Kurtág Márta - Felvégi Andreafelvétele

Nem maradt meg Kinszker Mártának. Felvette férje nevét, és ezzel életre szóló szerepre sokkal többre annál: hivatásra - kötelezte el magát.

Látom őket magam előtt, amint kéz a kézben megjelennek a színpadon, a Wiener Kon­zerthaus Mozart-termében, a salzburgi Mozarteum nagytermében, vagy az Opéra Garnier függönyei közül kibukkanva, a reflektorok fényében hunyorogva. Ilyenkor mindig úgy éreztem: önmaguk élő legendáját látom és hallom.

Igen, tudom: Clara és Robert Schumann, Madeleine és Darius Milhaud, Gertrud és Paul Hindemith, Maria és Frank Martin, Gertraud és Friedrich Cerha, Gladys és Ernst Krenek. Tudom, és mégis úgy gondolom: a Kurtág-házaspár egészen egyedülálló jelenség a zenetörténetben; korunk zenetörténetében mindenképpen.

Leülnek a pianinóhoz, háttal a közönségnek, és több mint hatvanévnyi közös élet, közös életút, egy életnyi közös munka, gyakorlás, gyakorlás és gyakorlás eredménye szólal meg ujjaik alatt és van jelen az egymást keresztező négy kar, az össze-összesimuló vállak mozgásában.

Amikor azután Márta átadja a helyét Gyurinak, Gyuri Mártának, nem mennek ki a színpadról, ott állnak a másik mellett, átélik vele a Játékok minden hangját. Márta arca a figyelem fájdalommal rokon kifejezését ölti fel, Gyuri egész teste meg-megrándul egy-egy ritmusra, arcán a figyelem mosolya. 

Márta a kivetített énem - ez Kurtág György visszatérő meghatározása, ha felesége szerepét próbálja érzékeltetni. Márta fülével hallja az elkészült új darabot, Márta megjegyzése lendítheti tovább, amikor egy tanítvány játékát instruálja, Mártával közösen sírnak, ha egy óra végén a vonósnégyes végigjátssza a darabot, és megjelenik a Szépség, aminek a felszínre segítését célul tűzték ki maguk elé, Márta emlékezete idéz fel a közös múltból emlékeket, ha Gyuri memó­riája egy pillanatra kikapcsol.

Haditanácsot tartottunk Mártával - mond­ja Gyuri a telefonban, amikor a Beckett-operáról kérdezem. - Megbeszéltük, hogy az egészet újra kell kezdenem.

Megállapodtunk Gyurival - meséli Márta -, hogy másként osztja be az idejét. Már reggeli után elkezdi a komponálást, ahelyett, hogy...

A Gyurinak valami zse­niális dolog jutott eszébe. Aztán kiderült, hogy nem is olyan zseniális.

Miért beszélsz olyan durván Gyurival - kérdezem Mártától Bécsben, valamikor 1996 körül. - Azért, mert nem akarom, hogy beképzelt legyen.

Márta valamely zeneszerző új darabjának a be­mutatóján, a nyolcvanas években: - Hát, ilyet mi is tudunk.  

Úgy érzem, a többes szám első személy mindenképpen indokolt: Márta nélkül Kurtág György életműve nem születhetett volna meg, vagy ha igen, más lenne. Hiszen Márta volt az, aki az ötvenes évek nagy szegénységében zongoratanárként megkereste a megélhetéshez, az életben maradáshoz valót. Az alkotói válságok idején Márta tartotta Gyuriban a lelket - de furcsa módon, most, hogy ezt leírtam, rájöttem, hogy erről az időszakról tudok a legkevesebbet.

Azonban semmi sem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. A művészfeleség hivatását Kurtág Márta valójában fájdalmas lemondással, s mint a Diabelli-variációk lemezfelvételéhez fűzött önvallomásából kiderül, sok-sok könny árán élte-éli meg. Ô nem, vagy nem kizárólag a múzsa szerepében ér­zi magát elhivatottnak, hogy az utókor számára, mintegy közvetve, Kurtág művein ke­resztül, hátrahagyjon valamit. Öntörvényű művészként Bachról, Mozartról, Beethovenről kívánja elmondani nekünk, amit csak ő tud. A Diabelli-variációk felvétele a meg­győző bizonyíték, jobban mondva: ez az interpretáció is azt bizonyítja, hogy Kurtág Márta nagy muzsikus.

Aki személyesen ismeri, azt is tudja: Márta csodálatos ember.

Drága Márta, boldog születésnapot!