Öt hangversenyt, a teljes fesztiválprogram jó egyharmadát volt alkalmam meghallgatni az idei Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon - ez nem tesz ugyan lehetővé átfogó értékelést, ám ahhoz bizonyosan elegendő, hogy a recenzens érzékelje az alapvető tendenciákat, meghatározó benyomásokat szerezzen, sőt a fesztivál résztvevőinek szinte mindegyikét többször is meghallgassa - hála annak a programszerkesztési technikának, hogy itt nem egy-egy művész, művészcsoport, illetve együttes önálló hangversenyei követik egymást, hanem mozaikszerűen összeállított koncertek, amelyek ráadásul új meg új kombinációkban mutatják be a részt vevő muzsikusokat. Végül pedig abban, hogy a részből az egészre is következtetni tudjak, sokat segítenek az első két fesztiválon szerzett benyomások.

A harmadik Kaposfest bizonyos fokig higgadtabb és mértéktartóbb volt az előző kettőnél. Kevesebb volt a rendezvény - a legkevesebb napi két, egyenként inkább három-, mint kétórás fesztiválkoncert persze így is magától értetődött -, és kevesebb volt a meghívott művész is. Ez csökkentette az eseményeknek azt az eksztatikus ritmusát, amelynek következtében a művészek hajszoltsága a kritikus szinthez közelített (bár ez a teljesítményükben nem volt érezhető), a hallgatónak viszont már-már az volt a benyomása, hogy a zenészek több példányban léteznek, netán egy időben több hangversenyen és próbán is jelen tudnak lenni. A hangversenyek idén - a Bolyki Soul & Gospel Kórusé kivételével - egységesen a Szivárvány Zeneházban zajlottak, ami ugyancsak az állandóság, a megállapodottság érzetét erősítette. A fesztivál két alapvető jellemzője azonban semmit sem változott. Az egyik a családias és bármiféle rögtönzésre mindig kész szellem; a másik pedig a lehető legtávolabbi zenei stílusok és műfajok - beleértve a nem komolyzeneieket, sőt kifejezetten szórakoztató jellegűeket - következetes elegyítése a standard kamarazenei repertoárral; tulajdonképpen nem is elegyítésről, hozzákeverésről van szó csupán, hanem az előadás magas színvonala iránti tiszteletről, bármilyen stílusról legyen is szó. Végső soron tehát a sajátunkétól eltérő zenei világok iránti toleranciáról.

Hogy ne beszéljek rébuszokban: idén a legtávolabbra Oláh Ernő és cigányzenekara meghívásával merészkedett a fesztivál, illetve a művészeti igazgató, Kokas Katalin. Ez mintegy a kaleidoszkóp továbbforgatását jelentette a bizonyos fokig idén is jelen lévő, tavaly azonban sokkal nagyobb súllyal képviselt népzenéhez képest. 2011-ben a nép- és világzenei együttesek késő este a főtéren felállított szabadtéri színpadon váltották egymást, idén Oláhék a Kapos Szálló éttermében és teraszán muzsikáltak minden este. De - persze meglepetésképpen -  a Zeneház színpadán is megjelentek meg nem hirdetett műsorszámként, s ekkor el is hangzott, hogy pillanatnyilag ők a cigányzenekari hagyomány talán legkiválóbb folytatói és képviselői, így esett rájuk a választás.

A jelen lévő külföldi kollégának persze kis­sé körülményes volt elmagyarázni, hogy ez a hagyomány hol helyezkedik el a népzene és a tanult zenészek által művelt szórakoztató zene közötti térben, különös te­kintettel arra, hogy Kodály és Bartók e stílus ellenében építették fel a maguk fogalmát a magyar zenéről. Az biztos azonban, hogy az Oláh-féle cigányzenekar a stílus autenticitása és az egyes tagok virtuozitása szempontjából is kiváló, s hát az elmúlt száz év, a frontvonalakat radikálisan átrajzolva, annyi változást mindenképpen hozott, hogy ma már nyugodt lélekkel elvállalhatjuk: ez is egy darabja a tágabb magyar kultúrának. Úgy vélem, Kokasék döntése mögött ez a toleráns megfontolás áll, s mindenképp több holmi anything goes típusú, áramvonalas politikai korrektségnél.

Oláhékkal még egy „harmadik típusú ta­lálkozás" is összekapcsolódott, à la Kaposvár: a 16-i esti hangversenyen ugyanis együtt zenéltek a fesztivál legkülönlegesebb vendégével, Ivry Gitlis hegedűművésszel. A kilencvenesztendős, Haifában született Gitlist a 20. század legsokoldalúbb és legsikeresebb virtuózai között tartjuk számon, se szeri, se száma azoknak a nagy kortárs zenészeknek, akik nagyra becsülték, illetve műveik bemutatóját bízták rá. Előző nap a művész lemondta a Kocsissal előadni tervezett három Kreisler-darabot, s kárpótlásul az egyiket Oláh Ernő zenekarával adta elő. A zenekar példát mutatott zenei alkalmazkodásból, amire nagy szükség is volt Gitlis finoman kontrollált, de dinamikailag rendkívül visszafogott játéka, illetve rendkívül szeszélyes, sőt szélsőséges agogikája, tempóváltásai miatt. Előző este ugyanezt figyelhettük meg a Kokas Katalinnal előadott   Bartók-hegedűduókban, amelyek az elma­radt Kreislereket helyettesítették. A közön­ség a vele minduntalan szóba elegyedő mestert közvetlensége és humora révén egy­értelműen a szívébe fogadta: én kritikusabb lennék vele, többek között finom, de visszatérő intonációs problémák miatt. Azt azonban világosan éreztem, hogy Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és a többiek nyilvánvaló hódolata egy jelentékeny művésznek szól, akitől próbák és beszélgetések során sok mindent kaphattak, ami az átlagos fesztivállátogató számára rejtve maradt. (Sajnos Gitlis még a fesztivál tartama alatt kórházba került, s kiderült, hogy már addig sem volt teljesen egészséges; nem volna méltányos játékának nüanszait bírálni.)

Ivry Gitlis és José Gallardo

Miként tavaly, idén is szerepelt a fesztiválon vagy fél tucat művész, akinek a jelenléte meghatározó volt a fesztivál egésze szempontjából. Az az igazság, hogy a meghatározó nevek listáját nem könnyű lezárni: nincs éles határ a nagy egyéniségek és az „egyszerű" kiválóak között. Nem kétséges persze, hogy a tavaly két ember helyett játszó Kelemen Barnabás és az idén a fesztiválba magát hasonló intenzitással belevető Kocsis Zoltán a sor elején foglal helyet. Kocsis az általam hallott öt hangverseny közül (14-15-16-án este, 15-én és 17-én délelőtt) négyben működött közre, kettőben zongorázott és vezényelt is. Állandó zongorakísérője volt a dalénekesként fellépő, ragyogó formában, szuggesztíven és kamarazenei érzékenységgel éneklő Tokody Ilonának, játszott zongoraszonátát, volt szonátapartner, s részt vett egy emlékezetes Pisztrángötösben. Schubert D. 664-es „kis" A-dúr szonátájának Schubertnél kivételesnek számító napfényes és üde oldalát hangsúlyozta, különlegesen meghitt, nosztalgikus lassú tétellel. A 15-én Nicolas Altstaedt partnereként előadott Debussy-Gordonkaszonáta az általam hallott hangversenyek egyik csúcspontja volt a megformálás fölényes eleganciája és a két muzsikus hallatlanul harmonikus és intenzív kapcsolata révén is; amit azonban Altstaedt produkált hangban, szárnyalásban és a kifejezés frissességében, az egészen rendkívüli volt. Aznap délelőtt a hangversenyt záró Pisztrángötöst Kocsis Alina Ibragimova (hegedű), Homoki Gábor (mély­hegedű), Alekszandr Rugyin (gordonka) és Fejérvári Zsolt (nagybőgő) társaságában játszotta, a ragyogó kamarapartnereknek a mű acélszilárdságú vázát nyújtva játékának higgadtságával, egyszersmind robbanékonyságával, a mű rétegeinek tökéletes ismeretével. Partnerei közül elsősorban Ibragimova játéka vetekedett az övével intenzitásban és precizitásban, de Homoki brácsázása is magával ragadó volt, s noha a két mélyebb vonós hangban talán nem hozta a többiek volumenét, a zenei, karakterbeli szinkron az esetükben is élményt jelentett. Kocsis vezényelte továbbá Schoenberg op. 9-es Kamaraszimfóniájának 15-i feszes, sodró lendületű és beszédes előadását, valamint egyik kedvenc Strauss-darabját, amelyről a későbbiekben lesz szó.

Kelemen Barnabás és Alina Ibragimova

 

Kelemen Barnabás energiájának vagy a felét foglalták le a Kelemen Kvartett produk­ciói, amelyekben nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik. Emellett Altstaedttel úgy játszották el 15-én délelőtt Kodály op. 7-es Duóját, ahogy valószínűleg még sohasem hallottam; maga a mű is - illetve elsősorban az első két tétele - hirtelenegy nagyságrenddel jelentékenyebb, sőt: igen jelentékeny darabként mutatkozott meg. A két előadó kiváló összhangja, reagálókészsége, játékuk érzelmi hitelessége és telítettsége, a rendkívüli dinamikai kontrasztok, a gordonka szépséges, helyenként szinte túlvilági hangjai - hosszan sorolhatnám még e nagyszabású interpretáció erényeit. Az pedig úgyszólván megmagyarázhatatlan, ahogyan Kelemen a Kocsis által 16-án este vezényelt kései és különös Richard Strauss-kompozíció, a Metamorfózisok 23 előadója között megszólalt, egyszerre a hangzáskép olvadékony részeként, mégis hallhatóan és azonosíthatóan föléje emelkedve és egyszersmind megnemesítve. A művet egyébként harmadszor, idén másodszor hallhattam Kocsis vezényletével, és úgy gondolom, ennek az akusztikai környezetnek és ezeknek az előadóknak, no meg az időközben befektetett munkának köszönhetően a darab hirtelen eddig nem hallott erővel, szuggesztíven, végső értelmét elnyerve szólalt meg.

A fesztivál vezéralakjait az egyes hangszerek mentén követve a zongoristák közül semmiképp sem felejthetjük ki a már tavaly is nagy formátumú művésznek bizonyuló José Gallardót, aki a fesztivál általam hallott részében elsősorban Brahms e‑moll gordonkaszonátájában nyújtott sokoldalúan kiváló teljesítményt, a rendkívül kulturált, de egy cseppet színtelen partner, Kyril Zlotnikov játékának hatását is „megemelve".

Felfedezés volt számomra Shai Wosner, aki egészen magasrendű kamaramuzsikusnak bizonyult Ibragimova és Zlotnikov partnereként Beethoven op. 70 no. 2-es Esz-dúr zongoratriójában, illetve Ibragimovával és Rugyinnal együtt Haydn Hob. XV:25-ös, népszerű G-dúr triójában. Utóbbiból ugyan minden virtuozitás és a lassú tétel elmélyült, hamisítatlanul romantikus lírája ellenére hiányoltam a gyors tételek tagoltabb, differenciáltabb, „képszerűbb" előadását, a Beethoven-trió 16-i esti előadása viszont megint csúcspontot jelentett a fesztivál programjában különleges gazdagságával, a zenélés kivételes beszédszerűségével, s Ibragimova minden hivalkodástól mentes, a játékosok nagyszerű összhangját meg nem törő virtuozitásával. Végül a zongoristák közül a finn Anna Laakso is remek alkalmazkodókészségű, érzékeny és maximálisan megbízható kísérőként mutatkozott be.

A vonósok közül Alina Ibragimova őserejével, problémát nem ismerő technikájával, rendkívüli zenei intellektusával és sokoldalúságával Kocsis fiatalabb, hegedűs megtestesüléseként hatott. Talán ludas volt a Haydn-trió gyors tételeinek szegényes tagolásában, ám ettől eltekintve Bachtól  (4. brandenburgi verseny két remek furulyással, Eredics Salamonnal és Anneke Boekével) Mozarton (c-moll adagio és fúga egy alkalmi kvartettel) és Beethovenen keresztül Schubertig az előadások sorának volt a legszilárdabb pontja. S bár többször említettem a nevét, itt is aláhúzom: a fesztivál vezető egyéniségei között Nicolas Altstaedtnek is feltétlenül ott van a helye.

S mint együttesnek, természetesen a Kelemen Kvartettnek is (Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Homoki Gábor, Kokas Dóra). Két nagy vállalkozásuk közül Csajkovszkij esz-moll vonósnégyesét ezúttal már többedszer hallottam velük. A kifejezés gazdagságán és erején nemigen volt mit javítani eddig sem: a darabról már meggyőzően bizonyították, hogy a 19. század legmegrázóbb kamaraművei közé tartozik. Előadásuk mégis fejlődött és tökéletesedett: elsősorban azáltal, hogy játékuk már szinte teljesen eloldotta magát  az irdatlan technikai ne­­-
hézségektől: egyszerre minden természetessé, formáját úgyszólván ön­magától elnyerővé, sokszor könnyedebbé, villanékonyabbá, a lassú tételben már-már földöntúlivá vált. A másik nagy erőpróba, Steve Reich Triple Quartetje 17-én délelőtt, ugyancsak kitűnő eredményt hozott. Az egy valóságos és két imaginárius (hangfelvételről hallha­tó) vonósnégyesre kom­-
ponált, a repetitív elemeket változatos és eredeti zenei gondolatokkal ötvöző kompozíció nem csupán vizuális megvalósításában volt szellemes, hanem zeneileg is a legnagyobb gondossággal és koncentrációval párosult, és figyelemreméltó, meleg sikert aratott.

Végezetül említést érdemel egy további darab előadása is. Paganini másfél évtized­del ezelőtt kiadott három Hegedű-fagott-duói­nak egyikéről van szó, amely Mihail Ov­­ruckij (hegedű) és Diego Chenna (fagott) előadásában szólalt meg - egy káprázatos, virtuóz darab - káprázatos és virtuóz előadásban.

Devich Gergely és Nicolas Altstaedt

 

Kocsis Zoltán
és Strauss Metamorfózisainak előadói

 

A Kelemen Kvartett

Tokody Ilona  és Kocsis Zoltán -    Lafferton Zsolt felvételei