Les opéras de Peter Eöt­vös -

entre Orient et Occident

Sous la direction de Már­ta Grabócz

Éditions des archives contemporaines,
Pá­rizs, 2012

A Hans-Klaus Jungheinrich szer­kesztet­te Identitäten¹ és a Michael Kun­kel  ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott Kosmoi² cí­mű kö­tet után ez im­már a har­ma­dik je­len­tős könyv, ame­lyet Eöt­vös Pé­ter­nek szen­tel­nek, ugyan­ak­kor az el­ső, amely „kvá­zi-mo­nog­ra­fi­kus" jel­leg­gel fog­lal­ko­zik Eöt­vös ope­rá­i­val. Grabócz Már­ta nem in­do­kol­ja, csak tény­ként em­lí­ti - utal­va Eöt­vös ope­ra­szer­zői élet­mű­vé­nek ed­di­gi egé­szé­re -, hogy ez­út­tal négy ope­rá­ja áll az ér­tel­me­zé­sek kö­zép­pont­já­ban. Idén, már­ci­us 23-án és 24-én a pá­ri­zsi CDMC-ben³ ze­ne­tu­do­má­nyi kon­fe­ren­ci­át tar­tot­tak, a cél nyil­ván­va­ló­an az volt, hogy a kö­tet meg­je­len­jen er­re az al­ka­lom­ra; szer­kesz­tő­jé­nek sze­mé­lyes tá­jé­koz­ta­tá­sa sze­rint már ké­szül a könyv foly­ta­tá­sa is.

A könyv vé­gül öt nagy ívű ta­nul­mányt tar­tal­maz, és per­sze az ilyen­kor szo­ká­sos tá­jé­koz­ta­tó jel­le­gű, fel­so­ro­lás­sze­rű át­te­kin­tést Eöt­vös töb­bi szín­pa­di mű­vé­ről (ope­rá­i­ról és ope­ra jel­le­gű al­ko­tá­sa­i­ról, ide ért­ve a La­dy Sarashina előz­mé­nyét is, Az ál­mok híd­ján men­tem át cí­mű „hang­szín­já­té­kot"), va­la­mint egy bib­li­og­rá­fi­át a leg­fon­to­sabb, fő­leg - de nem ki­zá­ró­lag - fran­cia nyel­vű Eöt­vös-iro­da­lom­ról. Bár a könyv egy­elő­re Eöt­vös­nek nem az ös­­szes ope­rá­ját jár­ja kö­rül
(a Bal­kon­ról és Az ör­dög tra­gé­di­á­já­ról nem esik ben­ne szó), min­den­kép­pen át­fo­gó és kel­lő mély­ség­éles­sé­gű ké­pet al­kot ope­ra­szer­zői mun­kás­sá­gá­ról, amely - ma már egy­re nyil­ván­va­lóbb - az egyik leg­je­len­tő­sebb a 21. szá­zad el­ső év­ti­zed­ében.

A mind­ös­­sze kvá­zi-tel­jes­sé­gért egy­elő­re kár­pó­tol a kö­tet vi­lá­go­san ki­raj­zo­ló­dó kon­cep­ci­ó­ja, az, ami fran­cia al­cím­ében is ki­fe­je­ző­dik: „Ke­let és Nyu­gat kö­zött". A kon­cep­ció egy­ál­ta­lán nem erő­sza­kolt, nem a szük­ség­ből ko­vá­csol erényt, ha­nem va­ló­ban Eöt­vös mű­vé­szet­fel­fo­gá­sát hoz­za kéz­zel­fog­ha­tó kö­zel­ség­be: „Orosz­­or­szág a 19/20. szá­zad for­du­ló­ján, Ja­pán a 11. szá­zad­ban,
az USA az 1980-as évek­ben és Ko­lum­bia a 18. szá­zad ele­jén" - „ezek Eöt­vös Pé­ter négy, 1998 és 2008 kö­zött írott ope­rá­já­nak le­bi­lin­cse­lő föld­raj­zi és tör­té­nel­mi ke­re­tei", ami akár azok szá­má­ra is sej­te­ni en­ge­di ze­nei és drá­mai vi­lá­gá­nak tá­gas­sá­gát, szé­les spekt­ru­mát, akik min­denfajta elő­ze­tes is­me­ret nél­kül ta­lál­koz­nak most mű­ve­i­vel. A ze­ne­dra­ma­tur­gi­ai meg­ol­dá­sok is mű­ről mű­re vál­toz­nak, még­is a ta­nul­má­nyok alap­ján ér­zé­kel­he­tők olyan szem­lé­le­ti ele­mek, ame­lyek le­he­tő­vé te­szik a kor­társ ope­ra esz­té­ti­ká­já­val kap­cso­la­tos ál­ta­lá­no­sabb ér­vé­nyű ös­­sze­füg­gé­sek fel­tér­ké­pe­zé­sét is.

Szer­kesz­tői be­ve­ze­tő­jé­ben Grabócz Már­ta rá­irá­nyít­ja a fi­gyel­met azok­ra a kö­zös vo­ná­sok­ra, ame­lyek ös­­sze­fű­zik a könyv­ben sze­rep­lő négy ope­ra szö­ve­gét: va­la­men­­nyi olyan kri­ti­kus, ka­o­ti­kus pil­la­na­tot ra­gad meg, amely egy ko­ráb­bi egyen­sú­lyi ál­la­po­tot vált fel; kö­zös ben­nük a ter­mé­szet­fe­let­ti, ka­tar­ti­kus vagy transz­cen­dens erők je­len­lé­te is. Ha­son­ló sze­re­pet ját­sza­nak az ál­mok (vagy az ál­mo­do­zás) és az em­lé­kek. Ugyan­ak­kor a kö­tet szer­kesz­tő­je Eöt­vös ope­ra­dra­ma­tur­gi­á­já­nak egy igen jel­lem­ző vo­ná­sá­ra is fel­hív­ja a fi­gyel­met, ame­lyet nem té­veszt­he­tünk szem elől. Ez a „ze­nei cá­fo­lás" mód­sze­re, a „meg­ket­tő­zés": a ze­ne nem fel­tét­le­nül rá­erő­sít az ér­zel­mek­re, sok eset­ben in­kább rá­juk kér­dez, kü­lö­nös fény­tö­rés­be he­lye­zi őket, ami már ön­ma­gá­ban is jel­zi szö­veg és ze­ne ös­­sze­tett vi­szo­nyát Eöt­vös ope­rá­i­ban.

Vib­rá­ló­an szí­nes in­tel­lek­tu­sú, ér­zé­ke­nyen elem­ző szer­ző­gár­dát ho­zott ös­­sze Grabócz Már­ta, akik­ben min­den­kép­pen kö­zös Eöt­vös ze­né­jé­nek és ope­rá­i­nak be­ha­tó is­me­re­te, de ami leg­alább en­­nyi­re fon­tos: oda­adó, ugyan­ak­kor el­fo­gult­ság­ok­tól men­tes sze­re­te­te. Ez ér­ző­dik a könyv min­den so­rá­ból. A kö­tet kvá­zi-mo­nog­ra­fi­kus egy­sé­gét nem tö­ri meg, hogy a szer­zők el­té­rő egyé­ni­sé­ge, men­ta­li­tá­sa jól ér­ző­dik az egyes szö­ve­ge­ken, azok még­sem tar­ta­nak szét, nem di­ver­gál­nak. El­len­ke­ző­leg: erő­sí­tik egy­mást, és se­gí­te­nek egy­re kö­ze­lebb ke­rül­nünk a könyv tár­gyá­hoz.

Óha­tat­la­nul fel­buk­kan­nak per­sze olyan ös­­sze­füg­gé­sek, té­nyek, in­ter­jú­rész­le­tek, ame­lyek nem je­len­te­nek új­don­sá­got, hi­szen e mun­kák is épí­te­nek az egy­re gaz­da­go­dó Eöt­vös-iro­da­lom­ra. És a re­dun­dan­cia sem fel­tét­le­nül baj, hi­szen re­mél­he­tő­leg so­kan lesz­nek, akik en­nek a kö­tet­nek az alap­ján is­mer­ked­nek ez­zel a kü­lö­nö­sen iz­gal­mas ope­rai vi­lág­gal. A könyv sok he­lyen meg­erő­sí­tet­te, alá­tá­masz­tot­ta az Eöt­vös­ről ed­dig ki­ala­kult ké­pe­met, sej­té­se­i­met, de újat is tu­dott mon­da­ni, és fő­leg új ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lye­zett egyes, már ko­rább­ról is­mert rész­le­te­ket. Még­hoz­zá na­gyon meg­győ­ző­en, még ak­kor is, ha ma már mond­hat­ni köz­meg­egye­zés ala­kult ki a te­kin­tet­ben, hogy Eöt­vös ze­né­jé­nek és gon­dol­ko­dá­sá­nak sok­ré­tű­sé­ge sok­fé­le ér­tel­me­zést tesz le­he­tő­vé, az­az a könyv nem ér­vény­te­le­nít eset­le­ge­sen más meg­kö­ze­lí­tés­mó­do­kat.

A ze­ne­tu­do­má­nyi me­ga­la­po­zott­sá­gú, mély­re ha­to­ló elem­zé­sek­ben hang­sú­lyo­san je­len van egy fi­lo­zó­fi­ai szem­pont is, még­hoz­zá az idő kér­dé­sé­vel kap­cso­lat­ban, ami kulcs­je­len­tő­sé­gű Eöt­vös esz­té­ti­ká­já­ban. Eöt­vös Pé­ter ope­rái nem a Literaturoper, az iro­dal­mi ope­ra meg­ha­la­dott, de a „kor­társ" ope­rá­ban is so­ká­ig je­len lé­vő sab­lon­jai alap­ján for­má­lód­nak. Eöt­vös a rí­tus fe­lé kö­ze­lít­ve, a szub­li­má­ció és a sti­li­zá­lás se­gít­sé­gé­vel nem hang­zó tör­té­nel­mi kosz­tü­mö­ket ag­gat iro­dal­mi nyers­anya­ga­i­ra, ha­nem a ze­nei anyag sok­fé­le­sé­gé­vel, az anyag fel­dol­go­zá­sá­nak sa­já­tos ze­nei-dra­ma­tur­gi­ai el­já­rás­mód­ja­i­val va­ló­ság­gal idő­ala­gu­tat te­remt ko­rok, kul­tú­rák, kon­ti­nen­sek kö­zött.

A könyv vé­gig­gon­dolt­sá­ga, kon­cep­ci­ó­zus­sá­ga mu­tat­ko­zik meg ab­ban is, hogy Gra­bócz Már­ta szer­kesz­tői be­ve­ze­tő­je után Aurore Rivals (aki ma­ga is igen sok­ol­da­lú: fu­vo­la­mű­vész, író és fes­tő­mű­vész egy sze­mély­ben) ta­nul­má­nyát ol­vas­hat­juk az Eöt­vös-operák szö­veg­köny­ve­i­nek szer­ke­ze­té­ről. Oly­an­­nyi­ra kulcs­prob­lé­ma ez, hogy kü­lön is fel­me­rül va­la­men­­nyi írás­ban. Ko­ránt­sem csu­pán ar­ról van szó hogy az ope­ra szö­veg­szer­ke­ze­te el­tér a pró­zá­tól, ez ön­ma­gá­ban evi­den­cia, bár az „iro­dal­mi ope­ra" nem min­den eset­ben vett ró­la tu­do­mást. Ma már köz­is­mert pél­dá­ul hogy Eöt­vös el­ső, nagy nem­zet­kö­zi vissz­han­got ki­vál­tó ope­rá­já­ban, a Há­rom nő­vér­ben, szó sincs a szö­veg „meg­ze­né­sí­té­sé­ről", ko­ránt­sem „el­be­szélt" tör­té­net­ről van szó, amely le­rö­vi­dít­ve kö­ve­ti Cse­hov szín­mű­vé­nek ki­bon­ta­ko­zá­sát, ha­nem a mű há­rom ki­vá­lasz­tott alak­hoz (Iri­ná­hoz, Andrejhez és Má­sá­hoz) kap­cso­ló­dó há­rom „szek­ven­ci­á­ban" zaj­lik, az­az ugyan­ab­ból a szö­veg­ből há­rom egy­más­tól el­té­rő - mo­dern ki­fe­je­zés­sel él­ve - narratívát te­remt. A könyv ta­nul­má­nya­it ol­vas­va ki­de­rül: a hely­zet ott is ös­­sze­tet­tebb, ahol a lát­szat sze­rint meg­őr­ző­dik az ere­de­ti mű­vek li­ne­á­ris idő­szer­ke­ze­te.

A szö­veg­könyv struk­tu­rá­lis vál­to­zá­sai mé­lyen ös­­sze­függ­nek Eöt­vös mo­dern lá­tás­mód­já­val, az­zal a meg­kö­ze­lí­tés­mód­dal, aho­gyan idő­höz, tér­hez, tör­té­ne­lem­hez, ha­gyo­mány­hoz, kul­tú­rák­hoz jel­leg­ze­te­sen 21. szá­za­di mó­don vi­szo­nyul, ki­ke­rül­ve ugyan­ak­kor a leg­ve­szé­lye­sebb csap­dát, a poszt­­mo­dern ci­niz­mu­sát és ér­ték­men­tes­sé­gét. Eöt­vös ope­rái ér­ték­te­rem­tők, eh­hez azon­ban lát­ni kell: köz­nyel­vi szin­ten a pat­ter­nek nem mű­köd­nek - sem a ze­né­ben, sem a szö­veg szint­jén, sem a dra­ma­tur­gi­á­ban. A könyv­ben köz­vet­le­nül nem fo­gal­ma­zó­dik meg, még­is ki­raj­zo­ló­dik lap­ja­in a szin­te üvöl­tő alap­kér­dés: ho­gyan te­re­mt­he­tő kor­sze­rű, 21. szá­za­di, nap­ja­ink­nak szó­ló ope­ra, amely elő­re mu­tat és nem a múl­ton me­reng? Ezt a fel­ada­tát Eöt­vös a könyv ta­nul­má­nya­i­nak ta­nú­sá­ga sze­rint is na­gyon ko­mo­lyan ve­szi - és az ered­mény meg­győ­ző. Ám a könyv­ből az is vi­lá­go­san ki­tet­szik: nem lé­te­zik egye­te­mes, min­den mű­re ér­vé­nyes meg­ol­dás.

Marie Laviéville-Angelier (a L'Université Paris-Est Marne-la-Vallée tu­do­má­nyos ku­ta­tó­ja és ok­ta­tó­ja) Há­rom nő­vér-elem­zé­se a könyv egyik leg­főbb erős­sé­ge. A szer­ző hosszú ide­je fog­lal­ko­zik Eöt­vös ze­né­jé­vel: 2005-ben dok­to­ri ér­te­ke­zé­sét Eöt­vös szín­pa­di mű­ve­i­ről ír­ta, 2010-ben pe­dig a Charles de Gaulle (Lil­le-III) Egye­te­men véd­te meg dok­to­ri ér­te­ke­zé­sét Eöt­vös esz­té­ti­ká­já­ról. Ha a ki­fe­je­zés nem tűn­ne szá­mom­ra an­­nyi­ra le­szű­kí­tő ér­tel­mű­nek, azt mon­da­nám, va­ló­sá­gos „Eöt­vös-szak­ér­tő", de ép­pen szem­lé­le­té­nek szé­les ho­ri­zont­ja és nem csak „szak­ér­té­se" az, ami ta­nul­má­nyát en­­nyi­re mél­tó­vá te­szi Eöt­vös mű­vé­hez. Kü­lö­nös fi­gyel­met ér­de­mel, aho­gyan a sze­rep­lők egye­di hang­zás­vi­lá­gát elem­zi, rá­vi­­lá­gít­va a vo­ká­lis ré­­teg ös­­sze­füg­gé­se­i­re a ja­pán szín­há­zi tra­dí­ci­ók­kal, pél­dá­ul a ka­bu­ki szín­ház­ban hasz­­ná­la­tos el­túl­zott be­széd­mód­dal, (ara­ga­to), ami­vel Eöt­vös egé­szen kü­lö­nös, iro­ni­zá­ló hang­zást ér el. Ugyan­ak­kor a ta­nul­mány fel­tár­ja a hang­zás mély­szer­ke­ze­té­ben rej­lő, a mű bel­ső ze­nei ko­­heren­ci­á­ját biz­to­sí­tó ös­­sze­füg­gé­se­ket is (pél­dá­ul a ne­ve­ze­tes „Moszk­­va"-szim­bó­lum­mal). Eöt­vös esz­té­ti­ká­já­nak egyik alap­ve­tő jel­leg­ze­tes­sé­ge: nem kül­ső né­ző­pon­tot al­kal­maz, még­is el­ide­ge­nít, így nem ha­gyo­má­nyos mó­don „ka­tar­ti­kus": en­­nek a pa­ra­do­xon­nak dra­ma­tur­gi­ai-akusz­­­ti­kai mű­kö­dé­sét ért­jük meg La­vié­ville-An­ge­lier írá­sa nyo­mán.

Me­gye­ri Krisz­ti­na 2006-ban Eöt­vös Pé­ter An­gya­lok Ame­ri­ká­ban cí­mű ope­rá­já­nak elem­zé­sé­vel véd­te meg ze­ne­tu­do­má­nyi dip­lo­ma­mun­ká­ját a Pa­ris-VI­II Vincennes Saint-De­nis Egye­te­men. Ta­nul­má­nya iz­gal­mas ka­land­­ra in­vi­tál, is­mét az idő kér­dé­sét he­­lyez­ve a vizs­gá­ló­dás kö­zép­pont­já­ba: az An­gyal alak­já­nak meg­je­le­né­sé­hez kap­cso­ló­dó­an a „jelenidejűség" kü­lön­fé­le ve­tü­le­te­it tár­ja fel. Az idő ön­ma­gá­ban dest­ruk­tív és per­sze ter­mé­ket­len az ope­ra szem­pont­já­ból. A pil­la­nat meg­ha­tá­ro­zá­sa, a je­len és az em­lé­kek, a je­len és a lá­to­más kö­zöt­ti ha­tá­rok el­mo­só­dá­sa a dön­tő, il­let­ve azok az erő­vi­szony­ok, ame­lyek ki­ala­kul­nak kö­zöt­tük. A je­len - át­élé­sé­nek mi­nő­sé­ge sze­rint - egy­ben tu­dat­ál­la­pot is, és kü­lön­bö­ző for­mák­ban ír­ha­tó le, il­let­ve nyil­vá­nul meg. Ez a fo­gal­mi há­ló meg­ra­gad­ha­tó­vá te­szi az ope­ra idő­struk­tú­rá­já­nak fi­nom­szer­ke­ze­tét, és ma­gya­rá­za­tot ad a re­a­li­tás és a transz­cen­den­cia kö­zöt­ti hol fáj­dal­mas, hol iro­ni­kus le­be­gés­re. A je­len­nek egy olyan lá­tás­mód­ja ér­vé­nye­sül fo­ko­za­to­san az ope­rá­ban, amely va­ló­ság­ként lát­tat­ja a transz­cen­den­ci­át, ez össz­hang­ban van Tony Kushner ere­de­ti drá­mai anya­gá­val, ugyan­ak­kor azt sa­já­to­san ope­ra­sze­rű­vé és „eötvöspéteressé" is te­szi. Me­gye­ri Krisz­­ti­na ki­eme­li: Eöt­vös ze­nei nyel­ve ki­vé­te­le­sen nyi­tott ko­rá­val szem­ben. Szá­má­ra a ze­nei je­len nem kor­lá­to­zó­dik a kor­társ ze­nei irány­za­tok­ra. Min­dent, ami szük­sé­ges szá­má­ra, be­épít ze­nei nyel­vé­be, de tud is él­ni a kli­sék­kel, hi­szen azok ná­la va­ló­ban „mű­köd­ni" kez­de­nek...

Francois-Gildas Tual (Grenoble-i Kon­zer­va­tó­ri­um) elem­ző írá­sa mu­tat rá a La­dy Sa­ra­shina kü­lön­le­ges, tér­ben gyö­ke­re­ző idő­szer­ke­ze­té­re: az ár­nya­la­tok­ban gaz­dag, az ér­zé­sek mik­ro­vi­lá­gá­ba alá­me­rü­lő, le­he­let­fi­nom da­rab ugyan­is a nó-színház tér­szer­ke­ze­tét kö­ve­ti, a tér meg­osz­lik ben­ne „oda­át" és „ide­lent" kö­zött. A for­ma­ré­szek a ta­lál­ko­zá­sok (fel­ső zó­na) és a sors kö­rül (al­só zó­na) szer­ve­ződ­nek. Még ha úgy tű­nik is, hogy idő­szer­ke­ze­tük szuk­ces­­szív, egy­szer­re van­nak alá­vet­ve tér­nek és idő­nek. Kü­lö­nö­sen fon­tos fel­is­me­rés, amit a ta­nul­mány szer­ző­je hang­sú­lyoz: a ze­ne Eöt­vös ope­rá­já­ban nem a szín­ház esz­kö­ze! A vi­szony for­dí­tott: nem ar­ról van szó, hogy hal­la­nunk kell azt, amit lá­tunk, ha­nem ar­ról, hogy lás­suk azt, amit hal­lunk. Eöt­vös fel­fo­gá­sa sze­rint ugyan­is min­den ze­ne szín­ház - még­pe­dig ter­mé­sze­te sze­rint! A sze­mé­lyek meg­ket­tő­ző­dé­se szin­tén az idő­sí­kok ös­­sze­ke­ve­re­dé­sét szol­gál­ja, hi­szen a je­len­ben ének­lő hölgy egy­szer­re ké­pes éne­kel­ni az­zal a fi­a­tal lán­­nyal, aki ő ma­­ga volt a múlt­ban.

Ugyan­csak szé­pen és tar­tal­ma­san ele­mez­te Jean-Francois Bou­kob­za (az „Avant-Sc`ene Opéra" fo­lyó­irat ál­lan­dó mun­ka­tár­sa, a Pá­ri­zsi Kon­zer­va­tó­ri­um ta­ná­ra, aki­nek Bar­tók-köny­ve a kö­zel­múlt­ban je­lent meg Pá­rizs­ban) a Sze­re­lem­ és más dé­mo­nok­ cí­mű ope­rát. Boukobza leg­fon­to­sabb vég­kö­vet­kez­te­té­se épp­olyan pa­ra­dox és épp­úgy az idő­struk­tú­ra kü­lön­le­ges ke­ze­lé­sé­vel áll ösz­­sze­füg­gés­ben, mint az előb­bi ope­rák ese­té­ben. Eöt­vös ze­né­je szí­nes és szug­gesz­tív, még­is meg­le­pő, hogy va­ló­já­ban en­nek a ze­né­nek a leg­na­gyobb eré­nye a csend szín­há­zá­nak meg­te­rem­té­se, az, hogy ké­pes szín­re vin­ni és ze­né­be ön­te­ni mind­azt, ami nem hang­zik el. Így több­ér­tel­mű ol­va­sa­tot su­gall­va meg­sok­szo­roz­za a cse­lek­mény meg­ér­té­sé­nek szint­je­it. A par­ti­tú­rá­ban, töb­bek közt a két ze­ne­kar al­kal­ma­zá­sa ré­vén is, egy­más mel­lé he­lye­ző­dik a me­­di­tá­ció vagy köl­té­szet bel­­ső ide­je és a cse­lek­mény kül­ső ide­je. A re­­á­lis idő­fo­lya­mot meg-meg­sza­kí­tó, sőt időn kí­vü­li pil­la­na­tok (álom, ima, temp­lo­mi hang­zás, ma­dár­hang­ok, joruba éne­kek, ba­rokk szo­ná­ta stb. - va­la­men­­nyi a re­gény szö­ve­gé­nek egy-egy vo­nat­ko­zá­sa) be­éke­lőd­nek a cse­lek­mény­be, és le­he­tő­vé te­szik, hogy meg­őr­ződ­jék García Márquez el­be­szé­lé­sé­nek álom­sze­rű­sé­ge, ugyan­ak­kor tá­vol­sá­got is te­rem­te­nek a cse­lek­mén­­nyel. Bou­kob­za elem­zé­se ré­vén még plasz­ti­ku­sabb vá­lik az, amit ma­ga Eöt­vös Pé­ter is ki­emel a mű „film­sze­rű­sé­gé­vel" kap­cso­lat­ban: az iz­ga­tott vá­ra­ko­zás és a bal­jós sej­tés han­gu­la­ta len­gi be, a ze­ne olyas­mit su­gall, ami még nincs, de ha­ma­ro­san be­kö­vet­ke­zik.

Eöt­vös ope­rá­i­ban vi­lá­gok ve­tül­nek - a ze­nei nyelv te­kin­te­té­ben is - egy­más­ra, oly­kor akár egyet­len mű­vön be­lül is (a Sze­re­lem­ és más démonokban há­rom kul­tú­ra ze­nei nyel­ve él egy­más mel­lett), oly­kor meg olyan ér­te­lem­ben - a La­dy Sarashina a pél­da rá -, aho­gyan a nyu­ga­ti kul­tú­ra kö­ze­lít a ke­le­ti­hez, a hang­zás­vi­lág azon­ban itt sem fel­szí­ne­sen „eg­zo­ti­kus", ha­nem a leg­mé­lyebb szin­ten kap­cso­ló­dik akusz­ti­ka­i­lag a ja­pán ze­ne és szín­ház hang­zás­vi­lá­gá­hoz, ér­zés- és gon­dol­ko­dás­mód­já­hoz, meg­ke­rül­ve a csap­dát, amit a nyu­ga­ti kul­tú­ra „vi­lág­ze­nei" gon­dol­ko­dás­mód­ja sok eset­ben je­lent. El­ső pil­lan­tás­ra per­sze a leg­ke­vés­bé sem meg­szo­kott az sem (1998-ban, be­mu­ta­tá­sa­kor még ke­vés­bé volt az), aho­gyan Eöt­vös az orosz kul­tú­ra egy ki­emel­ke­dő­en fon­tos al­ko­tá­sá­hoz a ke­le­ti sti­li­zá­lás esz­kö­ze­i­vel kö­ze­lít. Vi­lá­gok ve­tül­nek egy­más­ra - szem­lé­let­ben, lá­tás­mód­ban, ze­nei nyelv­ben, mű­fa­j­ok ke­ve­red­nek ko­ráb­ban el­kép­zel­he­tet­len mó­don, a film­sze­rű hang­zás (a kö­ze­li mik­ro­fo­no­zás ré­vén) szin­tén be­épül az ope­rá­ba, le­he­tő­vé té­ve ko­ráb­ban el­kép­zel­he­tet­len hang­ha­tá­so­kat (így a sut­to­gást vagy a szin­te be­lül­ről jö­vő han­gok, gon­do­la­tok akusz­ti­kai ki­ve­tü­lé­sét) stb.

Az ered­mény még­sem a poszt­mo­dern zűr­za­var, a ka­o­ti­kus, je­len­tés- és ér­ték­men­tes zagy­va­ság. A könyv ta­nul­má­nya­it la­poz­gat­va egy­ér­tel­mű: Eöt­vös Pé­ter­nek a ze­nei nyelv­hasz­ná­lat te­rén is ér­vé­nyes vá­la­sza van a poszt­mo­dern kor szét­hul­ló, „min­den meg­en­ge­dett", „min­den ele­gyít­he­tő min­den­nel", „sem­mi sem kö­te­lez" men­ta­li­tá­sá­ra. Ez per­sze le­he­tet­len len­ne Eöt­vös in­tel­lek­tu­sa és leg­alább an­­nyi­ra mű­vé­szi ér­zé­keny­­sé­ge nél­kül. A könyv elem­zé­sei rá­­vi­lá­gí­ta­nak, hogy ezek az egy­más­tól tá­vo­li­nak, egy­más­sal ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len­nek tű­nő vi­lá­gok (sok eset­ben egy szét­hul­ló ze­nei köz­nyel­vi­ség üle­dé­kei) vé­gül ho­gyan szervülnek ér­vé­nyes ope­rai nyelv­vé, ho­gyan ren­de­ződ­nek min­den ízük­ben vé­gig­gon­dolt, szín­pa­di és drá­mai egé­szek­be.

Ér­dek­lő­dés­sel vár­juk a foly­ta­tást. Min­de­nek­fe­lett azon­ban nagy örö­möm­re szol­gál­na, ha ezek a re­mek ta­nul­má­nyok ma­gyar kö­tet­ben is ol­vas­ha­tók len­né­nek.

Jegy­ze­tek

1   Identitäten - Der Komponist und Dirigent Peter Eöt­vös, Mainz, Schott Musik International, 2005.

2   Kosmoi. Peter Eöt­vös an der Hochschule für Musik der Musik-Akademie der Stadt Ba­sel (Schriften, Gespräche, Dokumente). Saarbrücken, Pfau Ver­lag, 2007. Lásd Da­los An­na re­cen­zi­ó­ját: Egy ze­ne­szer­ző koz­mo­sza. Könyv Eöt­vös Pé­ter­ről, 2010 jú­li­us: http://www.muzsikalendarium.hu/mu­zsi­ka/in­dex.php?area=article&id_article=3131

3   Cent­re de documentation de la musique con­tem­po­raine.