- Kar­nagy úr, az élet­raj­zá­ból tu­dom, hogy Svájc­ban szü­le­tett és ta­nult. Kar­ri­er­jé­ben, amely­nek kö­zép­pont­já­ban az új ze­ne áll, kü­lön­bö­ző együt­te­sek ját­szot­tak fon­tos sze­re­pet.

- A kar­ri­er szót nem szí­ve­sen hasz­ná­lom, mert sok­kal fon­to­sabb az, amit az em­ber csi­nál, de per­sze kész­ség­gel el­mon­dom, hogy va­ló­ban Svájc­ban ta­nul­tam, majd sze­ren­csém volt, és kü­lön­bö­ző fon­tos kur­zu­so­kon tö­ké­le­te­sí­tet­tem a tu­dá­som: Franco Ferraránál pél­dá­ul, majd a Fenice Szín­ház­ban vol­tam as­­szisz­tens - ahol meg­is­mer­ked­tem hon­fi­tár­suk­kal, Peskó Zol­tán­nal - az­tán a Juilliard Schoolra jár­tam, és dol­goz­tam Tanglewoodban Bernstein és Ozawa mel­lett. De a leg­töb­bet még­is­csak az a ta­pasz­ta­lat je­len­ti, amit a mun­ka so­rán sze­rez az em­ber, és per­sze az a ki­vált­ság, ha az em­ber olyan szel­le­mek­kel ta­lál­koz­hat, mint Harnoncourt, Brüggen vagy Markevitch, jó­val ké­sőbb pe­dig Kurtág György, aki szin­tén nagy ha­tás­sal volt rám.

- Ha­tal­mas re­per­to­árt ve­zé­nyel, amely­be a ré­gi ze­ne és a kor­társ ze­ne is be­le­fér. Ez elég rit­ka eb­ben a mai, spe­ci­a­li­zá­ló­dott vi­lág­ban. A kér­dés nem is annyi­ra az, hogy mind­ez hogy fér be­le az idejébe, ha­nem az: ho­gyan fo­gad­ják el ezt ön­től? Hi­szen az a ta­pasz­ta­la­tom, hogy ma azt vár­ják el min­den­ki­től, hogy egy do­log­ra sza­ko­sod­jék.

- Ne­kem is gon­dot je­lent, hogy az em­bert be­ska­tu­lyáz­zák, be­te­szik egy fi­ók­ba, és azt vár­ják, hogy egy do­log­ban le­gyen jó. Szá­mom­ra a ze­ne az em­be­ri ön­ki­fe­je­zés egyik le­het­sé­ges mód­ja és esz­kö­ze, olyan nyelv, amely­nek se­gít­sé­gé­vel fon­tos dol­go­kat mond­hat el, nem pe­dig ön­cél. A szép­ség és a szel­lem több egy adott ze­nei stí­lus­nál. Nem ér­zem a kü­lönb­sé­get, ami­kor Monteverdit vagy kor­társ ze­nét ve­zé­nye­lek. Sőt oly­kor ki­mon­dot­tam ro­kon­nak ér­zem a ko­ra ba­rokk ze­né­jét mond­juk Kurtágéval. Szá­mom­ra csak jó és rossz ze­ne lé­te­zik, azt pe­dig un­nám, ha csak egy­fé­lé­vel fog­lal­koz­hat­nék, sőt ki­mon­dot­tan ká­ros­nak is tar­ta­nám, azt hiszem, meg­síny­le­né az, amit csi­ná­lok. Ezért az­tán hat éve egy együt­test is ala­pí­tot­tam, az En­semble BaBelt, amely­ben ját­szom, te­hát nem ve­zé­nye­lek. En­nek az a meg is fo­gal­ma­zott cél­ja, hogy sza­kít­son a szo­ká­sok­kal, in­teg­rál­ja a ré­git és az újat. Kar­mes­ter­ként is azt val­lom, egy hang­ver­seny prog­ram­ja nem da­ra­bok egy­más­után­ja, ha­nem uta­zás, amely­nek út­vo­na­la az év­szá­zad­okon át ve­zet. A lé­nyeg, hogy le­gyen egy vö­rös fo­nál, ame­lyet kö­vet, le­gyen dra­ma­tur­gi­á­ja, mint mond­juk egy ope­rá­nak, amely­ben az egyik je­le­net­ből fej­lő­dik ki a má­sik. Wag­ner és Bar­tók pél­dá­ul nagy­sze­rű­en il­lik egy­más­hoz. Egyéb­ként most tud­tam meg, hogy Hans Richter, Wag­ner ba­rát­ja és mű­ve­i­nek elő­adó­ja mu­tat­ta be külföldön a Kos­suth szim­­fó­ni­át. Ez ne­kem na­gyon so­kat mond. Meg­győ­ző­dé­sem az is, hogy nem lé­te­zik szó­ra­koz­ta­tó ze­ne és ko­moly­ze­ne, itt is csak is­mé­tel­ni tu­dom ma­gam: van jó és rossz ze­ne. Na­gyon el tu­dok kép­zel­ni egy kon­cert­prog­ram­ban két olyan, egy idő­ben írott ze­nét, mint Le­hár Víg öz­ve­gye és Schönberg op. 31-e, a Vál­to­za­tok ze­ne­kar­ra. Ugyan­ab­ban az év­ben és ugyan­ab­ban a vá­ros­ban író­dott mind­ket­tő.

- Mi ket­ten szin­te egy­idő­sek va­gyunk, ami­nek csu­pán an­­nyi a je­len­tő­sé­ge, hogy ugyan­azok­ban az évek­ben kezd­het­tünk el so­kat kon­cert­re jár­ni - Ön mu­zsi­kus­ként, én kö­zön­ség­ként -, te­hát le­het­nek kö­zös em­lé­ke­ink. If­jú­ko­runk­ban lé­tez­tek az erős an­ti­té­zi­sek, a his­to­ri­kus ze­né­lés, a his­to­ri­kus ze­né­lést ta­ga­dók és a kor­társ ze­nét ját­szók, va­la­mint a kor­társ ze­ne tá­bo­ra. Get­tók, ame­lyek kö­zött nem volt át­já­rás. Az utób­bi idő­szak pe­dig a nagy szin­té­zi­sek ko­ra. Úgy­hogy amit az előbb mon­dott, úgy tű­nik, na­gyon a le­ve­gő­ben van.

- Pon­to­san. Em­lék­szem ar­ra, ami­kor vagy ti­zen­öt éve elő­ször dol­goz­tam Kurtággal, és egy kor­társ ze­nei fesz­ti­vál mű­so­rán Haydn Gyász-szim­fó­ni­á­ját Kurtág Grabstein für Stefanjával akar­tam pá­ro­sí­ta­ni. A fesz­ti­vál ve­ze­té­se ne­met mon­dott. So­kat ve­sze­ked­tünk, amíg be­ad­ták a de­re­ku­kat - Kurtág egyéb­ként tel­jes mell­szé­les­ség­gel tá­mo­ga­tott -, az­tán a fesz­ti­vál­igaz­ga­tó oda­jött, és azt mond­ta, tel­je­sen iga­zam volt, na­gyon jó vá­lasz­tás volt a két mű együtt, erő­sí­tet­ték egy­más ha­tá­sát. Ment­sé­gük­re szól­jon, hogy ez egy ki­csit pénz­kér­dés is, hi­szen ha egy fesz­ti­vál kor­társ ze­ne elő­adá­sá­ra kap­ja a tá­mo­ga­tást, ne­héz el­ma­gya­ráz­ni, mit ke­res ott Haydn. De ha a pá­ro­sí­tás­nak ér­tel­me van, ak­kor iga­zol­ha­tó a vá­lasz­tás. Én még egy ki­csit to­vább is men­nék a stí­lu­sok és ko­rok ke­ve­ré­sé­ben, Bach és Cage mel­lett na­gyon el tu­dok kép­zel­ni egy Ma­don­na-szá­mot, vagy va­la­mi zu­lu ze­nét is. Per­sze ez nem ve­szély­te­len, mert le­het ez va­la­mi os­to­ba kli­sé is, de na­gyon jól is hat­hat. Li­ge­ti és az af­ri­kai ze­ne együtt rop­pant iz­gal­mas le­het.

- Va­jon a kö­zön­ség men­­nyi­re kö­ve­ti az elő­adót, men­­nyi­re le­het elő­re­sza­lad­nia a mu­zsi­kus­nak?

- Bíz­ni kell a kö­zön­ség­ben: nem olyan hü­lye, mint azt so­kan gon­dol­ják. A ke­mény dió min­dig a kon­cert­ren­de­ző, aki a pén­zét koc­káz­tat­ja. A kö­zön­ség­nek szük­sé­ge van a meg­úju­lás­ra. A nyu­ga­ti vi­lág­ban egy­re in­kább el­ve­szít­jük a pub­li­ku­mot. A kon­cert­kö­zön­ség el­öreg­szik, a fi­a­ta­lok ne­he­zeb­ben szán­ják rá ma­gu­kat, hogy hang­ver­senyre jár­ja­nak, de az ilyes­faj­ta újí­tá­sok­kal ne­vel­ni le­het őket, és fel le­het kel­te­ni az ér­dek­lő­dé­sü­ket. Az em­be­rek meg­csö­mör­löt­tek a ha­gyo­má­nyos kon­cert­mű­so­rok­tól, füg­get­le­nül at­tól, hogy ezek men­­nyi­re zse­ni­á­lis elő­adá­sok­ban hang­za­nak el. Új for­má­kat kell ke­res­ni.

- Ön rég­óta el­kö­te­le­zett­je Kurtág ze­né­jé­nek, sok mű­vét ad­ta elő. Egy nagy, élő szer­ző, aki szí­vén vi­se­li mű­vei meg­szó­lal­ta­tá­sát, nyil­ván ál­dás, de nem le­het egy­sze­rű.

- Ne­kem so­ha sem volt ve­le prob­lé­mám, sőt. Tisz­tel­ni kell őt, is­mer­ni, és oly­kor vi­tat­koz­ni ve­le. Vé­let­le­nül, egy ba­rá­tunk ré­vén is­mer­ked­tem meg ve­le. Bá­zel­ben ve­zé­nyel­tem a Grabsteint, ő pe­dig je­len volt, úgy­hogy együtt dol­goz­tunk. Egy­re in­kább kez­dett ben­nem meg­bíz­ni, én pe­dig rá­jöt­tem, hogy ő a ma élő egyik leg­fon­to­sabb, ha ugyan nem a leg­fon­to­sabb szer­ző. Ön az előbb szin­té­zis­ről be­szélt: szá­mom­ra Kurtág ze­né­je a nagy szin­té­zis. Kurtág olyan, mint Bach, aki ze­né­jé­ben egy­kor meg­te­rem­tet­te a di­a­tó­nia és a kro­ma­ti­ka szin­té­zi­sét. Ab­ban se­gít, hogy meg­ta­nul­junk ré­gi dol­go­kat új­ra fel­fe­dez­ni. Na­gyon komp­lex tartalma­kat ké­pes rop­pant egy­sze­rű esz­kö­zök­kel el­mon­da­ni. Ez az, ami en­gem min­dig is le­nyű­gö­zött a ze­né­jé­ben. Kurtággal dol­goz­ni tel­jes ér­té­kű él­mény. Egyet nem tud el­­­vi­sel­ni: ha va­la­ki nem száz szá­za­lé­ko­san ad­ja át ma­gát a mun­ká­nak. Az em­ber­nek ál­lan­dó­an kér­dé­se­ket kell föl­ten­nie ön­ma­gá­nak, min­den egyes hang­ról tud­nia kell, mit je­lent, mi az ér­tel­me, mi­lyen kap­cso­la­ta van egy sok­kal ké­sőb­bi hang­gal. Rá kell jön­nie az ös­­sze­füg­gé­sek­re.

Mint mon­dom, Kurtággal dol­goz­ni nagy él­mény. A ba­rokk kor­ban az elő­adás még ter­mé­sze­tes mó­don hoz­zá­tar­to­zott a kom­po­ná­lás­hoz, a kom­po­zí­ció nincs ké­szen, amíg el nem hang­zik. Ve­le min­den egyes kon­cert to­váb­bi mun­ka a mű­vön. Vál­toz­tat raj­ta, oly­kor el­len­tét­be ke­rül ön­ma­gá­val. A par­ti­tú­ra és a vég­ered­mény di­a­lek­ti­ká­ja na­gyon iz­gal­mas. A 20. szá­za­di ze­ne­tör­té­net egyik nagy fél­re­ér­té­se Stravinskytól szár­ma­zik, aki sze­rint min­den le van ír­va, csak el kell ját­sza­ni. Ő lát­szó­lag min­dent le is írt. Ez egy jó­ko­ra fél­re­ér­tés, de min­den­ki meg­pró­bált efe­lé men­ni: mi­nél rész­le­te­seb­ben, ap­ró­lé­ko­sab­ban le­je­gyez­ni a ze­nét.

- Már Mah­ler is min­den ap­ró­sá­got rög­zí­tett...

- Sőt már Bee­tho­ven is. Ha meg­né­zi a ze­ne­tör­té­ne­tet, a par­ti­tú­rák év­ti­zed­ről év­ti­zed­re egy­re több in­for­má­ci­ót tar­tal­maz­nak. Eb­ből a szem­pont­ból Kurtág sem ki­vé­tel, hi­szen na­gyon sok min­dent rög­zít, de a mö­göt­tes tar­tal­mat nem. Ar­ra az em­ber­nek ma­gá­nak kell rá­jön­nie.

- Ab­ban, amit a ze­né­ről gon­do­lunk, nyil­ván na­gyon so­kat je­len­te­nek a hang­fel­vé­te­lek. Leg­alább­is a be­fo­ga­dói ol­da­lon. A hang­rög­zí­tés előt­ti ko­rok­ban más volt a hely­zet, de ma tud­juk, ho­gyan zon­go­rá­zott Bar­tók, ho­gyan ad­ta elő ő ma­ga a mű­ve­it, Stravinsky le­mez­re vet­te élet­mű­vét, hogy le­gyen fo­gal­ma az utó­kor­nak az ő el­kép­ze­lé­se­i­ről, és Kurtág is ké­szí­tett fel­vé­te­le­ket. Min­den­eset­re ezek a le­me­zek fon­tos in­for­má­ció­for­rá­sok, még ha mást je­len­te­nek is ma, mint je­len­tet­tek ré­gen...

- A le­me­zek per­sze sú­lyos ká­ro­kat is okoz­tak a ze­né­nek. Nem mint­ha nem len­ne iz­gal­mas meg­hall­gat­ni ugyan­azt a da­ra­bot Abbadóval és Harnoncourt-ral, de a hall­ga­tó­nak tud­nia kell, hogy ez csak egy pil­la­nat­fel­vé­tel a mű­ről. És a his­to­ri­kus ze­nei ku­ta­tá­sok­ban hi­á­ba ju­tunk kö­zel ah­hoz, ahogy eset­leg Bach ko­rá­ban ját­szot­tak, azt a ha­tást, ame­lyet a Má­té-pas­si­ó­ban a kó­rus a „Barrabam" név ki­ej­té­se­kor a ko­ra­be­li kö­zön­ség­re gya­ko­rolt, ma ta­lán egy bom­ba fel­rob­ban­tá­sá­val le­het­ne el­ér­ni. Szó­val na­gyon re­la­tív ez a do­log. A ze­né­ben nin­cse­nek ab­szo­lút igaz­sá­gok. Min­den­eset­re a ré­gi ze­né­vel va­ló fog­lal­ko­zás so­rán is­mét fel­fe­dez­tük ma­gunk­nak a ré­gi elő­adók ál­tal még él­ve­zett sza­bad­sá­got. Hall­gas­sa meg a Poppea meg­ko­ro­ná­zá­sát Minkowskival, Harnoncourt-ral, Gardinerrel és Christie-vel. Kis túl­zás­sal azt fog­ja ta­lál­ni, hogy négy kü­lön­bö­ző mű­vet hall. És vég­ered­mény­ben nincs ez más­képp - mond­juk - Kurtágnál és Stra­­vin­skynál sem.

- Bu­da­pes­ten, a MÁV Szim­fo­ni­ku­sok kon­cert­jén most egy Kurtág-ős­be­mu­tatót hal­lunk, vagy nem is ős­be­mu­ta­tót, ha­nem egy ön ál­tal ké­szí­tett Kur­tág-átirat ős­be­mu­ta­tó­ját. Vol­ta­kép­pen mi ez, és hogy ké­szült?

- A Zwiegespräch a két Kurtág: apa és fia kö­zös mű­ve szin­te­ti­zá­tor­ra és vo­nós­né­gyes­re, a Keller és az Arditti Vonósnégyes ját­szot­ta né­hány­szor. Én Kurtág György en­ge­dé­lyé­vel ké­szí­tet­tem egy ze­ne­ka­ri  vál­to­za­tot a Já­té­kok­ból, ami­vel együt­te­sem­mel tur­néz­tunk is, és a tur­né bu­da­pes­ti kon­cert­jén if­j. Kurtág Györg­­gyel már elő­ad­tunk egy vagy két té­telt eb­ből a da­rab­ból is. Ez volt az el­ső lé­pés, amely után mind­ket­ten ar­ra kér­tek, ké­szít­sem el az egész mű ze­ne­ka­ri át­ira­tát Takács-Nagy Gá­bor­nak és a MÁV Ze­ne­kar­nak. Nem ké­szült el a tel­jes át­irat, még hát­ra van négy té­tel. Ne­kem ez nagy meg­tisz­tel­te­tés és fe­le­lős­ség. Meg­pró­bál­tam Kurtág hang-el­kép­ze­lé­sét be­le­ír­ni, és a sa­já­to­mat is, ami nem fel­tét­le­nül azo­nos Kur­tá­gé­val, de na­gyon ro­kon. A mű most, a pró­bák so­rán is ala­kul még, ja­vít­ga­tom, ha nem ér­zem tö­ké­le­tes­nek, ké­sőbb pe­dig be­fe­je­zem az egész cik­lust.

Olivier Cuendet

Csibi Szilvia felvétele