Mi­ként va­la­men­­nyi je­len­tős ze­ne­szer­ző a 19. szá­zad kez­de­te óta, Claude De­bus­sy is gya­kor­ta vált kri­ti­kák cél­táb­lá­já­vá, ő azon­ban vit­ri­o­los tol­lú pub­li­cis­ta­ként nem­csak hogy „vis­­sza­lőtt" oly­kor, de ma­ga is szí­ve­sen ál­lí­tot­ta pel­len­gér­re el­hunyt és még élet­ben lé­vő kol­lé­gá­it. Is­ko­lá­zott­sá­ga meg­le­he­tő­sen hi­á­nyos volt: in­téz­mé­nyi kö­rül­mé­nyek kö­zött ki­zá­ró­lag ze­nei ta­nul­má­nyo­kat foly­ta­tott, és pa­rasz­ti szár­ma­zá­sú, por­ce­lán­ke­res­ke­dő szü­le­i­től sem vár­hat­ta, hogy mű­velt­sé­gét pal­lé­roz­zák. If­jú­ko­rá­nak né­hány sze­ren­csés kap­cso­la­ta ré­vén - ilyen volt pél­dá­ul az őt tíz­éves ko­rá­ban be­fo­ga­dó Antoinette Mauté, Ver­laine anyó­sa, vagy a nagy­ko­rú­vá vá­lá­sa ide­jén őt több íz­ben is ven­dé­gül lá­tó orosz me­cé­nás, Nagyezsda von Meck asz­­szony -, ké­sőbb pe­dig sze­mé­lyes ér­dek­lő­dé­sé­nek kö­szön­he­tő­en azon­ban gaz­dag iro­dal­mi mű­velt­ség­re tett szert. Bo­hém éve­i­ben, va­gyis az 1880-as évek vé­gé­től ko­rá­nak szá­mos iz­gal­mas iro­dal­mi alak­já­val is­mer­ke­dett meg, s rend­sze­res lá­to­ga­tó­ja volt - egyet­len ze­nész­ként - Stéphane Mallarmé hí­res kedd dél­utá­ni sza­lon­já­nak. Alig­ha lep­te meg te­hát szű­kebb kör­nye­ze­tét, ami­kor 1893 szep­tem­be­ré­ben a szim­bo­lis­ták egyik fo­lyó­ira­tá­ban, az Idée libre ha­sáb­ja­in egy kö­zel­jö­vő­ben meg­je­le­nő ta­nul­mány hir­de­té­se volt ol­vas­ha­tó: szer­ző­je Claude De­bus­sy, cí­me „A wag­ner­iz­mus fe­les­le­ges­sé­gé­ről". A hir­de­tés a kö­vet­ke­ző öt szám­ban is sze­re­pelt, az írás azon­ban vé­gül nem je­lent meg, és sem­mi nyo­ma an­nak, hogy akár egyet­len sor is el­ké­szült vol­na be­lő­le. De­bus­syt 1893-ban még a ze­nei szak­ma sem is­mer­te iga­zán, ahogy a ze­ne­ér­tő pá­ri­zsi kö­zön­ség nagy ré­szé­nek sem mon­dott túl so­kat a ne­ve nyolc év­vel ké­sőbb, ami­kor 1901. áp­ri­lis 1-jén a ha­la­dó szel­le­mi­sé­gű, iro­ni­kus hang­vé­te­lű, dreyfusiánus lap, a La Revue Blanche le­kö­zöl­te el­ső kri­ti­ká­ját. Az új­sá­got De­bus­sy ba­rá­tai szer­kesz­tet­ték, má­sok mel­lett a ké­sőbb je­len­tős po­li­ti­kus­sá vá­ló Léon Blum, il­let­ve a szim­bo­lis­ta köl­tő­ként is­mert Pierre Lou¨ys (a De­bus­sy ál­tal meg­ze­né­sí­tett Bilitis-versek szer­ző­je). 1901 no­vem­be­ré­ig két­he­ten­te pub­li­kál­ta ze­ne­kri­ti­kát, s ezek­ben a szö­ve­gek­ben tű­nik fel Monsieur Croche, az „antidilettáns" kép­ze­let­be­li fi­gu­rá­ja, De­bus­sy al­te­re­gó­ja (a füs­töl­gő, töp­ren­gő, elem­ző, csen­des, iro­ni­kus ka­rak­tert Paul Va­lé­ry 1896-os alak­já­ról, a tár­sa­da­lom­ból ki­vo­nult, szi­go­rú fi­lo­zó­fi­ai-esz­té­ti­kai el­ve­ket val­ló Monsieur Teste-ről min­táz­ta). Egy­re sű­rű­sö­dő te­en­dői mi­att az­tán De­bus­sy egy idő­re fel­ha­gyott a kri­ti­ka­írás­sal: min­den ener­gi­á­ját le­fog­lal­ta a Pelléas és Mélisande pre­mi­er­jé­nek elő­ké­szí­té­se, amely­re vé­gül 1902. áp­ri­lis 30-án ke­rült sor. A be­mu­ta­tó alap­ve­tő­en vál­toz­tat­ta meg De­bus­sy hely­ze­tét a pá­ri­zsi ze­ne­élet­ben. Egy csa­pás­ra köz­is­mert­té vált, kü­lön­fé­le la­pok ke­res­ték meg kör­kér­dé­se­ik­kel, és 1902 vé­gén a Re­nais­sance Latine cí­mű mű­vé­sze­ti fo­lyó­irat fő­­szer­kesz­tő­je fel­kér­te, hogy ír­jon szá­muk­ra kri­ti­ká­kat. Ne­ve a de­cem­ber 15-i szám­ban meg is je­lent a mun­ka­tár­sak kö­zött, ami­kor azon­ban el­ső cik­két vis­­sza­dob­ták, az írást fel­aján­lot­ta a kor­szak egyik fon­tos iro­dal­mi új­ság­ja, a ko­ráb­ban Mau­pas­sant- és Zo­la-szö­ve­ge­ket is pub­li­ká­ló Gil Blas szá­má­ra. A ze­ne­szer­zői szem­pont­ból meg­le­he­tő­sen ter­mé­ket­len 1903-as év el­ső fe­le De­bus­sy szá­má­ra ek­ként a Gil Blas-hoz kap­cso­ló­dott: jú­ni­us vé­gé­ig 29 kri­ti­ká­ja je­lent meg a lap­ban. Írói te­vé­keny­sé­ge ezt kö­ve­tő­en erő­sen meg­csap­pant mint­egy tíz év­re: eb­ben az idő­szak­ban mind­ös­­sze négy cik­ke je­lent meg kü­lön­bö­ző la­pok­ban (Le Fi­ga­ro, Musica, Le Ma­tin), s ki­vé­tel nél­kül szá­má­ra fon­tos sze­mé­lyek­ről ír­ta őket: Gou­nod­-ról, Rameau-ról, Massenet-ről, és az el­ső Mélisande-ról, Mary Gardenről. Ba­rá­tai idő­köz­ben több­ször is kí­sér­le­tet tet­tek rá, hogy fel­éb­res­­szék ben­ne a pub­li­cis­tát, így pél­dá­ul Louis Laloy - ze­ne­tör­té­nész, író és si­no­ló­gus - 1905-ben fel­kér­te, hogy le­gyen az ál­ta­la szer­kesz­tett új ze­nei lap, a Mercure Mu­si­ca­le ál­lan­dó szer­ző­je. De­bus­sy haj­lott a do­log­ra, a fő­szer­kesz­tő­től „Ta­lál­ko­zá­sok Monsieur Croche-sal" cí­men kért ál­lan­dó ro­va­tot, s ne­ve ott sze­re­pelt a cím­la­pon fő­mun­ka­társ­ként. Az el­ső szá­mok - ta­lán a lap túl­zot­tan tu­dós jel­le­ge - azon­ban ked­vét szeg­ték. „Ön­től el­te­kint­ve - ír­ta Laloy-nak 1905. szep­tem­ber 16-án - a Mercure Mu­si­cal em­be­rei elég nyo­masz­tó­ak; min­de­nek­előtt ret­te­ne­te­sen tá­jé­ko­zot­tak, és nem tu­dom, hogy sze­gény Croche úr mit te­het­ne en­­nyi vak­me­rő spe­ci­a­lis­ta kö­zött. Sze­ret­ném hát tu­dat­ni ön­nel ha­lá­lá­nak hí­rét va­la­hogy így: »Croche úr, antidilettáns, meg­un­do­rod­va ko­rá­nak ze­nei szo­ká­sa­i­tól, ál­ta­lá­nos ér­dek­te­len­ség­től övez­ve csend­ben el­hunyt. Kér­jük, ne hoz­za­nak se vi­rá­go­kat, se ko­szo­rú­kat, kü­lö­nö­sen pe­dig tar­tóz­kod­ja­nak bár­mi­fé­le ze­né­től.«" Hat év­vel ké­sőbb a Mercure Mu­si­ca­le egye­sült a S.I.M. (Société In­ter­na­tio­nale de Musique) cí­mű fo­lyó­irat­tal, és a fő­szer­kesz­tő­nek, Émile Vuillermoz-nak si­ke­rült rá­ven­nie De­bus­syt, hogy min­den hó­nap­ban ír­jon a Concert Colonne hang­ver­se­nye­i­ről. Kö­zel két éva­don ke­resz­tül, 1912 no­vem­be­ré­től 1914 már­ci­u­sá­ig De­bus­sy te­hát új­ra kri­ti­kus­ként is részt vett Pá­rizs ze­ne­éle­té­ben. Laloy már a há­bo­rú előtt szor­gal­maz­ta De­bus­sy írá­sa­i­nak gyűj­te­mé­nyes ki­adá­sát, amely­re azon­ban csak a szer­ző ha­lá­la után, 1921-ben ke­rült sor. A kö­tet, amely Monsieur Croche, an­ti­di­let­tante cí­men je­lent meg - s Fá­bi­án Lász­ló for­dí­tá­sá­ban ma­gya­rul is ol­vas­ha­tó (Claude De­bus­sy: Croche úr, a mű­ked­ve­lők ré­me. Bu­da­pest: Ze­ne­mű­ki­adó, 1959) -, De­bus­sy írá­sa­i­nak alig a fe­lét tar­tal­maz­za, azt is erő­sen meg­szer­kesz­tett for­má­ban: egyes fe­je­ze­tek több kü­lön­bö­ző cikk kom­pi­lá­ci­ó­já­ból jöt­tek lét­re, s csak bi­zo­nyos ja­ví­tá­sok szár­maz­nak a szer­ző­től (azok sem min­dig sze­ren­csé­sek). A De­bus­sy kri­ti­kai ter­mé­sé­ből ké­szült aláb­bi vá­lo­ga­tás az ere­de­ti cik­ke­ket hely­re­ál­lí­tó, François Lesure ál­tal szer­kesz­tett ki­adá­son ala­pul (Claude De­bus­sy: Monsieur Croche et autres écrits. Pá­rizs: Gallimard, 1971). De­bus­sy 1901. áp­ri­lis 1-jei, el­ső kri­ti­ká­já­nak ars po­e­ti­ca jel­le­gű be­ve­ze­tő sza­ka­szán kí­vül va­la­men­­nyi szö­veg most elő­ször ol­vas­ha­tó ma­gya­rul.

Ötévesen (1867)

La Revue Blanche, 1901. áp­ri­lis 1.

M i­vel fel­kér­tek, hogy e fo­lyó­irat­ban a ze­né­ről be­szél­jek, en­ged­jék meg, hogy né­hány szó­ban ki­fejt­sem, mi­ként is kí­vá­nok e fel­adat­nak ele­get ten­ni. Sok­kal in­kább ta­lál­koz­nak majd e ha­sá­bo­kon őszin­te és be­csü­let­tel át­ér­zett imp­res­­szi­ók­kal, mint­sem kri­ti­ká­val, mi­vel a kri­ti­ka túl gyak­ran em­lé­kez­tet az „ön té­ved, mert nem úgy vé­le­ke­dik, mint én", il­let­ve az „ön te­het­sé­ges, én nem va­gyok az, s ez így nem me­het to­vább" kez­de­tű dal­la­mok­ra írott ra­gyo­gó va­ri­á­ci­ók­ra. Én azt a sok­fé­le áram­la­tot sze­ret­ném meg­lát­ni a mű­vek­ben, amely lét­re­hoz­ta őket, és meg­mu­tat­ni mind­azo­kat a lel­ki rez­dü­lé­se­ket, ame­lye­ket ma­guk­ban fog­lal­nak. Hisz nem sok­kal ér­de­ke­sebb-e ez, mint kü­lö­nös óra­mű­ként szed­ni da­ra­bok­ra a mű­al­ko­tá­so­kat?

Az em­be­rek nem­igen em­lé­kez­nek már ar­ra: gyer­mek­ként meg­til­tot­ták ne­kik, hogy fel­nyis­sák a pap­ri­ka­jan­csik ha­sát... (ami már ön­ma­gá­ban a misz­té­ri­um meg­sér­té­sé­nek mi­nő­sült): még ma is sze­ret­nék be­le­üt­ni esz­té­ta-or­ru­kat ab­ba, ami­hez sem­mi kö­zük nincs. A bá­buk meg­dög­lesz­té­sé­ről ugyan már le­tet­tek, de meg­ma­gya­ráz­nak és szét­szed­nek min­dent, és hi­deg fej­jel meg­ölik a rej­télyt, ami ké­nyel­me­sebb do­log, rá­adá­sul re­mek al­kal­mat ad a cse­ve­gés­re. Édes Is­te­nem! Egye­se­ket az ér­tet­len­ség ment ki, má­sok, a kö­nyör­te­le­neb­bek, mint­ha elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal cse­le­ked­né­nek: meg kell vé­de­ni­ük ked­ves, kis kö­zép­sze­rű­sé­gü­ket... Ez utób­bi­ak egyéb­ként hí­vek egész tá­bo­rá­val ren­del­kez­nek.

Igen ke­ve­set szó­lok majd azok­ról a mű­vek­ről, me­lye­ket akár a si­ker, akár a ha­gyo­mány szen­te­sí­tett; je­lent­sük ki egy­szer s min­den­kor­ra, hogy Meyerbeer, Thalberg, Reyer¹... zse­nik, ami­nek egyéb­ként sem­mi je­len­tő­sé­ge nin­csen.

Va­sár­na­pon­ként, ami­kor a Jó­is­ten ke­gyes hoz­zám, sem­mi­lyen ze­nét nem hall­ga­tok, ezért jó elő­re el­né­zé­sü­ket ké­rem... Vé­gül pe­dig hadd hív­jam fel a fi­gyel­met a szá­mom­ra oly fon­tos „imp­res­­szió" szó­ra, mely­hez azért ra­gasz­ko­dom, mert le­he­tő­vé te­szi, hogy meg­őriz­zem az ér­zé­se­i­met min­den­faj­ta élős­kö­dő esz­té­ti­ká­tól.

A kamaszfiú (1874)

Lamoureux-koncerttársaság:² A. Savard Lear
ki­rály nyi­tány - be­mu­ta­tó; Siegfried III. fel­vo­nás

A. Savard³ Lear ki­rály­hoz írott nyi­tá­nya az én íz­lé­sem­nek túl wagne­ri­ánus: a cin­tá­nyér­ok a fu­vo­lák or­rá­ba tüs­­szög­nek; ez iga­zi wag­ne­ri ar­cát­lan­ság. Pe­dig a Lear ki­rály té­má­já­nak olyan fi­nom mél­tó­sá­ga van, amit csak Goetterburg vá­ro­sá­ban ta­lá­lunk meg. Egyéb­ként a da­rab szép ze­ne­i­ség­ről tesz ta­nú­bi­zony­sá­got, kü­lö­nö­sen ab­ban a rész­ben, ahol Cordelia sze­líd alak­ja raj­zo­ló­dik ki. A vé­ge kis­sé nyers és hir­te­len, min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint szán­dé­ko­san. Ta­lán va­la­mi­fé­le ze­ne is van e nyi­tány mö­gött? Bi­zony kí­vá­na­tos len­ne.

So­kan sok­fé­le­kép­pen ér­té­kel­ték C. Chevillard úr⁴ elő­adá­sát a Tet­ra­ló­gia rész­le­te­i­ből. Ha sza­bad így mon­da­nom, én le­szűrt íz­lé­sű­nek és tö­ké­le­te­sen ta­pin­ta­tos­nak ta­lál­tam in­terp­re­tá­ci­ó­ját. Azok az em­be­rek, akik tu­dá­lé­kos arc­ki­fe­je­zés­sel szok­tak a Tet­ra­ló­gi­á­ról be­szél­ni, va­ló­szí­nű­leg nem él­nék túl e „ze­nei cím­jegy­zék" tel­jes elő­adá­sát. Rá­adá­sul C. Chevillard úr ze­ne­ka­ri adott­sá­gai szin­te egye­dül­ál­ló­ak, mely­nek kö­szön­he­tő­en sa­já­to­san át­lel­ke­sí­ti azt az ál­lat­bőr­rel be­vont bá­dog­árut, me­lyet a Siegfried sze­rep­lői öl­te­nek ma­guk­ra, akik így, kép­ze­let­ben sok­kal em­be­ribb­nek tűn­nek, mint az oly sze­gé­nye­sen le­gen­dás va­ló­di dísz­le­tek kö­zött.

Kö­szön­jük meg C. Chevillard úr­nak azt is, hogy tar­tóz­ko­dott a bi­zo­nyos kül­föl­di kar­mes­te­rek­re jel­lem­ző bi­ka­vi­a­dal­sze­rű pan­to­mim­tól. Min­dig za­var­ba ej­tő, ahogy egye­sek a banderillájukat az an­gol­kürt fe­jé­be dö­fik, vagy a sze­gény har­so­ná­kat der­mesz­tik kő­vé ma­ta­dor­sze­rű moz­du­la­ta­ik­kal. Chevillard úr meg­elég­szik an­­nyi­val, hogy hall­ga­tó­i­nak azt a biz­ton­sá­got nyújt­sa, mely­hez olyan jól ért: na­gyon egy­sze­rű do­log ez, még­is igen ne­he­zen meg­va­ló­sít­ha­tó... Majd' el­fe­lej­tet­tem: A. der Greef⁵ úr cso­dá­la­to­san ját­szot­ta Saint-Saëns egyik zon­go­ra­ver­seny­ét (szen­te­sí­tett mű).

Gil Blas, 1903. áp­ri­lis 27.

C laude Terrasse⁶ ki­ala­ku­ló­fél­ben lé­vő di­cső­sé­ge kap­csán nem árt em­lé­kez­tet­ni Offenbachra, aki­nek fur­csa zse­ni­jét két ös­­sze­te­vő ha­tá­roz­ta meg: a ze­ne irán­ti kü­lön­le­ges gyű­lö­let, és a transz­cen­den­tá­lis iró­nia. Ab­ban az idő­szak­ban, ami­kor al­kot­ni kez­dett, a ze­nei Fran­cia­or­szág­nak csu­pán az egyet­len Meyerbeerre volt fü­le; Offenbach volt ta­lán az el­ső, aki iro­ni­kus adott­sá­ga­i­nak kö­szön­he­tő­en meg­sej­tet­te, hogy Meyerbeer mű­vé­sze­té­ben mi volt ha­mis és fel­fu­val­ko­dott, s aki a ma­gas szín­vo­na­lú bo­hóc­ko­dás tit­kos kin­cses­bá­nyá­ját fel­fe­dez­te, a ma­gá­é­vá tet­te és ka­ma­toz­tat­ta, tud­juk, mek­ko­ra si­ker­rel. Ezt a le­he­tő­sé­get sen­ki nem vet­te ész­re, an­­nyi­ra ma­gá­tól ér­tő­dő volt, hogy Meyerbeer kép­vi­se­li a ma­gas mű­vé­sze­tet, mely nem tűr meg sem­mi­fé­le mo­solyt. Pe­dig a rit­mi­kai fel­szab­da­lás, e ko­mi­kus esz­köz, egy vers­sor va­la­mely szó­tag­já­nak vé­ge­lát­ha­tat­lan is­mé­tel­ge­té­se, tel­jes vér­te­zet­ben meg­ta­lál­ha­tó Meyerbeernél. Ha­son­lít­suk csak ös­­sze a Hu­ge­not­ták kál­vi­nis­ta éne­két, mel­­lyel De Coligny úr har­ci­as eré­nye­it di­cső­í­tik, s amely­ben a bő­vé­rű bas­­szus tor­ka­sza­kad­tá­ból üvölt­ve gar­ga­li­zál az „Él­jen Coligny!" kez­de­tű ref­rént is­mé­tel­get­ve, Párisz ári­á­já­val a Szép He­lé­na har­ma­dik fel­vo­ná­sá­ból, és mind­járt kü­lön­le­ges pár­hu­za­mok fel­ál­lí­tá­sá­ra nyí­lik le­he­tő­sé­günk.⁷

Mi­ért be­szé­lünk nagy ze­né­ről az el­ső, s mi­ért víg­ope­rá­ról a má­so­dik eset­ben? Ez is egyi­ke azon rej­té­lyes be­ska­tu­lyá­zá­sok­nak, me­lye­kért - úgy tű­nik szá­mom­ra - ki­zá­ró­lag a vé­let­len a fe­le­lős... S épp­így, nem fi­gyel­tek-e még fel ar­ra, hogy ugyan­eb­ben az ope­rá­ban, a Hu­ge­not­ták ne­gye­dik fel­vo­ná­sá­ban Marcel és Va­len­tin du­ó­já­ban ez utób­bi úgy is­me­ri fel a „jó Marcel" hang­ját, hogy so­ha ko­ráb­ban nem hal­lot­ta azt... A te­le­pá­ti­ai je­len­sé­gé­nek igen kü­lö­nös meg­nyil­vá­nu­lá­sa!

Ez volt egyéb­ként az a kor, ami­kor min­dent meg­ze­né­sí­tet­tek, amit még ne­vet­sé­ges­ség nél­kül ki le­he­tett mon­da­ni, és foly­tat­ha­tó vol­na a kép­te­len­sé­gek so­ra, ame­lyek nem csak Meyerbeer szám­lá­ját ter­he­lik. De ne aka­dé­kos­kod­junk to­vább, ne­hogy va­la­ki­nek a ked­vét szeg­jük, és je­lent­sük ki, hogy Offenbach so­ha nem ír­hat­ta vol­na meg az Ör­dög Ró­ber­tet,⁸ elő­ször is, mert jobb szö­veg­köny­vek­hez volt szok­va, to­váb­bá so­ha nem vál­lal­ta vol­na fel e mű nagy­sza­bá­sú unal­mát. Még egy­szer mon­dom, ez az ör­dö­gi em­ber egé­szen egye­di meg­ve­tést ér­zett a ze­ne iránt, amit vi­lá­go­san mu­tat, aho­gyan kö­nyör­te­le­nül el­tor­zít­ja a Glucktól köl­csön­vett mél­tó­ság­tel­jes ün­ne­pé­lyes­sé­get. A ze­ne per­sze „nem vic­cel", és ke­gyet­len bos­­szút állt raj­ta: az egyet­len mű­vet, ahol iga­zán ko­moly akart len­ni, fél­re­si­ke­rült­té tet­te, s itt a Hoffmann meséire⁹ gon­do­lok (a ré­gi is­te­nek­nek nin­cse­nek már temp­lo­ma­ik, s menny­dör­gé­sek sem áll­nak ren­del­ke­zé­sük­re, bi­zo­nyos esz­kö­zö­ket azon­ban meg­őriz­tek go­nosz ter­mé­sze­tük ki­nyil­vá­ní­tá­sá­ra).

Claude Terrasse sok­kal tisz­te­let­tu­dóbb, és so­ha nem ra­gad­tat­ja ma­gát ar­ra, hogy nyel­vet ölt­sön a nagy ze­né­re; sőt időn­ként ép­pen hogy kis­sé ün­ne­pé­lyes­nek tű­nik; s va­jon nem me­rész­ke­dik-e né­ha egé­szen odá­ig, hogy meg­be­csü­lés­sel vi­sel­tes­sen a ré­gi víg­ope­ra avult for­má­i­val szem­ben, amint ar­ról az a vég­ered­mény­ben bá­jos nok­türn is ta­nús­ko­dik, amely a har­ma­dik fel­vo­nást nyit­ja a Sire de Vergyben, utol­só mű­vé­ben, ahol meg­pró­bál­ja, sok­szor si­ker­rel, fel­tá­masz­ta­ni azt a víg­ope­rát, mely­ről be­szél­ni sze­ret­nék önök­nek?

Az iga­zat meg­vall­va, s a té­mát il­le­tő min­den ta­pasz­ta­lat­lan­sá­gom el­le­né­re úgy tű­nik szá­mom­ra, hogy a víg­ope­rai ze­né­nek ki­zá­ró­lag ön­ma­gá­ból kel­le­ne nyer­nie a ko­mi­kus ha­tást. Me­rem ál­lí­ta­ni, hogy en­nek meg­va­ló­sí­tá­sa leg­alább olyan ne­héz, mint meg­ír­ni a Parsifalt (hogy egy olyan mű­vet hoz­zak fel ös­­sze­ha­son­lí­tás­kép­pen, mely­ben egyet­len ne­ve­tés­re in­ger­lő fél­mon­dat sin­csen). És ezért lesz Offenbach oly­kor va­ló­ban fen­sé­ges, mert ha meg­néz­zük a Ban­diták¹⁰ kó­ru­sá­nak szö­ve­gét: „Csiz­mák za­ját hal­lom...", ak­kor be­lát­hat­juk, hogy a szö­veg­től nem fog­juk ma­gun­kat kön­­nyes­re ne­vet­ni, ezt te­hát ki­zá­ró­lag a ze­ne idé­zi elő ben­nünk. Más­fe­lől vi­szont Offenbach ze­né­jé­ben van va­la­mi „fél­re­si­ke­rült", ami nem ide­gen kü­lö­nös ha­tá­sá­tól. Csak di­csér­het­jük Claude Terrasse-t, ami­ért a leg­ne­he­zebb hely­ze­tek­ben is meg­őr­zi ze­nei jó íz­lé­sét, s ez még­sem megy a ne­ve­tés il­let­ve a szer­ző­től el­vár­ha­tó ko­mi­kus kép­ze­let ro­vá­sá­ra, amely­nek szár­nya­it ugyan­ak­kor meg­kö­ti, mi­vel at­tól fél, hogy ugyan­olyan bug­­gyant kom­po­nis­tá­vá vá­lik, ami­lyen Hervé volt.¹¹ Offenbach kí­no­san ros­­szul, Terrasse ki­fi­no­mul­tan hang­sze­rel; ez­zel kap­cso­lat­ban meg kell erő­sít­sem Terrasse-t, hogy bi­zo­nyos vá­rat­lan hang­szín­tár­sí­tá­sok­ban a jó­po­fa­ság ki­me­rít­he­tet­len kin­cses­bá­nyá­já­ra lel­he­tünk. Ő ezt per­sze egész biz­to­san job­ban tud­ja ná­lam, hi­szen va­ló­ban ere­de­ti öt­let az au­tó­du­da, mely a Sire de Vergyben a ke­resz­te­sek Szent Föld­ről va­ló ha­za­tér­tét jel­zi. Csak­hogy ezek a nya­va­lyás „ke­resz­te­sek" olyan dalt éne­kel­nek, mely job­ban tet­sze­ne ne­kem sán­ti­ká­lóbb, bi­ce­gőbb rit­mu­sok­ban, hi­szen így még in­kább ki­gú­nyol­ta vol­na - ahogy azt il­lik - egy olyan há­bo­rú bor­zal­ma­it, me­lyet a kép­zel­gő „Sire de Vergy" a nagy­her­ce­gek Lutece-i kör­uta­zá­sá­val he­lyet­te­sít... Úgy tűn­het, hogy kri­ti­zá­lok, no­ha nincs jo­gom hoz­zá, rá­adá­sul a Sire de Vergy sok szem­pont­ból igen szó­ra­koz­ta­tó mű.

Bá­to­rí­ta­ni kell De Caillavet, R. de Flers¹² és C. Terrasse ura­kat víg­ope­rai kí­sér­le­te­ik­ben, igaz, ez csak úgy le­het­sé­ges, hogy el­bá­tor­ta­la­nít­juk... a má­sik ope­rát, amely se nem víg, se nem ope­ra, ha­nem egy­faj­ta mik­ro­ba, mely­nek pusz­tí­tó és ká­ros ha­tá­sa el­len hő­si küz­del­met kell foly­tat­nunk. Az a nép, mely nem tud ne­vet­ni, lel­ke­sed­ni is kép­te­len, s anél­kül hogy vis­­sza­tér­nénk a Second Em­pi­re rossz ze­nei íz­lé­sé­hez, azt kí­ván­hat­juk Har­ma­dik Köz­tár­sa­sá­gunk­nak, hogy ka­var­ja fel vég­re a kö­zép­sze­rű­ség lég­kör­ét, mely - ha nem vi­gyá­zunk - szük­ség­sze­rű­en tor­kol­lik a vi­lág leg­er­kölcs­te­le­nebb je­len­sé­gé­be, az Una­lom­ba.

Barátja, Pierre Lou¨ys, a Bilitis-dalok költője lakásán, 1895-ben

Gil Blas, 1903. jú­ni­us 1.

Imp­res­­szi­ók a lon­do­ni Tet­ra­ló­gi­á­ról

E l sem tud­juk kép­zel­ni, hogy a Tet­ra­ló­gia négy­es­tés elő­adá­sa mi­lyen ál­la­pot­ba ké­pes hoz­ni a leg­te­her­bí­róbb el­mé­ket is... Itt fran­cia né­gyest tán­col­nak a ve­zér­mo­tí­vum­ok, mely­nek so­rán „Sieg­fried kürt­je" for­dul egyet „Wotan dár­dá­já­val", mi­köz­ben az „Átok" mo­tí­vu­ma rög­esz­mé­sen a „cavaliers seuls" lé­pé­se­it mu­tat­ja be.

Sőt ez több mint rög­esz­me... ez to­tá­lis ha­ta­lom­át­vé­tel. Már nem ren­del­ke­zünk töb­bé ön­ma­gunk fö­lött, már nem va­gyunk töb­bek tetralogikus lég­kör­ben moz­gó, cse­lek­vő ve­zér­mo­tí­vum­ok­nál.

Az ud­va­ri­as­ság sem­mi­fé­le hét­köz­na­pi szo­ká­sa nem aka­dá­lyoz most már meg min­ket, hogy fe­le­ba­rá­ta­in­kat a walkürök ki­ál­to­zá­sá­val szó­lít­suk meg: „Hojotoho! Hojotoho! Heiaha! Heiaha!..." Mily vi­dám, heiaha! Így ki­ált a rik­kancs: Hojotoho!

Oh! Mylord! Mily el­vi­sel­he­tet­len­né vál­nak ezek a si­sa­kos, ál­lat­bőr­be bújt em­be­rek a ne­gye­dik es­té­re... Kép­zel­jék el, so­ha nem je­len­nek meg át­ko­zott ve­zér­mo­tí­vu­muk kí­sé­re­te nél­kül; né­me­lyik még el is ének­li azt! Ez an­nak az em­ber­nek az eny­hén té­bo­lyult ál­la­po­tá­ra em­lé­kez­tet, aki név­jegy­kár­tyá­ját át­nyújt­va, an­nak tar­tal­mát lí­rai deklamáció for­má­já­ban hoz­za tud­tunk­ra! A leg­ideg­té­pőbb az ef­fé­le meg­dup­lá­zott ha­tás­kel­tés; és mi­vé lesz az a pszi­cho­ló­gi­ai sze­rep, amely a ze­ne­kar­nak ju­tott, hogy a négy es­te so­rán meg­szám­lál­ha­tat­lan kom­men­tárt erő­sza­kol­jon ránk a tör­té­net­hez kap­cso­ló­dó­an, amely­nek kö­zép­pont­já­ban az el­ve­szett és meg­ta­lált, af­fé­le gyer­me­ki kör­já­té­kok­hoz ha­son­ló­an kéz­ről kéz­re já­ró gyű­rű áll? Nem be­szél­ve ar­ról, ahogy a ze­ne­kar rá­adá­sul nyög­ve­nye­lő­sen igyek­szik alá­fes­te­ni Wotan ér­tet­len­sé­gét is min­den őt kö­rül­ve­vő do­log­gal kap­cso­lat­ban! Mert ez a fő­is­ten a leg­os­to­bább az is­te­nek kö­zött... Az­zal töl­ti az ide­jét, hogy lan­kad­ha­tat­la­nul egy olyan tör­té­ne­tet me­sél­tet ma­gá­nak, me­lyet a Nibelung üze­mek­ben pos­ha­dó leg­fo­gya­té­ko­sabb tör­pe is meg­ér­te­ne; ő azon­ban mást se csi­nál, csak a dár­dá­ját len­ge­ti, lán­go­kat lob­bant, vagy hely­re­hoz­ha­tat­lan bak­lö­vé­se­ket kö­vet el, me­lyek új­ra és új­ra kér­dé­ses­sé tesz­nek min­dent! Azt vet­he­tik el­le­nem, hogy va­la­hogy még­is­csak ki kell töl­te­ni négy es­tét... Ha­tal­mas mun­ka, biz­to­sí­ta­nak a meg­rög­zött wagneriánusok! Egy gő­gös hi­ú­ság em­ber­fö­löt­ti tel­je­sít­mé­nye, mely egy­szer­re sze­ret­né a mi­nő­sé­get és a men­­nyi­sé­get... Erő­fe­szí­tés, me­lyet saj­ná­la­tos mó­don tönk­re­tesz az a né­met kény­szer, hogy csö­kö­nyö­sen ugyan­azt az in­tel­lek­tu­á­lis ül­lőt ver­jék a meg nem ér­tés­től va­ló fé­lel­mük­ben, s e fé­le­lem szük­ség­kép­pen egy­re nö­vek­szik a fö­lös­le­ges is­mét­lé­sek­nek kö­szön­he­tő­en.

Rá­adá­sul a Tet­ra­ló­gia sze­rep­lői egy­mást kö­ve­tik a fe­ne­ket­len gőg ten­ge­ré­ben. So­ha nem ve­szik ma­guk­nak a fá­rad­sá­got, hogy tet­te­i­ket iga­zol­ják. Be­jön­nek, ki­men­nek, ölik egy­mást, fit­­tyet hány­va bár­mi­faj­ta va­ló­sze­rű­ség­re... Így vég­zi ki az Is­te­nek al­ko­nyá­ban a tör­pe Hagen Siegfriedet, hogy bos­­szút áll­jon gya­lá­za­tos ap­já­ért, s az „ál­lat­bőr­be bújt nép­ség­nek", mely vé­gig­né­zi ezt a gyá­va tet­tet, eszé­be se jut, hogy ott hely­ben meg­öl­jék őt ezért... Is­ten a meg­mond­ha­tó­ja, hogy ezek tel­jes mér­ték­ben vad­ál­lat­ok... Ugyan­eb­ben a drá­má­ban Brünnhilde, a ha­tal­mas szűz, egy el­ső­ál­do­zó ár­tat­lan­sá­gá­val kí­sé­ri vé­gig, amint Hagen és Gunther ki­ter­ve­lik az ak­ci­ót. Ezért iga­zán fe­les­le­ges egy is­ten­ség lá­nyá­nak len­ni!... Rá­adá­sul sze­rel­mes is Siegfriedbe, eb­be a ka­to­nás hős­be, aki oly büsz­ke szép pán­cél­za­tá­ra; sőt, egy ki­csit a test­vé­rei is egy­más­nak (Wotan ki­csa­pon­gó vi­sel­ke­dé­se nyo­mán a Tet­ra­ló­gia ös­­szes sze­rep­lő­je töb­bé-ke­vés­be test­vé­re egy­más­nak...). Min­den nagy­sá­got le­vet­kőz­ve va­jon bos­­szút kell-e
áll­nia Brünnhildének, áru­ló­vá kell-e vál­nia? És az, hogy el­vesz­tet­te is­te­ni mi­vol­tát, va­jon bo­csá­na­tos­sá te­szi-e, hogy egy meg­té­vedt, ár­tat­lan gyer­mek­hez ha­son­ló­an vi­sel­ke­dik? Az is­te­nek kö­vet­ke­zet­len­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en va­la­mi­vel ké­sőbb, Siegfried ha­lá­lát kö­ve­tő­en, mód­ja lesz rá, hogy el­mond­ja, ő egye­dül mél­tó ar­ra, hogy e test fö­lött me­reng­jen, s a gyász­szer­tar­tást el­vé­gez­ze. A fent em­lí­tett, sze­ren­csét­len „ál­lat­bőr­be bújt nép­ség" sem­mit nem ér­tett meg Siegfried ma­gas­röp­tű gon­do­la­ta­i­ból, s a fi­a­tal hős­ből csak egy kis evi­lá­gi ne­vel­te­tés hi­ány­zott, ami­re nem nyílt le­he­tő­sé­ge, mi­vel na­gyon el­fog­lalt volt: sár­kányt kel­lett öl­nie, ma­da­rak éne­két hall­gat­nia, stb. És Brünnhilde mint­ha nem is lett vol­na vi­tat­ha­tat­la­nul fe­le­lős a ha­lá­lá­ért, és an­nak saj­ná­la­tos kö­vet­kez­mé­nye­i­ért. Hojoho! Brá­vó! Így van ez jól.

Amint em­lí­tet­tem már, a Tet­ra­ló­gi­á­nak van egy olyan ol­da­la, amely a gyer­me­ki tün­dér­vi­lág­ra em­lé­kez­tet, s ha egy­fe­lől egy­ál­ta­lán nem vicces, hogy itt a sár­ká­nyok éne­kel­nek, a ma­da­rak fon­tos ta­ná­cso­kat ad­nak, hogy egy med­ve, egy ló, két hol­ló, majd két fe­ke­te bá­rány (a töb­bi­re nem em­lék­szem...) bá­jo­san te­vé­keny­ked­nek ben­ne... más­fe­lől vi­szont a ke­gyet­len em­ber­ség és az is­te­ni em­ber­te­len­ség ke­ve­ré­ke még­sem mű­kö­dik egész tö­ké­le­te­sen! Le­het, hogy bát­ran nya­kig kel­lett vol­na me­rül­ni a va­ló­sze­rűt­len­be, nem za­var­tat­va ma­gun­kat az em­be­ri gyen­ge­ség ér­zé­se­i­nek be­tü­rem­ke­dé­sé­től, ame­lyek bi­zon­­nyal ki­seb­bí­tet­ték vol­na a Tet­ra­ló­gia hő­se­it. Te­rin­get­tét! Le­gyünk is­te­nek, rend­ben... Le­gyünk me­se­sze­rű­ek, de ne ad­junk en­­nyi­re kon­ven­ci­o­ná­lis, en­­nyi­re hasz­nál­ha­tat­lan lec­két em­be­ri­es­ség­ből.

Mind­ez egyéb­ként csak a drá­ma kri­ti­ká­ja, mely igen kis mér­ték­ben tar­to­zik rám... in­kább afe­lől sze­ret­ném biz­to­sí­ta­ni önö­ket, hogy a Tet­ra­ló­gi­á­ban bi­zony van­nak ége­tő szép­sé­gek. Az una­lom pil­la­na­ta­i­nak kel­lős kö­ze­pén, mi­kor az em­ber már tény­leg nem tud­ja, mi­re ha­ra­gud­jon (a ze­né­re? a drá­má­ra?), hir­te­len olyan fe­led­he­tet­le­nül szép dol­gok tűn­nek fel, me­lyek min­den kri­ti­kát ki­ol­ta­nak... S ezek oly el­len­áll­ha­tat­lan­ok, mint a ten­ger. Né­ha alig tar­ta­nak to­vább egy perc­nél, gyak­ran ki­csit to­vább... Nem sér­tem meg önö­ket az­zal, hogy ki­fej­tem, mi­ben is áll e pil­la­na­tok szép­sé­ge; le­het, hogy nem fe­lel­nek meg tö­ké­le­te­sen az önök íz­lé­sé­nek. Egyéb­ként épp elég van be­lő­lük, hogy min­den ét­vá­gyat ki­elé­gít­se­nek.

Be­fe­je­zé­sül még an­­nyit, hogy nem il­let­he­tünk kri­ti­ká­val egy any­­nyi­ra te­kin­té­lyes mű­vet, mint a Tet­ra­ló­gia... Olyan mo­nu­men­tá­lis al­ko­tás ez, mely­nek vo­na­lai a Vég­te­len­be vesz­nek; túl­sá­go­san is pa­zar nagy­sá­ga ki­olt­ja azt a mél­tá­nyos vá­gyun­kat, hogy a mű ará­nya­it át­lás­suk, és leg­jobb szán­dé­kunk el­le­né­re is úgy érez­zük, hogy ha a ha­tal­mas épít­mény­ből egy egé­szen pi­ci­ke kö­vecs­két ki­emel­nénk, az egész az Is­te­nek al­ko­nyát be­fe­je­ző vég­ső ka­taszt­ró­fá­hoz ha­son­ló­an dől­ne ös­­sze, ma­ga alá te­met­ve a tel­jes em­be­ri­sé­get, mi­köz­ben a ma­gas­ban, az Olüm­posz te­te­jén meg­in­gat­ha­tat­la­nul mo­so­lyog­nak to­vább az is­te­nek a mo­dern Pro­mé­the­u­szok hi­á­ba­va­ló erő­fe­szí­té­se­in. (Nem tet­szik túl­sá­go­san ez az utol­só mon­dat, de az ér­tel­mét Wag­ner­re al­kal­maz­va vé­gül is nem an­­nyi­ra rossz.)

 Első felesége, Rosalie Texier társaságában, 1902-ben 

E két utol­só drá­má­ban az elő­adás csak fo­koz­ta a mű tö­ké­le­tes­sé­gét. Lafler Burckard as­­szony szép és szi­lárd han­gon éne­kel­te Brünn­hilde szó­la­mát, mi­köz­ben kar­moz­du­la­ta­i­val a „Sandow-módszer" nagy­sze­rű­ség­ét bi­zo­nyí­tot­ta.¹³ Kirkby-Lunn as­­szony egye­dül­ál­ló Waltraute volt, lán­go­ló át­élés­sel ad­ta e fi­gu­rát, ami­nek kö­szön­he­tő­en Brünnhildével kö­zös vé­ge­lát­ha­tat­lan ket­tő­se már-már el­vi­sel­he­tő­vé vált.

Krauss úr fi­a­tal és nagy­sze­rű Siegfried volt, kön­­nye­dén fe­lelt meg a sze­rep va­la­men­­nyi vo­ká­lis nyak­tö­rő­jé­nek, s ren­del­ke­zé­sé­re áll­tak az eh­hez szük­sé­ges el­len­áll­ha­tat­lan bi­cep­szek. Ami Lieban urat il­le­ti, már be­szél­tem ró­la önök­nek, Mime fi­gu­rá­ját rend­kí­vü­li te­het­ség­gel for­mál­ta meg, elő­adá­sá­ban az éne­kes mű­vé­szet oly tö­ké­le­tes és oly rit­ka arány­ban ve­gyült a szí­nész­mes­ter­ség­gel, hogy nem is tud­juk, az énekest vagy a szí­nészt di­csér­jük in­kább.

Richter Richterebb¹⁴ volt, mint va­la­ha... Min­dent egy­be­vet­ve a mű­­ve­ze­tő volt az, aki ezek­nek az elő­adá­sok­nak a szép­sé­gét biz­to­sí­tot­ta; azt hi­szem, sen­ki sem fog fu­kar­kod­ni az őt meg­il­le­tő vég­te­len el­is­me­rés­sel. Az „egek ma­ga­sá­ban, vég­ső nyug­he­lyén" Wag­ner elé­ge­dett le­het. Ta­lán cso­dál­koz­ni fog­nak, ami­kor ki­je­len­tem, hogy Bayreuth-ban ugyan­ek­kor­ra volt a lel­ke­se­dés!... Iga­zán küld­het­né­nek on­nan egy cso­kor ha­va­si gyo­párt Richternek és Messager-nak.¹⁵

Kár­pót­lás­kép­pen, ami­ért a Tet­ra­ló­gia ilyen re­me­kül le­fog­lalt, sza­bad es­té­met ki­hasz­nál­va el­men­tem az Empire-ba, amely a mi Fo­lies-Berg`ere-ünknek fe­lel meg,¹⁶ csak ép­pen fény­űzőbb, rá­adá­sul na­gyon is an­gol ké­nye­lem­mel van el­lát­va. A hely ze­nei is­te­ne Léo­pold de Wenzel úr: min­den­ki is­me­ri Pá­rizs­ban bő­vé­rű ke­rin­gő­it, és mű­vé­sze­tét, mel­­lyel a tán­cos lét gő­zöl­gő szel­le­mi­sé­gét moz­gat­ja.

Egy ba­let­tet ad­tak a mes­ter­től, mely­nek szel­le­mi­sé­gét túl­sá­go­san gyak­ran ha­tá­roz­ta meg a szi­go­rú­an fe­gyel­me­zett po­me­rá­ni­ai gya­log­ez­red moz­gá­sa, s mi­köz­ben az elő­adást néz­tem, azon kép­ze­lőd­tem, va­jon mi­lyen at­mosz­fé­ra il­lik a ba­lett­hez... Nem vol­na sza­bad egy ba­lett cse­lek­mé­nyét más­képp ki­fej­te­ni, mint az­zal az írás­mód­dal, mely­nek ti­tok­za­tos és el­bű­vö­lő je­lei egy tán­cos­nő lá­ba­i­nak le­be­gő bá­já­ba van­nak be­le­ír­va, s ame­lyet a tán­cos­nő tel­jes sze­mé­lyi­sé­gé­nek rit­mi­kus fe­szült­sé­ge hol vi­rág­sze­rű­en fi­nom­má, hol nő­i­e­sen gyen­géd­dé tesz.

Az ap­ró lá­bacs­kák tü­rel­met­len vagy ép­pen he­ves lük­te­té­se több nyílt uta­lást fog­lal­hat ma­gá­ban a sze­rel­met vagy a gyű­lö­le­tet il­le­tő­en, mint azok az ál­ta­lá­no­san hasz­nált gesz­tu­sok, me­lyek­kel ál­ta­lá­ban eze­ket az ér­zel­me­ket ki­fe­jez­zük... Kép­zel­jük eh­hez az ir­re­á­lis szín­pad­kép­hez egy in­kább a vál­to­zó fé­nyek­ből lét­re­jö­vő, sem­mint pon­tos vo­na­lak­ban meg­ha­tá­ro­zott dísz­let ál­mo­do­zó bi­zony­ta­lan­sá­gát. Le­gyen a ze­ne mes­te­re és me­cé­ná­sa a dísz­let­nek, s va­rá­zsol­jon, hos­­szab­bít­sa meg a géz­szok­nyák né­ma re­me­gé­sét egy hoz­zá­juk ha­son­ló, su­so­gó hang­zás­ban. De el­né­zést... a ba­lett már rég be­fe­je­ző­dött, mint­hogy a bű­vész ép­pen most húz­ta ki a ci­lin­de­ré­ből az an­gol és fran­cia zász­ló ba­rá­ti­an egy­más­ba fo­nó­dó szí­ne­it. Em­lék­szem egy fi­a­tal hölgy­re is, aki éne­kel­ve be­szélt, vagy be­szél­ve éne­kelt; nem tud­tam egy­ér­tel­mű­en meg­ál­la­pí­ta­ni. El­bű­vö­lő mű­vé­szet ez, mely­nek meg­fe­le­lő­je Pá­rizs­ban is meg­van azok­ban a sze­mé­lyek­ben, akik­nél kép­te­len­ség el­dön­te­ni, hogy éne­kel­nek vagy be­szél­nek.

Az Em­pi­re ze­ne­ka­ra a Tet­ra­ló­gi­át épp­oly jól elő tud­ná ad­ni, mint Wenzel úr ze­né­jét. Szol­gál­ja Ang­lia di­cső­sé­gét e ki­je­len­tés, amel­­lyel le­ve­le­met zá­rom a Pá­rizs fe­lé ro­bo­gó vo­na­ton. Ahogy fi­nom fe­hér vi­rág­zás­ba bo­rult al­ma­fá­it el­né­zem, Nor­man­dia e pil­la­nat­ban leg­in­kább egy ja­pán met­szet­re ha­son­lít... ha gon­dol­ják, szol­gál­ja e ki­je­len­tés Fran­cia­or­szág di­cső­sé­gét.

Vá­lo­gat­ta, for­dí­tot­ta és jegy­ze­tek­kel el­lát­ta:

Fa­ze­kas Ger­gely

Jegy­ze­tek

1   Giacomo Meyerbeer (1791-1864) a fran­cia tör­té­nel­mi nagy­ope­ra mű­fa­já­nak egyik leg­fon­to­sabb ze­ne­szer­ző­je, a 19. szá­zad leg­ját­szot­tabb ope­ra­kom­po­nis­tá­ja Fran­cia­or­szág­ban; Sigismond Thalberg (1812-1871) ko­ra leg­je­len­tő­sebb zon­go­ra­vir­tuó­za Liszt mel­lett; Ernest Reyer (1823-1909) két nagy­si­ke­rű ope­rá­já­val (Sigurd, 1884; Salammbõ, 1890) a fran­cia wagnerizmus kép­vi­se­lő­je.

2   Charles Lamoureux (1834-1899), a 19. szá­zad vé­gé­nek meg­ha­tá­ro­zó fran­cia kar­mes­te­re, 1881-ben ala­pí­tot­ta sa­ját, Société des Nouveaux-Concerts il­let­ve Concerts La­mou­­reux né­ven is is­mert ze­ne­ka­rát, me­lyet Wag­ner mű­vé­sze­té­nek szol­gá­la­tá­ba ál­lí­tott, ki­ér­de­mel­ve ez­ál­tal a na­ci­o­na­lis­ta fran­cia saj­tó­tól a „ha­za­fi­at­lan kar­mes­ter" cí­mét. A ki­tű­nő ze­ne­kar rend­sze­re­sen tur­né­zott nagy si­ker­rel Eu­ró­pa-szer­te, La­­mou­­reux 1897-es vis­­sza­vo­nu­lá­sa után ve­je, Camille Chevillard (1859-1923) ve­ze­té­sé­vel.

3   Augustin Savard (1861-1942) fran­cia ze­ne­szer­ző, Massenet ta­nít­vá­nya volt, egyet­­len ope­rát írt (La foret, 1910), né­hány szim­fó­ni­át és ka­ma­ra­mű­ve­ket. A pá­ri­zsi ope­ra­ház kar­mes­te­re­ként dol­go­zott, majd 1902-től nyug­dí­ja­zá­sá­ig a lyo­ni kon­zer­va­tó­ri­um igaz­ga­tó­ja­ként mű­kö­dött. 

4   Camille Chevillard (1859-1923) a szá­zad­for­du­ló pá­ri­zsi kon­cert­éle­té­nek egyik köz­pon­ti alak­ja, no­ha ze­nét is szer­zett, fő­ként kar­mes­ter­ként, a Lamoureux-kon­cert­társaság ve­ze­tő­je­ként volt is­mert. Ra­jon­gott Wag­ne­rért és a né­met tra­dí­ci­ó­ért, s bár ő mu­tat­ta be De­bus­sy két ze­ne­ka­ri mű­vét (Nocturnes, La Mer), e be­mu­ta­tók si­ker­te­len­sé­gét De­bus­sy Chevillard szám­lá­já­ra ír­ta, s nem el­kép­zel­he­tet­len, hogy iga­za volt. 

5   Arthur de Greef (1862-1940) bel­ga zon­go­ra­mű­vész, ta­nul­má­nya­it a brüs­­sze­li kon­­zer­va­tó­ri­um­ban vé­gez­te, két évig Liszt­nél ta­nult Weimarban. Edvard Grieg - aki­nek kö­ze­li ba­rát­ja volt - és Camille Saint-Saëns is nagy­ra be­csül­te elő­adó­mű­vé­szetét.

6   Claude Terrasse (1867-1923) or­go­nis­ta, ze­ne­szer­ző, a 19. szá­zad vé­gi pá­ri­zsi opéra bouffe meg­ha­tá­ro­zó ze­ne­szer­ző­je, a kor­tár­sak sze­mé­ben Offenbach „örö­kö­se". Szá­­mos szín­pa­di kí­sé­rő­ze­nét írt, me­lyek kö­zül a leg­fon­to­sab­bat Alfred Jarry Übü ki­­rá­­lyá­nak ős­be­mu­ta­tó­já­hoz kom­po­nál­ta 1896-ban.

7   Meyer­beer tör­té­nel­mi nagy­ope­rá­ját, a Hu­ge­not­tá­kat (Les Huguenots) 1836-ban mu­tat­ták be; ez volt az el­ső ope­ra, amely meg­ér­te az 1000. elő­adást (1906-ban); Of­fen­bach víg­ope­rá­ját, a Szép He­lé­nát (La belle Hel`ene) 1864-ben mu­tat­ták be, s mind­járt az el­ső szín­re­vi­tel 700 elő­adá­sig ju­tott.

8   Az Ör­dög Ró­bert (Robert le diable) volt Meyerbeer el­ső ope­rá­ja, amit Pá­rizs szá­má­ra kom­po­nált; a da­ra­bot a fran­cia grand opéra el­ső kép­vi­se­lői kö­zött tart­ják szá­mon, 1831-ben mu­tat­ták be.

9   A Hoffmann me­sé­i­re (Les Contes d'Hoffmann) Offenbach úgy te­kin­tett, mint utol­só le­he­tő­ség­re, amel­­lyel az „operettszerző" ska­tu­lyá­já­tól ki­sza­ba­dul­hat. Még részt vett az ős­be­mu­ta­tó elő­ké­szü­le­te­i­ben, de a pre­mi­ert már nem ér­te meg: a mű­vet 1881. feb­ru­ár 5-én mu­tat­ták be, né­hány hó­nap­pal a szer­ző ha­lá­la után.

10 Offenbach 1869-ben be­mu­ta­tott víg­ope­rá­ja (Les brigands).

11 Louis Auguste Ronger Florimond (1825-1892) - mű­vész­ne­vén: Hervé - ze­ne­szer­ző, kar­mes­ter, szö­veg­író, éne­kes és szín­há­zi min­de­nes, a 19. szá­za­di fran­cia ope­rett egyik meg­ha­tá­ro­zó alak­ja, egye­sek sze­rint a mű­faj meg­te­rem­tő­je.

12 Gaston Arman de Caillavet (1869-1915) és Robert de Flers (1872-1927) szá­mos nagy­si­ke­rű ko­mé­di­át és víg­ope­ra-szö­veg­köny­vet írt kö­zö­sen. Flers éve­kig a Le Fi­ga­ro iro­dal­mi szer­kesz­tő­je­ként mű­kö­dött, s mind­ket­ten kö­ze­li ba­rát­ság­ban áll­tak Marcel Prousttal.

13 Eug`ene Sandow (1867-1925) a mo­dern test­épí­tés meg­ala­pí­tó­ja. Königsbergben szü­le­tett Friedrich Wilhelm Müller né­ven, Lon­don­ban és Ame­ri­ká­ban élt. Pá­lya­fu­tá­sa so­rán nem­csak cir­ku­szi mu­tat­vá­nyos­ként vált is­mert­té, ha­nem 1897-ben ala­pí­tott test­épí­tő is­ko­lá­ja, és egy év­vel ké­sőbb ala­pí­tott új­ság­ja, a Physical Culture ré­vén is.

14 Hans Richter (1843-1916) ma­gyar szár­ma­zá­sú kar­mes­ter. Je­len­tős sze­re­pet ját­szott a Bayreuthi Ün­ne­pi Já­té­kok ze­nei elő­ké­szí­té­sé­ben Wag­ner köz­vet­len mun­ka­tár­sa­ként. Bayreuthon túl - ahol 1888-tól 1912-ig min­den év­ben ve­zé­nyelt - a bé­csi szá­zad­vég ze­nei éle­tét is meg­ha­tá­roz­ta ré­szint a Hofoper, ré­szint a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok el­ső kar­mes­te­re­ként, és Lon­don­ban is rend­sze­re­sen fel­lé­pett.
44 éves kar­ri­er­je so­rán Brahms-, Csaj­kovsz­kij-, Bruckner-, Dvo¡rák- és Elgar- ős­be­mu­ta­tó­kat ve­zé­nyelt, több mint 2200 ope­ra­elő­adá­son di­ri­gált, Wag­ner-mű­ve­ket mint­egy ki­lenc­száz­szor.

15 André Messager (1853-1929) fran­cia ze­ne­szer­ző, kar­mes­ter, si­ke­res ba­let­tek és ope­rák kom­po­nis­tá­ja. De­bus­sy Pelléas és Mélisande-jának ke­let­ke­zés­tör­té­ne­té­ben ját­szott sze­re­pe két szem­pont­ból is fon­tos: bá­to­rí­tot­ta a szer­zőt a mű meg­írá­sá­ra, s ő ve­zé­nyel­te az 1902-es ős­be­mu­ta­tót. 1901 és 1907 kö­zött a lon­do­ni Covent Garden ze­ne­igaz­ga­tó­ja­ként mű­kö­dött.

16 1884-ben nyi­tot­ta meg ka­pu­it Lon­don­ban a West End Theatre, amely 1887-től Em­pi­re Theatre of Varieties né­ven mű­kö­dött, s a brit fő­vá­ros leg­je­len­tő­sebb po­pu­lá­ris ze­nés szín­há­zá­nak szá­mí­tott. 1896-ban itt kezd­ték meg a Lumi`ere-testvérek moz­gó­ké­pes elő­adá­sa­i­kat. A szín­ház hí­res volt 50 fős ba­lett­ka­rá­ról, ame­lyet az olasz szár­ma­zá­sú ze­ne­szer­ző és kar­mes­ter, Léopold de Wenzel (1847-1923) irá­nyí­tott.