkalmából. És akkor még nem szóltunk a vonósnégyes-repertoárról.

- A kaposvári fesztivált a feleséged irányítja, de gondolom, neked is van részed benne.

- Kati most is lóg a telefonon és próbál támogatókat szerezni. Jelenleg úgy fest, hogy külföldről több esélyünk van pénzek megszerzésére, mint itthonról. A fesztivál hatalmas élmény, de rengeteg energiát emészt fel. Ez az energia később úgy térül meg, hogy a fesztivál segítségével szélesebbé válik a kapcsolatrendszerünk. Ha valahová nem jutunk el, és nem sikerül megismerkedni arrafelé egy-két érdekes művésszel, akkor őket hívjuk el a Kaposfestre. A világ sarkait hozzuk össze egy pontba Kaposváron. Különleges alkalom: világhírű szólistákat sokszor először s utoljára lehet egy bizonyos felállásban (leülésben) együtt hallgatni. De legalább ekkora művészet őket összeszervezni, hogy ráérjenek, szívesen játsszák a rájuk bízott szólamokat, és ez mind Katinak köszönhető elsősorban, s a mögötte levő remek csapatnak, Bolyki György vezetésével. Nem akármilyen élmény volt 25 év után először hallani Radost Kocsissal, Joshua Bellt a nyitókoncerten Mendelssohn Oktettjét vezetni, Frankl Pétert együtt játszani számos kiemelkedő fiatal egyéniséggel, vagy épp Ivry Git­list Kállai Ernő cigányzenekarával játszani egy színpadon. S most négy-öt zenészről beszéltem, de nyaranta negyven-ötven művész lép fel, akiknek emberileg is passzolniuk kell egymáshoz, s ez talán Kati legzseniálisabb képessége, ahogy össze tudja rakni  a személyiségekhez legjobban illő műsort. Mint egy keresztrejtvény-készítő, aki művészeket „helyez" a remekművekbe.