SOL­TI ÁR­PÁD szer­zői est­jén sok­fé­le kom­po­zí­ció hang­zott el. Ko­moly és ko­moly­ta­lan, ré­geb­bi és egé­szen új, da­lok és nép­dal­fé­le­sé­gek, etűd és con­cer­to. Az ilyen kon­cer­tek után fel­te­he­tő jo­gos kér­dés­re- mi­lyen ze­nét is ír Sol­ti Ár­pád? - még­sem vá­la­szol­hat­juk azt, hogy ilyet is és olyat is, hisz ez­zel azt su­gall­nánk, hogy a szer­­­ző­nek sok­fé­le ar­ca és hang­ja van; vagy azt, hogy kom­po­nis­ta­al­ka­ta alap­ve­tő­en pró­te­uszi. Kri­ti­ká­ban az em­ber ef­fé­lét egy fi­a­tal - ar­cát, hang­ját, maszk­ját lá­za­san ke­re­ső - al­ko­tó­ról óva­tos­ság­ból nem mond. Azt vi­szont ma­ga­biz­to­san meg­ál­la­pít­hat­ja, hogy a kon­cert az el­ső hang­tól az utol­só­ig tö­ké­le­te­sen egy­be­vá­gott Sol­ti Ár­pád sze­mé­lyi­sé­gé­vel, ez a sze­mé­lyi­ség pe­dig kö­zös ne­ve­ző­re hoz­ta a tá­vol­ról kis­sé he­te­ro­gén­nek mu­tat­ko­zó prog­ra­mot. Er­re a sze­mé­lyi­ség­re fó­­ku­­szál­tat­ta egyéb­ként a fi­gyel­met az egyes szá­mok kö­zöt­ti ol­dott pó­di­um­be­szél­ge­tés is, mely­ben Mes­ter­há­zi Má­té jó pszi­­cho­ló­gi­ai ér­zék­kel ta­lált rá „ri­por­te­ri" sze­re­pé­nek ide­á­lis hang­fek­vé­sé­re. A mi­ni in­ter­júk­ból egy min­­den­evő és nagy­ét­vá­gyú, a nyil­vá­nos tér­ben szí­ve­sen kom­mu­ni­ká­ló, ön­ma­gá­val jó vi­szonyt ápo­ló mu­zsi­kus port­ré­ja raj­zo­ló­dott ki.

A kon­cert egy ügye­sen ki­fun­dált és pe­da­gó­gi­ai szem­pont­ból is igen hasz­nos etűd­del kez­dő­dött. A kis­dob­ra és két elő­adó­ra írt da­ra­bot ze­ne­is­ko­lá­sok, Tóth Le­ven­te és Láz­ár György szó­lal­tat­ták meg. Az An garde! (he­lye­sen: En garde!) cí­mű té­tel­ben Sol­ti egy kard­pár­bajt abszt­ra­hál szín­pa­di ak­ci­ó­vá, fel­fe­dez­te­ti a hang­szer (meg­le­pő­en gaz­dag) já­ték­­le­he­tő­sé­ge­it, de a kom­po­zí­ció leg­na­gyobb eré­nye még­is­csak az, hogy in­ten­zív ka­ma­ra­ze­né­lés­re sar­kall­ja az elő­adó­kat.

Az Új Ma­gyar Ze­nei Fó­rum ze­ne­szer­zői ver­se­nyén hall­hat­tuk Sol­ti Ak­tok cí­mű ze­ne­ka­ri cik­lu­sát. Ugyan­csak a test szem­re­vé­te­le­zés­ének mo­tí­vu­ma kap­csol­ja ös­­sze a kon­cer­ten el­hang­zott da­lok (Trois chansons) szö­ve­ge­it is (Paul Ver­laine, Arthur Rim­baud, Charles Baude­laire). Sza­kács Il­di­kó éne­két Baráth Bá­lint kí­sér­te zon­go­rán.  A fran­cia szö­veg kis­sé ide­ge­nül hang­zott eb­ben a meg­­ze­né­sí­té­sé­ben, a rit­mi­zá­lás meg-meg­tör­te a nyelv ter­mé­sze­tes lük­te­té­sét, és úgy vet­tem ész­re, hogy a szó­vé­gek ki­csen­gé­sé­re Sol­ti nem min­dig ha­gyott elég időt. Cél­sze­rű len­ne a kom­po­zí­ci­ót „fo­ne­ti­kai" szem­pont­ból át­fé­sül­ni, hogy maj­dan ne az énekest kár­hoz­tas­sák a rossz fran­ci­a­sá­gért. Meg­ér­né a fá­rad­sá­got, mert a kom­po­zí­ció bő­vel­ke­dik szép meg­ol­dá­sok­ban és iz­gal­mas rész­le­tek­ben.

Az est timpanis „si­ker­da­rab­bal" foly­ta­tó­dott. A négy timpanira írt Szo­na­ti­na - tud­tuk meg a be­szél­ge­tés­ből - be­lé­pőt adott Sol­ti­nak a ze­ne­szer­zés szak­ra, és idő­köz­ben fel­ső­ok­ta­tá­si tan­anyag­gá is vált. Pa­lo­tás Gá­bor nagy­vo­na­lú­an ad­ta elő, és so­kak­nak tar­tot­ta vé­gig fel­csi­gá­zott ál­la­pot­ban a fi­gyel­mét. A kon­cert leg­abszt­rak­tabb kom­po­zí­ció­­ja után a leg­fri­vo­labb kö­vet­ke­zett. A két előd­óra (két já­ték­zon­go­rá­ra és zon­go­rá­ra) írt Zed egy Tarantino-film mel­lék­sze­rep­lő­jét, il­let­ve a Tarantino-filmek iró­ni­á­ját idéz­te meg, ez­út­tal kis­sé he­ve­nyé­szett elő­adás­ban (a szer­ző mel­lett Bel­la Má­té fog­lalt he­lyet).

A szán­dé­kolt fel­szí­nes­ség után egy meg­ka­pó­an mély és szép da­rab kö­vet­ke­zett. A fu­vo­lá­ra és timpanikra írt Két kir­giz né­pi dal­lam - Dratsay Ákos fu­vo­la­já­té­kát Pa­lo­tás Gá­bor „kí­sér­te" - ih­le­tett kom­po­zí­ció be­nyo­má­sát kel­tet­te, pe­dig an­nak ide­jén „csak" af­fé­le is­ko­lai mu­száj-fel­adat volt. A da­rab el­­ső sza­ka­szá­ban a fu­vo­la­dal­lam mint­ha a föld mé­lyé­ből (az­az a timpani dü­bör­gő tri­to­nuszaiból) sar­jad­na ki; az in­ter­mez­zó­ban a timpanik egy sa­já­tos szí­ne­ze­tű hát­tért biz­to­sí­ta­nak, míg a zá­ró sza­kasz­ban már-már me­lo­di­kus el­len­pon­tot szó­lal­tat­nak meg.

A ko­mo­rabb hang után fel­sza­ba­dul­tan vi­dám per­ce­ket kö­szön­het­tünk egy cso­kor gyer­mek­dal­nak. A Nursery rhymes (An­gol gyer­mek­mon­dó­kák) ere­de­ti funk­ci­ó­ja sze­rint an­gol sza­va­kat, mon­dat­fé­le­sé­ge­ket (Look, this is my nose. I can touch my nose. Look, this is my tummy, I can touch my tummy, etc.) pró­bál a ze­ne se­gít­sé­gé­vel óvo­dás ko­rú gye­re­kek fü­lé­be csem­pész­ni. Hogy e da­locs­kák mi­lyen ha­tást vál­ta­nak ki egy óvo­dai kö­zön­ség előtt, nem tu­dom. Kon­cert­ter­mi kö­zeg­ben (`a la Marcel Duchamp) vi­szont e szö­ve­gek az ab­szurd lí­ra gyöngy­sze­me­i­nek tűn­tek, a ze­nét pe­dig kön­­nyen transz­for­mál­hat­nánk egy gyors­ér­le­lé­sű mu­si­cal­be. A ha­tást fre­ne­ti­kus­sá da­gasz­tot­ta, hogy Sza­kács Il­di­kó (mi­mi­ká­val, kéz­moz­du­lat­ok­kal) még el is ját­szot­ta az egyes a da­lo­kat.

Az est egy cson­kán ma­radt, ám a kon­cert ked­vé­ért be­fe­je­zett zon­go­ra­ver­sen­­nyel ért vé­get (Zon­go­ra­ver­seny - réz­fú­vós kvin­tett­re, két ütős­re és zon­go­rá­ra), a szó­lót Kál­vin Ba­lázs ját­szot­ta, a kis­együt­test Hor­váth Ba­lázs ve­zé­nyel­te. A mű ke­let­ke­zés­tör­té­ne­té­vel kap­cso­lat­ban Sol­ti el­mond­ta, hogy az el­ső két té­tel és a har­ma­dik kö­zött telt el hos­­szabb idő.
A szer­ző azt is el­árul­ta a kö­zön­ség­nek, hogy a ko­ráb­ban el­ej­tett fo­na­lat - az er­re irá­nyu­ló igye­ke­zet el­le­né­re - nem si­ke­rült fel­ven­nie, így a té­te­lek kom­po­ná­lá­sa kö­zött el­telt idő hal­lat­sza­ni is fog. Utób­bi­ra az elő­adás nem is cá­folt rá. Sok­kal ér­de­ke­sebb volt vi­szont, hogy az el­ső két té­telt hall­gat­va az is ki­de­rült, hogy an­nak ide­jén mi­ért apadt el  a szer­ző ér­dek­lő­dé­se. A fel­szí­nen mind­két té­tel „ha­la­dós", de va­ló­já­ban olyan „egy­hely­ben to­por­gós" va­ri­á­ci­ós for­ma­fé­le­ség. Egyik té­tel sem je­löl ki irá­nyo­kat, és az ösz­­sze­kap­cso­lá­suk is prob­le­ma­ti­kus. Nem meg­le­pő, ha a két té­tel nem ki­ált meg­ol­dás vagy fel­ol­dás után, hi­szen kér­dé­se­ket, prob­lé­má­kat sem igen vet fel. Az új té­tel így in­kább csak ki­egé­szí­tés, s nem be­fe­je­zés volt. (Jú­ni­us 10. FU­GA Bu­da­pes­ti Épí­té­sze­ti Köz­pont - Ren­de­ző: FU­GA)

MOLNÁR SZABOLCS

Nem va­la­mi­fé­le kö­te­les­ség­sze­rű prog­ram­mal em­lé­ke­zett meg a Mú­ze­u­mok éj­sza­ká­já­ról a bu­da­pes­ti kon­cert­élet­ben egy­re nél­kü­löz­he­tet­le­nebb sze­re­pet ját­szó FU­GA: mind­járt két, ön­ma­gá­ban is iz­gal­mas és je­len­té­keny kon­cer­tet szer­vez­tek egy­más után, igen el­té­rő tar­ta­lom­mal, ám egy ro­kon­szen­ves kö­zös tu­laj­don­ság­gal: mind­két mű­sor­ban egy-egy kül­föl­di mű­vész épült be szer­ve­sen a ha­zai elő­adók so­rá­ba.

Az el­ső kon­cert (na­gyobb rész­ben) szer­zői est volt, két nagy­já­ból egy­ko­rú, fi­a­tal, de hi­va­tá­sos pá­lyá­ján már el­in­du­ló és ba­bé­ro­kat is szer­ző kom­po­nis­táé. Egyi­kük a csík­sze­re­dai szü­le­té­sű, ze­ne­szer­ző-dip­lo­má­ját azon­ban Bu­da­pes­ten meg­szer­ző KED­VES CSA­NÁD; má­si­kuk a sok­ol­da­lú és az Új Ma­gyar Ze­nei Fó­ru­mon is si­ke­res ZARÁN­DY ÁKOS. A hang­ver­se­nyen az ő elekt­ro­ni­kus ze­nei kom­po­zí­ci­ó­ik, il­let­ve zon­go­ra­mű­ve­ik hang­zot­tak fel JUAN PABLO BAUTISTA CANO, Zarándy Ákos és FU­TÓ BA­­LÁZS (zon­go­ra, il­let­ve Ked­ves Csa­nád (elekt­ro­ni­ka) elő­adá­sá­ban. A há­rom-há­rom kor­társ da­rab - köz­te há­rom ős­be­mu­ta­tó - mel­lett Kurtág Játékokjából is meg­szó­lalt egy so­ro­zat, ab­ba el­rejt­ve pe­dig egy D'Angle­bert-csembalómű. A hat új mű kö­zött Zarándynak és Ked­ves­nek egy­aránt két-két elekt­ro­ni­kus és egy-egy zon­go­ra­mű­ve sze­re­pelt.

Zarándy Ákos és Kedves Csanád -Felvégi Andrea felvételei

Zarándy két elekt­ro­ni­kus ze­nei kom­po­zí­ci­ó­ja, a Vorspiel és a Re-turn kö­zül az el­ső egy Schu­mann-dal zon­go­ra-be­ve­ze­tő­jét transz­for­mál­ja fo­ko­za­to­san, ap­ró vál­toz­ta­tá­sok­kal, Steve Reich repetitív mód­sze­ré­hez ha­son­ló­an, míg a fél­éves me­xi­kói tar­tóz­ko­dás utá­ni vis­­sza­té­rés­re uta­ló má­so­dik da­rab jó­val sza­ba­dabb szer­ke­ze­tű. Mind­két kom­po­zí­ci­ó­ra jel­lem­ző azon­ban a gaz­dag ze­nei fan­tá­zia, a szí­nek ere­de­ti­sé­ge, ugyan­ak­kor a szi­go­rú öko­nó­mia és a zárt for­ma ér­ze­té­nek el­éré­sé­re va­ló ké­pes­ség.

A hos­­szú Já­té­kok-vá­lo­ga­tás, ame­lyet Juan Pablo Bautista Cano, ha­zánk­ban élő me­xi­kói zon­go­ris­ta adott elő, és mely­be egy D'Angle­bert-szvittételt is be­il­lesz­tett, nyil­ván szer­ve­sen ös­­sze­függ a mű­vész ku­ta­tó­mun­ká­já­val: ösz­tön­dí­jas­ként ugyan­is ép­pen en­nek a cik­lus­nak az elem­zé­sé­vel fog­lal­ko­zik. A canói Já­té­kok-„mik­ro­koz­mosz" va­ló­ban eget-föl­det be­já­ró, vál­to­za­tos, szép cik­lus­sá ke­re­ke­dett; az elő­adás pe­dig egy­ér­tel­mű­en jól át­gon­dolt és ma­gas szín­vo­na­lú volt. Nem ta­ga­dom azon­ban, hogy Cano - a kis­sé vissz­han­gos te­rem­ben kis­sé túl­pe­dá­lozottnak ha­tó -, le­göm­bö­lyí­tett, ro­man­ti­ku­san ér­zel­mes já­té­ka el­ső­sor­ban zon­go­rá­zás­ként és nem ze­nei meg- vagy ki­nyi­lat­koz­ta­tás­ként ha­tott; a jólnevelt mó­don egy­más után sor­já­zó da­ra­bok nem ha­tot­tak elég dif­fe­ren­ci­ált­nak, és nem­igen csa­pott ki be­lő­lük sze­mé­lyes in­du­lat.

Üdí­tőbb ze­nei él­mény volt Ked­ves Csa­nád Oda­fönt szik­rá­zó fé­nyek, nyu­ga­lom leg­be­lül cí­mű zon­go­ra­da­rab­já­nak ős­be­mu­ta­tó­ja, amely ugyan a re­pe­tál­tan meg­pen­ge­tett mély hú­rok vis­­sza­té­rő hang­ja­i­val, Bee­tho­ven­- és Liszt-al­lú­zi­ó­i­val tu­laj­don­kép­pen sok ké­szen ka­pott elem­ből épít­ke­zett, a mű ho­gyan­ja azon­ban nem ha­gyott ma­ga után kí­ván­ni­va­lót: mind­eb­ből tö­mör és ka­rak­te­res kom­po­zí­ció szü­le­tett. ős­be­mu­ta­tó volt azu­tán Ked­ves That is cí­mű elekt­ro­ni­kus mű­ve is, amely egy kla­ri­nét hang­ja­i­ból épít fel ez­út­tal a kom­mersz ze­ne hang­zá­sá­val és har­mó­ni­á­i­val iro­ni­zá­ló, még­is impresszív, tá­gas te­ret be­töl­tő, s is­mét igen tu­da­to­san meg­for­mált kom­po­zí­ci­ót.

A ma­gam szá­má­ra azon­ban Zarándy két­té­te­les zon­go­ra­mű­ve, a Pint­uras mexicanas bi­zo­nyult a hang­ver­seny leg­iz­gal­ma­sabb szá­má­nak. (Is­mét ős­be­mu­ta­tó­ról volt szó.) Az el­ső, Hommage `a Li­ge­ti al­cí­mű té­tel Bar­tók Mik­ro­koz­mo­szá­nak mód­sze­res­sé­gé­vel, nagy­sze­rű­en ak­náz ki egy ze­ne­szer­zői öt­le­tet: a csu­pa eresz­ke­dő vagy csu­pa emel­ke­dő ská­lák kér­lel­he­tet­len­sé­gét meg­za­va­ró, sza­bály­ta­lan idő­kö­zök­ben kö­zé­jük szur­ká­ló erő­­tel­jes, he­gyes han­gok és ak­kor­dok lát­vá­nyos szín­já­té­kát. A má­so­dik té­tel - Meg­seb­zett szar­vas - pe­dig vi­gasz­ta­la­nul von­szo­ló­dó, re­mény­te­len­sé­gé­ben is mél­tó­ság­tel­jes, meg­ren­dí­tő­en po­é­ti­kus gyász­ze­ne. Ezt a da­ra­bot egy ze­ne­szer­ző­társ, Fu­tó Ba­lázs ad­ta elő rend­kí­vü­li kon­cent­rált­ság­gal és fe­gye­lem­­mel, pil­la­nat­nyi ze­nei üres­já­rat nél­kül. A rö­vid, „ter­mé­sze­ti ze­ne" tí­pu­sú záródarab, a Wie­der ré­vén, Ked­ves Ta­más mű­vé­vel zá­rult az el­ső hang­ver­seny.

Rö­vid szü­ne­tet kö­ve­tő­en a FU­GA má­sik ter­mé­ben már egy egé­szen más ese­mény vet­te kez­de­tét. A SELELJO ER­ZSÉ­BET ve­ze­té­se alatt mű­kö­dő AU­RÓ­RA SZA­XO­FON­­KVARTETT adott bri­li­áns hang­ver­senyt, rit­ka él­mény­ben ré­sze­sít­ve a bu­da­pes­ti kö­zön­sé­get. A szaxofonkvartett mint ka­ma­ra­ze­nei ös­­sze­ál­lí­tás már rö­vid­del a hang­szer fel­ta­lá­lá­sa után meg­szi­lár­dult, és iro­dal­ma is fej­lő­dés­nek in­dult, ná­lunk azon­ban év­ti­ze­den­ként egy­szer, ha ta­lál­ko­zunk ve­le, ak­kor is eg­zo­ti­kum­ként.

Az Au­ró­ra Kvar­tett tag­jai kö­zül a bas­­szus­hang­szert meg­szó­lal­ta­tó RACHAEL MOOR­­HEAD an­gol, és Seleljo Er­zsé­bet­hez ha­son­ló­an a lon­do­ni Royal Coll­ege of Mu­sicban foly­ta­tott ta­nul­má­nyo­kat; az alt-, il­let­ve te­nor­sza­xo­fo­non ját­szó LUPEK GERGŐ és NAGY VIK­TOR pe­dig szin­tén kül­föld­ön tö­ké­le­te­sí­tet­te tu­dá­sát; mind­any­­nyi­an ered­mé­nye­sen sze­re­pel­tek kü­lön­bö­ző ha­zai és nem­zet­kö­zi ver­se­nye­ken, de van­nak kö­zü­lük olya­nok, akik még je­len­leg is mes­ter-, il­let­ve doktoranduszképzésben vesz­nek részt.

Az együt­tes­ről a meg­szó­la­lás pil­la­na­tá­ban ki­de­rült, hogy je­len­tős elő­adók oda­adó mun­ká­val ös­­sze­csi­szolt együt­te­sé­ről van szó. A szaxofonkvartett hang­zá­sa ta­lán nem olyan ne­mes, mint egy tisz­ta réz­fú­vós-együt­­te­sé (a kis­sé re­ked­tes, „jaz­zes" hang­szín per­sze egyé­ni adott­ság­nak, sa­já­tos ér­ték­nek is fel­fog­ha­tó). Ho­mo­ge­ne­i­tás­ban vi­szont ver­he­tet­len ez az ös­­sze­ál­lí­tás, kü­­­lö­nö­sen, ha az al­kal­maz­ko­dás olyan ma­gas­is­ko­lá­ját mu­tat­ják be az elő­adók, mint Se­lel­jó­ék. Az együt­tes öt, túl­nyo­mó­részt több­té­te­les da­ra­bot adott elő, és an­nak el­le­né­re, hogy el kell is­mer­nünk: ere­de­ti mű­vet er­re az ös­­sze­ál­lí­tás­ra csak má­sod­ran­gú szer­zők kom­po­nál­tak, a mű­sor a leg­ke­vés­bé sem ha­tott má­sod­ren­dű­nek, sőt a leg­ma­ga­sabb ren­dű ze­nei anyag is bő­ven helyet ka­pott  a mű­sor­ban. Ez ugyan­is Vi­val­di R 157-es  g-moll ze­ne­ka­ri con­cer­tó­já­nak át­ira­tá­ból, a ze­ne­iro­da­lom el­ső, Jean-Baptiste Singelée ál­tal 1857-ben kom­po­nált szaxo­fon­kvar­tett­jé­ből, Alfred Desenclos 1964-es kel­te­zé­sű Qua­­tuorjából, Li­ge­ti 1953-as, Hat ba­ga­tell cí­mű fú­vós­ötö­sé­nek Fabio Oehrlitől szár­ma­zó át­ira­tá­ból, és, kvá­zi rá­adás­ként, Thierry Escaich Tango virtuosójából állt. A jó­sze­ri­vel is­me­ret­len, bel­ga Singelée da­rab­ja nem csu­pán a hang­szer mély­re­ha­tó is­me­re­té­ről ta­nús­ko­dott, de ki­fe­je­zet­ten tar­tal­mas­nak és szel­le­mes­nek bi­zo­nyult, Desen­clos mű­ve fran­ci­ás kön­­nyed­sé­gű, jól emészt­­he­tő, de fa­nyar szí­ne­ket is fel­vil­lant; a Li­­ge­ti-cik­lus át­ira­ta pe­dig egye­ne­sen kon­ge­ni­á­lis, és a Bar­tók em­lé­ké­re kom­po­nált V. té­tel pél­dá­ul ab­szo­lút je­len­té­keny és em­lé­ke­ze­tes ze­nei pil­la­na­tok­kal aján­dé­ko­zott meg ben­nün­ket.

Az elő­adás­ról pe­dig, a már el­mon­dot­ta­kon túl, ös­­sze­fog­la­ló­an azt ál­la­pít­hat­juk meg, hogy a kö­zön­ség a leg­jobb vo­nós­né­gye­sek­től meg­szo­kott, kon­cent­rált ka­ma­ra­ze­né­lés­nek le­he­tett ta­nú­ja, s hogy az egyes ta­gok ki­sebb-na­gyobb szó­lók­ban is meg­csil­lan­tott, el­ső­ran­gú tel­je­sít­mé­nyei kö­zül is ki kell emel­nünk Seleljo Er­zsé­bet meg­győ­­ző­en gya­ko­rolt irá­nyí­tó sze­re­pét és  ma­ku­lát­lan vir­tu­o­zi­tá­sát, il­let­ve a bas­­szus­hang­­sze­ren ját­szó Rachael Moorhead masszív és tö­mör, tu­ba­sze­rű­en telt hang­ját, és az egész pro­duk­ci­ó­ra meg­ter­mé­ke­nyí­tő­en ha­tó, ele­men­tá­ris mu­zi­ka­li­tá­sát. (Jú­ni­us 16. - FU­GA Bu­da­pes­ti Épí­té­sze­ti Köz­pont. Ren­de­ző: FU­GA)

MALINA JÁNOS