Kelet-Közép-Európa - ugyan melyikünk komplexusai nem sajdulnak  meg erre az ártatlannak tűnő geográfiai kifejezésre? Először is, hol a hangsúly: a „keleten" vagy a „középen"? Akárhol van is, ez bizony semmiképp sem a „Nyugat". (Bár Spengler óta tudjuk, csaknem száz éve ott is alkonyodik... Ide nekem azt az Untergangot!) A szó hallatán reánk nehezedik a kelet-közép-európai lét minden nyűge; ama térségé, ahol kalandvágyból marad az ember. (Nota bene, ez a kalandvágy manapság ifjainkban aggasztóan csökkenni látszik.) De elég csak egy kissé odábbállni, nem messzibb, mint, mondjuk, München, hogy kiderüljön: Kelet-Közép-Európa nemcsak zivataros évszázadok véráztatta földje, nemcsak elviselhetetlen, korrupt, leszakadó, küszködő, identitászavaros (nem kívánt törlendő, avagy új jelzőkkel szaporítható), hanem mindenekelőtt - érdekes. Izgalmas egy hely.

Heinrich Blömeke, a prágai Goethe Intézet igazgatója legalábbis így gondolja. Ô az ötletgazdája a „Honnan hová? - mítoszok, nemzet, identitások Kelet-Közép-Európában" nevet viselő projektnek, amely a poszt-szocialista országok  fiatal zeneszerzőit szólította meg, komponálnának en­semble-darabot az említett témában. No mármost, e sorokat jegyző széplelkű zenetörténész azt hitte, efféle elvont politikai, társadalmi tematika nemigen lehet ihlető múzsája a hangművészetnek. Szerencsére tévedett - de ne vágjunk a dolgok elébe. A projekt egyfajta imponáló léptékű zeneszerzői pályázat, melynek regionális körülhatárolása is tanulságos. Szlovénia, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország és a három balti állam: Litvánia, Lettország és Észtország vett részt benne. A Balkán - mely ebben az olvasatban Horvátországnál kezdődik - kizárva. S nem esik szó Erich Honecker egykori, oly „barátságos" birodalmáról sem. (Miért is esnék? Az belügy: oldják meg a németek. Lehet, hogy már meg is oldották.) E nyolc ország közül akad, amelyik húsz éve még nem is létezett (Szlovénia), vagy épp akkortájt vívta ki újra - korábbi történetében kérészéletűnek bizonyult - függetlenségét (Baltikum). De mindegyikük ekkor szabadult a szovjet blokkból, s kezdte el önálló életét Európában. Annál izgalmasabb, hogy milyen itt  a közhangulat ma, húsz évvel a nagy változások után. Hogyan élik meg független államiságukat azok, akik most először teszik? Milyen régi-új nemzeti mítoszok élnek, s teszik élhetővé vagy élhetetlenné Carantania, Hunnia vagy Livónia földjét? Ezt kellett tehát hangokba foglalniuk a fiatal karantán, hun és livón zeneszerzőknek.

Hadd szóljak a válogatás módszeréről, mert példásan korrektnek, átláthatónak és hatékonynak találom. A projekt zenei vezetését Eötvös Péterre bízták, aki a nyertes pályaműveket el is vezényli az Ensemble Modern élén. Minden országban felkértek egy zsűritagot, hogy ajánljon három-négy fiatal komponistát. Hazánkban Fekete Gyula, a Zeneakadémia zeneszerzés tanszakának vezetője látta el ezt a feladatot. Huszonhét ajánlat érkezett, s e fiatal zeneszerzők 2012 májusában, Frankfurtban négy napon át együtt dolgozhattak az Ensemble Modernnel és Eötvössel. Névjegyként mindegyikük magával vihette egyik korábban elkészült darabját, amelyből karmester és együttese felmérhette a képességeit. Ezután egy szöveges szinopszist és pár oldalnyi zenei vázlatot kellett benyújtaniuk, immár a projekt témájában. A nyolc ország zsűrije ezeket a koncepció érdekessége és a zenei ötletek kvalitása alapján pontozta. Ebben a fordulóban már egyik zsűritag sem szavazhatott saját országa jelöltjeire. Innentől a pontszámok döntöttek. Nem törekedtek tehát - amint az Nyugaton oly gyakran megesik - valamiféle mereven értelmezett political correctness jegyében arra, hogy minden meghívott országból hirdethessenek továbbjutót. Így alakult ki a meglepő végeredmény: két szlovén, egy-egy magyar, cseh, lengyel és három(!) lett zeneszerző kapott elismerést.

Eötvös Péter, Rumi Ogawa és az Ensemble Modern - Astrid Ackermann felvétele  

A nyolc díjnyertes pályamű először 2012. december 11-én és 12-én hangzott el Münchenben, a Muffatwerk nevű alternatív helyszínen, mely jellegében leginkább a mi Trafónkhoz hasonlít, bár Isar-parti fekvése kétségkívül poétikusabb környezetet biztosít számára. A város egykori elektromos erőművét technikai vértezettség híján inkább sörgyárnak néztem, hiszen karcsú kéménye nagyon emlékeztet Menzel klasszikus filmjének jól mászható magaslatára. Amit viszont nem kis irigységgel megállapíthattam - Christkindlmarkt ide, imponáló kulturális kínálat oda -: négy-ötszáz főt befogadó széksorai mindkét nap teljesen megteltek a kelet-közép-európai kortárs zene iránt is nyitott közönséggel. A programot a Bayerische Rundfunk is beemelte musica viva című kortárs zenei sorozatába, s akadt egy bank is, amely megnyitotta bukszáját a nem olcsó vállalkozás számára. A szervezés, kivitelezés pedig példás német rendben zajlott, a Bajor Szépművészeti Akadémia által szervezett mini konferenciával - melyen felszólalt zeneszerző (Vinko Globokar, Miroslav Srnka), de író és történész is - koncertek előtti beszélgetésekkel, példásan szerkesztett műsorfüzettel. (Már a puszta normalitás, azaz a működőképesség eme foka is katartikus hatást gyakorol a kelet-közép-európai látogatóra, vulgo: rám. Hogy klasszikusokat idézzek: ezen azért érdemes lenne elgondolkodni.)

A történet ezzel még nem ér véget: együttes és karmestere 2013 szeptemberében Varsóban, októberben pedig Rigában és Budapesten is bemutatja a kétestés produkciót. Utóbbira a Budapest Music Center új, Mátyás utcai koncerttermében kerül majd sor, október 11-én és 12-én.

De milyenek voltak a díjnyertes művek? - kérdi türelmetlenül kelet-közép-európai olvasóm.

Természetesen vegyes jelentőségűek, de egy bizonyos színvonalat mindegyikük megütött. Volt, amelyiket Nagy Zoárd, a lépegető fenyőfa zseniális esztétikai kategóriá­jával jellemezhetünk: „találmánynak nem rossz, csak versnek". (vö. Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő, 112.). De akadt érdekes, hatásos zene, amely szellemesen rezonált a feladatra, sőt született igazán magvas kompozíció is. Kimerítő (ausführlich) kritikát nemigen van értelme írni olyan darabokról, melyeket e sorok potenciális olvasói közül mindössze négyen-öten hallottak, mégis reflektálnom kell a minőségükre.

PAWE∂ HENDRICH (1979, Lengyelország) megjelenésében is rockbandák frontemberére hajaz, s talán az lenne az ő igazi zenei világa is, bár Sedimetron című munkája a „komoly" kortárs zene rangját célozza. Koncepciója kissé elvont: az identitásképzés folyamatát a szedimentáláshoz hasonlítja (én, tudatlan, ülepítésnek fordítanám a fogalmat, erősen remélve, hogy természettudósok nem olvassák ezt a sarlatánságot). Az egyes „ülepítendő" rétegek különböző hangzástípusokban jelennek meg a művében, a fafúvók a normális hangkeltést gondosan megkerülve, ezerféle effektussal élnek, a hangszer testébe lehelt sóhajoktól a billentyűk rácsapódásának zajaiig. A fuvola felhangglisszandókban tobzódik, a klarinét pizzicato-hatást kelt. Még azt sem mondhatom, hogy a darab hallgatása közben nem jelenik meg a hallgató képzeletében a hasonlatként segítségül hívott fizikai folyamat, az összbenyomás mégis az, hogy a sok effektus közt elvész a zene (igaz, Nagy Zoárd?).

NINA ∏ENK (1982, Szlovénia) figyelemreméltó ötlettel vont be „szerzőtársakat" a kompozíciójába. Körlevelet intézett szlovén írókhoz, hogy küldjenek neki kommentárokat és véleményeket Szlovénia jelenlegi helyzetéről. Huszonhat szöveget kapott. Volt köztük vers, monodráma, novella, sőt egészen rövid SMS is. Ebből állította össze műve librettóját, amelynek megszólaltatását egy beszélőre bízta. A müncheni előadáson az Ensemble Modern egyik ütőse, David Haller szólaltatta meg a Sprecher-szerepet. A darab címe Twenty in Five (Húsz az ötben), azaz Szlovénia függetlenségének húsz éve öt képben. ∏enk kisasszony dramatur­giai érzéke kiváló, s a felhasznált szövegek is nagyon erősek. A mű angol, német és olasz fordításban tálalja őket, s maguk az írók választhatták meg, melyik világnyelven kívánják visszahallani textusukat. (A tudósítónak szembesülnie kellett azzal, hogy itt van a szomszédjában egy kis ország, melynek a jelek szerint érzékeny, kritikus, tehetséges értelmisége, figyelemreméltó irodalma van, amiből egy nevet, egy sort sem ismer. Ezen szintén el lehet gondolkodni.) A szlovén írók erősen kritikusak, s mindezt az intellektus jelenlétének csalhatatlan jeleivel és sok poézissel művelik. A kompozíció hallatán először a melodráma jutott eszembe, aztán egyfajta plakátszerű futurista kiáltványra asszociáltam, később persze az opera műfajára is. A szöveg értelmének követése éppoly fontos hatáselem, mint a zenei kommentárok, s ilyenkor persze felmerül a zenei auto­nómia kérdése. Kevésbé elegánsan fogalmazva: vajon „nem viszi el a balhét" a sok jó szöveg, amit csak illusztrálni kell, s nem válik-e a zene túlságosan is a szöveg szolgá­lóleányává? Úgy érzem, Nina ∏enknek a zenei képzelete is elég erős, és megtalálta a  helyes arányokat. Sokáig emlékezni fogok  a darabjára.

Varga Judit

VARGA JUDIT (1979, Magyarország) nem használ szöveget, nem él külsőséges performance-elemekkel, s bizonyos tekintetben az egyik „legzeneibb" kompozícióval teljesítette a kitűzött feladatot. Entitas című darabjában „a sajátos, az egyéni, a különböző" kategóriáját vizsgálja. Arra kérdez rá, mi a különféle hangszerek sajátossága, s mi történik, ha egymáshoz hasonulva elveszítik egyéni arcukat. Mindez természetesen a globalizáció erős kritikája, s védőbeszéd az egyéniség mellett. Az ötlet így elmesélve talán kimódoltnak tűnik, de zenei megvalósítása nagyon meggyőző. Varga Judit imponáló gazdagsággal vonultatja fel három csoportra osztott együttesének, a vonósötösnek; a zongorának plusz ütőhangszereknek; illetve a fúvósötösnek egyéni és természetidegen játékmódjait. Az effektusok eme gazdag arzenálja azonban nem hangzik öncélúnak, hanem jól felfogható zenei dramaturgiába csoportosul. A zeneszerzőnő filmzenei tapasztalatai valószínűleg jótékonyan hatottak a darab világos, tömör és hangulatteremtő erővel bíró formálására. A XI. tételre (ne rémüljünk meg, röviden fogalmazott egységekről van szó, hiszen a tizenhárom tételes darab összideje csupán 18 perc) beáll a teljes arcvesztés állapota, a hangzás nivellálódik, s egy másik - orwelli - képpel élve nem lehet többé megállapítani, hogy ki az ember és ki a disznó. E folyamat szomorúságát siratja el a lírai epilógus. A partitúra erőssége a virtuóz zongoraszólam, amelyen meglátszik, hogy szerzője maga is kiváló zongorista, aki nemcsak pontosan ismeri a hangszer idiómáját, de ezt még új elemekkel is képes gazdagítani. Valamiképp Kurtág György zenéjének hatását is belehallom a kompozícióba, nem az utánzás, hanem a termékeny továbbgondolás szintjén.

KRISTAPS P-ETERSONS (1982, Lettország) Money című partitúrájában az előadói utasítások között a következőt is olvashatjuk: „Tilos nevetni". A lettek komoly emberek. A hirtelenszőke fiatalember azt vallja, az igazi mai mítosz a pénz, s természetesen mélyen elítéli e romlott állapotot. A pénz a maga fizikai állapotában is megjelenik a darabban, s hallhatóvá válik. Hol a színpad előterébe elhelyezett tam-tamba dobál pénzérméket az ütőhangszeres, hol egy nagy zsák pénzt önt egy vízzel teli vázába, melynek mikrofon által felerősített hangja „koronázza meg" a művet. Az Ensemble Modern tagjai hangszeres játékuk közben fel-felugrálnak, s izgatott tőzsdealkuszok módján teszik meg tétjeiket, jelezvén, hogy a mammon birodalmában járunk. Valóban nehéz nevetés nélkül végighallgatni a darabot (szerencsére a közönségnek nincs megtiltva), de magvas zenei emlékek mégsem maradtak bennem róla. Mindenesetre jól szórakoztunk.

MATEJ BONIN (1986, Szlovénia), a projekt legfiatalabb résztvevője Kaleidoscope című darabjában szép, tartalmas, „normális" zenét írt, mindenfajta külsőségtől és látványos programtól mentesen. Érdemes lesz rá odafigyelni, hiszen pár év múlva talán az eredetiség és a markánsabb arcél is társul majd kulturált írásmódjához.

FRANTI∏EK CHALOUPKA (1981, Cseh­­ország) Maπín Gun - Hét szertartás a cseh földnek a kommunizmus szellemétől való megtisztításáért című műve konkrét történelmi eseményt idéz. A Maπín fivérek, Ctirad és Josef 1953-ban, egy vadnyugati hajszára emlékeztető tűzpárbajban törték át magukat Nyugat-Berlinbe, melynek során négy rendőr is életét vesztette, s több súlyosan megsebesült. Tipikus kelet-közép-európai történet, melynek szereplőit a változó történelmi kontextusban hol a nép ellenségeinek és puszta gyilkosoknak, hol pedig nemzeti hősöknek, szabadságharcosoknak tartják. Chaloupka nem él az események hatásvadász illusztrálásával, inkább egy glisszandók által uralt, komor hangvételű, visszafogott gyászzenével reflektál rájuk.

A „pénzes" P-etersons után ANDRIS DZEN-ITIS (1978, Lettország) ugyancsak viccesnek szánta darabját, melynek címe Latvian Cookbook (Lett szakácskönyv). A tételek leírásához mellékelt rövid receptek szövege valóban nagyon szellemes. Csak egy példa, a VII. tételé: „Véres hurka. Egy disznó temetése. Míg fogyasztjuk, ne feledjük, hogy nem juthatunk a mennybe kolbásszal a szánkban, sem disznó hátán lovagolva." A kilenctételes mű azonban jóval hosszabb, és zeneileg jóval kevésbé érdekes, mint a kiinduló ötlet, hiába vonultat fel a szerző minden rendhagyó effektust, s hiába készteti bohóctréfákat idéző performance-ra az előadókat. Nem szabad egy viccet hosszan elmesélni.

J-ANIS PETRA∏KEVIƒS (1978, Lettország) Darkroomja a mezőny egyik legjobb, ha nem a legjobb darabja. A partitúra csodálatos hangszíneinek kikeverése érzékeny hallásról tanúskodik. A zeneszerző a projektre benyújtott szinopszisában elgondolkodik azon, hogy ha a lett népet az éneklő kedvvel azonosítják, de a mai zenében már nem lehetséges ez a felszabadult, szubjektív éneklés, akkor mi a teendő? Petraπkevi≈s vallja, hogy korunkban a népzene már nem szolgálhat inspiráció-forrásul, ezért „sötétkamrájában" egyéni utakat keres. A partitúra schumanni hivatkozása semmiképp sem konkrét idézeteket, vagy akár csak a schumanni hangulat és lelkület invokációját jelenti, sokkal inkább a zene florestani és eusebiusi természete közötti párbeszéd lehetőségének fürkészését. Mielőtt teljesen követhetetlen fejtegetésekbe bonyolódnék: a partitúra további tanulmányozást kíván,
e sorok írójától is.

Ismétlem, mindez 2013 október 11-és és 12-én itthon, a Budapest Music Centerben is hallható/látható lesz. Jöjjenek el, nem fogják megbánni.