Nem kön­­nyű ki­egyen­sú­lyo­zott ké­pet raj­zol­ni egy olyan, tu­da­to­san rej­tőz­kö­dő sze­mé­lyi­ség­ről, ami­lyen Claude De­bus­sy volt. Éle­te és ze­né­je azon­ban ak­ko­ra cso­dá­la­tot vált ki, hogy „elő­adó­mű­vé­szek, írók és elem­zők so­ka­sá­ga pró­bál­ja le­hán­ta­ni a De­bus­sy ne­vű hagy­ma ré­te­ge­it",¹ ami­ó­ta csak Louise Liebich an­nak ide­jén, 1907-ben oda­fér­kő­zött a vá­gó­desz­ká­hoz. S mint Roger Nichols ta­lá­ló­an foly­tat­ja: „Azt hi­szem, so­kat el­árul a nagy­sá­gá­ról, hogy mi­nél töb­bet hán­tunk le er­ről a hagy­má­ról, an­nál több min­dent ta­lá­lunk." Mi­nő vé­let­len, hogy Liebich és Nichols a ki­lenc­ven év­nyi kü­lönb­ség el­le­né­re is ugyan­úgy kez­di - idé­zik De­bus­sy bur­kolt fi­gyel­mez­te­té­sét, me­lyet ké­sőb­bi élet­rajz­író­inak szánt: „Sű­rű er­dő a má­sik em­ber lel­ke, aho­vá csak nagy kö­rül­te­kin­tés­sel sza­bad be­lép­ni",² és nem fo­gok bo­csá­na­tot kér­ni, ami­ért most én is ezt az idé­ze­tet hasz­ná­lom.

Házuk előtt 1910-ben

De­bus­sy igen rit­kán en­ge­dett be­pil­lan­tást tit­ko­ló­zó lel­ké­be, s bár ma­ga nem volt épp a ta­pin­tat szob­ra, e tu­laj­don­ság hi­á­nyát nem szí­vel­te má­sok­ban. A sű­rű er­dő, amely­ben bo­rús re­mek­mű­ve, a Pelléas és Mélisande kez­dő­dik, úgy tű­nik, va­la­me­lyest ha­son­lít a sa­ját éle­té­re, amely­ben az er­dő szin­túgy a vég­zet ál­tal irá­nyí­tott álom­vi­lá­got fog­ta kör­be, ahol rit­ka ven­dég volt az öröm, s ahon­nan nem lé­te­zett me­ne­kü­lés, leg­fel­jebb a ha­lál­ba. Bár Maeterlinck szim­bo­lis­ta da­rab­ja 1893-ban meg­mu­tat­ta De­bus­synek az elő­re vi­vő ze­nei utat, s vé­gül, 1902-ben, ami­kor be­mu­tat­ták, el­hoz­ta szá­má­ra az áhí­tott si­kert, mind­ez még­sem elé­gí­tet­te ki az „öröm­má­ni­ás"³ kom­po­nis­ta vá­gya­it, aki utol­só éve­i­ben - kü­lön­fé­le okok­ból - egy­re zár­kó­zot­tab­bá, egy­re sze­ren­csét­le­neb­bé vált.

A ku­dar­cos vá­gya­ko­zás, hogy a tet­tek em­be­ré­vé vál­jék, fon­tos kul­csot ad a ke­zünk­be De­bus­sy ne­he­zen meg­kö­ze­lít­he­tő bel­ső vi­lá­gá­hoz. Az itt kö­vet­ke­ző két, fel­tű­nő­en ha­son­ló ki­nyi­lat­koz­ta­tás ko­ráb­bi, mint a Pel­léas, s vi­lá­go­san mu­tat­ja, hogy e rop­pant fon­tos ope­ra nem ol­dot­ta meg a szer­ző egyik mö­göt­tes pszi­cho­ló­gi­ai prob­lé­má­ját sem. 1892 szep­tem­be­ré­ben De­bus­sy így írt a ban­kár és író André Po­nia­tow­ski her­ceg­nek: a min­den­nap­ja­it író­asz­ta­lá­nál töl­tő em­ber mel­lett, aki­nek egyet­len örö­me, hogy lep­ké­ket gyűjt egy üres tin­ta­tar­tó­ban, lé­te­zik egy má­sik De­bus­sy, aki fo­gé­kony a ka­land­ra, és né­mi te­vé­keny­ség­gel is ve­gyí­ti ál­mo­do­zá­sa­it. Fel­té­ve, hogy utá­na vis­­sza­tér­het az ál­ma­i­hoz, és nem azt kell vé­gig­néz­nie, hogy, mint oly gyak­ran, ál­ma­it le­rom­bol­ja a hit­vány va­ló­ság.⁴

1910. jú­li­us 8-án De­bus­sy is­mét csak a sor­sá­ra pa­nasz­ko­dik ki­adó­já­nak, Jacques Durand-nak, aki a Pelléast kö­ve­tő évek­ben vált a bi­zal­ma­sá­vá:

A kö­rü­löt­tem lé­vő em­be­rek egy­sze­rű­en nem fog­ják fel, hogy so­ha nem vol­tam ké­pes a va­ló­sá­gos dol­gok és sze­mé­lyek vi­lá­gá­ban él­ni. Emi­att van ben­nem ez a le­küzd­he­tet­len vágy, hogy ön­ma­gam elől olyan ka­lan­dok­ba me­ne­kül­jek, me­lyek meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan­nak tűn­nek, hi­szen olyan sze­mé­lyi­sé­get mu­tat­nak, akit a ku­tya se is­mer - és ta­lán ez a sze­mé­lyi­ség kép­vi­se­li a leg­jobb tu­laj­don­sá­ga­i­mat! Rá­adá­sul egy mű­vész­em­ber per definitionem szok­va van az ál­mok­hoz, meg ah­hoz, hogy kí­sér­te­tek kö­zött él... Rö­vid­re fog­va: az em­lé­ke­zet és a meg­bá­nás tár­sa­sá­gá­ban élem az éle­tem... Bú­val bé­lelt két társ! De leg­alább hű­sé­ge­sek, min­den­eset­re hű­sé­ge­seb­bek, mint az öröm és a bol­dog­ság!⁵

A kül­vi­lág sze­mé­ben De­bus­sy im­már el­is­mert ze­ne­szer­ző volt, aki az 1890-es évek sze­gény, bal­ol­da­li bo­hém­já­ból lát­ha­tó­an tel­je­sen át­ala­kult gaz­dag bur­zso­á­vá, a ma­ga min­den ké­nye­lem­mel föl­sze­relt lu­xus­vil­lá­já­val az Avenue du Bois de Boulogne-on. Ar­ról már igen­csak ke­ve­sen tud­tak, hogy a kom­po­nis­ta fo­lya­ma­to­san adós­sá­gok­kal küz­dött, és hogy má­so­dik há­zas­sá­ga az őt ki­sa­já­tí­tó, sze­szé­lyes Em­ma Bardackal ek­kor már ha­nyat­ló­ban volt. Ezek­ből a le­ve­lek­ből az is vi­lá­gos, hogy De­bus­sy úgy lát­ta, ze­ne­szer­zői te­het­sé­ge el­vá­laszt­ja a kö­zön­sé­ges ha­lan­dók­tól, jól­le­het ez idő tájt csu­pán egy mű­vé­szi me­ne­dé­ke ma­radt: az Edgar Allan Poe szö­ve­ge­i­re írt ope­rái. S mi­vel 1900 előttről csak sze­rel­mi ter­mé­sze­tű „ka­land­ja­i­ról" tu­dunk, me­lyek rö­vid le­já­ra­tú bol­dog idő­sza­ko­kat hoz­tak el szá­má­ra, mé­lyebb­re kell néz­nünk a pszi­ché­jé­ben, ha meg akar­juk ta­lál­ni tar­tós bús­ko­mor­sá­gá­nak va­ló­di oka­it.

Római portré:huszonnégy évesen 1886-ban

Az egyik ok, hogy a Pelléas si­ke­re előtt prob­le­ma­ti­kus vi­szony­ban  volt a szü­le­i­vel. Ha már egy éle­ten át ti­tok­ban tar­tot­ta, bi­zo­nyá­ra mély­sé­ge­sen szé­gyell­te, hogy ap­ját a kom­mün bu­ká­sa után, 1871 de­cem­be­ré­ben for­ra­dal­mi te­vé­keny­sé­gé­ért be­bör­tö­nöz­ték, to­váb­bá azt is, hogy a kom­mün előt­ti idők­ben ap­ja még alan­tas mun­ká­kat is csak üg­­gyel-baj­jal tu­dott el­vé­gez­ni. De­bus­syt tisz­tá­zat­lan mun­kás­osz­tály­be­li hát­te­re ön­ző, zár­kó­zott és bi­zony­ta­lan egyé­ni­ség­gé tet­te. Hoz­zá­já­rult eh­hez rend­sze­res is­ko­láz­ta­tá­sá­nak tel­jes hi­á­nya is (bár ugyan­ezért vált szen­ve­dé­lyes ol­va­só­vá, aki Mallarmétól a ka­land­re­gé­nye­kig min­dent fel­hab­zsolt), any­ja szi­go­ra pe­dig a „sze­re­tet rab­já­vá"⁶ tet­te, aki egész pá­lya­fu­tá­sa so­rán vég­le­te­sen rá volt szo­­rul­va a ba­rá­ta­i­ra. Mi több, ap­já­nak az volt az aka­ra­ta, hogy leg­idő­sebb fi­á­ból zon­go­ra­vir­tu­óz le­gyen, aki anya­gi­lag meg­men­ti az egész csa­lá­dot. De a pla­ká­ton hi­á­ba ír­ták elő­ke­lős­köd­ve „Achille De Bussy"-nek a ne­vét, és hi­á­ba ün­ne­pel­ték el­ső nyil­vá­nos hang­­ver­se­nyén, ti­zen­há­rom éve­sen „va­ló­sá­gos kis Mosart"-ként⁷ (sic), zon­go­rá­zá­sá­val csak egy ár­va má­so­dik he­lye­zé­sig ju­tott a pá­ri­zsi Con­ser­vatoire-ban töl­tött ke­ser­ves évei so­rán. Na­gyobb si­ke­re­ket ért el szol­fézs­ból, il­let­ve ér­zé­keny (bár nem tel­je­sen meg­bíz­ha­tó) zon­go­ra­kí­sé­rő­ként. 1880-ban át­irat­ko­zott ze­ne­szer­ző-nö­ven­dék­nek Ernest Guiraud-hoz, ami per­sze négy év­vel ké­sőbb el­hoz­ta szá­má­ra a Ró­mai-dí­jat a L'enfant prodigue kan­tá­tá­ért. Ez eset­ben ügye­sen vet­te a hi­va­ta­los aka­dá­lyo­kat, vi­szont el­bor­zad­va éb­redt rá, hogy a díj mi­att évek­re el kell hagy­nia Pá­rizst és a sze­re­tő­jét, Marie-Blanche Vasnier-t. Még 1890-92-ben is azt lát­juk, hogy ap­ja ked­vé­ben sze­ret­ne jár­ni, mi­kor Catulle Mend`es Rodrigue et Chim`ene cí­mű, nem iga­zán ne­ki va­ló lib­ret­tó­ját akar­ja meg­ze­né­sí­te­ni; és csak azu­tán kez­dett va­ló­ban őszin­te sze­re­te­tet mu­tat­ni öre­ge­dő szü­lei irá­nyá­ban, hogy 1903-ban a Be­csü­let­rend lo­vag­ja lett.

De­bus­sy bol­dog­ta­lan­sá­gá­nak má­sik oka szin­tén a szü­le­i­hez kap­cso­ló­dik, aki­ket in­ga­tag anya­gi hely­ze­tük­ből a fe­le­lőt­len fi­ú­nak csak­nem si­ke­rült csőd­be vin­ni. Örö­kös köl­töz­kö­dé­se­ik mi­att Ma­nuel és Victorine tu­laj­do­ná­ban so­ha nem le­het­tek lu­xus­cik­kek, ez­zel szem­ben De­bus­sy if­jú ko­ra óta szen­ve­dé­lye­sen sze­ret­te az ef­fé­le hol­mit. Ha lé­te­zett egész éle­té­re jel­lem­ző szen­ve­dé­lye, ak­kor a ke­le­ti mű­tár­gyak gyűj­té­se min­den­kép­pen az volt, akár fu­tot­ta rá a pén­zé­ből, akár nem. El­ső, ránk ma­radt, 1884-es le­ve­lé­ben 500 fran­kot kér köl­csön Primoli gróf­tól, lát­ha­tó­an azért, hogy vi­rá­got ve­hes­sen Mme Vasnier-nak, mi­e­lőtt el­utaz­na Ró­má­ba.⁸ Ugyan­eb­ben az év­ben, de ko­ráb­ban Paul Vidal (a Ró­mai-díj 1883-as nyer­te­se) azt mond­ta ró­la Henriette Fuchsnak, hogy kép­te­len bár­mi­fé­le ál­do­zat­ra. Sem­mi sem tud­ja le­köt­ni. A szü­lei nem gaz­da­gok, de ahe­lyett, hogy a ta­ní­tás­sal ke­re­sett pénz­ből tá­mo­gat­ná őket, sa­ját ma­gá­nak vá­sá­rol­gat új köny­ve­ket, cse­cse­be­csé­ket, met­sze­te­ket stb. Az édes­any­ja meg­mu­ta­tott egy pár fi­ó­kot, mind ilyes­mi­vel volt te­le­töm­ve.^[1]9

De­bus­sy el­ső fe­le­sé­ge, Lilly gyak­ran két­ség­be esett, mi­kor az ura a zon­go­ra­lec­kék­ből be­vett pénzt ön­ző mó­don egy ré­gi­ség­ke­res­ke­dő­höz hord­ta az Avenue Victor Hu­gón, míg ő „szo­rong­va vár­ta, hogy ha­za­ér­jen, és el­vi­gye va­la­ho­vá va­cso­ráz­ni";¹⁰ Raoul Bardac pe­dig fel­idéz­te, hogy - mi­u­tán az édes­any­ja 1908-ban hoz­zá­ment a ze­ne­szer­ző­höz - „De­bus­sy, ha te­het­te, nem moz­dult ki ha­zul­ról, ki­vé­ve a köny­ves­bol­tot vagy a kí­nai mű­tár­gya­kat és met­sze­te­ket áru­sí­tó üz­le­te­ket".¹¹

De­bus­sy en­nek el­le­né­re tu­da­tá­ban volt, mi­­fé­le buk­ta­tó­kat rejt a „vágy­kul­tusz", mi­köz­ben mind éle­té­ben, mind ze­né­jé­ben azt kö­vet­te, amit a plaisir dik­tált ne­ki. 1893 feb­ru­ár­já­ban ezt mond­ta And­ré Poniatow­ski­nak:

Ott van az em­ber­ben ez a té­bo­lyult és el­ke­rül­he­tet­len vá­gya­ko­zás va­la­mi mű­tárgy után... és a tény­le­ges meg­szer­zés pil­la­na­ta va­ló­ban az él­ve­ze­té, sőt a sze­re­le­mé. Az­tán el­te­lik egy hét, és sem­mi. A tárgy meg­van, de öt-hat nap is el­te­lik anél­kül, hogy rá­néz­nél. A szen­ve­dély csak ak­kor tér vis­­sza, ha több hó­na­pig tá­vol vagy... Akár le is ír­hat­nánk a vágy kép­le­tét: „min­den be­lő­le szár­ma­zik, és be­lé tér vis­­sza". Egy ele­gáns trükk se­gít­sé­gé­vel nagy­já­ból ugyan­így mű­kö­dik a bol­dog­ság utá­ni vágy is. Az em­ber so­ha sem bol­dog, csak ha ösz­­sze­ha­son­lít­gat, vagy ha bi­zo­nyos mér­ték­ben kor­lá­toz­za sa­ját cél­ja­it... hogy meg­pi­hen­hes­sen, mi­köz­ben ál­lan­dó­an a di­cső­ség utá­ni vágy hajt­ja elő­re.¹²

Mű­vé­szi kül­de­té­sét per­sze ma­xi­má­lis oda­adás­sal tel­je­sí­tet­te. Azok­ban az idő­szak­ok­ban, ami­kor el­me­ne­kült „a Ni­hil üze­me­i­ből" (usines de Néant), és csak úgy dől­tek be­lő­le a ze­ne­mű­vek, mint pél­dá­ul utol­só ter­mé­keny nya­rán Pourville-ban, 1915-ben, ak­kor csak­nem si­ke­rült el­jut­nia a va­ló­di bel­ső bol­dog­ság ál­la­po­tá­ba. De ha ke­le­ti gyűj­te­mé­nye vé­gül csu­pán egyet­len zon­go­ra­da­ra­bot - a Poissons d'ort - ih­let­te vol­na, ak­kor is szük­ség volt rá, hogy lét­re­hoz­za azo­kat a ki­fi­no­mult lu­xus­kö­rül­mé­nye­ket, ame­lyek közt kom­po­nál­ni tu­dott. Mi­ként Bal­zac re­gény­hős­ét, Pons bá­csit, őt is ma­ga alá gyűr­te a gyűj­tő­szen­ve­dély, ugyan­ak­kor a rend­kí­vü­li dol­gok haj­szo­lá­sa ha­té­kony el­len­sze­re lett a kör­nye­ző vi­lág kö­zép­sze­rű­sé­gé­nek, slam­pos­sá­gá­nak - ami­re a mű­vész oly gyak­ran pa­nasz­ko­dott.

Második felesége Emma Bardac (1903)

Szin­tén alap­ve­tő igé­nye volt kö­ze­li ba­rá­ta­i­nak kö­re - le­he­tő­leg olya­no­ké, akik előtt nem kel­lett ma­gya­ráz­kod­nia. A nők­kel szem­ben ta­nú­sí­tott er­köl­csi fe­le­lőt­len­sé­ge és élv­haj­hász stí­lu­sa szá­mos fér­fi ba­rát­já­nak el­hi­de­gü­lé­sét okoz­ta (fő­leg Lilly 1904-es ön­gyil­kos­sá­gi kí­sér­le­te után). Csak hár­man vol­tak, akik vi­selt dol­gai el­le­né­re mind­vé­gig ki­tar­tot­tak mel­let­te: Paul Dukas, Robert Godet és Erik Sa­tie - bár 1917-ben még Satie is sza­kí­tott ve­le egy idő­re, mert De­bus­­sy szün­te­le­nül gú­nyo­ló­dott a Parade cí­mű ba­lett­jén. Louis Laloy ké­­sőb­bi meg­fi­gye­lé­se sze­rint a ba­rát­sá­guk „vi­ha­ros... mind a ket­tő ál­lan­dó­an ré­sen van a má­sik mi­att, de et­től még a gyen­géd sze­re­tet egy pil­la­nat­ra sem szű­nik meg köz­tük. Ze­nei test­vé­ri­ség, egyút­tal mu­zsi­ku­sok ri­va­li­zá­lá­sa."¹³ A leg­job­ban Satie-val tu­dott ki­jön­ni, még mi­e­lőtt 1911-ben föl­kap­ta a vi­lág­hír. De­bus­sy na­gyon sze­re­tett kár­tyáz­ni és os­táb­láz­ni Sa­tie-val is, má­sok­kal is, de a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek alap­ján a ve­re­sé­get ros­­szul és in­fan­ti­lis mó­don vi­sel­te, sőt a csa­lás­tól sem ri­adt vissza.

Nagy­já­ból ki­je­lent­he­tő, hogy De­bus­sy el­vár­ta a ba­rá­ta­i­tól: ők lá­to­gas­sa­nak el hoz­zá (ez el­ső­sor­ban 1905 után volt így). Min­den egyes ba­rát­sá­got ki­zá­ró­la­gos­nak te­kin­tett, és he­ti be­osz­tás sze­rint adott az il­le­tő­nek vi­zit­időt. Mi­vel gyak­ran gyö­tör­te a de­presz­­szió, és a ké­sei évek­ben va­la­ki min­dig be­teg volt az Avenue du Bois de Boulogne-i ház­ban, nem cso­da, hogy a ba­rá­ti kör ki­csiny ma­radt. A lá­to­ga­tók több­nyi­re elő­adó­mű­vé­szek vol­tak (ők ki­vé­tel nél­kül cso­dál­ták és fél­tek tő­le), vagy fi­a­ta­labb ze­ne­szer­zők (aki­ket bá­to­rí­tott), to­váb­bá új­ság­írók. Ha a kom­po­ná­lás ne­héz­sé­ge­i­ről akart meg­fe­led­kez­ni, nem ze­nész­kol­lé­gá­it ke­res­te - szí­ve­seb­ben be­szél­ge­tett más mű­vé­sze­tek kér­dé­se­i­ről. Tu­dott el­bű­vö­lő len­ni (fő­leg ami­kor jö­vő­be­ni mó­dos tá­mo­ga­tó­kat kel­lett meg­pu­hí­ta­ni), de több­nyi­re zár­kó­zott és fé­lénk volt, nem szá­mí­tott kön­­nyed tár­sal­gó­nak, és gyak­ran fel­tűnt zsém­bes­sé­ge, ma­kacs tu­dá­lé­kos­sá­ga.

Rá­adá­sul csak a leg­fi­gyel­met­le­neb­bek nem vet­ték ész­re De­bus­sy két­szí­nű­ség­ét, el­ső­sor­ban elő­adó­mű­vé­szek­kel és kar­mes­te­rek­kel kap­cso­la­to­san (ki­vé­ve azt a né­há­nyat, aki­ket fel­té­tel nél­kül cso­dált: ilyen volt Mary Garden, André Caplet és Walter Rum­mell). Rö­vi­den: meg­volt a pri­vát és a nyil­vá­nos­ság­nak szánt ar­ca. Így az­tán, bár ke­mé­nyen szem­be­di­csér­te Maggie Tayte-et Mélisande-alakításáért, Durand-nak már pa­nasz­ko­dott rá, mert „to­vább­ra is csak an­­nyi ér­zel­met ké­pes ki­mu­tat­ni, mint egy bör­tön­aj­tó", és „a meg­je­le­né­se eny­hén szól­va nem her­ceg­női"¹⁴ (1908. jú­ni­us 8.). De ezt nyil­ván egy kü­lö­nö­sen gyen­gén si­ke­rült Pelléas-előadás után ír­ta, mert azt is hoz­zá­tet­te, hogy „Périer [a cím­sze­rep­lő] cso­dá­la­tos né­ma­já­té­kot adott elő a ze­ném­re", és „Dufranne [mint Golaud] böm­böl". Ezek a pisz­ká­ló­dá­sok va­ló­já­ban ar­ra mu­tat­nak rá, men­­nyi­re ag­gó­dott az al­ko­tá­sai jö­vő­je mi­att, hi­szen a gyer­me­ke­i­nek te­kin­tet­te őket, aki­ket egy­re ne­he­zebb volt kor­dá­ban tar­ta­ni azu­tán, hogy ki­re­pül­tek a csa­lá­di fé­szek­ből. A köz­lés mód­já­ra, aho­gyan köz­vet­len re­ak­ci­ói ki­tör­tek be­lő­le, rá­erő­sít in­ga­do­zó vé­le­mé­nye Rose Féart-ról: az éne­kes­nő­nek nem si­ke­rült min­dig fel­nő­nie az ide­á­lis Mélisande-hoz, akit De­bus­sy ere­de­ti­leg Mary Garden ala­kí­tá­sá­ban szo­kott meg (skót ak­cen­tu­sa el­le­né­re - vagy épp mi­at­ta?). 1908. de­cem­ber 6-án azt ír­ta, hogy Féart „hang­ja és mu­zi­ka­li­tá­sa óri­á­si örö­möt szer­zett", míg 1909. má­jus 18-án úgy ta­lál­ta, hogy lon­do­ni fel­lé­pé­se „le­ír­ha­tat­la­nul ocs­mány és min­den po­é­zist nél­kü­lö­ző", ám öt nap­ra rá Féart, cso­dák cso­dá­ja, „át­vál­to­zott, és már-már csi­nos!"¹⁵

Le­het, hogy De­bus­sy né­ze­tei csöp­pet sem vol­tak szexistábbak és rasszistábbak a po­li­ti­kai kor­rekt­sé­get még nem is­me­rő nem­ze­dé­ké­nél. E két szem­pont­ból a mély­pon­tot Maud Allan eg­zo­ti­kus tán­cos­nő­vel va­ló fe­szült kap­cso­la­ta je­len­ti. 1910-ben Allan ren­del­te meg tő­le a Khamma cí­mű ba­let­tet, de ra­gasz­ko­dott ir­ra­ci­o­ná­lis kö­ve­te­lé­se­i­hez: a par­ti­tú­ra le­gyen két­szer olyan hos­­szú, mint amit a szer­ző el­kül­dött ne­ki, ugyan­ak­kor a da­rab csak fe­le an­­nyi sze­rep­lőt fog­lal­koz­tas­son.¹⁶ Túl azon, hogy a kom­po­nis­ta sze­rint „ezt a »Girl« an­glaise-t... ala­po­san el kel­le­ne nás­pán­gol­ni", ar­ról pa­nasz­ko­dott Durand-nak, hogy „olyan dög­unal­mas szö­veg­köny­vet kül­dött, hogy an­nál még egy né­ger is kü­lön­bet írt vol­na".¹⁷ 1913-ban pe­dig, ami­kor a tán­cos­nő egy ide­ig nem hal­la­tott ma­gá­ról, De­bus­sy azt gon­dol­ta, „a kí­gyó­tes­tű Miss Allan bi­zo­nyá­ra va­la­mi né­ger faj­zat­nak tán­col a leg­sö­té­tebb Nyu­gat-Af­ri­ká­ban".¹⁸ Mint min­dig, De­bus­sy ez­út­tal is bé­ke­tű­rő ki­adó­já­nak írt le­ve­le­i­ben üti meg a leg­őszin­tébb, leg­sze­mé­lye­sebb han­got - Durand-ban volt an­­nyi böl­cses­ség, hogy ami­kor 1927-ben saj­tó alá ren­dez­te a le­ve­le­ket, mind­ezt nem hoz­za nyil­vá­nos­ság­ra.

De­bus­sy meg­nye­rő tu­laj­don­sá­gai kö­zül meg­em­lí­ten­dő gyer­mek- ás ál­lat­sze­re­te­te. Ké­sőb­bi éle­té­nek leg­főbb örö­me a kis­lá­nya volt, Chouchou. Ha mind­ez egy meg­le­he­tő­sen kel­le­met­len em­ber szok­vá­nyos di­csé­re­té­nek hang­zik, ak­kor mes­­sze já­runk az igaz­ság­tól, hi­szen szá­mos el­is­me­rés ma­radt ránk alap­ve­tő ked­ves­sé­gé­ről és az ál­ta­la mél­tó­nak ta­lált mű­vé­szek gyen­géd bá­to­rí­tá­sá­ról. Arthur Hartmann he­ge­dű­mű­vész volt e fi­gyel­mes­ség egyik ki­tün­te­tett­je. El­ső lá­to­ga­tá­sa vé­gén nem csak de­di­kált fény­ké­pet ka­pott, de ar­ra is si­ke­rült rá­ven­nie a szűk­sza­vú Mes­tert, hogy nyil­vá­nos hang­ver­se­nyen kí­sér­je zon­go­rán (1914-ben; a kon­cer­ten a Minstrels ez al­ka­lom­ra ké­szült át­ira­ta is el­hang­zott). Hartmann De­bus­sy fi­nom hu­mor­ér­zé­ké­re is hoz né­hány pél­dát:

Egyik reg­gel a kert­jé­ben ta­lál­tam rá a kis­lá­nyá­val együtt, a ke­zé­ben kis ültetőlapátot tar­tott. Egy­szer csak meg­szó­lalt a ka­pu­csen­gő, s mi­e­lőtt fel­fog­tam vol­na, mi tör­té­nik, nya­kon ra­ga­dott, és ma­gá­val rán­tott egy bo­kor mö­gé. Míg les­ke­lőd­tünk, hogy ki jött, hal­lot­tuk az inas nyu­godt hang­ját, amint köz­li, hogy „a Monsieur nincs itt­hon", ek­kor De­bus­sy rám ka­csin­tott, az­tán elő­búj­tunk.¹⁹

Imádott kislánya, Claude-Emma (1905-1919) azaz Chouchou, akinek a Children's Corner ajánlása szól

Azu­tán, ami­kor Hartmann meg­je­gyez­te: „Vincent d'Indy a val­lá­si fa­na­tiz­mu­sa meg a kö­zép­ko­ri mű­velt­sé­ge mi­att elég­gé fu­ra, mond­juk így: 14. szá­za­di fi­gu­rá­nak lát­szik", De­bus­sy nyom­ban rá­vág­ta, pró­za­i­an: „Az a fa­szent!"²⁰ Egyet­len ze­ne­szer­ző sem úsz­ta meg a szel­le­mes­sé­ge­it, a leg­ke­vés­bé Wag­ner. De­bus­sy nagy kép­ze­lő­e­re­jét és fran­ci­ás von­zó­dá­sát a szó­já­ték­ok­hoz jól mu­tat­ja René Peter visz­­sza­em­lé­ke­zé­se:

Siegmundról és Sieglindéről szól­va ezt ír­ta ne­kem: „Sze­rel­me­sek egy­más­ba... very  wälse!" (Wälse, mint tud­juk, az édes­ap­juk ne­ve) „és a fiú meg­hív­ja a lányt  a wälséhez... mi­re a lány meg­hív­ja őt egy po­fa sör­re meg egy wälse rarebitre!²¹

Bár ang­lo­mán volt, nem va­ló­szí­nű, hogy De­bus­sy egy­szer is ef­fé­lét ren­delt vol­na egy ét­te­rem­ben (vagy akár fran­cia vál­to­za­tát, a Croque Monsieur-t). A be­szá­mo­lók egy­ér­tel­mű­en ta­nú­sít­ják, hogy in­kább volt ki­fi­no­mult ínyenc, mint nagy­evő. Gabriel Pierné már az 1870-es évek­ben be­szá­mol ar­ról, ahogy a csé­sze cso­ko­lá­dét szür­csöl­get­te, amit anyám ren­delt ne­ki a Prévost-nál, mi­kor De­bus­sy ki­jött a Conservatoire-ból, vagy ahogy a Bor­bon­neux-nél, ahol az egyik ki­ra­ka­tot a de luxe ínyenc­sé­gek szá­má­ra rend­sze­re­sí­tet­ték, vá­lasz­tott ma­gá­nak egy ap­rócs­ka szend­vi­cset vagy egy kis tá­nyér ma­ka­ró­nit, ahe­lyett, hogy - kol­lé­gái szo­ká­sa sze­rint - te­le­töm­te vol­na ma­gát ne­héz sü­te­mé­nyek­kel. Igaz, hogy sze­gény, és a csa­lád­ja sem volt jó­mó­dú, az íz­lé­se még­is min­den té­ren arisz­tok­ra­ti­kus.²²

1912 kö­rül Alfredo Casella is gyak­ran ta­pasz­tal­ta, hogy De­bus­sy „ked­venc ku­tyái tár­sa­sá­gá­ban hos­­szan vizs­gál­gat­ja az Avenue Victor Hugo élel­mi­szer­pult­ja­it, és nagy mű­gond­dal vá­laszt gyü­möl­csöt meg va­la­mi kü­lön­le­ge­sen fi­nom saj­tot, amit ha­za­vi­het az ebéd­hez".²³ 1921-ben Satie is De­bus­sy pom­pás pén­te­ki ebéd­je­i­re em­lé­ke­zett, az 1890-es évek vé­ge fe­lé ezek je­len­tet­ték a Rue Cardinet-ba tett lá­to­ga­tá­sa­i­nak fény­pont­ját.

E ba­rá­ti ös­­sze­jö­ve­te­lek kö­zép­pont­já­ban a to­jás és a bá­rány­bor­da állt. De mi­cso­da to­jás és mi­cso­da bá­rány­bor­da! Még most is cso­rog a nyá­lam, ha rá­gon­do­lok! De­bus­sy - aki sa­ját ma­ga ké­szí­tet­te el a to­jást és a bá­rány­bor­dát is - meg­őriz­te a kony­ha­mű­vé­sze­ti tit­kot (a leg­ben­ső tit­kot). Az egé­szet kel­le­mes ha­tá­sú, fi­nom bordeaux-i fe­hér­rel öb­lí­tet­tük le, ami­től olyan han­gu­lat­ba ke­rül­tünk, amely na­gyon is al­kal­mas a ba­rát­ság örö­me­i­nek él­ve­ze­té­re, és tá­vol tart­ja az em­bert a „tök­fe­jek­től"az „el­ag­gott mú­mi­ák­tól" és más „ős­kö­vü­le­tek­től" - az em­be­ri­ség eme is­ten­csa­pá­sa­i­tól, va­la­mint a vi­lág sze­gé­nye­i­től.²⁴

Az ebéd és a va­cso­ra min­dig szűk kör­ben zaj­lott le chez De­bus­sy, a lét­szám so­ha sem ha­lad­ta meg a nyol­cat.²⁵ Meg­hitt tár­sa­ság­ban a va­cso­rák akár haj­na­lig is el­tar­tot­tak, és Ricardo Vi^~nes zon­go­ra­mű­vész sze­rint a ze­ne­szer­ző nem volt sem fenn­hé­já­zó, sem ba­rát­ság­ta­lan. Oly­kor gye­re­kes szó­ra­ko­zá­sok­ba me­rült. Em­lék­szem, hogy egy­szer, va­cso­ra után, két má­sik ven­dég­gel együtt az­zal töl­töt­tük el az egész es­tét, hogy be­hunyt szem­mel disz­nó­kat raj­zol­tunk,
és csak ak­kor emel­het­tük fel a ce­ru­zát a pa­pír­ról, ami­kor két pont­tal je­löl­tük a disz­nó sze­mét!²⁶

E je­le­net éles el­len­tét­ben áll az­zal a „hi­va­ta­los" ebéd­del, me­lyet a ze­ne­szer­ző ki­adó­ja szer­ve­zett 1906-ban, mi­kor is Richard Strauss „meg­átal­ko­dott hall­ga­tás­ra" kész­tet­te De­bus­syt az ál­ta­la ala­pí­tott né­met szer­zői jo­gi tár­sa­ság te­vé­keny­sé­gé­nek hos­­sza­dal­mas is­mer­te­té­sé­vel.²⁷ De mint lel­kes tár­sas­já­té­ko­zó, egy év­vel ké­sőbb De­bus­sy sem volt rest ala­po­san el­ma­gya­ráz­ni Louis Laloy-nak és Vi^~nesnek, „mek­ko­ra ká­ro­kat okoz a kö­zép­sze­rű­ség" a Schola Cantorumban; ahogy 1912-ben Vi^~nesszel is el tu­dott vi­tat­koz­ni „a kí­na­i­ak­ról meg az ő for­ra­dal­muk­ról". Ami ar­ra utal, hogy leg­alább az új­sá­gok­ba be­le­né­zett, és lé­pést tar­tott a fon­to­sabb po­li­ti­kai ese­mé­nyek­kel.²⁸

Ang­lo­má­ni­á­ja mi­att De­bus­sy nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott mind az öt­ó­rai te­á­nak, mind a skót whis­ky rend­sze­res fo­gyasz­tá­sá­nak. „De­bus­synél egy egy­sze­rű uzson­na oly té­koz­ló volt, mint a leg­több va­cso­ra" - idé­zi fel Hartmann,²⁹ míg Mme Gérard Ro­mil­ly azt mond­ja: „Uzson­­na­kor meg­volt az a szo­ká­sa, hogy be­széd köz­ben a ké­sé­vel szó­ra­ko­zot­tan va­la­mi oda­kép­zelt min­tá­za­tot ke­re­sett az asz­ta­lon"; bár pon­to­san tud­ta, hogy köz­ben a frász tö­ri az ab­rosz tu­laj­do­no­sát.³⁰ „Whis­kyből szí­ve­sen meg­it­ta a ma­gá­ét - mond­ja Raoul Bardac -, s ez es­te tíz óra tájt szo­kott be­kö­vet­kez­ni. A whis­­kyt De­bus­sy sa­ját, kü­lön­le­ges, mér­cés kan­csó­já­ban szolgálták fel, és te­á­ból is a sa­ját­ját sze­ret­te, amit ki­zá­ró­lag a sa­ját csé­szé­jé­ből ivott meg."³¹

A fin­­nyás és már-már ba­bo­nás ri­tu­á­lé még fel­tű­nőbb volt az Avenue du Bois de Boulogne dol­go­zó­szo­bá­já­ban, ahol De­bus­sy kom­po­nált. Szá­mos be­szá­mo­ló ta­nús­ko­dik az ott ural­ko­dó, szin­te má­ni­á­kus rend­ről, és úgy­szól­ván mind meg­egye­zik ab­ban, hogy so­ha egyet­len kéz­ira­tot sem le­he­tett lát­ni, sem a zon­go­rán, sem az író­asz­ta­lon (ahogy az ita­tós­pa­pír­ját sem csú­fí­tot­ta el egyet­len tin­ta­folt sem). „Író­asz­ta­lán a tár­gyak min­dig ugyan­azon a he­lyen áll­tak - idé­zi fel Dolly Bardac. - Egy pil­la­nat­ra sem vált meg egy kí­nai dísz­tárgy­tól, egy nagy, fá­ból ké­szült va­ran­gyos bé­ká­tól, akit Arkelnek hí­vott... még az uta­zá­sa­i­ra is ma­gá­val vit­te",³² pél­dá­ul a hőn utált, de igen jö­ve­del­me­ző kar­mes­te­ri tur­nék­ra, ugyan­is „ki­je­len­tet­te, hogy kép­te­len dol­goz­ni, ha nincs a sze­me előtt".³³ Igaz­ság sze­rint terbélyes író­asz­ta­la te­le volt zsú­fol­va e nél­kü­löz­he­tet­len, is­me­rős, zöm­mel tá­vol-ke­le­ti tár­gyak­kal, me­lye­ket a fa­lak­ra akasz­tott ja­pán nyo­ma­tok egé­szí­tet­tek ki - köz­tük Hokuszai A nagy hul­lám Kanagavánál cí­mű fa­met­sze­te, en­nek rész­le­tét hasz­nál­ta fel  A ten­ger el­ső ki­adá­sá­nak bo­rí­tó­ján. Ter­mé­sze­te­sen so­ha sem­mit sem volt sza­bad el­moz­dí­ta­ni a he­lyé­ről; Maggie Teyte pe­dig két eset­ben is je­len volt, ami­kor ké­sőbb kel­lett kez­de­ni a pró­bát egy el­ve­szett tű vagy a sző­nyeg­re hul­lott cér­na­szál mi­att.³⁴ A kí­no­san ala­pos sző­nyeg­ápo­lás már az 1890-es évek­ben, a Rue Cardinet 58. szám alatt is na­pi­ren­den volt, ál­lít­ja René Peter. Egy­szer ész­re­vet­te, hogy a meg­en­ge­dett négy nyom­nál eg­­gyel töb­bet hagy­tak szé­ke lá­bai a sző­nye­gen. Az eset hi­he­tet­len kis­elő­adás­hoz ve­ze­tett: De­bus­sy be­mu­tat­ta, ho­gyan le­het kom­po­ná­lás cél­já­ból úgy az író­asz­tal­hoz ül­ni, hogy a szék csöp­pet sem moz­dul el meg­szo­kott he­lyé­ről:

Egy­sze­rű ak­ro­ba­ta­mu­tat­vány volt az egész. Elő­ször is óva­to­san hát­ra­bil­len­tet­te a szé­ket, úgy, hogy az el­ső lá­bai nem érin­tet­ték a pad­lót, ez­ál­tal szűk rés nyílt a szék és az író­asz­tal kö­zött. Ez­után Claude fo­ko­za­to­san be­pré­sel­te ma­gát eb­be a szűk rés­be, szem­ben az író­asz­tal­lal, míg azt nem érez­te, hogy a tá­vol­ság ele­gen­dő ah­hoz, hogy a szék kö­ze­pé­re hup­pan­jon. Ek­kor (1) le­en­ged­te a szé­ket, (2) és sa­ját ma­gát a szék­re. És ezt kér­dez­te:

- Na, mit szólsz?

- Nagy­sze­rű! - fe­lel­tem cso­dá­lat­tal. - Ilyet tény­leg csak a Pelléas ze­ne­szer­ző­je tud!³⁵

Min­den rész­let­re ki­ter­je­dő, ap­ró­lé­kos fi­gye­lem jel­lem­zi a mu­zsi­ká­ját és a kéz­ira­ta­it, de ugyan­ez volt ér­vé­nyes a kert­jé­re is, mi­kor az Avenue du Bois de Boulogne-on vég­re kert­tu­laj­do­nos lett. Megint csak Raoul Bardacról ma­radt ránk a leg­jobb be­szá­mo­ló ar­ról, mi mó­don bi­zo­nyult a kert az ih­let és az igen­csak szük­sé­ges test­moz­gás for­rá­sá­nak:

Imád­ta sa­ját ter­vei sze­rint ki­ala­kí­tott kert­jét. Ma­ga vá­lasz­tot­ta be­le a vi­rá­go­kat, bok­ro­kat, és ma­ga is gon­doz­ta. Las­san, hos­­szan, csend­ben sé­tál­ga­tott ben­ne, majd hir­te­len sar­kon for­dult, be a ház­ba, ahol ar­ra kér­te Bechstein pi­a­ní­nó­ját vagy a Blüthner [hang­ver­seny­zon­go­rát]... hogy is­mé­tel­je el szá­má­ra azt a ze­nei öt­le­tet, ami épp ak­kor tá­madt ben­ne. Más­kor gyor­san és tisz­ta vo­ná­sok­kal le­fir­kan­tot­ta az öt­le­tet egy be­kö­tött jegy­zet­tömb­be (min­dig tin­tá­val). Vagy egy­sze­rű­en csak azért tért be a ház­ba, hogy ker­ti szer­szá­mok­kal fegy­ve­rez­ze fel ma­gát, ame­lyek se­gít­sé­gé­vel azu­tán rop­pant gon­dos és ala­pos mű­ve­let­tel sza­ba­dult meg va­la­mely nem kí­vá­na­tos gaz­tól vagy el­szá­radt gally­tól.³⁶

Mint min­dig és min­de­nütt, itt is minden­nek pon­to­san a he­lyén kel­lett áll­nia - De­bus­sy leg­alább eb­ben az egy do­log­ban azo­nos né­ze­te­ket val­lott Ra­vel­lel, aki­nek szin­tén sa­ját ter­ve­zé­sű, bár in­kább ja­pán ih­le­té­sű kert­je volt Montfort l'Amauryban. Egyéb­iránt mind­két ze­ne­szer­ző lánc­do­há­nyos volt, még ker­tész­ke­dés köz­ben se tet­ték le a ci­ga­ret­tát, bár De­bus­sy nagy ala­pos­ság­gal ma­ga so­dor­ta a sa­ját­ját.

(be­fe­je­ző rész a kö­vet­ke­ző szám­ban)

Ba­ra­bás And­rás for­dí­tá­sa

Jegy­ze­tek

1   Roger Nichols, The Life of De­bus­sy, Camb­rid­ge: Camb­rid­ge University Press, 1998, 1. Ezt a fi­nom, ér­zé­keny ta­nul­mányt min­den­ki­nek ajánl­ha­tom, akit rész­le­te­seb­ben ér­de­kel De­bus­sy, az em­ber.

2   „L'ame d'autrui est une foret obscure ou il faut marcher avec précaution." Nichols for­dí­tá­sa nyo­mán, uo., 3. Saj­nos Liebich nem je­lö­li meg a for­rá­sát, bár a dá­tum ko­ráb­bi, mint Pas­teur Valléry-Radot-é, aki csak a ze­ne­szer­ző éle­te vé­gén is­mer­ke­dett meg Debussyvel. Lásd Nichols, De­bus­sy Remembered, Lon­don: Faber & Faber, 1992, 151.

3   De­bus­sy sa­ját ma­gát jel­le­mez­te így 1893 feb­ru­ár­já­ban, André Poniatowskinak ír­va; a ki­fe­je­zést (‘maniaque de bonheur') Jules Laforgue Solo de lune cí­mű ver­sé­ből idéz­te. Lásd De­bus­sy Letters, szerk. François Lesure és Roger Nichols, ford. Roger Nichols, Lon­don: Faber & Faber, 1987, 40.

4   Claude De­bus­sy, Correspondance 1884-1918, szerk. Francois Lesure, Pá­rizs: Hermann, 1993, 67.

5   Uo., 267.

6   Uo., 179. - „un vieux maniaque d'affection".

7   A Chaunyban, 1876. ja­nu­ár 16-án meg­tar­tott kon­cert rész­le­tes kri­ti­ká­ját lásd Lesure, Claude De­bus­sy avant Pelléas ou les années symbolistes, Pá­rizs: Klincksieck, 1992, 24-25.

8   Részletsen lásd De­bus­sy Letters, 3.

9   1884. jú­li­us 12-én kelt le­vél, Nichols (De­bus­sy Remembered, 24.) for­dí­tá­sa nyo­mán.

10 Így em­lé­ke­zik vis­­sza Mme Gérard de Romilly, aki 1898-től 1908-ig volt De­bus­sy ta­nít­vá­nya: „De­bus­sy professeur", Cahiers De­bus­sy 2 (1978), 5.

11 Idé­zi Nichols, De­bus­sy Remembered, 196.

12 A De­bus­sy Letters, 40. for­dí­tá­sa nyo­mán.

13 Louis Laloy, La musique retrouvée, Pá­rizs: Librairie Plon, 1928, 258-259.

14 A le­ve­let va­la­ha a pá­ri­zsi Durand-hagyatékban őriz­ték, je­len­leg - De­bus­sy ösz­­szes, ki­adó­já­nak kül­dött le­ve­lé­vel egye­tem­ben - a pá­ri­zsi Biblioth`eque Gustav Mahlerban ta­lál­ha­tó.

15 Lásd De­bus­sy Letters, 199-201.