Dokumentumokon alapuló zenetörténészi leírások, írói fantázia színezte életregények láttatják velünk, hogyan éltek a hajdani komponisták. A főrendek kegyeltjei és kiszolgáltatottjai, az egyház napszámosai, a polgári élet ünnepeltjei és koruk - néha náluk nevesebbként is fennmaradt - fűtetlen padlásszobában éhezői. Minden kor által egyaránt elismert lángelmék, a maguk korában néha e lángelméknél is ünnepeltebb tehetségek, a másod- és harmadvonal feledésbe merült, de nagyon is hallgatható kismesterei, a maguk kisvárosának, templomi közösségének szolgálói, akikre a huszadik század hatalmassá dagadó zenemúzeuma, s abban is a folyvást telítődő hanghordozóipar irányította a néha meglepett újrafelfedezés figyelmét.

Eközben még a koncertlátogató is egyre kevesebbet tudott a maga kora zeneszerzői­ről. Csak annyit, hogy nem ír olyan „szép" zenét, mint a história nagyjai. S ha a közelébe került, ha együtt vásárolt vele a piacon, ha látta tüsszenteni, csak egyre kisebbnek értékelte: ez is csupán olyan, mint mi...

Persze maradtak értők, itt-ott rajongók is. És sznobok, akiket e helyen nem pejoratíve említünk, mert nem az álságos magatartást pellengérezzük ki, hanem a sine nobilitate fölfelé törekvését díjazzuk. Ó, amikor még fölfelé törekedett az ember! Amikor még nem lefelé nivellálódott! Amikor inkább aránytalanul hosszú száron kívánta a Nap felé bocsátani virágát, nem pedig konya kocsánnyal hajlott alá a szórakoztatóipart kultúrának füllentve.

Amikor bő három évtizede naiv remények nélkül, a gyakorlati zeneéletben állást és társadalmi szerepet is vállalva, tehát nem életidegenül, de elsősorban szellemi-szakmai elhivatottsággal a zeneszerzői pályára léptem, közvetlen környezetemben, Magyarországon állami irányítás kínált s egyben korlátozott lehetőségeket. A tojáshéjból kibújván elkészült első rádiófelvételem, igaz, csak egyszeri lejátszásra engedélyezve. Minő pazarlás - gondolhatnók - nemcsak az előadókat, hanem a technikát is fizetni egyetlen, koncertszerűen akár olcsóbban is lebonyolítható megszólaltatásért. Az ok azonban világossá vált: a Rádióban a tartósított, úgynevezett Z-felvételeknek időről időre el kellett hangzaniuk, s nem volt kívánatos a túltermelés, a játszási kötelezettségek szaporítása. Csakhamar jelzést kaptam az akkor egyetlen zeneműkiadótól, hogy egy darabomat megjelentetnék. Miként a rádiófelvételt újabbak követték - már Z-sítve -, úgy a kottát is, így tipikus módon kezdtem bekerülni a „vérkeringésbe". Hangversenyhez a nem sokkal korábban - még zeneakadémista éveim vége felé - létrehozott Fiatal Zeneszerzők Csoportja révén juthatott az induló nemzedék. Ez a Magyar Zeneművészek Szövetsége fennhatósága alatt működött, művek megszólaltatását segítette, önszervezésre, zenei életre nevelt akarva-akaratlanul, s amilyen gondtalan játszóteret nyitott, olyan határozottan jelölte is ki ennek határait. A Zeneakadémia utáni öt évre szólt ez a mankó, aki az alatt nem tanult meg járni, utána összerogyott, de ilyen még az élhetetlennel sem történt meg, ha valódi tehetség volt. A Szerzői Jogvédő Hivatal - akkor még belföldön így hívták az Artisjust - a pályán elindulókat alkotói támogatásban részesítette, amely a zeneszerzők egzisztenciájának alapját jelentő jogdíj-kiegészítési szisztéma, becenevén pontrendszer előszobája volt. Persze, ez megélhetést nem biztosított, mindenkinek munkát kellett vállalnia, egyben megtanulva idejét a tanítás vagy egyéb állás és a komponálás között gondosan beosztani. Az iménti publikációs felsorolásból a hanglemezt hagytam ki. Azon a téren kollektív hiányérzetünk volt, sok év szívós küzdelme termette csak meg az évi nyolc-tíz kortárs zenei bakelitkorong között a Fiatal Zeneszerzők Csoportja első antológiáját - amelyet még egy követett évekkel később, ugyancsak fekete lemezen -, majd már szinte egy másik nemzedékcsoportnak egy CD-n. Több nem is jelenhetett volna meg, mert a nagy változások szele a Magyar Zeneművészek Szövetségével elfútta a FZCs-t is.

Egy kanadai kollégám meghívására 1983-ban az általa szervezett hangversenyen való szereplésre Torontóba utaztam. Melyikünk helyzete jobb - vetélkedtünk barátian. Ó, ha az ő műveit „oly könnyen" kiadnák, mint az enyémet itthon - ábrándozott. Ó, ha nekem adna valamely hazai szervezet néhány ezer dollárnyi támogatást ahhoz, hogy műveim külföldi előadására kiutazhassam - replikáztam -, mint amikor ő jön Európába az Ontario Arts Council mecenatúrájával.

De valahogy úgy voltam, mint barátunk kislánya, aki hatévesen tévéhíradót játszva munkásnőként nyilatkozott a maga riporteri mikrofonja előtt: „Nagyon sokat dolgozom, nagyon keveset keresek, de nagyon elégedett vagyok." Látni véltem jövőm gyanánt a tanáraim nemzedékének előmenetelét: rendszeres rádiófelvétel, szerzői lemezek, több-kevesebb tévészereplés, hangversenyek külföldi magyar intézetekben (akkoriban mindig párosítva egy tőkés és egy szocialista fővárosét), minderről recenzió a Muzsika hasábjain, fontosabb bemutatókról kritika a napi- és hetilapokban. És megrendelések! Többnyire a Rádiótól, de néha a Művelődési Minisztériumtól, a Fővárosi Tanácstól, megyei vagy városi tanácsoktól, zenekaroktól. Foglalkoztatták a zeneszerzőknek egy nem túl szűk derékhadát. Ismertem, persze, a partvonal tájára szorultakat is - a pályaépítés és -rombolás témája azonban jelen szemlénknek nem tárgya.

A kortárs zene helyzete nem a rendszerváltás kürtszavára változott meg. Még javában érvényben volt a vicc - „Hogy fogják hívni tíz év múlva a Lenin körutat?" - A megkérdezett kérdően néz vissza. - „Nem bízol a rendszerben?!" -, amikor a szocialista piacgazdaságban imponálóan fejlődött magyar zeneműkiadás mindinkább a jelző nélküli piac szellemében kezdett gazdálkodni, s az egész zenei infrastruktúra a szigorodó-szűkülő változás előszelétől hajladozott. 1990 sokakban reményt ébresztett - ezek többsége, különféle politikai alapállásból, voltaképp „jobb fajta szocializmust" várt, de szikár kapitalizmust kapott, s a demokráciát „az én igazam dominál" szellemében fogta fel. Ám szabadság lett, amelyben érdekcsoportok sokasága osztódásszerűen alkotott szervezeteket, az utca páros oldalán lakók hamar megtalálták ellenfeleiket a páratlan oldaliakban, s mindez a zenei élet érdekérvényesítő képességének gyengülését indította el. Mivel írásunk a zeneszerzők alkotói hátországát, megélhetését, közérzetét vizsgálja, nem térünk ki a zenei élet egészének elemzésére.

Meg kellett tanulni az új viszonyok között élni, s ez néha az újra leginkább vágyók és annak koncipiálásában részt vevők számára bizonyult a legfáradságosabbnak. Csak példa gyanánt: „Legyünk Németország vagy Anglia!" - hangzott a vágy-jelszó. Átalakult a zeneműkiadás. A korábban monopolhelyzetű EMB-ből olyan kiadó vált, amilyen egy neves és kiváló német vagy angol cég. Csakhogy azok sohasem vállalták a „nemzeti" kiadó szerepét. Jó néhány nagy és számos kis kiadó között oszlott meg zeneszerzőik műveinek közrebocsátása. Nálunk - érthetően - trauma lett, hogy a kiadó úgy kezdett viselkedni, mint egy a sok közül. A többi azonban még alig létezett. Egy részük nem is vállalkozott a kortárs zene kiadására, mások tönkrementek. A privatizáció során ígéretet tett az állam, hogy az EMB-ért kapott bevételt a kortárs magyar zene kiadásának támogatására visszaadja. Ez nyolc év késéssel, szükségképpen értékcsökkenéssel valósult meg. Azóta a támogatásból évente körülbelül 30 mai magyar mű kottája láthat napvilágot, a nem támogatottakkal együtt összesen talán 40, többnyire kamarazene és kóruskompozíció. A 80-as évek derekán az EMB egymaga évi 60 mai magyar művet jelentetett meg a szólódarabtól a zenekari partitúráig. Változnak az idők: ma már sok szerző megkérdőjelezi a zeneműkiadás szükségességét. A saját számítógépen előállított kottagrafika, annak az interneten való felkínálása valóban közvetlen megmutatkozási lehetőség. Hogy egy kiadónak más szerepe is van, mint a grafikázás, sokan felismerik, akik azt a négy-öt kiadót fölkeresik, amely ma hazánkban kortárs komolyzenei kiadással rendszeresen foglalkozik. Ugyanakkor örvendetes, hogy a kiadásról bármilyen okból lemaradó alkotások nyilvánosságot nyerhetnek a világhálón.

A zenekiadás másik ága, a hanglemez eleinte kéz a kézben járt    a válság útjain a kottakiadással, majd a hanghordozóipar - a magánmásolás és ellenőrizhetetlen internetes terjedés okozta - általános hanyatlásával végveszélybe került. Az elmúlt húsz évben még jelent meg kortárs magyar zene CD-n: a BMC szinte erre szakosodott, a Hungaroton pedig a megszerezhető támogatások túlnyomó többségét erre használta fel, a „csúcson" egy évben 18 CD-vel. Az előbbi még hősiesen küzd, noha csökkenő újdonságszámmal, az utóbbinak viszont be kellett dobnia a törülközőt. Kényszerűen felhagyott a terjesztőkkel való bizományosi kereskedéssel, azoknak viszont nincs bátorságuk a lassan és kis példányszámban, esetlegesen forgandó kortárs zenei áruba fektetni pénzüket. Nem mellesleg a támogatás is jelképessé csökkent. Tíz éve még a két említett kiadó egyenként kapott 13-14 millió forintnyi támogatást a Nemzeti Kulturális Alaptól. Tavaly és idén már a teljes pályázható komolyzenei keret összesen 15 millió volt, így például 2011-ben a Hungaroton ennek kevesebb, mint a harmadához, egyetlen lemeznyi összeghez jutott hozzá. Nyilvánvaló: új utat kell keresni a mai magyar zenének a világ előtti megmutatására, de a felvételkészítéshez akkor is fedezet kell, mert ez a költség - hordozóval sem, de anélkül végképp - nem térül meg.

A rádiózás drámai változásokat hozott komponistáink szakmai életében. Előbb a megrendelések maradtak el - ma már távoli emlék, hogy ilyen egyáltalán létezett -, azután csökkent a Z-felvételek száma. 2007-ben még közel 40 készült, kamarazenétől elektro­akusztikuson át az intézmény hangsúlyozottan e feladatra rendeltetett szimfonikus zenekara és énekkara által előadott darabokig. Az együttesek fennmaradási nehézsége, a kórus megfogyatkozása közismert, az elektroakusztikus zenei stúdiót pedig - amelynek nemzetközi jegyzettsége megközelítette az együttesekét - felszámolták. Az elmúlt néhány esztendőben szinte fél kézen megszámlálható az éves hangfelvételi termés.

Operaszínpadra kerülni mindig nehéz volt, a műfajban alkotott darabok töredéke juthatott csak az Állami Operaházba vagy egyik-másik városunk operapódiumára. Ám létezett A TV Zenés Színháza, amely számos kisebb lélegzetű, de szerzői értékben igen súlyos kompozíciót rendelt meg és ismételt az évek során, nagyobb publicitást biztosítva e műveknek, mint akár a legnemesebb bársonypáholyos helyszínek.

A hangversenyrendezés „lánchegységei" a jelentősebb, de időről időre egyre ingatagabb anyagi pilléreken álló koncertsorozatok: a Korunk Zenéje, a Mini Fesztivál, s az egyetlen jelentősebb Budapesten kívüli, voltaképp a legrégebben létező, a Vántus István Kortárs Zenei Napok, amelyet névadója még A Mai Magyar Zene Heteként rendezett Szegeden. A szombathelyi Bartók Fesztivál jelentős, de nem elsősorban a kortárs magyar repertoár szempontjából. Akad nyári esemény a debreceni zeneművészeti karon, kortárs zenei verseny a szegedin. Az említett nagyobb koncert-hegyvonulatok mellett több alkotói-előadói egyesület szervez egyedi estekből álló sorozatokat a hangversenyidényben: az EAR, a Marcato, a Nobilart; keletkeztek új koncerthelyszínek: Trafó, Fuga; sokat tesz a szerzői estekért és a tematikus koncertekért a Bartók Béla Emlékház, a Nádor-terem és az Óbudai Társaskör. Többen joggal szóvá teszik, hogy - tisztelet a kivételnek - gyér az érdeklődés. Alighanem az érintettek közönségszervező tevékenysége is oka ennek, no meg a mai zene iránti „divatos" ellenérzés, amely némely alkotások esetén „szendvicskoncerten" egyhamar elpárolog, amikor nem ritkán az „ez nem is volt rossz" revelációja hangzik az ajkakról. Talán nagyobb az előítélet, mint a tapasztalati alapú megítélés, ezért is rendkívül kívánatos minden nyílt vagy burkolt ismeretterjesztő tevékenység. S azok a fórumok, ahol a diákságot barátkoztatják a ma zeneszerzőinek műveivel: az említett szegedi példa mellett Balassagyarmatot emeljük ki e helyen.

Az Editio Musica Budapest, illetve zenés színpadi művek terén az Artisjus Zenei Ügynöksége révén a rendszerváltás előtt is eljutottak magyar alkotások jeles külföldi színpadokra, rádiókba, televíziókba. Gondolhatnók, a rendszerváltás a maradék vasat is kiolvasztotta ama függönyből, s az átjárás még egyszerűbbé vált. A gyakorlat nem ezt mutatja. A promóció egyre nehezebb, ma már az Artisjusnak nincsenek ügynökségei, azok magánosított utódai pedig nem tudnak az exportpiacra lépni. Az EMB még küzd, hogy legyen módja a jogtulajdonában álló zeneművek hatékony kolportálására, a kisebb kiadóknak ebbéli lehetőségei - az anyagi forrást nyújtható nagy katalógus hiányában - szerények. Néhány éve a Magyar Zeneszerzők Egyesülete kezdeményezte a kormányzatnál a jól működő Zeneműkiadói Támogatások Kuratóriuma párjául zenei promóciós iroda költségtakarékos létrehozását, azonban nem talált meghallgatásra.

Ha már a meghallgatásnál tartunk: a rendszerváltás után kialakuló egyesületek sokaságában a két ernyőszervezet, a Magyar Zenei Tanács és az alakuláskori nevén Magyar Zenei Kamara, ma Magyar Muzsikus Fórum valamint a mindkettővel jó kapcsolatot ápoló, de tagként egyikbe sem belépett Magyar Zeneszerzők Egyesülete a mindenkori állam és önkormányzatok tárgyalópartnerévé vált. Részt vett az NKA kurátorainak delegálásában és a miniszteri kontingens jelölésében, a miniszter felkérésére kuratóriumot állított a zenei középdíjak odaítélésére, s mondhatjuk, hogy a szokásos súrlódásokat kivédve rendre konszenzusos eredményekre jutott. Szemben más művészeti ágakkal, félre tudták tenni a világnézeti illetve a csoportérdek diktálta különbözőségeket, tisztán szakmai értékrendet képviseltek. Az egyesület a Kodály-ösztöndíj odaítélésében is képviseltette magát. Tavasszal, amikor a művészeti ösztöndíjakról rendszeresen döntenek, idén csak ígéret hangzott el arra, hogy ősszel határozhatunk a díjakról, reméljük, valóban csak adminisztratív oka van a posztponálásnak. A Fővárosi Önkormányzat Zenei Alapja nyomtalanul eltűnt, holott ez is jelentős eleme volt a (nemcsak kortárs) zenei hangverseny-mecenatúrának.

A művészeti középdíjak száma - az értékük növekedését ellentételezve - helyenként fájóan csökken, noha talán a zeneszerzőket érintően kevésbé. A zeneszerző szakma pedig kiszorulóban van a Kiváló és Érdemes Művész címből, miként a Kossuth-díjból is. Amilyen jogosan bírálható volt egykor, hogy egy Fényes Szabolcs nem aspirálhatott Kossuth-díjra, mert a „hivatalos esztétika" szempontjából „másodrangú" könnyű műfajt képviselte, olyan megdöbbentő, hogy hány joggal népszerű, de művészi értékben nem kimagasló alkotó és előadó kapja meg a legrangosabb elismerést, míg veretes életművek az átalakuló értékrendben könnyűnek találtatnak.

A zeneszerzők anyagi biztonságát, következésképp közérzetét érintheti a szerzői jogról szóló törvény tavaly december 5-i módosítása, amely a közös jogkezelő társaságok levonásainak felhasználását gyökeresen átrendezi. A zenében ilyen közös jogkezelő az Előadóművészi Jogvédő Iroda és az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület. Alkotókról lévén szó, maradjunk most az utóbbinál. A közös jogkezelő társaságokkal fennálló nemzetközi szerződések és szabályzatok értelmében az Artisjus minden nyilvános előadási és sugárzási jogdíjból tíz százalékot levon, s azt szociális és kulturális célra használja föl. Így van ez az angolszász jogrendet kivéve szinte egész Európában, s mindenütt a hazai alkotók szociális biztonságát, illetve műveik közönséghez juttatásának anyagi támogatását szolgálja. Mivel a szerzők jogdíjából történő levonást használja mecenatúrára, ez nem állami forrás, hanem a szerzők kollektív áldozatkészségéből származó összegek elosztása a szerzőtársadalom érdekében! A törvénymódosítás arról rendelkezik, hogy e 10 százalékos levonás 70 százaléka az NKA-hoz kerül, ahol egy erre a célra alakuló kollégium fogja pályázati úton kiosztani a támogatás összegeit. Az Artisjusnál maradó 30 százalék szociális célokat szolgálhat, és noha szoros állami ellenőrzés alatt, de az Artisjus kebelében születő döntéssel osztható föl. Mivel a jelen körkép írásának idején még tart a részletek kimunkálása a kormányzat, az NKA és a közös jogkezelők részvételével, ennél részletesebben nem foglalkozhatunk a témával. Annyit azonban szárazon megállapíthatunk, hogy noha megvan az esélye annak, hogy az NKA-hoz átkerülő összegekből a kortárs magyar zene közönséghez juttatása - koncertek, hangfelvételek, publikációk támogatása - folytatódjék, az eddigi szociális támogatás ingoványossá válhat.

A cikkünkben már említett „pontrendszer" ugyanis egy bizonyos összeget a szerzők javadalmazására biztosított, ami a komolyzenei alkotók többségének nélkülözhetetlen létalapja! Ez a pályakezdéstől kísérte a komponistákat, s a saját soraikból, a támogatásra jogosultak mintegy negyedéből álló választott, folyamatosan rotálódó testület az előző évben komponált művek és a bemutatók alapján döntött a pontok száma, vagyis az egyéni alkotói támogatás növekedéséről. A tervek szerint a jövőben művekkel lehet majd pályázni, s azokra ítélik oda a támogatást. A jelentős életművet felhalmozott, esetleg Kossuth-díjas Kiváló Művész „öregjeink" viszont, ha már csökken alkotóerejük, vagy akár egy fiatalabb, aki betegség vagy baleset miatt az adott évben nem vagy nagyon keveset komponál, az Artisjusnál maradó szociális keretre tarthat csak számot, amely nagyságrenddel szerényebb összeget tud folyósítani. Mintha Ronaldo nem kapna fizetést, amikor sérült...

Az alkotásban szabadon szárnyaló - de legalábbis e szárnyalásban önkéntes korlátokat vállaló - zeneszerzők a zenei életben kényszerek rabjai. Az immár történelminek nevezhető múltban, amelyből szinte elfogytak szenvedő tanúink, szövetségi plénumokon politikától vezérelve estek egymás műveinek jobbat érdemlő vádló és megvádolt kollégák. Ennek elmúltával még sokáig tartottak a szabad mozgást korlátozó - de belföldi megélhetést biztosító - idők. Aztán a „nagy fellélegzésben" olyan másfél évtized következett, amelyben a működő hazai mecenatúra áttörte a határt, megrendeléseket szerzett kiválóságainknak, azok el is utazhattak nyugati bemutatóikra, épp csak a keményvalutában szerzett jövedelmet kellett átváltani, aminek idővel egy bizonyos részét vissza lehetett vásárolni, s így szerencsés esetben előbb-utóbb háromjegyű dolláros „BC-számlák" sorakoztak az OTP-ben. Ma konvertibilisek vagyunk. Nemcsak pénzügyileg, hanem átvitt értelemben is. Egykor bukéja volt a vasfüggöny mögött virágzó művészetnek, az onnan kiröppenő és oda visszaröppenő komponistáknak. Ma „átválthatók", tehát helyettesíthetők, nélkülözhetőbbek. A művészi zene világszerte megmutatkozó túltermelésében és a műveltséget tájékozottságra felcserélő szellemi átalakulásban egyre nehezebben észrevehetők. A diktatúra kényszereit felváltják a világháló szabadságából adódó kényszerek, a Kodály-módszer folytatás nélküli leépítése után nevelkedett közönség és a döntéshozók igényeihez alkalmazkodás kényszere. Meg kell küzdenünk a szabadságért - a művészi ízlésünk, értékeink felismertetése, a szellem zenénkben pislogó fényének megláttatása szabadságáért.

Nem a Kánaán felé megyünk. De a batyunkban van, amit a Kánaántól várunk. Vigyázzunk a batyunkra!