A szak­ma és a kö­zön­ség egy­aránt rég­óta   tud­ja, hogy KI­RÁLY CSA­BA szí­ve­sen   szó­lal­tat­ja meg so­ro­zat­ban a leg­na­gyobb ze­ne­szer­zők - Bach, Haydn, Mo­zart, Bee­tho­ven, Liszt, Bar­tók - ös­­szes zon­go­ra­mű­vét vagy egy meg­ha­tá­ro­zott mű­faj­ban (pél­dá­ul a szo­ná­ta te­rü­le­tén) al­ko­tott va­la­mennyi kom­po­zí­ci­ó­ját. Hasz­no­sak az ef­faj­ta, tel­jes­ség­re tö­rek­vő cik­lu­sok elő­adó­nak, kö­zön­ség­nek egy­aránt: előb­bi át­él­he­ti a kü­lön­le­ges meg­mé­ret­te­tés, a tech­ni­kai és szel­le­mi erő­pró­ba mű­vé­szi fej­lő­dést elő­se­gí­tő hely­ze­tét, utób­bi - ha van rend­sze­re­ző haj­la­ma - en­cik­lo­pé­di­kus mód­sze­res­ség­gel is­mer­ked­het egy kor­sza­kos al­ko­tó oe­uv­re-jé­vel. A Bar­tók Em­lék­ház ko­ráb­ban is szol­gált már szín­he­lyé­ül Ki­rály mű­vé­szi hos­­szú­táv­fu­tá­sa­i­nak, s most új­ra ek­ként funk­ci­o­nált, bár ez­út­tal in­kább ta­lán a kö­zép­táv vol­na a he­lyes ki­fe­je­zés.

Király Csaba 

A zon­go­ris­ta négy­ré­szes so­ro­zat­ban ját­szot­ta-játs­­sza el Johann Sebastian Bach Wohltemperiertes Klavierjának va­la­men­­nyi pre­lú­di­u­mát és fú­gá­ját (az el­ső két kon­cert jú­ni­us­ban zaj­lott le - a má­so­dik ket­tő­re fel­te­he­tő­leg már az őszi évad­kez­dés után ke­rül sor). Szok­ták a két kö­tet anya­gát két hang­ver­seny­re el­oszt­va is meg­szó­lal­tat­ni - de az az ada­go­lás kis­sé ta­lán so­kat mar­kol, hi­szen úgy egy al­ka­lom­ra 24 pre­lú­di­um és fú­ga, az­az ös­­sze­sen 48 té­tel jut, ami fe­les­le­ges na­gyot aka­rást sej­tet, és per­sze a fi­gye­lem lan­ka­dá­sá­nak ve­szé­lyét is ma­gá­ban rej­ti - mind a mu­zsi­kus, mind a hall­ga­tó­ság ré­szé­­ről. Em­ber­sza­bá­súbb a mos­ta­ni, négy kö­ze­pes dó­zis­ra el­osz­tott vál­to­zat: kon­cer­ten­ként 12 pre­lú­di­um és fú­ga. Még ez is össze­sen 24 té­telt je­lent egy-egy al­ka­lom­mal - en­­nyi bő­ven elég, Bach nem ar­ra va­ló, hogy de­gesz­re töm­jük ma­gun­kat ve­le.

Nem vol­tak csúcs­tel­je­sít­mé­nyek ta­núi, akik je­len le­het­tek a cik­lus el­ső szom­bat dél­előtt­jén. Sem tech­ni­kai ma­xi­ma­liz­mus, sem ka­tar­ti­kus ze­ne­i­ség nem jel­le­mez­te Ki­rály zon­go­rá­zá­sát - jel­le­mez­te vi­szont az egyen­le­te­sen ma­gas szín­vo­nal, a ki­egyen­sú­lyo­zott­ság és a fi­ca­mok­tól men­tes, biz­tos íz­lés, no meg a rész­le­tek fe­lé for­du­ló, el­mé­lyült fi­gye­lem. Olyan Bach-zon­go­rá­zást hal­lot­tunk, amel­­lyel min­dig szí­ve­sen ta­lál­ko­zik az em­ber, mert a já­ték ké­pes fel­mu­tat­ni a mű­ve­ket, sza­va­tol­va a ze­ne sok­ol­da­lú­sá­gá­ért. E sok­ol­da­lú­ság je­gyé­ben bon­ta­koz­tak ki az egyes té­tel­tí­pu­sok­ban meg­­bú­vó mű­faj­ok, hang­üté­sek, sti­lá­ris ár­nya­la­tok: az I. kö­tet igen gyor­san ját­szott c-moll pre­lú­di­u­má­ban nem volt ne­héz ész­re­ven­ni a rejt­ve je­len­lé­vő toc­ca­tát, a cisz-moll fú­ga szé­les rit­mus­ér­té­kek­ben le­jegy­zett, vo­ká­lis ih­le­té­sű alla breve fo­lya­ma­tá­ban a stile antico tu­dós nyu­gal­mát. A gyors D-dúr pre­lú­di­um vi­dám per­gé­sű csem­ba­ló­da­rab­ként ha­tott, vas­kos staccato-basszusokkal, a mű fú­gá­ja pe­dig eb­ben a tol­má­cso­lás­ban a ba­rokk ouverture-műfaj gran­di­o­zi­tá­sát idéz­te. A d-moll pre­lú­di­um is­mét toc­ca­ta­sze­rű vir­tu­o­zi­tás­sal ör­ven­dez­te­tett meg, az Esz-dúr pre­lú­di­um ele­gán­san ki­si­mí­tott legatóiban vi­szont egy or­­go­na­da­rab nyu­gal­má­ra is­­mer­tünk.

Pas­sió­té­tel­ként ér­vé­nye­sült az esz-moll pre­lú­di­um, majd is­mét a Wohltemperiertes Klavier ar­cha­i­kus stí­lus­ré­te­gét kép­vi­sel­te Ki­rály Csa­ba uj­jai alatt az esz-moll fú­ga. Egy vi­lá­gos tó­nu­sú pasz­to­rál kön­­nyed­sé­gé­vel rin­ga­tóz­tak a 12/8-os E-dúr pre­lú­di­um hár­mas­hang­zat-fel­bon­tá­sai, fáj­dal­ma­san dek­la­má­ló oboa­szó­lót hall­gat­tunk az e-moll  pre­lú­di­um szé­les gesz­tu­sú dal­la­má­hoz ér­ve. Az e-moll fú­gá­ban a szög­le­tes kro­ma­ti­ka ma­te­ma­ti­kai el­vont­sá­gá­val szem­be­sí­tett a zon­go­ra­mű­vész, az F-dúr pre­lú­di­um­ban pe­dig  a most hal­lott ol­va­sat nyil­ván­va­ló­vá tet­te az el­té­vedt két­szó­la­mú in­ven­ci­ót. Mint lá­tens tánc­té­tel­re lép­del­het­tünk vol­na az F-dúr fú­ga 3/8-ai­ra, be­fe­je­zé­sül pe­dig az f-moll fú­ga ér­tel­me­zé­sé­ben Ki­rály Csa­ba is­mét a kro­ma­ti­ka el­vont, tu­dós jel­le­gé­re he­lyez­te a súlyt. A zon­go­ra­mű­vész mind­vé­gig te­jes oda­adás­sal for­dult az I. kö­tet té­te­lei fe­lé, mű­vé­szi ma­ga­tar­tá­sá­ban pe­dig az alá­zat ural­ko­dott: a já­té­kos szin­te el­tűnt, elő­re­en­ged­ve a pre­lú­di­u­mok és fú­gák vál­to­za­tos ka­rak­te­re­it. (Jú­ni­us 2. - Bar­tók Bé­la Em­lék­ház. Ren­de­ző: Bar­tók Bé­la Em­lék­ház)

CSENGERY KRISTÓF

A 2011/12-es évad vé­ge fe­lé vi­szony­lag  gyors egy­más­után­ban több vo­nós­né­gyest is al­kal­mam volt meg­hall­gat­ni: jár­tam a Ke­le­men Kvar­tett, az Aka­dé­mia Vo­nós­né­gyes, a Keller Quartet fel­lé­pé­se­in, jú­ni­us ele­jén pe­dig ér­dek­lő­dés­sel vár­tam a PUL­ZUS VO­NÓS­NÉ­GYES kon­cert­jét. Az 1999-ben ala­kult együt­tes­nek, mely­ben je­len­leg két ala­pí­tó tag, Raincsák Ist­ván (mély­he­ge­dű) és Kousay H. Mahdi Kadduri (gor­don­ka) fog­lal he­lyet, a Keller Vo­nós­né­gyes egy­ko­ri má­so­dik he­ge­dű­se, Pilz Já­nos játs­­sza a prí­met, Lesták Bedő Esz­ter (Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar, Er­kel Fe­renc Ka­ma­ra­ze­ne­kar) pe­dig a má­so­dik he­ge­dű szó­la­má­ért fe­lel. A vo­nós­né­gyes mű­fa­ja irán­ti ér­dek­lő­dés ha­nyat­lá­sá­ról nem egy­szer ír­tam már bo­rú­lá­tó mon­da­to­kat a Mu­zsi­ka kon­cert­kri­ti­kai ro­va­tá­ban, ezért is nyug­táz­tam most nagy öröm­mel, hogy a Fes­te­tics Pa­lo­ta csu­pa tü­kör, csu­pa csil­lár ter­mé­nek hab­fe­hér fa­lai kö­zött zsú­fo­lá­sig meg­telt a né­ző­tér. Hoz­zá­te­het­jük eh­hez azt is - szin­tén biz­ta­tó jel­ként -, hogy a Pul­zus Kvar­tett­nek az évad fo­lya­mán öt est­ből ál­ló sa­ját bér­le­te volt itt - a mos­ta­ni ese­mény te­hát csu­pán egy hosszabb cik­lus zá­ró­ese­mé­nye­ként funk­cio­nált. Ha a ko­ráb­bi négy es­tet is olyan ér­dek­lő­dés kí­sér­te, mint a mos­ta­nit, ak­kor ta­lán még­sem kell (an­­nyi­ra) ag­gód­nunk a vo­nós­né­gyes-mű­faj jö­vő­jé­ért.

A kiegészített Pulzus Vonósnégyes: Pilz János, Lesták Bedő Eszter, Raincsák István,
Konrád György, Kertész Ottó és Kousay H. Mahdi Kadduri

A bér­let szó­ró­lap­ját át­néz­ve azt ta­pasz­tal­tam, hogy a kon­cert­so­ro­zat jó­részt a kvar­tett-iro­da­lom leg­na­gyobb klas­­szi­kus és ro­man­ti­kus re­mek­mű­ve­i­ből vá­lo­ga­tott - így volt ez a leg­utol­só es­ten is. Két nagy­lé­leg­ze­tű és rend­kí­vül igé­nyes moll da­ra­bot hal­lot­tunk: elő­ször Schu­bert d-moll vo­nós­né­gye­se, A ha­lál és a lány­ka hang­zott fel (op. post. D 810 - 1824), majd a szü­net után két ven­dég­gel (Kon­rád György - mély­he­ge­dű, Ker­tész Ot­tó - gor­don­ka) szex­tet­té bő­vül­ve Csaj­kovsz­kij egyik leg­ha­tá­so­sabb, ké­sei ka­ma­ra­mű­vét, a Fi­ren­zei em­lé­ket (So­u­ve­nir de Flo­rence, op. 70 - 1890 /92) szó­lal­tat­ta meg az együt­tes. A hang­ver­seny to­ná­lis egy­sé­gét erő­sí­tet­te, hogy ez a mű is d-moll­ban író­dott, pon­to­sab­ban négy té­te­le kö­zül ket­tő d-moll, egy D-dúr hang­ne­mű, csu­pán az Al­leg­ret­to mo­de­ra­to scher­zót kom­po­nál­ta Csaj­kovsz­kij a do­mi­náns a-moll­ban.

A kon­cert­ről sok el­is­me­rés­re mél­tó moz­za­nat és ke­vés ne­ga­tí­vum kí­nál­ko­zik em­lí­tés­re, leg­elő­ször te­hát az utób­bin igyek­szem túl­es­ni. Ez csu­pán egyet­len meg­fi­gye­lés, ám tár­gya saj­nos a tel­jes kon­cer­tet ural­ta, s így a hely­zet kis­sé az is­mert mon­dás­ra em­lé­kez­tet: a be­teg ki­tű­nő ál­la­pot­ban van, csak épp a tor­ka vé­res. Pilz Já­nos­ról, a primáriusról van szó: a töb­bi­ek ki­vé­tel nél­kül tisz­tán ját­szot­tak, még a 88. élet­év­ében já­ró Kon­rád György, a kedv és fris­ses­ség (no meg a sze­rény­ség és mű­vé­szi alá­zat) e sze­re­tet­re és tisz­te­let­re mél­tó, élő szob­ra is, ki­vé­ve Pilzet, aki ép­pen a kulcs­fon­tos­sá­gú el­ső he­ge­dű­szó­lam­ban disztonált szin­te fo­lya­ma­to­san: fek­vés­re és di­na­mi­kai fo­ko­za­tok­ra va­ló te­kin­tet nél­kül. Ér­de­mes len­ne ezt a hi­bát - ha le­het - gon­dos és ala­pos pró­ba­mun­ká­val ki­ja­ví­ta­ni, mert je­len­tő­sen ront­ja az össz­ha­tást.

Más­kü­lön­ben azon­ban csu­pa kel­le­mes él­­mény­ről szá­mol­ha­tok be. A Schu­bert-vo­nós­né­gyes nyi­tó­té­te­lé­ben meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott a ha­tá­ro­zott in­dí­tás, a ve­he­men­­cia, a sok erős hang­súly és dús for­te, ál­ta­­lá­ban a telt hang­zás. A ne­ve­ze­tes Matthi­­as Claudius-megzenésítés va­ri­á­ci­ó­it tar­tal­ma­zó An­dan­te con moto leg­főbb él­mé­nyé­nek tra­gi­kum és di­na­miz­mus egy­sé­gét érez­tem. A scher­zó­ban von­zó­nak ta­lál­tam a ro­busz­tus meg­szó­la­lást, a mar­káns rit­must, a fi­ná­lé ha­tá­sát pe­dig fo­koz­ta a tö­mör­ség, az elő­adás ira­ma és egy­sé­ges tó­nu­sa. A Csaj­­­kov­sz­kij-szex­tett­ben mind­vé­gig nagy­ra ér­té­kel­tem a szim­fo­ni­kus igé­nyű ka­ma­ra­ze­né­lést, a te­lí­tett, za­ma­tos hang­zás igé­nyét, a ve­he­men­ci­át - na­gyon tet­szett a har­ma­dik té­tel sok ka­rak­te­res té­ma­pro­fil­ja és mar­káns meg­for­má­lá­sa, no meg a fi­ná­lé né­pi hang­ja, for­du­la­tos és tem­pe­ra­men­tu­mos elő­­adá­sa. (Jú­­ni­us 5. - Fes­te­tics Pa­lo­ta. Ren­de­ző: Pul­zus Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

Ne­héz idők jár­nak ma­nap­ság a ka­ma­ra­ze­né­re (ide nem ért­ve a zon­go­ra-szó­ló­es­te­ket): az ál­ta­lá­nos ten­den­ci­á­kon túl a Ze­­ne­aka­dé­mia tar­tós zár­va tar­tá­sa is sú­lyos­­bít­ja a hely­ze­tet. A Ka­pos­vá­ri Ka­ma­ra­ze­nei Fesz­ti­vál meg­szü­le­té­se és di­a­da­la va­ló­sá­gos evan­gé­li­um ugyan, ám csu­pán a nyár egy pil­la­na­tá­ra szo­rít­ko­zik. A bu­da­pes­ti hang­ver­seny­élet­nek min­den­eset­re si­ke­rült ru­gal­ma­san al­kal­maz­kod­nia a hely­zet­hez: olyan kon­cert­ter­mek­be to­ló­dott át a ka­ma­ra­ze­ne-ját­szás súly­pont­ja, ame­lyek ko­ráb­ban in­kább ki­egé­szí­tő funk­ci­ó­jú hely­szí­nek vol­tak: az Óbu­dai Tár­sas­kör­be, a Con­cer­to Bu­da­pest Ze­ne­há­zá­ba, a Bar­tók Em­lék­ház­ba, a Ná­dor-te­rem­be, az And­rás­sy-terembe és Ze­ne­tu­do­má­nyi In­té­zet ter­me­i­be. Ez azt je­len­ti, hogy eze­ken a he­lye­ken, vagy túl­nyo­mó ré­szük­ben most az él­vo­nal lép fel, sőt ab­ban is bíz­ni le­het, hogy leg­alább egy ré­szük ezt a presz­tízs­nö­ve­ke­dést tar­tós­sá tud­ja majd ten­ni mond­juk a Ze­ne­aka­dé­mia új­bó­li csa­ta­sor­ba ál­lí­tá­sa után is.

A Bar­tók Em­lék­ház per­sze ezek kö­zül a hely­szí­nek kö­zül is az egyik leg­pa­ti­ná­sabb, s itt ha­gyo­má­nyo­san a be­ava­tot­tak­nak szó­ló, a kü­lön­le­ges­sé­gek­kel szol­gá­ló hang­ver­se­nyek áll­nak a prog­ra­mok kö­zép­pont­já­ban. Ilyen volt az a kon­cert is, ame­lyen, rész­ben csa­lá­di ala­pon - ez a meg­kö­ze­lí­tés is az Em­lék­ház egyik élő ha­gyo­má­nya -, 20-21. szá­za­di ma­gyar szer­zők fu­vo­la­mű­vei szó­lal­tak meg MATUZ IST­VÁN és MATUZ GER­GELY, to­váb­bá VAS KA­TA­LIN (gor­don­ka) és SZA­KÁCS IST­VÁN (zon­go­ra) elő­adá­sá­ban. A mű­sor el­ső fe­lé­ben élő szer­zők: Ma­da­rász Iván, Pin­tér Gyu­­la, Olsvay End­re, Bánkövi Gyu­la és Nagy Ákos mű­ve­it hall­hat­ta a kö­zön­ség, a má­so­dik fél­idő­ben vi­szont Lajtha Lász­ló két nagy­sza­bá­sú szo­ná­tá­ja hang­zott fel.

A kor­társ fél­idő­ben Matuz Ger­gely vál­lal­ta ma­gá­ra a ve­ze­tő sze­re­pet. Ne­ki­fu­tás­ként Vas Ka­ta­lin­nal és Sza­kács Ist­ván­nal Ma­da­rász Iván Jé-jé já­té­kai és Pin­tér Gyu­la Su­ga­rak rej­tett mo­so­lya cí­mű kom­po­zí­ci­ó­ját, majd - szó­ló­ban - Olsvay End­re Flautonomiáját ad­ta elő. A Ma­da­rász-mű szél­ső té­te­le­i­ben a hang­sze­rek nem tel­je­sen szink­ro­ni­zált mik­ro-tem­pó­vál­tá­sa­i­val kí­sér­le­te­zik; a köz­bül­ső té­te­lek kö­zül az egyik las­sú, dal­la­mo­sabb, a má­sik monoton-repetitív-száguldó ze­nét tar­tal­maz. Pin­tér Gyu­la mű­ve egyet­len las­sú té­tel, amely két­ség­te­le­nül el­jut va­la­mi­fé­le in­ten­zi­tás­be­li te­tő­pon­tig, ám sok­szor helybenjárásnak ér­zé­kel­he­tő. Az elő­adók itt fel­sza­ba­dul­tab­ban ját­szot­tak, mint a rend­kí­vü­li ne­héz­sé­ge­ket tá­masz­tó Ma­da­rász-da­rab­ban, ám Matuz Ger­gely fu­vo­la­hang­ja ez­út­tal sem tet­szett kel­lő­en mag­vas­nak. S a vi­lá­go­san, jól for­mált, ám ke­vés­bé em­lé­ke­ze­tes Olsvay-szólóműben is in­kább is­ko­lá­san, mint szug­gesz­tí­ven ját­szott.

Bánkövi Gyu­la Gli ultimi sospiri degli alberi cí­mű szó­ló­da­rab­já­ban azu­tán Matuz Ist­ván szó­lalt meg, egé­szen más han­gon. Az ő hang­jai él­tek és iz­ga­lom­ba hoz­tak - az egy­fe­lől gaz­dag fan­tá­zi­át, ki­tű­nő hang­szer­is­me­re­tet tük­rö­ző, más­részt ér­zel­mek, ka­rak­te­rek szem­pont­já­ból is vál­to­za­tos mű ide­á­lis, szug­gesz­tív elő­adás­ban ré­sze­sült. Ezt kö­ve­tő­en újabb szó­ló-kom­po­zí­ció: Nagy Ákos Vertigója zár­ta az el­ső fél­időt. A ke­mény, rend­kí­vül moz­gé­kony, avant­gárd hang­vé­te­lű, biz­to­san for­mált mű új­ra csak rend­kí­vü­li tech­ni­kai ne­héz­sé­ge­ket tá­masz­tott, ame­lyek­nek Matuz Ger­gely leg­na­gyobb­részt jól meg­fe­lelt, bár a han­got il­le­tő fenn­tar­tá­sa­im meg­ma­rad­tak.

A má­so­dik rész két Lajtha-szonátája - ke­let­ke­zé­si évük: 1958, il­let­ve 1962 - két ké­sei kom­po­zí­ció, amel­­lyel egy idő­ben már csak az utol­só két Lajtha-szimfónia ke­let­ke­zett. Kö­zü­lük a Kon­cert­szo­ná­ta fu­vo­lá­ra és zon­­go­rá­ra, op. 64 a ko­ráb­bi. Ezt a ki­vá­ló fu­vo­la­mű­vész­nek, Jeney Zol­tán­nak aján­lott, nagy­sza­bá­sú mű­vet Matuz Ist­ván ját­szot­ta el Sza­­kács Ist­ván zon­go­ra­kí­sé­re­té­vel. A ha­tal­mas len­dü­le­tű, ma­gya­ros ka­rak­te­rek­ben gaz­dag, bri­li­áns és be­szé­des, ese­mény­dús és szofisztikált nyi­tó­té­tel, a gondoliera-alap­karakterű, va­rázs­la­tos kö­zép­té­tel és a hal­lat­la­nul vir­tu­óz, eg­zo­ti­kus to­na­li­tá­so­kat és nép­tánc-ele­me­ket egy­aránt fel­hasz­ná­ló zá­ró­té­tel érett és ér­tő, tech­ni­ka­i­lag szi­por­ká­zó, és min­dent ös­­sze­vé­ve nagy­sza­bá­sú elő­­­adás­­ban szó­lalt meg. A má­sik da­rab, a Kon­­cert­szo­ná­ta he­ge­dű­re és zon­go­rá­ra, op. 68 - amely Matuz Ger­gely át­ira­tá­ban csen­dült fel - a ze­­ne­szer­ző hat­­tyú­da­la: fran­cia szel­le­mes­ség és ma­gya­ros hang öt­vö­ze­te a leg­kü­lön­bö­zőbb 20. szá­za­di ze­nei ha­tá­sok­kal. Ez is há­rom­té­te­les, igen sok­ré­tű és gaz­dag kom­po­zí­ció, ro­busz­tus és még­is öt­le­tek­től zsú­folt nyi­tó­té­tel­lel, az idil­li­től a ke­ser­nyé­sig ter­je­dő ská­lán moz­gó noktürnnel és hol kön­­nye­dén lib­­be­nő, hol na­gyon is sű­rű szö­ve­tű, de mind­­vé­gig hang­sú­lyo­zott tech­ni­kai igé­nyű zá­ró­té­tel­lel. Matuz Ger­gely ki­tű­nő át­ira­ta a zá­ró­té­tel egy-egy ext­rém pil­la­na­tá­tól el­te­kint­ve tö­ké­le­te­sen hang­szer­sze­rű­en ha­tott. A mű­vész ugyan­ak­kor elő­adó­ként is úgy­szól­ván új­já­szü­le­tett eb­ben a mű­ben: han­gi­lag meg­újult, tech­ni­ka­i­lag ki­tű­nő­en áll­ta a sa­rat, és a mű ze­nei vi­lá­gá­nak szé­les ská­lá­ját is meg­győ­ző­en ér­zé­kel­tet­te. (Jú­ni­us 6. - Bar­­tók Em­lék­ház. Ren­de­ző: Bar­tók Em­lék­ház)

MALINA JÁNOS

Két Bach-kan­tá­ta sze­re­pelt az idei Bu­dapes­ti Nem­zet­kö­zi Bach-hét zá­ró­hang­ver­seny­ének mű­so­rán, a ha­gyo­má­nyos elő­adók­­kal: a KAMP SA­LA­MON ál­tal ve­zé­nyelt LU­THERÁNIA ÉNEKKAR-ral és a WEINER-SZÁSZ KAMARA­SZIM­FO­NI­KU­SOK-kal. Or­go­nán DOBOZY BOR­BÁ­LA mű­kö­dött köz­re; a négy ének­szó­lis­ta ZÁ­DORI MÁ­RIA, BA­KOS KOR­NÉ­LIA, ME­GYESI ZOL­TÁN és JEKL LÁSZ­LÓ volt.

A két g to­na­li­tá­sú korálkantáta egy­aránt Bach lip­csei kor­sza­ká­nak ele­jén, 1724 őszén ke­let­ke­zett; a BWV 114 sor­szá­mú mű, mely­nek kö­zép­pont­já­ban a bűn és a ha­lál áll, moll, míg a BWV 115, amely­nek fő gon­do­la­ta az is­te­ni ke­gye­lem, dúr hang­ne­mű. A két mű így igen har­mo­ni­ku­san egé­szí­ti ki egy­mást. Az el­ső, az Ach, lieben Christen, seid ge­trost kez­de­tű kan­tá­ta nagy­lé­leg­ze­tű nyi­tó­kó­ru­sa in­kább le­göm­bö­lyí­tett­sé­gé­vel, szép hang­zá­sá­val, mint­sem drá­ma­i­sá­gá­val ha­tott eb­ben az elő­adás­ban. Az ezt kö­ve­tő, ob­li­­gát fu­vo­lá­val kí­sért te­nor­ári­á­ban a szó­ló­hang­szer han­gi­lag kis­sé sző­rö­sen, le­ve­gő­sen szó­lalt meg, ám ze­ne­i­leg an­nál kön­­nye­déb­ben és ér­zé­ke­nyeb­ben. A Si­ra­lom Völ­gye és a Jé­zus­ba ve­tett bi­za­lom el­len­té­te egy fo­lyon­dár­sze­rű és egy tán­cos ka­rak­te­rű sza­kasz el­len­té­té­ben je­le­nik meg a kot­tá­ban - s Me­gyesi Zol­tán nem csu­pán ol­va­dé­kony, szép han­gon éne­kelt, de ezt a drá­mai kont­rasz­tot is re­me­kül ér­vé­nye­sí­tet­te elő­adá­sá­ban. Ez­után bas­­szus-re­ci­ta­ti­vo kö­vet­ke­zett Jekl Lász­ló szép és plasz­ti­kus, a szö­ve­get ki­fo­gás­ta­la­nul ér­tő és ki­mon­dó, va­ló­ban be­szé­lő éne­ké­vel. Majd a Zádori Má­ria ál­tal elő­a­dott dísz­te­len ko­rál után a ha­lál­lal meg­bé­ké­lő alt­ária kö­vet­ke­zett, mely­ben Ba­kos Kor­né­lia ele­in­te né­mi mes­ter­sé­ges sö­té­tí­tést al­kal­maz­va, egyéb­ként azon­ban a tő­le meg­szo­kott mu­zi­ka­li­tás­sal és haj­lé­kony­ság­gal éne­kelt. Ha egy-egy pil­la­nat­ban kis­sé von­ta­tott­nak érez­tem is az együt­test, kár­pó­tolt ezért a ze­ne­ka­ri vis­­sza­té­rés in­ten­zi­tá­sa és a rö­vid zá­ró ko­rál kon­cent­rált­sá­ga és sú­lya.

Kamp Salamon és Megyesi Zoltán - Felvégi Andrea felvételei

A Mache dich, mein Geist, bereit cí­mű má­so­dik kan­tá­tá­ban azu­tán ki­fe­je­zet­ten új erők haj­tot­ták az elő­adó­kat, s Kamp Salamon is itt tett tanúságot elsősorban ar­ról a rit­ka ké­pes­ségről, hogy a Bach-ze­ne spi­ri­tu­á­lis iz­zá­sát a ze­nei for­má­lás ma­ga­biz­tos fe­gyel­mé­vel és a meg­szó­la­lás mér­he­tet­len nyu­gal­má­val ké­pes öt­vöz­ni. Az egyéb­ként is szép, csi­szolt ze­ne­ka­ri hang­zást az ener­gi­á­tól duz­za­dó és har­mó­ni­a­i­lag el­ké­pesz­tő­en me­rész nyi­tó­kó­rus­ban be­ara­nyoz­ta az ob­li­gát oboe d'amore édes hang­ja. Szép­sé­ge­sen ját­szott ze­ne­ka­ri be­ve­ze­tő ala­poz­ta meg az es­ti han­gu­la­tot az ál­mos­ság­ról szó­ló, ob­li­gát oboe d'amorés alt­ári­á­ban. Ba­kos Kor­né­lia im­presszív hang­já­nak sö­tét­sé­gé­ből itt el­­­­tűnt a mű­vi elem, ki­fe­je­zé­se még meg­győ­zőb­bé vált, és hang­já­val-ének­lé­sé­vel he­lyen­ként már-már el­bó­dí­tot­ta a hall­ga­tót - ami­hez a vo­nó­sok ol­va­dé­kony hang­zá­sa is hoz­zá­já­rult. Jekl Lász­ló eb­ben a kan­tá­tá­ban is re­ci­ta­­ti­vót adott elő, de ha le­het, még szug­gesz­tí­veb­ben, még in­kább be­széd­sze­rű­en. (A vé­kony kí­sé­ret­ben vi­szont egy-egy pon­ton az or­go­na és a szó­ló­gor­don­ka nem egé­szen ér­tett egyet in­to­ná­ció te­kin­te­té­ben...). Ta­lán az egész hang­ver­seny te­tő­pont­já­vá vált azon­ban a Zádori Má­ria ál­tal éne­kelt áhí­ta­tos, h-moll szop­rán­ária (Bete, bete) ob­li­gát fu­vo­lá­val - a bát­ran vál­lalt Molto ada­gio tem­­pó le­he­tő­vé tet­te a ki­fe­je­zés nü­an­szai­­nak, az ér­zé­keny dis­­szo­nan­ci­ák­nak a plasz­ti­kus meg­for­má­lá­sát, az agogikus szü­ne­tek vég­te­len nyu­gal­mát, s azt, hogy a si­et­ség nél­kü­li tem­pó­ban a szó­lis­ta va­ló­ság­gal ki­vi­rá­goz­zék a mél­tó­ság­tel­jes bas­­szus fe­lett. Újabb ki­tű­nő, rö­vid Megyesi-recitativo után rö­vid, de an­nál tö­mö­reb­ben és erő­tel­jes­eb­ben ha­tó zá­ró ko­rál­lal ért vé­get a mű. (Jú­ni­us 10. - De­ák té­ri evan­gé­li­kus temp­lom. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Nem­zet­kö­zi Bach-hét)

MALINA JÁNOS

Fon­tos kez­de­mé­nye­zés a vi­lág­hí­rű kvartett-primárius szü­le­té­sé­nek cen­te­ná­riu­­mán út­já­ra in­dí­tott VÉGH SÁN­DOR NEM­ZET­KÖ­ZI VONÓS­NÉ­GYES­VER­SENY - re­mény­ked­jünk, hogy a jú­ni­us ele­jén le­zaj­lott el­ső meg­mé­ret­te­tést az évek so­rán (a hi­va­ta­lo­san dek­la­rált ter­vek sze­rint: két­éven­te) to­váb­bi­ak kö­ve­tik majd, s hogy az el­ső al­ka­lom­mal ta­pasz­talt gon­dok csu­pán a kez­de­ti ne­héz­sé­gek ka­te­gó­ri­á­já­ba tar­toz­nak. Mert bi­zony akad­tak „kez­de­ti ne­héz­sé­gek". Ti­zen­négy je­lent­ke­ző már ön­ma­gá­ban sem sok - en­­nyi­en ne­vez­tek be ere­­de­ti­leg a ver­seny­re -, vé­gül azon­ban nyolc együt­tes vissza­lé­pett, és csak hat vo­nós­né­gyes ér­ke­zett Bu­da­pest­re, hogy a for­du­ló­kon részt ve­gyen. Ez nyil­ván je­len­tő­sen meg­kö­töt­te a túl­nyo­mó­részt je­les kvartett­mu­­zsi­ku­sokból vá­lo­ga­tott, nem­zet­kö­zi zsű­­ri ke­zét, hi­szen a ha­tos a leg­több ver­se­nyen nem a jel­ké­pes start­vo­nal­nál fel­so­ra­ko­zók, ha­nem a dön­tő­be ju­tot­tak lét­szá­ma. Keller And­rás ve­ze­té­sé­vel a zsű­ri még­is vé­gig­hall­gat­ta a fi­a­tal kvar­tet­te­ket, és dön­tést is ho­zott. Utób­bi - ro­kon­szen­ves kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel - tük­rö­zi is a cse­kély lét­szám okoz­ta kény­szer­hely­ze­tet: a bí­rá­ló­bi­zott­ság nem adott ki sem el­ső, sem har­ma­dik dí­jat, mind­­ös­­sze két meg­osz­tott má­so­dik he­lye­zés ta­lált gaz­dá­ra. És per­sze szá­mos kü­lön­díj - ezek egyi­ké­nek jó­vol­tá­ból hall­hat­tunk a győz­­te­sek díj­ki­osz­tást kö­ve­tő gá­la­kon­cert­jén ket­tő he­lyett vé­gül há­rom vo­nós­né­gyest.

A Kelemen Vonósnégyes:  Kelemen Barnabás, Kokas Dóra,  Kokas Katalin és Homoki Gábor

A leg­jobb Lajtha-előadásért já­ró kü­lön­dí­jat a Nagy-Bri­tan­ni­á­ból ér­ke­zett - há­rom­ne­gyed rész­ben ázsi­ai ta­go­kat ma­gá­ba fog­la­ló - CAN­TA­BI­LE QUAR­TET (Gong­­bo Jiang, Wen Wang, Hua Zhong, David Sloan) nyer­te el. A gá­la­­kon­cert el­ső pó­di­um­ra lé­pő együt­te­se­ként is Lajtha Lász­ló mű­­vét, a 7. vo­nós­né­gyest tol­má­csol­ták. Nem ta­gad­ha­tom, tel­je­sít­mé­nyük sok te­kin­tet­ben ki­­elé­gí­tet­le­nül ha­gyott. Két­ség­te­len, hogy a négy mu­zsi­kus igye­­­ke­zet­tel és a né­­pi hang iránt af­fi­ni­tást mu­tat­va sa­já­tí­tot­ta el a mű­ben fon­tos sze­re­pet ját­szó ma­gya­ros idi­ó­mát. A gyak­ran bi­zony­ta­lan­ko­dó in­to­ná­ció, a pon­tat­lan rit­mus és a ke­vés­sé ös­­sze­fo­gott együt­tes já­ték azon­ban je­len­tő­sen ron­tot­ta az össz­ha­tást. És bi­zony, nem­csak az elő­adá­sét, ha­nem a mű­­ét is - ez­út­tal ugyan­is az ér­zé­ke­nyebb hall­ga­tó azt él­te át, mi­lyen az, ami­kor a nem kel­lő­kép­pen ki­dol­go­zott és nem is iga­zán ih­le­tett tech­ni­kai és ze­nei tel­je­sít­mény ma­gá­ra az al­ko­tás mi­nő­sé­gé­re vet rossz fényt, azt a be­nyo­mást kelt­ve, mint­ha Lajtha 1950-es kel­te­zé­sű 7. kvar­tett­je (op. 49) a Bar­tó­kot és Ko­dályt kö­ve­tő folk­lo­ris­ta ze­ne­szer­zők de­rék­ha­dá­nak kép­vi­se­lő­jé­től szár­ma­zó epi­gon-al­ko­tás len­ne.

A két meg­osz­tott má­so­dik dí­jas vo­nós­né­gyes a szü­ne­tet kö­ve­tő­en lé­pett pó­di­um­ra. Ta­nul­sá­gos volt egy­mást kö­ve­tő­en hal­la­ni őket, mert a két­fé­le elő­adás­mód, a mű­faj­hoz és a kö­zös ze­né­lés­hez va­ló két­fé­le hoz­zá­ál­lás aka­rat­la­nul is a kvar­tett-já­ték két­fé­le nagy is­ko­lá­ját rep­re­zen­tál­ta és ál­lí­tot­ta szem­be egy­más­sal. A Ke­le­men Kvar­­tett volt az el­ső: Ke­le­men Bar­na­bás, Ho­mo­ki Gá­bor, Kokas Ka­ta­lin és Kokas Dó­ra elő­ször Kurtág György mű­vét, a Hat moment mu­si­calt ad­ta elő (a ver­seny prog­ram­já­ban di­csé­re­te­sen fon­tos sze­re­pet ját­szott a 20. és 21. szá­zad ze­né­je, kö­te­le­ző új mű­vet is íra­tott a ren­de­ző­ség, a fi­a­tal Tor­nyai Pé­ter­rel, aki tud­ja, ho­gyan kell vo­nó­sok­ra kom­po­nál­ni, lé­vén ma­ga is he­ge­dűs). Ke­le­me­nék a Kurtág-té­te­leket ma­xi­ma­lis­ta ki­dol­go­zás­ban, a ze­ne min­­den ap­ró rez­dü­lé­sét ér­vény­re jut­tat­va, ug­rás­ra kész fi­gye­lem­mel ját­szot­ták - olyan fel­fo­gás­ban, amely a kvar­tet­te­zést nyo­ma­té­ko­san a füg­get­len in­­di­vi­­duu­mok pár­be­szé­de­ként fog­ja fel. Schu­mann A-dúr vo­nós­né­gye­s­ének (op. 41/3) el­ső két té­te­lé­ben is ezt az él­ményt nyúj­tot­ták, ki­egé­szít­ve az­zal, hogy itt már az oly­kor pré­se­lés­be át­csa­pó, rend­kí­vül erő­tel­jes hang­zás­igény is fi­gyel­met kel­tett, és mind­un­ta­lan meg­mu­tat­ko­zott a négy mu­zsi­kus já­té­ká­ban az a tö­rek­vés is, hogy a ze­ne ma­gá­tól ér­tő­dőn ter­mé­sze­tes lé­te­zés­mód­ja he­lyett in­kább a ma­­­gas­ren­dű meg­csi­nált­sá­got, a meg­mu­ta­tás gesz­tu­sát he­lye­zik elő­tér­be.

  Benyounes Quartet:  Zara Benyounes, Emily Holland, Sara Roberts és Kim Vaughan

Pető Zsuzsa felvételei

Az őket kö­ve­tő - s pro­duk­ci­ó­já­val a kon­cer­tet le is zá­ró - an­gol Benyounes Quar­tet nem­csak ab­ban mu­tat­ko­zik a Ke­le­men Vo­nós­né­gyes­nél ho­mo­gé­nebb­nek, hogy va­ló­ban egy ne­mű: négy hölgy al­kot­ja (Zara Be­nyounes, Emi­ly Hol­land, Sa­ra Roberts, Kim Vaughan), de ab­ban is, hogy ná­luk nem az egyé­ni meg­moz­du­lá­so­kon, ha­nem in­kább a „kvar­tet­te­zés mint kol­lek­tív ze­nei ki­fe­je­zés­mód" fel­fo­gá­sán van a hang­súly. Tö­ké­le­tes csi­szolt­ság, le­ke­re­kí­tett­ség, együtt­­lé­leg­zés jel­le­mez­te elő­adá­suk­ban Bar­tók 2. vo­nós­né­gyes­ét, oly­an­­nyi­ra, hogy a sok le­si­mí­tott fe­lü­let és pu­ha hang­zás a mű két szél­ső té­te­lét a ná­lunk meg­­szo­kott­nál sze­lí­debb­nek mu­tat­ta s in­kább il­lesz­tet­te be­le az eu­ró­pai ka­ma­ra­ze­nei ha­gyo­mány­ba, mint ma­gá­ba a Bar­tók-oe­uv­re-be. Sze­ren­csé­re ott a kö­­zép­ső té­tel is, amely a négy brit hölgy­ből (akik a gen­fi Haute École de Musique-on Takács-Nagy Gá­bor­tól ta­nul­tak) elő­hív­ta a bar­tó­ki vo­nós­né­gye­sek „véd­je­gyé­ül" szol­gá­ló nyer­sebb gesz­tu­so­kat, éle­sebb hang­sú­lyo­kat és va­dabb tem­pe­ra­men­­tu­mot. Így sa­já­tos egyen­súly jött lét­re a tol­má­cso­lás­ban, amely egy­szer­re mu­tat­ta meg Bar­tók­ban a ke­let-eu­ró­pa­it és a nagy nyu­ga­ti ha­gyo­má­nyok örö­kö­sét. (Jú­ni­us 11. - Fesz­ti­vál Szín­ház. Ren­de­ző: Végh Sán­dor Ka­ma­ra­ze­ne Köz­pont, Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

„Egy ih­let - két for­ma" az al­cí­me a  SZENT EFRÉM FÉR­FI­KAR két hely­szí­nen zaj­ló, a he­lyi köz­nyelv­ben csak „sé­tá­lós kon­cert"-ként is­mert hang­ver­seny­so­ro­za­tá­nak, amely­nek leg­utób­bi ese­mé­nyén ének­szó­lis­ta­ként KÁ­RO­LYI KA­TA­LIN, zon­go­ris­ta­ként pe­dig BIZJÁK DÓ­RA csat­la­ko­zott a BUBNÓ TA­MÁS ve­zet­te kó­rus­hoz. Nagy eré­nye ezek­nek a hang­ver­se­nyek­nek a ze­ne­iro­da­lom egyet­len egy­ség­ként va­ló ér­zé­kel­te­té­se - hi­szen ha egy­azon kon­­­cer­ten hal­lunk kö­zép­ko­ri li­tur­gi­kus ze­nét, kor­társ ze­nei be­mu­ta­tót és Liszt-dalt - s kü­lö­nö­sen, ha mind­eb­be még a nép­ze­ne vi­lá­ga is be­szü­rem­ke­dik -, ak­kor olyan hi­he­tet­le­nül tá­vo­li­ak és el­szi­ge­tel­tek nem le­het­nek ezek a ze­nei vi­lá­gok. Bubnóék a meg­elő­ző egy vagy két nem­ze­dék nagy­jai - egy Ra­jecz­ky, egy Dobszay, egy Kurtág - ál­tal meg­­vi­lá­gí­tott úton jár­nak to­vább ro­kon­szen­ves nyi­tott­ság­gal és kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel.

Sáry László és a Szent Efrém Férfikar Rozmán Lajos a Qaartsiluni Együttessel próbál

Felvégi Andrea felvételei

A Szent Efrém Fér­fi­kar­nak min­den  nyi­tott­sá­ga mel­lett per­sze meg­van a na­gyon is ös­­sze­té­veszt­he­tet­len ze­nei ki­in­du­ló­pont­ja: a gö­rög ka­to­li­kus és gö­rög­ke­le­ti li­tur­gi­kus ze­ne, ami a mos­ta­ni mű­sor­ban is kép­vi­sel­tet­te ma­gát. Ám en­nek a prog­ram­nak in­kább Kár­olyi Ka­ta­lin je­len­lé­te gon­dos­ko­dott a ve­zér­fo­na­lá­ról: az ő sok­ol­da­lú­sá­ga tel­jes har­mó­ni­á­ban áll Bubnó és együt­te­se min­den irá­nyú nyi­tott­sá­gá­val; ta­lál­ko­zá­suk te­hát iz­gal­mas­nak ígér­ke­zett.

Kár­olyi kül- és bel­föld­ön egy­aránt el­ső­sor­ban a kor­társ és a ré­gi ze­ne spe­ci­a­lis­tá­já­nak: Li­ge­ti és Berio, Monteverdi és Rameau el­ső­ran­gú tol­má­cso­ló­já­nak szá­mít. Ezen az es­tén be­mu­tat­ko­zott azon­ban dal­éne­kes­ként, sőt né­pi éne­kes­ként is - mint­egy meg­szab­va az irá­nyát a kon­cert mind­két fe­lé­nek.

A hang­sze­res be­ve­ze­tő szám Bölcs Al­fonz 13. szá­za­dát idéz­te fel egy fu­ru­lya, dob és csen­gők rusz­ti­kus együt­te­sé­vel, majd a kö­zép­kor egy má­sik ar­ca­ként a bi­zán­ci hús­vé­ti rí­tus rész­le­te szó­lalt meg arab és gö­rög nyel­ven, impresszív hang­zás­sal. Azu­tán ér­de­kes da­rab kö­vet­ke­zett: a szen­tély­be las­san be­vo­nu­ló Kár­olyi csíksomlyói bú­csú­já­ró éne­ké­vel in­dult, s míg az el­ső be­úszó tar­tott hang még va­la­mi­fé­le né­pi elő­adás­mód ele­me­ként hat­ha­tott, idő­vel egy­ér­tel­mű­vé vált, hogy mo­dern kom­po­zí­ci­ót hal­lunk: mint utóbb meg­tud­tuk, Philipp György­nek a nép­ének­ből ki­bom­ló da­rab­ját. A kon­cert ez­zel el­ér­ke­zett egyik súly­pont­já­hoz, a mai ma­gyar szak­rá­lis kom­po­zí­ci­ók­hoz. Mind­járt SÁRY LÁSZLÓ-ősbemutató kö­vet­ke­zett: a női szó­lis­tá­ra, öt fér­fi éne­kes­re írt, or­go­na­kí­sé­re­tes Ave Maria. Az úgy­szól­ván dukays mi­ni­ma­liz­mus­sal meg­írt, rö­vid kom­po­zí­ci­ó­ban szív­szo­rí­tó ha­tást kel­tett  a leg­mé­lyebb, úgy­szól­ván föl­dön­tú­li re­gisz­ter­ben meg­szó­la­ló dal­lam, Domahidy Lász­ló va­ló­szí­nűt­le­nül bár­so­nyos elő­adá­sá­ban.  A mű a szer­ző ve­zény­le­té­vel szó­lalt meg, mint a kö­vet­ke­ző Sáry-darab, a hat­szó­la­mú ká­non­ként fel­dol­go­zott, uj­jon­gó zsol­tár, az Éne­kel­je­tek az Úr­nak, ame­lyet csen­gő­hang tett ün­ne­pé­lyes­sé, és sza­bad Alleluia zárt le.

Szá­mom­ra az est leg­iz­gal­ma­sabb él­mé­nyé­nek azon­ban a má­sik ős­be­mu­ta­tó bi­zo­nyult: Dukay Bar­na­bás Alud­ja­tok cí­mű tíz­szó­la­mú kom­po­zí­ci­ó­jáé. A Má­té-evan­gé­li­um pasz­­szu­sa­in ala­pu­ló mű cí­me a Get­se­mané-kert­ben el­szun­dí­tó ta­nít­vá­nyok­ra utal; ma­ga a ze­ne vi­szont ép­pen nem Dukay vég­ső esz­köz­te­len­sé­gig csu­pa­szí­tott hang­ját kö­ve­ti, ha­nem vé­gig exp­resszív har­mó­ni­ák fe­szí­tik, s míg egy­fe­lől Gesualdo egy­há­zi ze­né­jé­nek gyé­mánt­ke­mény­sé­gé­re em­lé­kez­tet, rend­kí­vü­li kon­cent­rált­sá­ga más­fe­lől We­bern ne­vét jut­tat­ja eszünk­be. Majd az el­ső fél­idő le­zá­rá­sa­ként is­mét Kár­olyi Ka­ta­lin csat­la­ko­zott az együt­tes­hez, s Rah­ma­nyi­nov utol­só egy­há­zi da­rab­já­ból, a Vszenos­cs­no­je bgyenyije cí­mű éj­sza­kai vesperásból a 103. zsol­tárt ad­ták elő; a meg­ka­pó szép­sé­gű, és is­mét a né­pi ének­lés vi­lá­gát meg­idé­ző da­rab­ban Kár­olyi Ka­ta­lin ez­út­tal hang­já­nak impresszív mély re­gisz­te­rét mu­tat­ta meg, és szí­nez­te iz­gal­mas­sá a da­rab hang­zá­sát.

A kon­cert Tár­sas­kör­ben tar­tott má­sik  fe­lé­ben az ál­ta­la éne­kelt da­lok, dal­csok­rok ad­ták a mű­sor ge­rin­cét; az itt meg­je­le­nő új sze­rep­lő, Bizják Dó­ra, már nem elő­ször, el­ső­ran­gú dal­énes-part­ner­nek bi­zo­nyult: já­té­ká­nak sza­ka­dat­lan be­széd­sze­rű­sé­ge,  az éne­kes­sel va­ló in­ten­zív kap­cso­la­ta, rend­kí­vül gaz­dag ki­fe­je­zé­si ská­lá­ja el­ső­ran­gú  ka­ma­ra­ze­nész­nek mu­tat­ják a mű­vész­nőt.  A dal­mű­so­ron egy le­fegy­ver­ző­en erő­tel­jes Rahmanyinov-dalválogatás és két Liszt-dal sze­re­pelt; a Rahmanyinov- és a Liszt-blokk kö­zött a kó­rus­ta­gok elő­adá­sá­ban Haydn ké­sei, zon­go­ra­kí­sé­re­tes több­szó­la­mú éne­kei kö­zül sze­re­pelt há­rom, majd a kon­cert han­gu­la­tos be­fe­je­zé­se­kép­pen Schu­bert hal­ha­tat­lan Sze­re­nád­ját ad­ta elő Kár­olyi Ka­ta­lin, az ének­kar és Bizják Dó­ra. A da­lo­kat Kár­olyi Ka­ta­lin a szö­veg irán­ti hal­lat­lan ér­zé­keny­ség­gel, vagy in­kább a szö­ve­get mély­sé­ge­sen meg­ért­ve éne­kel­te, s kü­lö­nö­sen a mély val­lá­sos ér­zés­sel át­ha­tott, áhí­ta­tos Az ikon előtt cí­mű Rahmanyinov-dalban szer­zett fe­led­he­tet­len pil­la­na­to­kat. (Jú­ni­us 13. - Óbu­dai Szent Pé­ter és Pál-főplébánia-templom, Óbu­dai Tár­sas­kör. Ren­de­ző: Óbu­dai Tár­sas­kör)

MALINA JÁNOS

ROZMÁN LA­JOS nem­rég ala­pí­tott, de  már­is el­is­mert együt­te­se, a QAART­SI­LUNI ENSEMBLE is­mét rá­dió­hang­ver­senyt adott, amely­nek mű­so­rá­ról ez­út­tal hi­ány­zott a kor­társ ze­ne; a mű­vé­szek so­rá­ban ez­út­tal is fel­buk­kant azon­ban egy szom­széd or­szág­ból meg­hí­vott ven­dég­mű­vész, ez­út­tal egy ro­mán kla­ri­né­tos, HORIA DU­MIT­RACHE sze­mé­lyé­ben. Az együt­tes­ben ez al­ka­lom­mal ját­szott még RÁCZ OT­TÓ és KŐHÁZI EDIT (oboa), BARTEK ZSOLT (kla­ri­nét), JAN­KÓ AT­TI­LA és BA­ZSIN­KA IVETT (fa­gott), TEKULA END­RE és ANDÓ RAJ­MUND (kürt), va­la­mint BOR­­BÉLY LÁSZ­LÓ (zon­go­ra).

Rozmán Lajos a Qaartsiluni Együttessel próbál - Felvégi Andrea felvételei 

A kon­cert mű­so­rán Bach és Bee­tho­ven mű­ve­i­nek át­ira­tai sze­re­pel­tek: előbb a bil­len­tyűs Sinfoniákból - is­mer­tebb ne­vü­kön: há­rom­szó­la­mú in­ven­ci­ók­ból - hang­zott fel egy vá­lo­ga­tás két obo­án, két kla­ri­né­ton és két fa­got­ton, majd a BWV 1019-es, rend­ha­gyó szer­kesz­té­sű G-dúr he­ge­dű-csem­ba­ló­szo­ná­ta kla­ri­nét-zon­go­ra vál­to­za­ta kö­vet­ke­zett. A hang­ver­seny má­so­dik fe­lét Bee­tho­ven op. 20-as Szep­tett­jé­nek ko­ra­be­li, Georg Dru­­schetz­kytől szár­ma­zó át­ira­ta al­kot­ta.

A sinfoniák abszt­rakt há­rom­szó­la­mú szö­ve­tét Rozmán úgy re­a­li­zál­ta a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló há­rom­szó­la­mú fú­vós együt­tes­sel, hogy egy-egy le­írt szó­la­mot egy-egy hang­szer­nek fe­lel­te­tett meg, de úgy, hogy sza­ba­don osz­tot­ta ki mond­juk a kö­zép­ső szó­la­mot a két kla­ri­nét­já­té­kos, il­let­ve uni­so­no együt­te­sük kö­zött, sok­szor akusz­ti­ka­i­lag is iz­gal­mas bel­ső fe­lel­ge­té­se­ket lét­re­hoz­va. Ez­zel egy­fe­lől ter­mé­sze­te­sen játsz­ha­tó­vá tet­te a bil­len­tyűs ere­de­ti­ben a já­­té­kos lég­zés­igé­nyét nem min­dig fi­gye­lem­be ve­vő szó­la­mo­kat, más­részt meg­le­pő­en gaz­dag kom­bi­na­tív le­he­tő­sé­gek­hez ju­tott ilyen mó­don. A da­ra­bok eb­ben a vál­to­zat­ban azon­ban nem el­ső­sor­ban a fel­dol­go­zás, ha­nem az elő­adás eré­nyei ré­vén vál­tak iz­gal­mas­sá. A kis lét­szá­mú együt­test Rozmán kar­mes­ter­ként ve­zé­nyel­te, s a ve­zény­lés vég­te­len gon­dos­sá­ga és ér­zé­keny­sé­ge, egy-egy hang, dis­­szo­nan­cia, agogika pon­tos elő­ké­szí­té­se, alá­hú­zá­sa vagy egy ol­dás el­er­nyesz­té­se, a da­ra­bok­ban rej­lő ka­rak­te­rek dif­fe­ren­ci­á­lá­sá­nak vég­ső­kig tör­té­nő ki­hasz­ná­lá­sa in­ten­zív és le­bi­lin­cse­lő él­ményt je­len­tett. Egy­ál­ta­lán: Rozmán iga­zi fel­fe­de­zé­se az volt, hogy ezek a rö­vid da­ra­bok, ame­lyek hi­á­ba Bach-kom­po­zí­ci­ók, alap­já­ban vé­ve még­is­csak di­dak­ti­kus mű­vek­ként is­mer­jük őket, va­ló­di, tar­tal­mas és fel­eme­lő ze­ne­mű­ként, kon­cer­ten is meg­áll­ják a he­lyü­ket, a Wohltemperiertes Klavier té­te­le­i­hez ha­son­ló­an. Így szer­zett tel­jes ér­té­kű él­ményt egy szug­gesz­tí­ven meg­for­mált rep­ríz a g-moll in­ven­ci­ó­ban, az uj­jon­gó ka­rak­ter a C-dúr, vagy a szin­te mo­zar­ti, ide­ges ér­zé­keny­ség az Esz-dúr da­rab­ban.

A G-dúr he­ge­dű­szo­ná­ta vi­lá­ga sok­kal exp­res­­szí­vebb, a mű sok­kal in­kább „hasz­ná­la­ti" ze­ne, mint a sinfoniák - per­sze a leg­mé­lyebb, leg­igé­nye­sebb faj­tá­ból. Ez a szo­­ná­ta a ma­ga öt­té­te­les­sé­gé­vel, il­let­ve az­ál­tal, hogy a „szám fe­let­ti" té­tel, amely a mű kö­zép­pont­ját al­kot­ja, tel­je­sen sza­bály­sze­rűt­len mó­don a bil­len­tyűs hang­szer szó­ló­ja, af­fé­le ka­kukk­to­jás a kí­sé­re­tes Bach-he­ge­dű­szo­ná­ták ha­tos so­ro­za­tá­ban. Rozmán és Bor­bély hal­lat­la­nul in­ten­zív elő­adá­sa el­ső­sor­ban ab­ból me­rí­tet­te ere­jét, hogy a két elő­adó ugyan­azt a nyel­vet be­szél­te: a rend­kí­vü­li in­tel­lek­tu­á­lis és ze­nei kont­rol­lal kor­dá­ban tar­tott, ál­lan­dó lo­bo­gá­sét. Bor­bély­nak a pusz­ta hang­adá­sa, bil­len­té­sé­nek má­mo­rí­tó tisz­ta­sá­ga és ere­je mind­vé­gig meg­­ha­tá­ro­zó él­mény volt, és a szó­ló­té­tel fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan len­dü­le­tű elő­adá­sá­ban csú­cso­so­dott ki. Rozmán Bor­bély egyen­ran­gú part­ne­re volt, és szá­mos olyan pil­la­nat volt, ami­kor rá kel­lett cso­dál­koz­nunk ki­emel­ke­dő kva­li­tá­sa­i­ra; ilyen volt pél­dá­ul  a las­sú té­tel hos­­szan ki­csen­ge­ni ha­gyott, az utol­só ti­zed­má­sod­per­cig fe­szült­ség­gel te­li és je­len­tő­ség­tel­jes zá­ró hang­ja. Né­mi hi­ány­ér­ze­tet oko­zott vi­szont, hogy eb­ben a da­rab­ban ér­zé­kel­he­tő volt: egy ere­de­ti­leg vo­nós hang­szer­re kom­po­nált szó­lam nagy mes­ter­ség­be­li tu­dás­sal el­ké­szí­tett, de még­sem száz­szá­za­lé­ko­san hang­szer­sze­rű át­ira­tát hall­juk. Kü­lö­nö­sen bi­zo­nyos kü­lö­nö­sen ma­gas fek­vé­sű üte­mek ese­té­ben érez­tük így, ame­lyek amúgy tö­ké­le­te­sen, de nem iga­zán ter­mé­sze­te­sen szó­lal­tak meg - igaz, ezt meg hall­gat­hat­tuk va­la­mi­fé­le kor­társ ze­nei, el­ide­ge­ní­tő gesz­tus­nak is... De azu­tán a zá­ró­té­tel élet­től duz­za­dó, szök­ke­nő tri­o­la-so­ro­za­tai, mind­két elő­adó tö­ké­le­te­sen kont­rol­lált és vir­tu­óz já­té­ka el is fe­led­tet­tek min­den­fé­le ag­gályt.

Bor­bély Lász­lón kí­vül a tel­jes együt­tes részt vett a Bee­tho­ven­-szep­tett át­ira­tá­nak elő­adá­sá­ban. Georg Druschetzky, a ko­ra­be­li fú­vós­ze­ne ki­vá­ló mes­te­re és min­de­ne­se ez­zel az át­irat­tal is mes­ter­nek bi­zo­nyult - a fa­fú­vós­ok kö­zül ere­de­ti­leg csak kla­ri­né­tot és fa­got­tot fog­lal­koz­ta­tó da­rab­ba pél­dá­ul olyan emi­nen­sen hang­szer­sze­rű el­ső oboa­szó­la­mot va­rá­zsolt, hogy a le­ír­ha­tat­la­nul szé­pen obo­á­zó Rácz Ot­tó já­té­ka a da­rab egé­szét be­ra­gyog­has­sa. Az az igaz­ság azon­ban, hogy a tel­jes együt­tes olyan ki­egyen­sú­lyo­zot­tan ma­gas szín­vo­na­lat kép­vi­selt, hogy már csu­pán az in­to­ná­ció tün­dök­lő tisz­ta­sá­ga rit­kán ta­pasz­talt él­ményt je­len­tett a hall­ga­tó szá­má­ra. Rozmánnak az a min­den han­got, min­den ze­nei pil­la­na­tot na­gyí­tó­üveg alá he­lye­ző és gon­do­san kon­tex­tu­sá­ba he­lye­ző, ugyan­ak­kor azon­ban a ze­nét a leg­szé­le­sebb táv­la­ta­i­ban meg­mu­ta­tó meg­kö­ze­lí­té­se, amely a kon­cert töb­bi ré­sze­i­ben is meg­mu­tat­ko­zott, vál­to­za­tos és je­len­tő­ség­tel­jes ze­nei ese­mén­­nyé tet­te en­nek a szer­ző­je ál­tal sem kü­lö­nö­sen sok­ra be­csült, al­kal­mi Bee­tho­ven­-da­rab­nak az elő­adá­sát. (Jú­ni­us 21. - A Ma­gyar Rá­dió Már­vány­ter­me. Ren­de­ző: Bar­tók Rá­dió)

MALINA JÁNOS

Több mint két év­szá­zad után elő­ször hang­zott fel a ro­man­ti­kus ope­ra egyik leg­fon­to­sabb elő­fu­tá­rá­nak, Étienne-Ni­co­las Méhulnek egyik a ma­ga ko­rá­ban is ke­ve­set ját­szott, ám még­is tar­tós ha­tá­sú ope­rá­ja, az Adrien (Had­ri­a­nus). A Ber­li­oz vagy ép­pen Wag­ner ál­tal is sok­ra be­csült mű Méhul ked­ves librettistájának, Fran¸cois-Benoît Hoff­mannak egy is­mert Metastasio-lib­ret­tóból adap­tált szö­ve­gé­re író­dott, ám a fran­cia for­ra­dal­mat kö­ve­tő zűr­za­va­ros év­ti­zed­ben csak hos­­sza­dal­mas bo­nyo­dal­mak után, alig né­hány elő­adás ere­jé­ig si­ke­rült be­mu­tat­ni. Utol­já­ra 1801-ben ját­szot­ták.

A ha­za­fi­úi és sze­mé­lyes hő­si­es­ség­nek, a sze­re­lem­ben ta­nú­sí­tott ki­tar­tó hű­ség­nek és az ural­ko­dói nagy­lel­kű­ség­nek ez a né­mi­képp se­ma­ti­kus, de há­lás ze­nei alap­anyag­ként szol­gá­ló drá­má­ja hoz­zá­se­gí­tet­te Mé­hult ah­hoz, hogy kor­tár­sai sze­mé­ben az el­ső „ro­man­ti­kus" ze­ne­szer­ző­vé vál­jék. Ze­­né­je kü­lö­nös in­ten­zi­tás­sal, sok­szor szo­kat­lan ze­nei esz­kö­zök­kel igyek­szik tük­­röz­ni a szél­­ső­sé­ges lel­ki­ál­la­po­to­kat, re­mek ér­zé­ke van a jól fel­épí­tett, ha­tá­sos fi­ná­lék­hoz, nagy­­sza­bá­sú kó­rus­je­le­ne­tek­hez, de szá­mos em­lé­ke­ze­tes lí­rai pil­la­na­tot is ta­lá­lunk ben­ne.

Adrien sze­re­pé­nek meg­­for­má­lá­sá­hoz Mé­hulnek egy ki­tű­nő, nagy hang­ter­je­del­mű, ám meg­­le­he­tő­sen sú­lyos, ba­ri­tonális szí­ne­ze­tű hang­gal ren­del­ke­ző éne­kes állt ren­del­ke­zé­sé­re. Más­faj­ta kü­lön­le­ges hang­tí­pust igé­nyel a hős­sze­rel­mes, Phar­naspe sze­re­pe; en­nek meg­szó­lal­ta­tá­sá­hoz a fran­cia ba­rokk tra­dí­ci­ó­ból meg­őr­zött, úgy­ne­ve­zett haut-contre hang­faj­ra, il­let­ve hang­kép­zés­re van szük­ség; ez az alt hang­fek­vés ma­gas­sá­ga­it el­érő, igen kön­­nyű és vi­lá­gos te­nort je­lent. Oly­an­­nyi­ra élő gya­kor­lat volt ez Pá­rizs­ban a 18. szá­zad leg­vé­gén, hogy a kó­rus má­so­dik szó­la­mát is fér­fi­ak, haute-contre-ok éne­kel­ték.

Vashegyi György, Philippe Do,  Jennifer Borghi és az Orfeo Zenekar  - Pető Zsuzsa felvétele

A le­mez­fel­vé­tel­lel is össze­kap­csolt elő­adás a Müpa és a ba­rokk utá­ni fran­cia ze­ne kul­ti­vá­lá­sá­ra Ve­len­cé­ben lét­re­ho­zott ze­nei köz­pont, a Palazzetto Bru Zane együtt­mű­kö­dé­sé­vel jött lét­re. Az elő­adást VAS­HE­GYI GYÖRGY-re és együt­te­se­i­re, a PURCELL KÓRUS-ra és az ORFEO ZENEKAR-ra ala­­poz­ták (va­jon mely ma­gyar kó­rus len­ne ké­pes még egy szó­lam­ra va­ló haute-contre-t ki­­ál­lí­ta­ni?), a kon­cert­sze­rű elő­adás fran­cia éne­ke­se­it vi­szont a ve­len­cei köz­pont vá­lasz­tot­ta ki. Így a cím­sze­re­pet PHI­LIPPE DO, a női fő­sze­re­pet, Émi­r`ene per­zsa ki­rály­le­ányt GABRI­ELLE PHILIPONET éne­kel­te, édes­ap­ját, Cosro`es ki­rályt MARC BARRARD, sze­rel­me­sét, Phar­naspe-ot PHILIPPE TAL­BOT, Flaminiust, Adrien ba­rát­ját NI­CO­­LAS COURJAL, Rutile ró­mai ka­to­nai tri­bunust JEAN TEI­T­GEN ala­kí­tot­ta, Adrien ko­ráb­bi meny­as­­szo­nyá­nak, Sabine-nak a sze­re­pét pe­dig JENNIFER BOR­GHI ját­szot­ta. Egy ró­mai nő né­hány han­gos sze­re­pé­ben pe­dig a kó­rus­ból ki­lé­pő ma­gyar SZUT­RÉLY KATALIN-t hall­hat­tuk.

A rész­let­szép­sé­gek­ben gaz­dag mű elő­adá­sá­nak biz­tos alap­ja a ze­ne­kar és a kó­rus volt. Az Orfeo Ze­ne­kar ki­fe­je­zet­ten telt szí­nek­kel, kar­csú és még­is erő­tel­jes hang­zás­sal tűnt ki ezen az es­tén, a kó­rus pe­dig az elő­adás egyik je­len­tős sze­rep­lő­jé­vé tu­dott vál­ni. Vas­he­gyi ér­tő­en és gon­do­san emel­te ki az egyes ze­nei ké­pek és je­le­ne­tek egyé­ni ka­rak­te­rét, az I. fel­vo­nás kó­ru­sos csa­ta­je­le­ne­té­től a II.-at nyi­tó meg­ej­tő éj­sza­kai ze­né­ig, Émir`ene paminás szo­mo­rú­sá­gú ob­li­gát kür­tös ári­á­já­tól a kü­lön­bö­ző sze­rep­lők lel­ki­ál­la­po­tát ér­zé­ke­nyen tük­rö­ző, iz­ga­tott vagy ép­pen si­mán ára­dó ze­ne­ka­ri gesz­tu­so­kig, így a Plú­tó­hoz fo­hász­­­ko­dó per­zsa ki­rály bő­gő-szív­dob­ba­ná­sa­i­ig. Az éne­ke­sek ki­vá­lasz­tá­sa is ra­gyo­gó­an si­ke­rült, leg­töb­ben a ki­tű­nő han­gi és ze­nei tel­je­sít­mé­nyen túl ka­rak­ter­ben is jel­leg­ze­teset, em­lé­ke­ze­te­set nyúj­tot­tak. Kü­lö­nö­sen áll ez a kö­zép­pont­ban ál­ló, vég­ső­kig ide­a­li­zált sze­rel­mes­pár­ra, Émir`ene-re és Phar­naspe-ra. Az előb­bi sze­re­pé­ben Gabrielle Philipo­net él­mény­sze­rű­en kon­cent­rált és szép han­gon, a ze­ne min­den rez­dü­lé­sét kö­vet­ve, a lí­rai pil­la­na­to­kat át­szel­le­mít­ve éne­kelt. Part­ne­re, Philippe Talbot a hang­faj meg­­­kí­ván­ta min­den vi­lá­gos­ság­gal, kar­csú­ság­gal és lé­gi­es­ség­gel ren­del­ke­zik, hang­ja karc­ta­lan, ám ugyan­ak­kor ze­ne­drá­mai sze­rep­lő­ként még­is­csak sú­lya van, és tö­ké­le­te­sen el­fo­gad­juk hős­ként és fér­fi­ként. Ve­re­sé­gé­ben is ha­tal­mas és mél­tó­ság­tel­jes ki­rály­ként a Cosro`es sze­re­pét ének­­lő Marc Bar­­rard ala­kí­tá­sát, min­den elő­írt és em­ber­fe­let­ti hő­si­es­sé­gen túl a me­leg­ség és a csa­lád­ja irán­ti sze­re­tet ha­tá­roz­za meg: az erő­tel­jes bassz­ba­ri­ton hang hi­bát­lan in­to­ná­ció­­ja és dal­­lam­for­má­lá­sa egy Sa­rast­ro tí­­­pu­sú és sú­lyú egyé­ni­sé­get je­le­nít meg a szín­pa­don. A to­váb­bi két bas­­szus­sze­rep­lő kö­zül Nicolas Courjal (Flaminius) egy ér­ce­sebb, dör­gőbb, Jean Teitgen (Ru­tile) egy „ka­rak­ter­ba­ri­ton­ként" jel­le­mez­he­tő tí­pust kép­vi­selt kul­tu­rál­tan, meg­bíz­ha­tó­an.

Vé­gé­re hagy­tam a cím­sze­re­pet ének­lő Phi­lippe Do em­lí­té­sét - ő, aki egyéb­ként  fé­lig-med­dig be­ug­ró­ként vál­lal­ta el fel­ada­tát, né­mi­leg fá­radt­nak, in­disz­po­nált­nak tet­szett. Hang­já­ban né­mi le­ve­gős­sé­get érez­tem, idő­ről idő­re va­la­me­lyest alá­in­to­nált, s he­lyen­ként bi­zony for­szí­roz­nia kel­lett. Alap­ve­tő hang­ter­je­del­mi gond­jai azon­ban nem vol­tak eb­ben a ne­héz sze­rep­ben, s ér­de­kes mó­don leg­szebb hang­ja­it a leg­ma­ga­sabb re­gisz­ter­ben hall­hat­tuk. Kon­cent­rá­ci­ó­ja, je­len­lé­te, te­her­bí­rá­sa azon­ban fi­gye­lem­re mél­tó­nak bi­zo­nyult, s így vég­ered­mény­ben az egész, nagy­sza­bá­sú elő­adás vég­ső egyen­sú­lyát nem ve­szé­lyez­tet­te. (Jú­ni­us 26. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja, Palazzetto Bru Zane)

MALINA JÁNOS