Sárosi Bálint:

A cigányzenekar múltja

Az egykorú sajtó tükrében

I. 1776-1903; II. 1904-1944

Nap Kiadó, 2004, 2012

Sárosi Bálint a cigányzenekarok múltját két kötetben, az egykorú sajtó tükrében mutatja be. A nyolc évvel ezelőtt (2004) megjelent első kötet 1776-tól 1903-ig foglalta össze, az idén, ugyancsak a Nap Kiadó gondozásában napvilágot látott folytatás, a második kötet, 1904-től 1944-ig gyűjtötte egybe a cigányzenészekről és cigányzenekarokról szóló újságcikkeket. A sajtóhíradásokból összeállított antológia majd' két évszázad egyik legfontosabb magyar zenetörténeti témáját dolgozza fel, és a társadalom szinte minden rétegének használati, szórakoztató zenéjét szolgáltató zenészek mindennapi életébe, szociokulturális kapcsolatrendszerébe enged bepillantást. Ugyanakkor a két vaskos kötetbe szerkesztett cikkgyűjtemény több mint egyszerű pillanatképek sorozata cigányzenéről és cigányzenészekről - ahogy a szerző fogalmaz: valódi képe az adott korszakoknak. A cikkeket nagyobb részt újságírók jegyzik, akik többnyire nem voltak az adott terület szakemberei, csupán e műfaj átlagfogyasztói, kisebb részt pedig lelkes amatőrök, közhelyek ismételgetői, és csak elenyésző számban kiváló szakemberek. A hosszú időn át a magyarság egyetlen igaz zenei megnyilatkozásának tartott cigányzene és művelőik, a cigányzenészek prizmája okozta fénytöréstől függetlenül így lesz valódi a kapott kép, igazi társadalmi kórisme.

Sárosi, a magyar hangszeres népzene kutatásának doyenje, bár számos kiváló könyvében és tanulmányában már korábban is részletesen leírta a cigányzene és a cigányzenészek szerepét, jó tanítómesterként veszi a fáradságot, és a kötetek bevezető, illetve az első kötet nagyobb időegységeket tagoló tanulmányaiban újból elmagyarázza a magyar zenekultúra számára oly fontos jelenség lényegét, vázolja korszakait, a befogadó társadalmi közeget, a zenekarok repertoárjának a nemzetközi divatok szerinti bővülését, mindezt a kötetek anyagából vett emblematikus példákkal illusztrálva. A külföldiek által gyakran félreértett cigányzene megnevezés tisztázásához a második kötet elején Hevesi Sándor 1905-ben megjelent írását idézi, melyben Hevesi a cigányzenészek nem alkotó, hanem reprodukáló funkcióját hang­­súlyozza. Ugyanakkor Sárosi hozzáteszi, hogy a zenének hangjait, versnek, drámai mű­nek szavait jól reprodukálni - előadni - csak alkotó módon lehet. Az előadónak a szerzőéhez hasonló tehetséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a művet az alkotói szándék szerint tudja megszólaltatni. Ilyen értelemben a cigányzenészek legjava is alkotó tehetség - amiből viszonylag a cigány­zenészek között sincs több, mint amit bármely művészeti ágban tapasztalunk. Amiben a magyar cigányzenészek minden más szórakoztató zenésznél többre vitték, az nem a teremtő művészi erő, hanem a hajlékony alkalmazkodás azok ízléséhez, akiket kiszolgálnak. Sok igazság van Csathó Kálmán megállapításában, mely szerint: „a cigánybanda csak hangszer, aminek igazi művésze mindig a mulató magyar úr volt, aki dirigálni tudta". (1933. 12. 24.)

Ahogy Geszti Jenő cigányprímás vallotta idős korában, 1939-ben:

Ha még egyszer elölről kezdeném, újra cigányprímás lennék. Mert nincs annál magasztosabb s szentebb érzés: áll alá szorított hegedűvel kiállni a tizenhat tagú banda elé, és egy szép asszony szemébe nézve, fülébe muzsikálni a magyar lélekből lelkedzett magyar nótát.

A megszólaltatás, a reprodukálás mellett az adott, megtanult és magas szinten elsajátított stíluson belül zeneművek (jobban mondva dallamok) alkotása sem volt ritka a cigányzenészek közt, ahogy erről történeti adataink tudósítanak. Sárosi sorolja is a cigányzenész-komponisták nevét Biharitól Dankó Pistáig, akiről 1939-ben még filmet is forgattak. Nótaszerzeményeik közül az arányokat tekintve nem maradt hosszabb-rövidebb ideig használatban kevesebb, mint Simonffy, Szentirmay, vagy más híresebb nótaszerzők alkotásai közül. De tudnunk kell pontosan, hogy mi is az a nóta. Sárosi történeti visszatekintésében megadja a választ:

A verbunkos zene pedig közvetlen elődje és szoros rokona a magyar nótának. A kettő között a szoros rokonság abban is megmutatkozik, hogy sok esetben verbunkos vagy csárdásdallamhoz szöveget párosítottak, így lett belőle dal - nóta (ami eredetileg nem dalt, hanem hangszeres darabot jelentett.). [...] A 19. század elején a kottában is kiadott magyar táncdarabokat nevezték magyar nótának, megkülönböztetésül az idegen táncdaraboktól, melyek akkor a magyar urak között is divatban voltak.

Vagyis a magyar cigányzenészek által játszott „magyar cigányzene" stílusában, fordulataiban magán viseli születéskori, a 18-19. század fordulójának, az úgynevezett verbunkos korszaknak a jegyeit, és az azt követő időszakok változásait. Felölelte az úri és polgári rétegek „népdalát" a ritmikus, energikus magyar tánczenétől a sírva vigadás édesbús, szentimentális dallamosságáig, és széles társadalmi egyetértésben ezt tekintette a magyarság, de egyben a külföld is magyar nemzeti zenének. De miért vált akkor ez a közmegegyezéssel nemzetinek érzett hang „a zenei maradiság jelképévé" a 20. században? - teszi fel a kérdést joggal Sárosi, aki nagyon jól tudja, hogy a kezdetben kibékíthetetlennek tűnő zenei világok közti harcra magyarázattal kell szolgálni. Túllép azon a sablonná merevedett megállapításon, hogy Kodály és Bartók a magyar nép igazi hangjára leltek az érintetlen, tiszta paraszti környezetben, aminek egysíkú és eltúlzott értelmezése semmivel sem kevésbé romantikus mítosz, mint a 19. századnak, beleértve Liszt Ferencnek a cigányság civilizációtól mentes szabadságélményének és általában a „természet fiainak" művészi bálvánnyá emelése. Sárosi válasza megadásánál újfent Hevesi Sándort idézi (hangsúlyoznunk kell, 1905-ből):

[...] szükséges, hogy a magyar közönség végre-valahára fölszabaduljon a cigány igézete alól, becsülje meg a cigányt ezentúl is, gyönyörködjék benne ezentúl is a fehér asztal mellett, de ne lássa benne egyedüli és kizárólagos muzsikusát.

„A cigánybanda csak hangszer,  aminek igazi művésze mindig a mulató magyar úr volt, aki dirigálni tudta." (Csathó Kálmán)

Tehát a magyar társadalomnak már a 20. század elején le kellett volna mondania arról, hogy a cigányzenét tekintse a magyar zenekultúra egyetlen képviselőjének. Tudjuk, akkor nem tette meg, később viszont, a 20. század utolsó évtizedeiben teljesen száműzte, és helyette a szórakoztató zenében a média által közvetített külföldi divatirányzatokat hagyta teljesen eluralkodni. Néhány évtized leforgása alatt, részben a technika fejlődésének következményeként, részben azért, hogy ne süssék rá a maradiság bélyegét, azaz puszta sznobságból lemondott szinte teljesen arról, ami sajátja volt, és helyette a dagadó vitorlával érkező nyugati tömegkultúrát vette át, mint haladót, a külvilág felé való kényszeres megfelelés tüneteivel együtt. Érdekes módon a 20. század első felében felfedezett erdélyi falusi tánczenei hagyományt a városok­ba importáló, az 1970-es években indult táncházmozgalom az utóbbi évtizedben már nagy érdeklődéssel fordul a cigányzenei örökség felé is. Azaz a mozgalmon belül újra megtörténik, persze kisebb mértékben, a népi-népies magyar tánczenének egyfajta városiasodása, de még az autentikusság jelszava alatt. Okításul nekik is szól Sárosi a bevezető tanulmányában, amikor a kétféle zenei stílus, tudniillik a városi és paraszti tánczene, valamint a városi és falusi cigányzenészek játéka közötti alapvető különbséget két mondatban összefoglalja:

Az urak, polgárok, városiak „népzenéje", ahogy azt a cigányzenészek játsszák - vagyis a cigányzene -, nagyjából mindenhol azonos stílusú. A cigányzenészek nagy többsége elvben ugyanabban a stílusban, ugyanazt a repertoárt játssza.

Nincsen meg tehát a népzenére jellemző, kisebb területi egységekre való tagolódás,  a helyi szokásoknak, táncoknak való szigorú megfelelés, amit elvárt a közösség a faluban működő hivatásos cigányzenészektől. Igaz, ahogy Sárosi is írja, a paraszti hangszeres zenét játszó cigányzenészekkel a sajtó nem foglalkozott, hiszen amit ők játszottak, és részben játszanak mind a mai napig, „az népzene, ami az újságolvasó magyar közönség és a külföld számára nem minősül cigányzenének". Pedig a hivatásosnak számító zenész cigányember funkciója ugyanaz, csak a befogadó, a kiszolgálandó közeg más: az egyik falusi, a másik városi. Ez utóbbi könnyebben vált divatot, kultúrát, nyelvet és zenés szórakozást is. Nem gyengeségből, a kisebb jellemnek köszönhetően, hanem az együttélési szabályok, lehetőségek, a közösségi létforma különbözősége miatt.

1903, a két kötetet elválasztó korszakhatár szimbolikus eseményhez, a legjobb cigányzenekarok első országos versenyéhez kötődik, amelyen a zsűri 15 zenekarnak ítélt oda aranyérmet. A verseny 1903 őszén szinte az egész országot lázban tartotta, minden fontosabb városi újság tudósított róla. Igaz, ekkor még mintegy 17 000 cigányzenészt tartottak számon országosan. A cigányzenészek között hagyományosan nem csak cigány származásúak voltak, hanem néhány kiemelkedő tehetségű zsidó származású muzsikus is. A kezdetekkor, a 18. század végén, a 19. század elején még számos adat van kiválóan működő zsidó zenekarokról, akik akkor még tényleges versenytársaik voltak a cigánybandáknak. Sárosi fel is veti:

Ha többen vannak [mármint a zsidó zenekarok], és kitartanak a romantikus magyar szórakoztató zene művelése mellett, akár ők is lehettek volna később a 19. századi magyar népies zene névadói.

Mindenesetre az egyik leghíresebb és az utolsók közül való zsidó cigányprímás, a szegedi Fehér Poldi, az 1903-as versenyen ezüstérmet kapott. A Nagyváradi Napló [1903. 09. 25.] a Budapesti Hírlapot idézve így írt:

A czigányzene-verseny tizenharmadik napján két nagy alföldi város, Szeged és Nagyvárad mérkőzött a cigánymuzsika dicsőségéért. Zsúfolásig megtelt a nézőtér, s a közönség egyformán tapsolt Fehér Poldi szegedi bandájának és a nagyváradi Hamza Miskának. A szegedi cigányprímás iskolázott művésziességgel játszik, míg a nagyváradi bandánál magyarabbul és cigányosabban nem muzsikált eddig a verseny folyamán senki.

Néhány évvel később, 1908-ban Fehér Poldit az a megtiszteltetés érte, hogy Bécsben Lipót főherceg gyermekeit oktathatta magyar zenére, majd József főhercegtől egy hegedűt kapott ajándékba játékáért. 1914-ben bekövetkezett halálakor a Szeged és vidéke [1914. 12. 28] így emlékezett róla:

„Szeged egyik legérdekesebb muzsikus cigánya hunyta be a szemét örökre szombaton éjszaka: Fehér Poldi cigányprímás, akinek hírneve egy időben bejárta az egész kontinenst, sőt Amerikát is. Zsidó létére cigányzenekart szervezett Fehér Poldi, aki azonban nemcsak jeles zenész, hanem elsőrangú zenetanító is volt."

Folyamatában olvasva a köteteket plasztikusan rajzolódnak ki történelmünk sorsfordító eseményei és a mindennapi cigányzenészlét örömei, viszontagságai is. Miután éjszakába nyúló mulatozások adták a legtöbb zenélési alkalmat, nem meglepő, hogy gyakran történtek kisebb-nagyobb botrányok, amelyek mindig számíthattak az újságírók élénk érdeklődésére. Általánosan megkülönböztetett figyelem kísérte a cigányzenészek életét, házasságaikat, főként, ha nemes úrhölgyet vettek el, egymás iránti szakmai féltékenységüket, külföldi utazá­sai­kat, túlzásokkal teli élménybeszámolói­kat, az előkelő uraságokkal, uralkodókkal való találkozójukat. Elegendő azt a királyi lakomát említeni, melyen a cigánybanda nagy híréhez méltó volt az ülésrend: „egy cigány, egy király".

A kötetek használatát személy-, helységnév- és zenei (szövegkezdet), a II. kötet végén egyesített mutatók segítik. A hangulati azonosulást képek és az első kötetben a közismertebb nóták kottái biztosítják.

Áttekintve a gazdag válogatáson, teljes mértékben igazat kell adnunk Sárosinak: van szeretni- és megőriznivaló a zenei múltunk és nemzeti kultúránk részét képező cigányzenében, amelynek értékét - a maga helyén - Kodály és Bartók is tudta:

Kodály alaposan tanulmányozta, mindenkinél jobban ismerte a magyarnótát. Ugyanígy ismerte, sőt művei is tanúsítják (Galántai táncok, Kállai kettős...), szerette is a cigányzenei hagyomány javát. Bartók tudatosan kerülte, ezért nem is volt otthonos a cigányzenében, de Cigányzene, magyar zene? című vitairatában azt írja, hogy ez a zene „sokkal értékesebb" a nyugatról importált tömegzenénél, és kívánja, hogy a cigányzenészek „tartsák meg még jó sokáig helyüket ... a külföldi söpredékzene" ellenében.